Újító hétvégét indítottunk el: ma déltől holnap délutánig kettészaggatjuk az őrült kis csapatot. Borka és Ane elutaztak vidékre a rokonsághoz, míg mi Tamival itthon maradtunk. Persze nem fogunk itthon ülni, meglátogatunk majd barátokat és nagyszülőket, ahogy Anéék is körbenéznek, mi újság Veszprém megyében. Vasárnap ebéd után indulnak haza, szóval lesz benne külön alvás, külön fürdés, külön vacsora, külön mindenféle. Talán este még megbolondítjuk a dolgot egy videotelefonálással, hogy lássák egymást a lányok a képernyőn.

Miért? Mindenki nagyon kíváncsi mindenféle dolgokra. Például: hogyan tudsz figyelni a gyerekedre, ha csak egy van belőle, ha soha nem vág közbe senki más, ha nem kommunikálsz kényszeresen kétfelé és folyamatos súlyozással kiegyenlítve mindenféle részrehajlást? Ha nem kell magadat megosztanod, ha nem kell a jobb szemedet az egyiken, balt a másikon tartani, mint egy éhes kaméleonnak. Aztán: mit szólnak ők a dologhoz? Mennyire viseli meg vagy éppen szabadítja fel őket a másik hiánya, a versenyhelyzet állandó nyomásának szüneteltetése? Mennyivel viselkednek jobban attól, hogy nem kell rálicitálni a kollégára, nincs szükség folyamatos figyelemharcra, és civakodni, verekedni sincs kivel? Hogy megy majd az elalvás, az evés a másik nélkül? És vajon a játék, ha nincs ott a megszokott játszótárs?

Persze azt is nagyon szeretnénk kipróbálni, mennyivel kényelmesebb az élet, ha csak egyet kell öltöztetni, az utcán terelni, csípőre ültetve cipelni, boltban féken tartani, fegyelmezni és vigasztalni, utána rendet rakni, igényeit kielégíteni. Erről vannak sejtéseink: a laza, felszabadult kényelem maga, a léha sétafika, a korlátlan szabadság érzése. Simán elmennék így bevásárlóközpontba, étterembe, de akár egy kisebb külföldi kiruccanást is bevállalnék – ezek azok a tevékenységek, amikre hármasban vagy négyesben nem, vagy csak előzetes ökölbe-gyomorral szoktunk vállalkozni.

Az apuka külön öröme, hogy az alvásszünetekben újraélhet egy régről ismerős, ma már elveszett helyzetet, az egyedüllétét. Nem a magányt, azt nem kívánom vissza, de arra azért szoktam nosztalgiával emlékezni, amikor nem volt semmi dolgom és nem is szól senki hozzám, és szabadon dönthettem a következő óra eseményeiről, aztán fókuszálhattam arra az egyetlen dologra, amit éppen csináltam. Aprócska játék ez, de jól fog esni – annál nagyobb a várakozás a többi kérdést illetően.

Az eddig eltelt másfél óra mérlege: a délutáni alvásra időzített indulásnak köszönhetően Tami vidáman integetett a távozó családfélnek, majd ágyba bújt szinte magától és alszik azóta is, mint a bunda. Nem mintha tartottam volna az ellenkezőjétől, de állítólag egy gyerek csupa meglepetés és kiszámíthatatlanság.

Megmondom előre, mi lesz szerintem: vidámság, hiszti alig vagy semmi, sok-sok ölelkezés, szokatlan béke. Legközelebb pedig beszámolok, mekkorát tévedtem.

• nincs hozzászólás

Ez a tél minden várakozást fölülmúlt. Kétszer hiányoztak betegség miatt a lányok a bölcsiből. Egyszer a szokásos, köhögős vírus miatt, egyszer meg Borka bélfertőzést kapott egy harapás virslitől, amit azon nyomban, ahogy megéreztem a szagát, vágtam a kukába. Már későn. Két hóembert is építettünk, a második két hétig bírta az ablakunk alatt.

Itt Bora épp a hóember szemét eszi. Nem volt más barna dolog otthon, mint csokiparány. (Meg kaki - mondanák a lányok. Akinek a barátja a pisi. Együtt úsznak a csatornában, hihihi, kezdjük szokni a bölcsis humort.) Két napig nézegették, a harmadik nap Bora kivette, és befalta a kőkeményre fagyott hóemberszemet. Azt mondta, nagyooon finom volt. Hinnünk kell neki.

Ha valaki  huszonnyolc éves koromban azzal jön, hogy tíz év múlva szánkón húzom az ikerlányaimat a bölcsődébe nap mint nap, épp annyira nem hiszek neki, mintha azt mondja, hogy ugyanekkor hatkor fogok kelni, és kilencre már megfőzöm a vasárnapi ebédet. Én erre jót röhögök, lecsapom a szundit, és visszafekszem, hogy álmodjak valami szebb jövőt magamnak.

Azonnal sorolnám az én racionális ellenérveimet, hogy például soha nem láttam ikreket a családban, ami ha hihetünk a genetikában, elég komoly érvnek bizonyul. Másrészt hogy nem szándékozom bölcsibe adni leendő gyermekeimet, hiszen én szuperanya leszek, vagyis megadom a gyerekeimnek, ami jár a gyerekeimnek, azaz három anyaévet. (Na az pedig legbizarrabb álmaimban sem merült fel, hogy ez a három év ikreknél hat.) Harmadrészt érettségi óta soha, de soha nem keltem kilencnél előbb, sőt azt gondoltam, kilencnél előbb kizárólag a kukások meg a kutyások kelnek, így aztán szereztem egy diplomát meg egy macskát, és azt gondoltam, ezzel örökre biztosítottam magamnak a reggeli henyélést.

Aztán itt vagyok tíz év múlva, és kiderült, hogy nagyapám iker. (Elvesztette az ikertestvérét a születéskor, ezért nem volt benne a családi legendáriumban.) Aztán mégis kerestem bölcsődét a lányoknak, mert másfél év alatt halálosan kimerülten az ikerringatásban meg a szüleim gyászolásában, és már nem anyának, hanem szorongó kislánynak éreztem magamat. Így ők bölcsődébe, én terápiára mentem. Az egyensúly helyreállt. A bölcsődékről meg általában kiderült, hogy nem a sátántól való személyiségromboló intézmények. A koránkelésről pedig csak annyit, hogy nyugodtan kidobhatom a diplomámat meg a macskámat is, ha voltam annyira hülye, hogy messzemenő következtetéseket vontam le abból, hogy kétszer véletlenül kinéztem reggel hatkor az ablakon.

Végül két és fél év után Bora és Tamara is jól vették az akadályokat a bölcsődei takonypályán. Én is rendbe jöttem. És még síelni is voltunk. Többször szaunáztunk, mint pelenkáztunk, és úgy ettünk hétszer egymás után, hogy senkire nem kellett rászólni, hogy fejen állva nem lehet lenyelni a lekváros kalácsot, valamint több órát olvasással is eltöltöttünk. Ez már annyira szép, hogy hallani vélem a halk a hegedűszólamot a monológom alatt, pszt, mindjárt megszólalnak a fuvolák. Annyi balszerencse közt, oly sok szívás után - lép be andante a férfikar. Szerintem Vörösmarty is valami ilyesmire gondolhatott.

• 4 hozzászólás

Nagypapáék karácsonyi ajándéka egy négy napos síszünet volt – nekünk. Az ikrek kiköltöztek hozzájuk, mi pedig elsiettünk Salzkammergut vidékére, felfrissítendő sítudásunkat, de főként az elménket. A lányok zokszó nélkül elengedtek bennünket, s a négy nap alatt egyszer sem követelték a szüleiket, vagy ha mégis, mi nem szereztünk róla tudomást. Nem hiányoztak, nagy szükség volt a nélkülük töltött időre, de azért ha megláttunk egy háromévest a hütték körül, különös szívmeleggel kezdtünk magunk elé gügyögni. A sízés kevésbé volt fontos, hiszen olyan szokatlan élményekből is jutott, mint ébredés utáni ágyban henye, magunk elé meredős, csendes reggeli, olvasás órákon át vagy éppen impulzus-turistáskodás a Szentendrét idéző, csak éppen egy alpesi tengerszem partjára szórt Hallstattban.

Az ifjak pedig tényleg nem hiányoztak, de miután a szökevény szülők az ikreket megelőzve értek haza, orrukat az ablaküvegnek nyomva várták, hogy befusson végre a gyerekszállítmány.

• 6 hozzászólás

Az egyik lányom tamburás akar lenni a másik meg kvártétos. Talán igaza van Ferinek, hogy ideje lenne kivenni a CD-lejátszóból a népdal lemezt. De akárhányszor megpróbáljuk, sztereóban visítanak: a Gryllus Vilmát akarom, anya, én a Gryllus Vilmát akarom. Légyszíves, szeretném – javítanak aztán csípőből az ebadták. Megy a Vilma és vele megy a végtelen mennyiségű népdal elemzése. Van-e nagyobb kihívás, mint a metaforikus és már nem is élő nyelvezet interpretálása két két és félévesnek? Mondjuk egyszer még Tandori költészetére is rákérdezhetnek persze.

Mi az, hogy nótát ver a csizmám sarka? Mi az a nyáj? Mi az a bú? Mi az, hogy éli világát? Meg hogy jól van dolga? Mit csinálnak dobszerdán? Mi az a csokor meg bokréta? Mi az a paraszt? Mi az a tetűmáz? (a juhász subáján tetű mász) Mi az a kaszinó? (sej a báró, a kaszinóba bejáró) Mi az a pünkösdrózsa? Milyen színű? Miért nem szakítja le senki? Mi az, hogy az útra hajlott? Én is elérem? Mi az az orcádért? Mi az a mészáros? Ki az a mátkám asszony? Miért csak a Jánoska szakajt egyet a csipkefáról? Anya, én is akarok szakajtni!!!

És ez így megy minden autóúton. A boltig, az állatkertig, a nagypapáig, a világ végéig. A népdalok végeérhetetlen forrásként szolgálnak két két és féléves számára. Ez volt az első lemez, ami elbűvölte őket. Ezt hallgatták végig néma csendben karácsonykor, amikor hazafelé jöttünk Inárcsról a családi vacsoráról. Fél kilenckor indultunk, és először életükben nem aludtak el ilyen későn az autóban, hanem hallgatták a zenét. Amikor megálltunk a ház előtt, Tami csak ennyit mondott: anya, én még soha életemben nem hallottam ezt a muzsikát.  Bora pedig azt, hogy ez gyönyörű volt. Hát így, ilyen hatással volt rájuk, és azóta is. Feri kivan. Azt mondja, ha még egyszer meg kell hallgatnia ezt a CD-t, napszámosnak áll.

A verselemzéseket a végtelenségig tudják folytatni. Tama kedvence a  kis Bence. Na azt valahogy így szedi ízekre:
– Mi az a kormos?
– Fekete por. Ez volt belül a kemencében.
– Honnan lett oda?
– A tűz miatt, ami előtte benne égett. Ha sokáig égetsz valamit, az kormos lesz.
– Mije lett kormos a kis Bencének?
– Az arca, a füle, az orra, a keze meg a ruhája.
– Mivel mosta meg?
– Szappannal.
– Lejött a szappannal?
– Le.
– Miért ment bele a kis Bence a kemencébe?
– Mert kíváncsi volt.
– Hogy hívják a kis Bence apukáját?
– Nagy Bence.
– És hol volt nagy Bence, amikor kis Bence a kemencében volt? A munkahelyén?
– Igen, a munkahelyén.
– Hogy hívták az anyukáját?
– Nem tudom.
– De anya, tudod, mamának hívták. Mert odament a mamája, nem ismert a fiára.
– Tényleg!

És ez így megy a végtelenségig. Még kitérünk arra, hogy mivel veri el az anyukája a Bencét, meg néhány felnőttek számára lényegtelennek tűnő apróságra, hogy például Bencének kijön-e a ruhájából a korom a mosógéppel. Ha valamire rászállnak, akkor addig szedik ízekre, amíg meg nem értik az okokat, körülményeket, szavakat, mondatokat, metaforákat. Ezeket a párbeszédeket egymás után tízszer lezavarjuk, aztán látom, hogy renderelnek a kis agyak.

Valamelyik este már épp jövök ki a szobájukból, amikor hallom, hogy Bora azt énekelgeti: nem kapálok, nem kaszálok, asztalosinasnak állok, apró ágyakat csinálok, abban alszanak a lányok. Aztán még utánam szól: én is csinálhatok majd ágyakat? Persze kislányom, majd ha asztalosinasnak állsz, de addigra már túl leszel néhány punk meg elektro zenén is, remélhetőleg…

• 8 hozzászólás

Újabb mérföldkőre ismertem rá abban a folyamatban, amint a szaróparizerből embertárssá válik a gyermek. Az első években igazi cselédjeik vagyunk – eleinte csak a visításából kell kitalálnod, mire vágyik, miért kell azonnal elrohannod és hálás vadászkutyaként fogaid közé szorított plüsskacsával lihegni az ágya előtt, várva a buksisimit. Amit nem kapsz meg, amúgy, de ez egy másik beszélgetés tárgya lehetne. Később csak annyival javul a helyzet, hogy már embernyelven sivítják a füledbe, minek is kellene azon nyomban felbukkania a kezeik között. Néha felkapod a vizet és visszamorransz, mint az éhes medve, “talán légyszíves”, de tudod, hogy ez még sebtapasznak is kevéske elégtétel, hiszen ugyanúgy pattansz, mondjuk a cumiért – ő vidáman kibökött egy kéremszépent, te viszont kikászálódtál a meleg paplan alól és a fájós derekadon meg a hajnali órán zsémbelve, horkoló aggyal botorkáltál el a szomszéd szobai cumitárhoz.

A varázspillanat akkor jön el, amikor egyszercsak eszedbe jut, tulajdonképpen te is kérhetnél valamit a gyerektől, hátha teljesíti. De nem ám mutatványt, az már régen megrendelhető, hanem valami segítségfélét.Esténként, ha egyikünk tovább bírja a tévé előtt, bedugja a fejhallgató drótját a készülékbe, hogy a másiknak ne valami intelligens stúdióbeszélgetésre / zajos pornóra kelljen elaludnia. Reggel aztán, amikor a lányok átjönnek a mi ágyunkba, befészkelnek az ölünkbe és babatévéééét üvöltenek illedelmesen, az éberebbik felnőtt kitapogatja a távirányítót, kapcsol és hátrabukott fejjel szolgál tovább tévéfotel gyanánt. Igen ám, de nincs hang! Oké, kászálódás, gyerek ölből kiforgatása (üvöltés), tápászkodás, drót kirántása, visszafészkelés, gyerek vissza ölbe, hátrakonyuló fej, pihegés. Egyszer aztán gondoltam merészet és megkértem Borkát, húzza ki ő a csatlakozót. Illetve inkább lemondó hangsúllyal felnyögtem, tudván, hogy úgysincs esélyem: nem húznád ki te?

Helókittis motívumokkal díszített zsebnindzsaként küzdötte el magát a paplanhullámok között a készülékig, harci kiáltással kitépte a vezetéket és büszke vigyorral ügetett vissza az anyaölbe. Segíthetett, és még élvezte is. Azóta elég kimondani, hogy nincs hang, máris versengve startol a kihúzóbrigád.

Annyira megszoktuk, hogy mindig mi szolgáljuk ki őket, hogy villámcsapásként ért a felismerés: elértek abba a korba, amikor feladatokat bízhatunk rájuk. Igaz, egy kutya is idehozza a papucsomat vagy az etetőtálkáját, de korántsem mosolyog olyan szépen, mint a közreműködésére büszke, apaszemefénye kisgyerek.

• 1 hozzászólás

A mi kis ikreink sokat finomodtak ugyan az elmúlt hónapokban, de ezt csak úgy kell érteni, hogy kifinomultabb, pontosabb mozgáselemek segítségével ránganak-tekeregnek-esnek-kelnek szünet nélkül. Szerintem például azért soványabbak (oké, nyúlánkabbak) az átlagnál, mert képtelenek türelemmel viselni a saját evésüket, azaz ennek a tevékenységnek a helyhez és helyzethez kötött voltát. Belégtornáznak az etetőszékeikbe, minden kanál ételhez vágnak egy grimaszt, majd térdelnek, guggolnak, felállnak, kiülnek a karfára – miközben boldogan mesélik, hogy innen Tami egyszer kiesett –, mérlegállást mutatnak be, végül egykezes homloktámaszban, lábbal igyekeznek elérni a kanalat. Ilyenkor üvöltök, ők visszaguvadnak a székükbe (”csak guggolok, azt leheeet?”), de mint egy szél pengette feszes szárítókötél, rezegnek és hamarosan újra saslengést gyakorolnak a fűtéscsövön. Egyébként mindenben ilyenek, csak az evésnél viselem ezt a legnehezebben. Látom, hogy éhesek, de mégsem esznek, és ez az a fajta logikátlan ellentmondás, amitől agyam kisebbik, ám merőben erőszakos progmatos része könnybe lábad és úgy visít. Kedvenc játékuk mostanában, hogy apa legyen farkas, azaz üljön le a szőnyegre és ne csináljon ott semmit, míg ők szaporán futnak körülötte két méter sugarú körpályán és vihogva emlegetik a puszilós farkast, aki nem harap. Futnak, ez a játék lényege, a farkaskaland csak a habköret.

Olyanok, mint két áramütötte kacagórobot, akik végtagjai körül ibolyaszín villámok repedeznek szolid remegés és ózonszag közepette. Felületes szemlélő azt hihetné, nincs rajtuk kikapcsológomb, pedig van olyan módszer, ami rezzenetlenül figyelő mongúzokká változtatja őket. Nem hittem, ma sem hiszem, nem is igazán értem, de boldogan alkalmazom.

Bele kell kezdeni egy mesébe. De szó sem lehet ám sárkányról, hercegnőről vagy vakond és gólyáról – ezekkel is leköthetőek, de kis idő elteltével elmozognak előle, mint bokszoló a lábmunka-edzésen. A mese egy olyan gyerekről kell szóljon, akivel a lehető leghétköznapibb dolgok történnek. Nem akar hazajönni a bölcsiből, hisztizik, ellenkezik, húzza az időt vagy éppen nem akar felöltözni – mesénként egy rosszaság. Egyszerű, banális, didaktikus tanulsággal záródó mesék, mentesek mindenféle csodás elemtől, fantáziától, váratlan fordulattól. Pocak Pali nem akart hazajönni a bölcsiből, anyukája ott hagyta, Ildi néni hazavitte, de ott nem volt mivel játszani, így estére már nagyon haza szeretett volna menni ez a Pocak Pali. Cizelláltabban, persze, de tartalmilag ennél nem árnyaltabban.

És a két kis rugóláb megkushad, tág szemekkel és ráncolt homlokkal figyel, nem moccan, néha belekérdez vagy inkább segít, ha a felnőtt elakadna, és közben csinálja, amit éppen kell neki. Elfelejt tiltakozni, elfelejt hisztizni, tág szemekkel és ráncolt homlokkal öltözik, lapátolja a spenótot vagy baktat az apukája után, mikor mire kapott parancsot családi hipnotizőrétől.

Az ötletet Berg Judit Hisztimesék című első kötete adta. Anetta kezdett efféle történeteket gyártani, s a lányok egyrészt követelték az újabb epizódokat, másrészt valóban kiestek dackorszakkal súlyosbított egyéniségükből a történeteket hallgatva és éveket öregedve engedelmeskedtek a legképtelenebb szülői kívánságoknak is, amíg a mese kitartott. Amint elfogyott, azonnal visszaszédültek a csakazértis-paradicsomba, de addigra már orvul rájuk húztuk a kezeslábast.

Ezzel a módszerrel a legnagyobb sikeremet akkor értem el, amidőn egy deres szombat délben a játszóról ballagtunk haza egy mese jótékony ernyője alatti védettségben, Mester és a két kis elbűvölt Margaritája. Megálltunk egy részletet alaposabban tisztázandó, én görcsösen beszéltem tovább, mígnem arra lettem figyelmes, hogy egy utunkat keresztező apuka és kisfia megállnak mellettünk és a kölök felveszi ugyanazt a bávatag szemtartást, amit a lányaim szoktak ilyenkor. Földbe gyökerezett lábbal hallgatózta a mesét, az apuka olykor megkérdezte, nem mennének-e már, de a fiúcska rá se nézve hessegette el, s amint mi továbbindultunk, követni kezdte a kompániát.

Aztán, amint a mese nem tudta kikerülni saját végét, a lányok azonnal sivalkodásba fogtak, a mögöttünk lopakodó csapat pedig, elveszítve a varázspányva erejét, lemaradt, rájuk ült a fülpirosító, hideg köd, s lassan elhomályosodtak a téli délelőttben. Akárcsak az illúzió, hogy ez egyszer hazaérthetünk vaskosabb visítás nélkül.

• 2 hozzászólás

A bölcsődében mindenkinek van egy kis füzete. Ebbe a füzetbe minden félévben kerül egy személyes jellemzés. Lássuk, mi áll benne Tamaráról és Boráról. Néhány helyen, zárójelben kiegészítettem Ildi néni mondatait.

Tamara
Tami reggelente jókedvűen érkezik a bölcsődébe. (Mostanában kirohan hozzám, megölel, és azt mondja, szeret. Ilyen gyönyörűségeket csinál.) Egész nap tevékeny.(Szép eufemizmus.) Szereti vetkőztetni, fürdetni a babákat, takargatja őket. Pötyiből próbál formákat kirakni. Rajzolásnál a laphatárt betartja. Ovális alakokat rajzol (Apabálna. Itthon is rengeteg apabálnát rajzol, néha anyabálnát és nagyibálnát.)  Közös játékokban szívesen részt vesz. Szeret festeni, gyurmázni. Étkezéseket örömmel fogadja. Ételek között nem válogat. Kanalat jobb kézzel fogja. Nem tesz már olyan sok ételt a kanálra, nyugodtan emeli a szájához. Lassabb ütemben, tisztábban eszik. Tejes italokat kérésemre megkóstolja, de nem ízlik neki. (Cumisüvegből megiszik reggel, este 2-3 dl tejet, pohárból kizárt.) Először a húst eszi meg, és csak utána a kenyeret és a főzeléket. (Régebben csak a húst ette meg, úgyhogy előre léptünk.) Szívesen segít. Tisztán, érthetően bővített mondatokban mesél a vele történt dolgokról. Érvekkel könnyen meg lehet győzni. (Az Ildi néninek.) Szereti hallgatni az éneket, mondókát, ezeket könnyen meg is tanulja. (Itthon énekli. Karácsony környékén ült a gyerek a szoba közepén, és a legkevésbé sem vallásos családja körében békésen énekelgette a pásztorok, pásztorok saját átköltését, amelyben Jézuska barátja a bárányka.) Önállóan vetkőzik, öltözik, WC-t használ, utána kezet mos, töröl, és megfésülködik. Napirendet ismeri. Már nem mindig szalad. (Nem mindig? Amikor alszik meg amikor eszik.) Szobatiszta. Kakiláshoz kér pelenkát. Ágytiszta. “Mimával” és cicával könnyen elalszik. 2-2,5 óra múlva jókedvűen ébred.
Súlya: 12 kg, Magassága: 86 cm

Bora
Bora reggelente jókedvűen érkezik. A magával hozott játékot örömmel mutatja, majd szalad a gyerekhez játszani. (Nekem persze azt nyomja egész úton a bölcsőde felé, hogy senkinek sem fogja megmutatni a játékot, amit hozott, csak a Kamillának.) A babákat levetkőzteti, takargatja, altatja, babakocsiban tologatja, fürdeti. Társai játékát figyeli. Nagyon szeret gyurmázni, festeni. Ez hosszabb időre le is köti. Akár 30-40 percig. Igaz, sokszor feláll, leül közben, de az asztalnál marad. Nagyon jó a kézügyessége. (Ez érdekes, mert ő nem tud ollóval vágni, Taminak pedig kedvenc elfoglaltsága a „vágocskázás”. Bár igaz, hogy nagyobb ívű alkotásokat gyárt, mint Tami. Több színt és nagyobb felületet használ. Szerintem lelki alkata miatt tölt több időt ilyesmivel.) Festésnél képes arra, hogy a különböző színű festékeket ne fesse egymásra. Nagyon szereti hallgatni az énekeket, mondókákat. Társai nevét és jelét tudja. Az étkezéseket nagy örömmel fogadja, szalad a helyére. Ételek között nem nagyon válogat, de a borsófőzeléket sokszor nem eszi meg. Először a húst eszi le a kenyérről vagy eszi ki a főzelékből, csak utána a többit. Tejes italokat egyáltalán nem issza meg. (És Ildi néni kérésére sem kóstolja meg.) Szobatiszta. Kakiláshoz kér csak pelenkát. Ágytiszta. Bővített mondatokban, érthetően mesél a vele történtekről. “Mimával” és cicával könnyen elalszik, zajokra hamar felébred, különben 2-2,5 órát alszik. Akaratát sokszor hisztivel érvényesíti, ilyenkor nehéz meggyőzni. (Nem az a racionális típus.)

Súlya:11,5 kg, Magassága: 88 cm
(Továbbra is ő a vékonyabb és magasabb. A mázlista.)

Tömören: Tamara segít és meggyőzhető, Borka alkot és hisztizik. De mindketten énekelnek, táncolnak, esznek, isznak, alszanak, játszanak. Nagyon rendben van ez így.

• 1 hozzászólás

Minden éremnek két oldala van: az akaratosság másik oldala az önállóság. Az, hogy az első szavaik egyike az volt, hogy egyedüüüül, már sokat elárult. Aztán a pelenka elhagyása után kizárólag önállóan akartak pisilni a WC-be. Nem kérek szűkítőőőőt, nagylány vagyok! Jaj, anya beleestem, húzzál ki! Nézd, itt a kacsás szűkítő, ha használod, nem esel bele! Neeeem, nagylány vagyok! Oké, oké, ma már én is tudom, hogy a legeslegnagyobb sértés, amit mondhatsz egy kétévesnek, hogy kicsike vagy! Erre azonnali bömbölés a reakció: neeeem, nem vagyok kicsike, én naaaagy vagyok! A pisilés témában végül mára oda jutottunk, hogy be sem jelentik, ha pisilniük kell. Sokszor csak véletlenül látom meg, hogy valaki a vécén üldögél.
Aztán tegnap hallom, hogy bekapcsol az orrszívó porszívó. Feri külön porszívót épített a pelenkázó mögé, hogy ne kelljen örökké a nagy porszívót előrángatni, és távirányítós kapcsolót szerelt hozzá (igen, én tudom, mennyire szerencsés vagyok), hogy a pelenkázó tetejéről lehessen irányítani. A távirányítót már régóta kezelik a lányok, és a pelenkázóra is simán fölmásznak egyedül. Szerencsére az orrszívás nálunk sosem volt az az ordítós, zokogós, tiltakozós hadművelet. Már nem én szólok nekik, hogy ki kell szívni az orrukat, hanem ők jönnek. És úgy tűnik, tegnaptól engem is kiiktattak a folyamatból.

Amikor beléptem a szobába, épp Tamika orrszívott.

Aztán átadta a helyet Borának, aki meghitten “szivocskázott”. (Anya, csak egy kicsit szivocskázok.)

Az ágyról kapaszkodnak fel a pelenkázóra. Azt, hogy hogyan kell felmászni, Bora tanította Tamarának.

• nincs hozzászólás

Tamara valamelyik délelőtt ezt a képet készítette. A képen Nagyi és Tamara láthatók. Épp teregettem (néha az az érzésem, hogy minden posztot kezdhetnék úgy: épp teregettem, amikor…), amikor Tami boldogan rohant ki a szobából. Nézd anya, itt a nagyi meg Tamara! És tényleg!

Megint egy hetet itthon töltöttek a lányok. Megint vírus, megint a köhögős. Amikor a bölcsi öltözőjében mondtam az egyik anyukának, hogy a lányok még csak egyetlenegyszer kaptak antibiotikumot, négy fej fordult felém: még csak egyetlenegyszer? Az enyém már négyszer, az enyém nem is tudom hányszor - mondták a többiek. Azt már el sem mertem mesélni, hogy utólag úgy tűnt, az az egy is felesleges volt. Még nyáron történt, amikor nyaralt a dokibácsink, Borka meg már napok óta inkább pihegett, mint rendesen lélegzett. Végső kétségbeesésemben levittem a körzeti gyerekrendelőbe, hogy valaki hallgassa meg. A körzeti dokinéni meghallgatta, belenézett a torkába, majd lekapott a tíz körmömről, hogy miért csak most, és hogy képzelem, hogy egy ilyen beteg gyereket nem viszek orvoshoz, hiszen ennek tüdőgyulladása van! Azonnal induljak a kórházba, itt a beutaló. Nem megyek - mondtam. Nem viszem kórházba a gyerekemet. Ha kell, bemegyek vérvételre, röntgenre, de nem hagyom ott a gyerekemet, nem és nem. És van nekem ez a másik is itt. Mi az, amit én ne tudnék neki otthon nyújtani? Eszik, iszik, nem lázas, kicsit hörög, én is hallom, de nem túlzás ez a kórházi beutaló? Anyuka, itt írja alá, hogy maga nem viszi a beteg gyerekét a kórházba. Aláírom, nem viszem. Tudna adni azért valami gyógykezelést is, doktornő, vagy csak a lebaszást tetszik osztogatni e nemes állami intézményben? Itt van ez az antibiotikum, de magára vessen, ha… Magamra vetek, doktornő, ne féljen, aláíratta velem a felmentőjét, maga már nem lehet hibás. Maga már elszámolt a lelkiismeretével azon a darab papíron ott ni. Én meg majd megoldom. Ekkor hívtam szinte zokogva a dokinkat, aki először is megvédte a körzetist, hogy nem az ő betege, jobb, ha utalja, akkor neki nem lesz baja. Másrészt épp most jön hazafelé, de akkor egyenesen hozzánk. Élesen él az emlékezetemben, hogy milyen szép idő volt, és mennyire cudarul éreztem magam. Gyötrődtem, hogy a nyakamba vettem egy olyan döntést, amiről csak a szívem beszélhet, tudásom a világon semmi, és tapasztalatom sem sok, a magam kétéves anyaságával, még ha iker is az. Megérkezett a mi mindig borostás dokibácsink. Először meghallgatta Borát, aztán kért tőlem egy tejfölös dobozt meg egy kisollót, vágott egy csinos lukat a doboz alján, beleillesztette a Ventolint, fújt egyet, rászorította Bora arcára, aztán újra hallgatózott. Várt egy percet, aztán megint hallgatózott. Igen – mondta végül, lehet valamit hallani, de nem tüdőgyulladás, inkább a vírusos megfázásának van egy kis asztmatikus felhangja. Persze sosem tudhatjuk, hogy vírusos vagy bakteriális. Szóval lehet, hogy elkél az antibiotikum, de tudja, én mindig várok három napot, csak akkor kezdem adni. Mit is írt a doktornő? Mondom. Hát igen, én alulról szoktam a gyógyszerezést belőni, úgy látszik, ő pedig felülről. Persze azt is lehet, az a biztosabb. Végül megegyeztünk, hogy legyen antibiotikum. Inkább miattam, mint Bora miatt. Még mindig remegtem, mint a nyárfalevél, hogy nem jól döntöttem, és a gyereknek lesz valami nagy baja, mert a szívemre hallgattam. A gyereknek aztán nem lett nagy baja. Három nap múlva kiderült, hogy inkább vírusos volt, mint bakteriális. Az ikrekben az a jó, hogy mindig van kéznél kontrollcsoport. Tamara két nap múlva kezdte a hörgést, és aztán antibiotikum nélkül is éppúgy elmúlt neki, mint Borkának. Így történt az egyetlen antibiotikumozás, és azóta se soha. Ez már jó régen volt, és úgy tűnik, a gyerekeink attitűdjében (soha egy percre le nem állnak) és életmódjában (föl-le-föl-le) nagyobb a rizikófaktor, mint az egészségért felelős génjeikben. Vagyis többször voltunk a balesetin, mint ahányszor antibiotikumra volt szükségük.

Ha már egészség… az ekcémájuk elmúlt! Vagy csak most épp nincs? Sajnos nem tudom megmondani a tutit. Annyi mindent megváltoztattunk. A gyógyszertári kenőcs helyett Eucerinnel kenjük őket minden este. Homeopátiás alkati szereket és speciális ekcéma elleni bogyókat szedtek két hónapon keresztül. Kidobtam minden enzimes mosószert, csak biomosok. Nem fürdenek minden este, csupán heti háromszor. Az e-t tartalmazó élelmiszerek számát csökkentettem itthon. Nincs Túró Rudi, tejszelet, és válogatva veszem a felvágottakat. Igazából ezek a trükkjeim. Fogalmunk sincs, melyik miatt múlt el az ekcéma, de azért én a homeopátiára szavazok. Vagy a biomosásra. Vagy az egészséges étrendre. Vagy az Eucerinre. Vagy a nagy ekcémaevő szörnyre. Akinek kell, utánvéttel küldöm. Cím a kiadóban.

• 4 hozzászólás

Ane igazán hamar megbarátkozott új telefonjával, amelynek sok előnye közül ma az szolgálja mindnyájunk épülését, hogy klasszul lehet róla képes üzeneteket küldeni. A lehetőséggel egyre gyakrabban élt az elmúlt napokban, hogy beszámoljon a vírus miatt otthon rekedt lányok mindennapjairól a munkában izzadó bátor férjnek. Aki nem tudja (nem is akarja) megállni, hogy közzé ne tegye ezeket a költői szilánkokat.

“Cicatestvérek. Bora ma gyönyörű”

 
“Anya, elefánt a kanapém!”

 
“Tapicsk, tapicsk! Anya, vigyázz! Itt minden csupa sár. Látod, nekünk is le kellett vetkőznünk, nehogy sáros legyen a ruhánk.”

“Hóangyalok”

“Mi az a kaszinó? (Mondom. Heves zokogás.) Ne menjetek oda, kérlek, anya, ne! Ne menjetek oda, ahová mi nem mehetünk!”

“Állatkórház: mindenki köhög, a lányok pedig fél percenként rohannak az ajtóhoz, hogy mikor jön a dokibácsi.”

“Anya, mindjárt megszületnek a kisbabák!”

• 6 hozzászólás