A lányok felváltva kapták el a kullancsbetegséget, amitől levakarhatatlanul ölelésbe ragadva, nélküle szűkölve, a másik gyerekre borzolt szőrrel fújva sajátították ki Anettát. Ha pisilni ment, az éppen fertőzött egyed az ajtó előtt vonyított, ha kétkezes kávéfőzéssel próbálkozott, a lábába csimpaszkodott, a fennmaradó időben pedig úgy ölelt, mint egy szerelmes polip. A másik szerencsére ilyenkor átlagos csecsemőt játszott, s a körbehangzó sikoltozással mit sem törődve hisztizett a saját fontos csecsemő-ügyeinek előrehaladása felett érzett elégedetlenségében – de ez legalább nem az anyába való fondorlatos visszajutási tervekről szólt, csak a szokásos, “már megint nincs elhúzva a függöny mindkét szárnya!” űrméretű alapvetés körül forgott.

Az anyjába éppen kevésbé szerelmes lányka sokszor nálam keresett vígaszt – Borka azonban általában is kevesebb érintést igényel a mamán kívüli világtól, így, ha éppen nem ő volt a függő, inkább külön játszott, míg Tami mindig jött hozzám, ha éppen Bora foglalta el az anyaölt. Az egyik Borka-móka aztán kicsit hosszabbra nyúlt, mint a szokásos két hetes időtáv, ráadásul ekkortájt alakult ki az a – máig aktív – szokásuk is, hogy a reggeli tejet az ölünkben heverve fogyasztják el. Borka tehát minden hajnalban visítva közölte, hogy “anya öléből!”, Tami pedig, eleinte fanyalogva, később egyre masszívabb tulajdonosi öntudattal feküdt a combjaim közé.

A kullancs-korszak apránként elmúlt, de a leosztás megmaradt: Tami az enyém, Bora Anettáé, bár egyikünk sem szívesen felezne, de ők ilyen rendszer mellett döntöttek. Persze sok rétege van ennek a helyzetnek, elvégre mindkettő az anyjával ápolja a legszorosabb viszonyt, aztán sokszor vetélkedésképpen is fordítanak, s nevetve bár, de úgy tesznek, mintha főszülőt cseréltek volna, máskor meg, ha éppen össze vagyunk veszve, akár percekre is képesek viharos szakítást mímelni. Az is igaz, hogy hiába Bora a kisebb érintésigényű és inkább anyás, mégis ő tudja “apikámat” a legszorosabban megölelni – az ő hézagmentes felsőtestre illeszkedési technikájától mindig megszédülök.

Ma már nem olyan látványos ez a leosztás, kevés külsődleges jelet tapasztalhatna a házi etológusunk, ha volna, de mi tudjuk, hogy elég mélyen beépült a párosítás a családi viszonyok, rutinok közé. Ez is egy volt a sok ok mellett, ami a hétvégi különutas programot hozta: az óvatos bevezetés után a következőt már az apaBora-anyaTami viszonylatban töltjük, hogy megnézzük, lehet-e új kötelékeket tenni a családi kánonba.

• nincs hozzászólás

Ikres családban máshogy alakulnak a tulajdonviszonyok, mint az egyenként érkező gyerekek között. Ha egyszerre csak egy fős a rugdalózós brigád, akkor világos, hogy kié a sok rugdalózó, ki kapja a macifüles fürdőköpenyt és ki mehet a nyulasmotoron. Ikreknél erre nincs mód. Nem mintha komoly nevelési elvek tennék szükségszerűvé a kommunizmust, mintsem inkább a praktikum. Ha egy fiókban ott sorakozik húsz különböző kombidressz, senki nem fogja megjegyezni, melyik tíz tartozik az egyik gyerekhez, melyik tíz a másikhoz. Amikor cipőt akarsz húzni két zsák sikítva tiltakozó bolhára, nincs kedved még egy szempontot mérlegelni (melyik az övé), miközben belefeszegeted a topánba a menekülő kölköt. A játékhalomból sem húzol ki tulajdoni alapon plüsscápákat – minden mindenkié, aztán csönd legyen! És ez ellen nem is tiltakozott senki.

Korábban úgy gondoltam, az így bevezetett köztulajdon fogalma a társasági önzés kibontakozását is gátolni fogja majd, és eleddig igazolódni látszik a feltételezés, a lányok nem önzőznek a játszón vagy a bölcsiben, sőt ha elunják az egymással civakodást, kéretlenül is odaadják mindenüket a másiknak. Folt a selymen, hogy a szakirodalom szerint majd csak mostanság következik a klasszikus játszótéri bunkózás, amikor szigorúan beszólnak bárkinek, aki hozzáér a kisvödrükhöz. Borka a napokban már táguló orrlikakkal loholt a nyulasmotorjához, amire felbátorkodott egy másfél éves és azt kántálta, enyémenyémenyém!

Közben pedig észrevétlenül lett saját tulajdonuk is, pedig mi nem segítettünk benne. Választottak. Először ágyat. Miután levettük a rácsot, az első napokban cserélgették, hiszen lehetett, és amit lehet, azt muszáj, de ma már mindig ugyanoda fekszenek. Azóta rákaptak az ízére, így van már saját cipőjük (Boráé a tulipános), saját helyük az egymás melletti babakocsiban, előkéjük (Tamié a zöld, Borkáé a sárga) és motorjuk (Tamié a lila). Általában az egyik kijelölte magának a neki tetsző tárgyat, a másik pedig ehhez igazodva azonnal imádni kezdte a párját, így ezeken nem is szoktak összeveszni. Az egyetlen, amit mindketten sajátjuknak tekintenek, pedig csak egy van belőle, az az anyjuk. Minden reggel és este hajbakapnak rajta, szóval lehet, hogy be kellene szerezni belőle még egy példányt.

• 6 hozzászólás

Alapjellemük a vidámság, a nevetés, a nyitottság. A nagymamájukat és Marit, a “dadájukat” minden héten legalább kétszer látják, nagyokat sétálnak és játszanak együtt. Minden alkalommal, amikor nagyi vagy Mari belép az ajtón, a lányok úgy örülnek, hogy nevettükben majd kiesnek a szájukon, boldog sikkantásokkal mászva rohannak hozzájuk, bújnak az ölükbe. Mindig. Ha az apjukat nem látják három napig, akkor az újratalálkozás nem ilyen egyszerű. Van bennük sértettség, egy kis dac, némi zavar, meg nagy adag öröm. A viszontlátás körülbelül így zajlik:
Sziasztok lányok! (apjuk lelkesen, kitörő örömmel)
Tami félrenéz, Borka félrenéz.
Szia Tamikám, milyen szép vagy! (apjuk lelkesen emeli fel Tamarát)
Tami félrenéz, összeráncolj a homlokát.
Szia Borikám, hát van egy újabb szép púp a homlokodon?
Bori félrenéz.
Pár perc múlva némán nekidőlnek, Tami felmászik az apja ölébe, odahajtja a fejét. (Oldódik a hangulat, de még nincs kitörő öröm.) Aztán egyszerre elkezdenek valami egészen mással, de nagyon lelkesen foglalkozni, például mutogatják a könyveikben a képeket az apjuknak. Hangosak nagyon, egymást kiabálják túl, aztán egyszercsak ugrálnak örömükben, odamásznak hozzá, és kacagnak, kacagnak, tényleg mintha az angyalok beszélgetnének.
Sokkal bonyolultabb, és összetettebb érzésekkel viseltetnek az apjuk iránt, mint más, nagyon gyakran látott és szeretett emberek iránt. És ez így nagyon rendben is van.

• nincs hozzászólás