Az egyik lányom tamburás akar lenni a másik meg kvártétos. Talán igaza van Ferinek, hogy ideje lenne kivenni a CD-lejátszóból a népdal lemezt. De akárhányszor megpróbáljuk, sztereóban visítanak: a Gryllus Vilmát akarom, anya, én a Gryllus Vilmát akarom. Légyszíves, szeretném – javítanak aztán csípőből az ebadták. Megy a Vilma és vele megy a végtelen mennyiségű népdal elemzése. Van-e nagyobb kihívás, mint a metaforikus és már nem is élő nyelvezet interpretálása két két és félévesnek? Mondjuk egyszer még Tandori költészetére is rákérdezhetnek persze.

Mi az, hogy nótát ver a csizmám sarka? Mi az a nyáj? Mi az a bú? Mi az, hogy éli világát? Meg hogy jól van dolga? Mit csinálnak dobszerdán? Mi az a csokor meg bokréta? Mi az a paraszt? Mi az a tetűmáz? (a juhász subáján tetű mász) Mi az a kaszinó? (sej a báró, a kaszinóba bejáró) Mi az a pünkösdrózsa? Milyen színű? Miért nem szakítja le senki? Mi az, hogy az útra hajlott? Én is elérem? Mi az az orcádért? Mi az a mészáros? Ki az a mátkám asszony? Miért csak a Jánoska szakajt egyet a csipkefáról? Anya, én is akarok szakajtni!!!

És ez így megy minden autóúton. A boltig, az állatkertig, a nagypapáig, a világ végéig. A népdalok végeérhetetlen forrásként szolgálnak két két és féléves számára. Ez volt az első lemez, ami elbűvölte őket. Ezt hallgatták végig néma csendben karácsonykor, amikor hazafelé jöttünk Inárcsról a családi vacsoráról. Fél kilenckor indultunk, és először életükben nem aludtak el ilyen későn az autóban, hanem hallgatták a zenét. Amikor megálltunk a ház előtt, Tami csak ennyit mondott: anya, én még soha életemben nem hallottam ezt a muzsikát.  Bora pedig azt, hogy ez gyönyörű volt. Hát így, ilyen hatással volt rájuk, és azóta is. Feri kivan. Azt mondja, ha még egyszer meg kell hallgatnia ezt a CD-t, napszámosnak áll.

A verselemzéseket a végtelenségig tudják folytatni. Tama kedvence a  kis Bence. Na azt valahogy így szedi ízekre:
– Mi az a kormos?
– Fekete por. Ez volt belül a kemencében.
– Honnan lett oda?
– A tűz miatt, ami előtte benne égett. Ha sokáig égetsz valamit, az kormos lesz.
– Mije lett kormos a kis Bencének?
– Az arca, a füle, az orra, a keze meg a ruhája.
– Mivel mosta meg?
– Szappannal.
– Lejött a szappannal?
– Le.
– Miért ment bele a kis Bence a kemencébe?
– Mert kíváncsi volt.
– Hogy hívják a kis Bence apukáját?
– Nagy Bence.
– És hol volt nagy Bence, amikor kis Bence a kemencében volt? A munkahelyén?
– Igen, a munkahelyén.
– Hogy hívták az anyukáját?
– Nem tudom.
– De anya, tudod, mamának hívták. Mert odament a mamája, nem ismert a fiára.
– Tényleg!

És ez így megy a végtelenségig. Még kitérünk arra, hogy mivel veri el az anyukája a Bencét, meg néhány felnőttek számára lényegtelennek tűnő apróságra, hogy például Bencének kijön-e a ruhájából a korom a mosógéppel. Ha valamire rászállnak, akkor addig szedik ízekre, amíg meg nem értik az okokat, körülményeket, szavakat, mondatokat, metaforákat. Ezeket a párbeszédeket egymás után tízszer lezavarjuk, aztán látom, hogy renderelnek a kis agyak.

Valamelyik este már épp jövök ki a szobájukból, amikor hallom, hogy Bora azt énekelgeti: nem kapálok, nem kaszálok, asztalosinasnak állok, apró ágyakat csinálok, abban alszanak a lányok. Aztán még utánam szól: én is csinálhatok majd ágyakat? Persze kislányom, majd ha asztalosinasnak állsz, de addigra már túl leszel néhány punk meg elektro zenén is, remélhetőleg…

• 8 hozzászólás

Oké, anyu, állandóan szenvedtetsz minket ezzel az itthon alvással, merhogy rossz idő, meg esikazeső, és még azt is várod, hogy ne sírjunk előtte, hanem csendben aludjunk el, na oké, legyen, mert látjuk ám, hogy mindig mindent ugyanúgy csinálsz, szinte már sajnálunk is olyan könyvszerű, ahogy behúzod a függönyt, betakarsz a nappali takaróval, beteszed a Vilmoskát, észrevettük ám, hogy mindig a a második számnál, mert abban a csendről van szó, szóval látjuk ám mi, hogy nagyon igyekszel mintaanyukázni, és már tényleg, már kicsit meg is sajnáltunk, szóval, oké, legyen itthonalavás, de akkor nem fogunk kanállal enni, mer az is egy nagy hülyeség!

Hát így… van itthonalvás, naponta háromszor, többórányi is, viszont nincs kanalazás. Oké, részemről teljesen oké, legalább elolvastam a Kitolást. Mondjuk a sikítás is maradt, de tegnap vettem füldugót.

• nincs hozzászólás

Nem hittem volna, most sem hiszem, mégis nyilvánvaló: a csecsemők mindenféle szocializáció és tanulás nélkül, kábé genetikusan imádják a zenét. Annál is jobban a dalt, az emberi hang által énekelt éneket. Három hónapos koruk óta reagálnak az énekre, dúdolásra, hülyehangonbeszélésre, azaz a hangszín változására és az ütemre. A dúdolás-éneklés számukra nyugtat, figyelmet bilincsel, szórakoztat. Egyébként nekünk, felnőtteknek sem hat máshogy, de meglepő, hogy nekik is pont így működik. A zene az ösztönre hat, nem az észre, pedig mégiscsak matematikából és szabálykövetésből áll össze! Fura, de szép.

Mostanában az esti etetés nagyon göröngyös, főleg Tami nem képes nyugodtan végigcumizni az adagját, sőt nagyjából az egytizednél elkezd csapkodni, ívbe feszülni és fejet forgatni. Ha nálam van, ilyenkor elkezdünk sétálni, megnézzük az érdekes látnivalókat a lakásban - ő pedig issza magába a falitábla firkáit, a könyvespolc színes könyvgerinceit vagy a lámpáról függő díszeket és közben a tápszert is. Ha bármi elvonja a figyelmét, már nem tűnik olyan kibírhatatlanul unalmasnak az evés. Amikor Anénál is nekikezdett a kukacolásnak, arra gondoltam, ne sétáljon vele, hanem vonja el a figyelmét énekkel. Félhangosan, hogy Borkát ne zavarjam, foghegyről odavetettem, mint a kommandós parancsnok akció közben: “Tavaszi szél!” Ane dúdolni kezdett és a tekergő gyerek azonnal kiegyenesedett, szopott és lassan lehunyta sok szemét.

Azóta esténként katedrális a gyerekszoba: zümmögő kórusművek anya- és apahangra és áhitatos, félárbócra eresztett szemhéjú hallgatók. Ami kilóg kicsit a hangulatból, az a sztereo cuppogás. De a mi fülünknek az a legszebb korál.

• 1 hozzászólás

Ma itt voltak a szülem, akik eddig kizárólag lányaim édibédi oldalát látták, ezért nem is értették, mit panaszkodunk itt, a neten. Borka ezért megmutatta nekik, hogy hol lakik az igazság, a hisztériahercegnő meg a sírás nagyistene. Köszi anyu a kitartó babusgatásért, végül fél hat felé Borka elaludt! De előtte még mindketten megették a délutáni tápszer maradékát, meg Tamika a déli táp maradékát is, meg a Borka tápszerének maradékát, s legvégül a lakásban fellelhető összes maradékot. Öt cumisüveget ürített ki. Nem számoltam, hogy mennyi volt a fogyasztása, de gondolom, jól esett neki, mert a végén sóhajtott egy olyan csecsemősen gondterheltet, majd hosszan, békésen nézegettük egymást a kanapén. Borka bemutatta szüleimnek a kitekeredve, kicsavarodva üvöltéses világszámát, bár én már láttam tőle ennél világszámabban is előadva a dolgot, de azért most is beleadott apait, anyait. Ezeknek a hisztiknek(?) általában három oka van Boránál: valami fáj, valaki foglalkozzon velem!, meg a csak. Az első eleinte a hasfájás volt, most a fogfájás. Vannak ellenszerei. A második, hát igen, az nagyon türelempróbáló, különösen, hogy van egy ikertestvére, akivel szintén szeretnék foglalkozni, de azért kezelhető verssel, énekkel, hancúrozásal. A harmadik az nagyon trükkös, mert nem nagyon lehet véget vetni neki egy általunk kigondolt időhatáron belül. Csakis azon túl, és az néha nagyon hosszúnak tűnik.

Egyelőre hagyom a hozzátáplálást. Nem érdeklődnek sem az ízek, sem az állagok, sem a kanálból evés iránt. Sem az alma, sem a szőlő leve nem kell nekik, sem a tejpép, csak az a keserű hippoallergén tápszer. Hagyom, majd ha nagyobb lesz bennük a kíváncsiság, akkor elkezdjük újra. Sokkal jobban érdekli őket a fogás, a forgás, a kezeik, a fogzás, a rágóka, a tornázás, a zene, a mondóka. Nagyon elfoglalt csecsemők, nem érnek rá a borzasztóan rossz hatékonysággal működő kanalas táplálkozásra.

• 6 hozzászólás

Ha anyu és apu egyszerre énekel, illetve más formában ad ki hülye hangokat, legyen az bármi, ami eltér a megszokott beszédmódtól, az hűdeszórakoztató! Arra figyelni kell! És azt meg is kell mosolyogni: támogatólag persze, kobakbarack hozzáképzelésével, jól van Ane, okos Feri, hűdeügyesek vagytok, buksisimi! Ane például remekül utánozza az összes állathangot, csak a ló nem megy. A ló Ane fejében valamiért magas hangon nyihog, mint egy langaléta kamaszlány, akinek először cirógatják a gödröcskéket az arcán középkorú ballonos bácsik. Pedig az a hang a hiénáé, a ló mélyen, rekesztett garattal mond sok gyors űbetűt. Elég az hozzá, hogy a lovat inkább én képviselem, szemben az élethű cica, kutya, bálna, delfin, kecske vagy medúza utánzásával, ami Ane szaktudása.

Az állathangok csak percekre adnak municiót, de a dal! Érdekes, minden előrébb járó barátunk mondta, hogy énekelni kell nekik, sőt azt is mondta mindahány, hogy a babáknak általában van egy kedvenc daluk. A család megerősítette: az enyém a “Megy a hajó a Dunán, benne ül a kapitány” kezdetű volt, apámé a “Tiszán innen, Dunán túl”, sógiéknál a “Van nekem egy néger bébim” a közvetlen nyugtató-altató, Szarvasiéknál pedig az összes gyereket a Vidróczki hírős nyájával lehetett békébe szenderíteni. Minden szülő beletörődik, hogy az adott dalnak varázsereje van, pokol érti, mitől, de ki nem szarja le, ha csöndben figyel az ifjúság?

Nálunk még nincs kedvenc dal, fohászkodunk, hogy ne is legyen, de minden stílust igyekszünk bevezetni. Megy a népies vonal (ebből van egyébként a legtöbb a gyerekdal-iparban) - nyilván azért, mert a népdal az anyafejekben nagyon közel áll a biopempőhöz: nincs benne mesterséges színezék, és rézgálicot sem tartalmaz, legfeljebb nyomokban. Menők aztán a klasszikusok diszkó helyett babaritmusban (babazene egyébként az, amiben monofón hangszerek csilingelnek vidáman és a sorvégeken visszhangosított bébikurjongás igyekszik vokális díszt képezni), Für Elise, Örömóda, Holdfényszonáta és Ave Maria hárfán, gitáron, zongorán és xilofonon - azaz bármin, ami üti a hangképzőt, nem vonva reszeli vagy fújva rezgeti.

Amikor a délután öttől hétig tartó inputtagadó és világviszolygó állapotban nem látunk más kiutat, akkor lehet bevetni nagyágyúként a teljesen sajátlagosan előadott énekeket, mert erre a legelcsigázottabb gyerek is elenged egy tétova, sírásba hajló mosolyt. Az ismert, egyébként minden bizonnyal drogok hatása alatt íródott Weöres és Tamkó Sirató versek megzenésítései mellett próbálkozunk olyan mérnöki remekekkel is, mint a Hungária, Edda (korai), Halász Judit, Hair vagy Pink Floyd (tudom, tudom, de Kosheent vagy Infected Mushrooomst nem lehet énekelni a kicsiknek!) A teljeskörű zenei kiképzés érdekében mindig kéznél van a gitár, került egy ósdi hatású, remek hangú szinti, és tervezem a doromb, valamint a körtemuzsika beszerzését.

Erre buknak a nők…

• 4 hozzászólás

Nem ismerek ma a lányaimra. Egyedül játszanak. Borka a könyvét nézegeti és harapdálja, valamint felfedezte a saját lábát, meg hogy körbe lehet forogni a járókában a rácsok mentén. Tami Ghymesre csápol, csörgőzik, boldogan sikkant. Órákig nem látnak engem, és mégis boldogok. Nem kaffognak, nem nyaffognak, nem nyüszítenek, nem sivítanak, nem visítanak, nem sivalkodnak, nem nyüszögnek, nem szűkölnek, nem kiabálnak. Teljes a csend, csak néha egy-egy boldog nyögés. És felváltva alszanak nagyokat itthon az ágyukban, nem a babakocsiban! Meg sokat esznek, mint két csúcsot dönteni kívánó olimpikon. Vagyis minden olyan, mint egy amerikai filmben. Én egy árnyalattal azért rosszabbul festek, ma is a lestrapált magyaranya sminket kentem fel.

Nagyon szeretik a zenét és a mondókákat. Úgy tudunk hármasban olvasni, hogy lefekszem a padlóra, magam mellé rakom őket két oldalról, feltartom a könyvet, hogy mindhárman jól lássuk, és olvasok nekik. Ezt nagyon szeretik. Kedvencünk Judit ajándéka, a Ha majd hatéves leszek. Negyed kanál tejpépet is képesek már magukba nyomni, de az almalevet imádják, persze csak cumiból.

Ilyenek voltak ma: csak néha bukkantak fel a játékhalmaz alól, mint két riadt üregi nyúl.

• nincs hozzászólás