Ha a lányokra “szép ruha” kerül, újabban azonnal táncolni akarnak. Tegnap volt musical-délután is – a Hair azon ritka zenéink közé került, amit az ikrek, no persze jelentős aktívkodás közben, szívesen hallgattak –, de a táncnap azzal kezdődött, amikor reggel piruett-bemutatóval ünnepelték a kiskosztümjeiket, amiket csíkos zoknikkal viseltek egyébként. A csinos szerelést amúgy rögtön a tánc után levettük, mert a reggeli garantáltan szennyesbe küldte volna a ruhákat (szeretem őket meztelenül etetni, mondtam már?), vissza pedig valami praktikusabbat vettek, szóval úgy tűnik, ezt a ruhát tényleg csak a tánchoz vették fel.
A táncmozdulatokat legjobb tudomásunk szerint egyedül fejlesztették, mi nem tanítottunk semmi effélét, persze lehet, hogy a bölcsi a ludas.
Nagypapáék karácsonyi ajándéka egy négy napos síszünet volt – nekünk. Az ikrek kiköltöztek hozzájuk, mi pedig elsiettünk Salzkammergut vidékére, felfrissítendő sítudásunkat, de főként az elménket. A lányok zokszó nélkül elengedtek bennünket, s a négy nap alatt egyszer sem követelték a szüleiket, vagy ha mégis, mi nem szereztünk róla tudomást. Nem hiányoztak, nagy szükség volt a nélkülük töltött időre, de azért ha megláttunk egy háromévest a hütték körül, különös szívmeleggel kezdtünk magunk elé gügyögni. A sízés kevésbé volt fontos, hiszen olyan szokatlan élményekből is jutott, mint ébredés utáni ágyban henye, magunk elé meredős, csendes reggeli, olvasás órákon át vagy éppen impulzus-turistáskodás a Szentendrét idéző, csak éppen egy alpesi tengerszem partjára szórt Hallstattban.
Az ifjak pedig tényleg nem hiányoztak, de miután a szökevény szülők az ikreket megelőzve értek haza, orrukat az ablaküvegnek nyomva várták, hogy befusson végre a gyerekszállítmány.
A mi kis ikreink sokat finomodtak ugyan az elmúlt hónapokban, de ezt csak úgy kell érteni, hogy kifinomultabb, pontosabb mozgáselemek segítségével ránganak-tekeregnek-esnek-kelnek szünet nélkül. Szerintem például azért soványabbak (oké, nyúlánkabbak) az átlagnál, mert képtelenek türelemmel viselni a saját evésüket, azaz ennek a tevékenységnek a helyhez és helyzethez kötött voltát. Belégtornáznak az etetőszékeikbe, minden kanál ételhez vágnak egy grimaszt, majd térdelnek, guggolnak, felállnak, kiülnek a karfára – miközben boldogan mesélik, hogy innen Tami egyszer kiesett –, mérlegállást mutatnak be, végül egykezes homloktámaszban, lábbal igyekeznek elérni a kanalat. Ilyenkor üvöltök, ők visszaguvadnak a székükbe (”csak guggolok, azt leheeet?”), de mint egy szél pengette feszes szárítókötél, rezegnek és hamarosan újra saslengést gyakorolnak a fűtéscsövön. Egyébként mindenben ilyenek, csak az evésnél viselem ezt a legnehezebben. Látom, hogy éhesek, de mégsem esznek, és ez az a fajta logikátlan ellentmondás, amitől agyam kisebbik, ám merőben erőszakos progmatos része könnybe lábad és úgy visít. Kedvenc játékuk mostanában, hogy apa legyen farkas, azaz üljön le a szőnyegre és ne csináljon ott semmit, míg ők szaporán futnak körülötte két méter sugarú körpályán és vihogva emlegetik a puszilós farkast, aki nem harap. Futnak, ez a játék lényege, a farkaskaland csak a habköret.
Olyanok, mint két áramütötte kacagórobot, akik végtagjai körül ibolyaszín villámok repedeznek szolid remegés és ózonszag közepette. Felületes szemlélő azt hihetné, nincs rajtuk kikapcsológomb, pedig van olyan módszer, ami rezzenetlenül figyelő mongúzokká változtatja őket. Nem hittem, ma sem hiszem, nem is igazán értem, de boldogan alkalmazom.
Bele kell kezdeni egy mesébe. De szó sem lehet ám sárkányról, hercegnőről vagy vakond és gólyáról – ezekkel is leköthetőek, de kis idő elteltével elmozognak előle, mint bokszoló a lábmunka-edzésen. A mese egy olyan gyerekről kell szóljon, akivel a lehető leghétköznapibb dolgok történnek. Nem akar hazajönni a bölcsiből, hisztizik, ellenkezik, húzza az időt vagy éppen nem akar felöltözni – mesénként egy rosszaság. Egyszerű, banális, didaktikus tanulsággal záródó mesék, mentesek mindenféle csodás elemtől, fantáziától, váratlan fordulattól. Pocak Pali nem akart hazajönni a bölcsiből, anyukája ott hagyta, Ildi néni hazavitte, de ott nem volt mivel játszani, így estére már nagyon haza szeretett volna menni ez a Pocak Pali. Cizelláltabban, persze, de tartalmilag ennél nem árnyaltabban.
És a két kis rugóláb megkushad, tág szemekkel és ráncolt homlokkal figyel, nem moccan, néha belekérdez vagy inkább segít, ha a felnőtt elakadna, és közben csinálja, amit éppen kell neki. Elfelejt tiltakozni, elfelejt hisztizni, tág szemekkel és ráncolt homlokkal öltözik, lapátolja a spenótot vagy baktat az apukája után, mikor mire kapott parancsot családi hipnotizőrétől.
Az ötletet Berg Judit Hisztimesék című első kötete adta. Anetta kezdett efféle történeteket gyártani, s a lányok egyrészt követelték az újabb epizódokat, másrészt valóban kiestek dackorszakkal súlyosbított egyéniségükből a történeteket hallgatva és éveket öregedve engedelmeskedtek a legképtelenebb szülői kívánságoknak is, amíg a mese kitartott. Amint elfogyott, azonnal visszaszédültek a csakazértis-paradicsomba, de addigra már orvul rájuk húztuk a kezeslábast.
Ezzel a módszerrel a legnagyobb sikeremet akkor értem el, amidőn egy deres szombat délben a játszóról ballagtunk haza egy mese jótékony ernyője alatti védettségben, Mester és a két kis elbűvölt Margaritája. Megálltunk egy részletet alaposabban tisztázandó, én görcsösen beszéltem tovább, mígnem arra lettem figyelmes, hogy egy utunkat keresztező apuka és kisfia megállnak mellettünk és a kölök felveszi ugyanazt a bávatag szemtartást, amit a lányaim szoktak ilyenkor. Földbe gyökerezett lábbal hallgatózta a mesét, az apuka olykor megkérdezte, nem mennének-e már, de a fiúcska rá se nézve hessegette el, s amint mi továbbindultunk, követni kezdte a kompániát.
Aztán, amint a mese nem tudta kikerülni saját végét, a lányok azonnal sivalkodásba fogtak, a mögöttünk lopakodó csapat pedig, elveszítve a varázspányva erejét, lemaradt, rájuk ült a fülpirosító, hideg köd, s lassan elhomályosodtak a téli délelőttben. Akárcsak az illúzió, hogy ez egyszer hazaérthetünk vaskosabb visítás nélkül.
Persze, ahogy leírom, már eszembe is jut, hogy nem az utolsó, de tényleg az utolsók egyike. Az utolsó babaság címért nagy hajtás lesz a végén, szerintem az etetőszék-használat és a pelenkába kakilás fognak versenyezni, amelyik tovább marad, az nyer. De ha ezeket nem számítom, vagy mondjuk lakberendezésre szűkítek (nem jó, az etetőszék is az), vagy akkor önvédelmi eszközökre szűkítek, ami szintén hülyeség, de már belekavarodtam, szóval a lényeg, hogy az utolsó távoltartó eszközt, a konyha és előszoba között felállított babarácsot valamelyik nap leszereltem. Ráeszméltünk, hogy már csak magunkat szívatjuk a ki- és bezsilipeléssel, a kölkek amúgy is bejutnak a konyhába, ha nagyon akarnak, már meg lehet velük beszélni, hogy jöjjenek ki innen, ráadásul már nem is ártanak maguknak ezen a helyszínen jobban, mint akárhol a lakásban.
A babakocsik jó részét már eladtuk, kalapács alá kerül a babahordozó és utazóágy is, a rácsos ágy ősrégen nem rácsos, a rugdalózó sem alapeleme a ruhatárnak és a bilik is porosodnak valahol, ahogy kacsaúr, a vécészűkítő is megkapja nap mint nap, amint a lányok a vécédeszkán egyensúlyozva csivitelnek, hogy ő már bizony egy régi kurzus szomorú képviselő-kacsája csupán. Ez a rács volt az utolsó atavizmus, egy letűnt korszak itt ragadt tanúja, egy értelmetlenné zsugorodott régi barát, amit ma már csak elnéző, sőt lekezelő mosollyal tolt félre mindenki. Még a lányok is, akik megtanulták erőltetve betolni a rácsot, sorvasztva ezzel a műanyag elemek élettartamát és a vaterás eladhatóságot.
Régebben sokszor képezte az elgyötört szülő utolsó menedékét, ha bezárkózott a konyhába egy háborítatlan kávéra, mert tudta, hogy a legrosszabb, ami történhet, két síró gyerek a rácsnál, akik nem látnak rá a sarokban rejtekező szülőre. Ma már nem kell így elbújni, mert egyrészt ott lehet őket hagyni egy kávézás erejére, másrészt ha mégsem, őrjöngés helyett kijönnek édesen érdeklődni, mit csinálunk. Sokkal partnerebbek, még visítva is, mint egy évvel ezelőtt, az ön- és közveszélyességük a konyhában sokat csökkent. Az étkezőasztal tetején például csak akkor “mővelkednek”, ha velük vagyunk és megengedjük, s mivel ezt sikerült elérnünk, elhárult az akadály az akadály elhárítása elől, nincs többé rács.
A lányok minden bizonnyal olvassák ezt az oldalt. Gondolom, inkább a bölcsiben, mert itthon észrevennénk, ha a notebookokkal matatnának. Így vagy úgy, ma egy reggelre időzített, könnyű és síkosított Tamikaki után két cukornyúl kellemkedett a családnak, a bölcsinek, dokibácsinak, az egész világnak. Semmi sivalkodás, semmi tiltakozás, mármint a piros tartományon belül, mert persze a kisgyerek nem is kisgyerek ezek nélkül, de ma igazán kevés és szofti volt az ellentevékenység. Dokibácsi tutizta a kakihelyzet lélekalapúságát, gyenge lábakon álló fizikai felvetéseimet korrektül, érthetően, ám mindemellett csípőből cáfolta. Ne foglalkozzunk vele túl sokat, azt mondta.
Jó. Nem fogunk. Inkább élvezzük a cukifejeket.
Az ő 2 és 1/3 évük már nem puszta szivacsolásról szól. Ők bizony már alkotnak. Szavakat, helyzeteket, játékokat teremtenek, s hiába állnak ezek a csinálmányok a környező életükből összecsipegetett morzsákból, a végeredmény akkor is eredeti, egyedi, tehát nekem lenyűgöző, mint a posztmodern többször. Olykor azonban olyan összekötéseket végeznek el, amire tényleg csak leesett állal bámulok fel, és éppúgy érzem benne a teremtés őserejét, ahogy a többi hasonló kitalálmányukban az óvónéni vagy nagymama termékenyítő hatását.
A közelmúltban levegőztetés címén, nomeg hogy Ane nyugodtan főzhessen egy-két órát, elmentünk hármasban a Kopaszi gátra, megnézni a mozgásaktív fiatal értelmiségi családok tömeges felvonulását a barátságos öbölben. A lányok az új motorjukkal közlekedtek, én görkorin követtem őket. S ahogy gurultunk a népes sétaúton, azt kezdték kiabálni, aranykapu! Jócskán kellett gyorsulnia az agyamnak, hogy elfogadható időn belül megértsem, a szándékuk az ismerős bújócskás játék előadása sok keréken, mozgó terpesszel, motorral és görkorcsolyával, akrobatikus elemekkel.
Márpedig ilyet nem játszottak a bölcsiben, senki más nem görkorizott velük, a tévében sem láthatták, egyszóval ezt bizony összeszerelték a bölcsis játékból és az adott szituációból. Azon a délelőttön ötvenszer hajtottak át a terpeszemen, s ötvenszer vihogtak hozzá boldogan, hogy milyen jót is találtak ki. Én meg bezsebeltem a gyerekbarát tömeg összes elismerő-nevető-irígy pillantását, hízó májjal, naná.
Néhány naponta főbever valami felismerés, ami mindig más apróságról szól, de mindig közös teteje, hogy szülő vagyok, gyerekeim vannak, de annyira, hogy néha majdnem elmegyek a legnagyobb észreveendők mellett is.
Ma, fürdetés közben, amikor Borka már elment törölközni, elnézegettem Tamit a kádban, amint a babájának nyomta a sódert olyan lehengerlően, mint egy bónuszra kihegyezett értékesítő a hó végén. Nem történt semmi különös, nem mondott okosabb vagy díszesebb dolgokat, mint máskor, mégis megszállt egy hangulat, amiben hátrébb kell lépni egy kiadós csodálkozás erejéig.
Ez a gyerek beszél. Alig esett le a fenekéről a kétéves születésnap tojáshéja, ha mindent tekintetbe véve kellene jellemezni az értelmi szintjét, akkor legfeljebb egy bölcs öreg macskához hasonlítanám, és mégis azt a tevékenységet műveli, ami annyira emberi, hogy egyetlen más faj sem tudta ellopni tőlünk, pedig sok ideje lett volna rá. Azt csinálja, amit már kétezer éve is szakmaként tanítottak, aminél összetettebb kommunikációs formát ezen a bolygón nem ismerünk, aminek motorja, a nyelv az emberiség első és máig legfontosabb találmánya, ami miatt ma a csimpánzok vannak a rács mögött, és mi bámuljuk őket innen kintről. Beszél, és ezt bizony tőlünk tanulta, senki mástól, a két nagyszájú, nyelvéből élő, nyelvére kényes szülőjétől, akik mindig is abban bíztak titokban, hogy két űbercserfes kiscsajjal kell majd versenyt szájalniuk. Megkaptuk, és hiába őrjítő a csapongó hangerejű csipogás egész nap, élvezzük. Beszélnek, miattunk és nekünk, pedig biztos nagyon nehéz lehetett megtanulniuk és tudjuk azt is, mennyit szenvedtek korábban a képesség hiányától. Megtanítottuk őket valami nagyon nehézre úgy, hogy ezért semmi szokatlant nem kellett tennünk, csak éppen beszélnünk hozzájuk, ahogy egymáshoz is, másokhoz is szoktunk. Talán kicsit átgondoltabban, de tényleg nem ezen múlott, az benne a legszebb.
Lehet, hogy furcsa, miért vagyok úgy oda ettől: minden gyerek megtanul beszélni, nem? Persze, de aki egy évnyi edzés után arra lesz figyelmes, hogy már jó focista vagy remek szaxofonos, sokkal többre értékeli ezt, mint aki nézi őt a meccsen vagy a színpadon. Aki váratlanul döbben rá, hogy egy csoda az élete részévé vált, miközben ő egyhangúan rótta a köröket, jobban elolvad ettől, mint aki csak a végeredményt nézheti. Vagy ilyesmi. Mindegy, nem is a filozófiai alapozottság a fontos, hanem a hétköznapi öröm, amit a gyerekekre, nomeg a saját szerepemre rácsodálkozva érzek. Ettől olyan menő a szülőség, ettől a sok leesett álltól.
Nem, én sem értem a beszéd második felét. De tudom, hogy van értelme, Tami fejében biztos összeköti egy ív, látom az arcán.
Tegnap Tami, amint kivettem az autósüléséből egy plázaparkolóban, ezt mondta hibátlan hangképzéssel: Apa kezét kell fogni, mert autók jönnek. Összetett mondat, telistele középhaladó nyelvi elemekkel. Miért fontos hír ez?
Nem a gyermek okosságára szeretnék kitérni, efféle kínálkozó csapdákba nem esem könnyen. Sokkal inkább azt akarom lefesteni, miért mos majd mostantól tisztábbra a mosóporom, a perem alatt tanyázó kórokozókról nem is beszélve. Hát azért, mert végre rutinból csacsoghatunk, és úgy sokkal könnyebb (a mosásra meg a peremre figyelni).
A kapcsolatunk eleinte egy képzett szónok és egy (két) fűtőtest viszonyára emlékeztetett. A szónok válogatott cirádákkal udvarolja körbe partnerét, amely néhány gurgulától eltekintve néma közönnyel ontja a meleget tovább. Később a kapcsolat átlépett a gazdi és rigója viszonylatba, ahol nagy figyelem esetén a tulaj akár tízféle különböző füttyögő csipolást is meg tud különböztetni. A következő mérföldkő az ember-kutya kommunikáció, aztán jöhet a tervező csevelye tolmácsrobotjával, amely színtelen géphangját a programhibák miatt olykor rádiózajtól reccsenő sípolásokkal színezve ugyan, de kimondja a szótári alakokat, a tervező pedig érti, ha igazán odafigyel és légy sem zümmög a környező köbkilométerben. Edzett nagyszülők ezen a ponton kezdenek fel-felkiáltani, hogy jéééé, tényleg azt mondta a kis szaros, hogy libikóka! Ilyenkor mi segítünk felismerni a helyes kifejezést (esetünkben a “cica” főnevet), de innen már csak percekként tovalibbenő hónapok vannak hátra a többnyire helyesen tippelő rokonságig.
Az utóbbi idők nehézségeire csak tegnap döbbentett rá Tami mondata, innen visszanézve tűnik annyira figyelemigényesnek a közelmúlt. Olyan ez, mint amikor már hónapok óta jársz egy tanulatlan finnel, aki általános másodikban abbahagyta az angolt, így kénytelenek vagytok kézzel-lábbal és alapszavakkal megérteni egymást, s ez sok keservicces helyzetnek ad táptalajt. Aztán elküldöd a finnedet magyartanfolyamra, és amikor először ejti ki váratlan tisztasággal azt a mondatot, hogy “ilyen szart még soha senki nem főzött nekem!”, felderül a képed, mert végre nem kell izzadó hónaljjal összpontosítanod, mit is beszél a másik, elvégre az anyanyelveden szólt hozzád, amit négyes viharban, usánkával a füleden is megértesz. Nem kell többé a felcsendült hangsort csodálatos sebességgel végigfuttatnod az összes hasonló hangalakú kifejezés adatbázisán, nincs találgatás, visszakérdezés és bármit jóváhagyó hümmögések tökélyre vitele, csak a szabad eszmecsere reggeltől napestig.
Igen, Tami megkezdte anyanyelvének használatát. Bora némi kásával ugyan, de követi, a számára szokatlan mértékű elmaradást iszonyú hisztiparádéval és ellentmondást nem viselő anyázással ellensúlyozva. Nem baj – ha nem vágjuk ki az ablakon, hetek múlva ő is ékesen szól majd, és akkor egyetérthetünk az alább mozgóképen vidámkodó ikrekkel, tényleg megérett a meggy.
Pedig már leszoktak! Kizárólag az éjszakai alváshoz és véres balesetekhez használtak cumit, avagy az ő anyanyelvükön mimát, de néha már este is kiköpték. Aztán jött az asztmás hörgőgyulladás, nyüglődtek és brummogott a légzésük, fájt a köhögés és bugyborékolt még a lelkük is, így nyugtatóért esedeztek. Mi kiváló önuralommal Seduxen vagy egy-egy kupica abszint helyett a mimákat toltuk a síró szájacskákba és a mimázás elhozta a megnyugvást. Nem csodálom, én 18 évesen azért szoktam rá a cigire, hogy ne rágjam szét a ceruzáimat, s amikor 36 évesen abbahagytam, még évekig ettem papírt, amikor a répa és tollkupak már nem segített. Barkácsolásnak ma is csak valami szöggel vagy kábelkötözővel a fogaim között állok neki. Úgy látszik, a család Pohly néven alkotó tagjai orálisan kényszeresek egy kicsit.
A már majdnem tiszta ikrek a hörgőzsarolás dicstelen eszközével tehát visszakapták drogadagjukat, s azóta egyre rohamosabban siklanak alá a függéshurrikán örvénylő belső falán. Amiben csak az a jó, hogy talán van egy alja is a széltölcsérnek, ami a túloldalon kiköpi őket — erre mintha mostanában mutatkoznának jelek. Szinte egész nap cumiznak, de pontosan tudják, hogy mi ezt mennyire utáljuk, pontosan ismerik a lehetőségeiket és azok határait cumikérdésben és hosszan hajlandók csevegni is a témáról. Reggel például csak meg kell kérdeznem az ébresztő hatású két deci tejes tápszer után, hogy “ti még mindig alszotok?”, mire vidám csínytevőként, pajkos sikkantással és teátrális mozdulattal kikapják a szájukból és egymás után nyújtják apukájuknak a szilikon segédeszközt – merthogy cumi csak alváshoz jár, ugye. Mindenkinek van egyébként sajátja, amit számon is tartanak, de senki nem ragaszkodik különösebben a konkrét modellhez, vészhelyzetben bármelyik másik is megteszi. Napközben a dokibácsira való hivatkozással lehet kicsavarni a szájukból, illetve még két praktikus kérésnek tesznek azonnal és önként eleget: ha orrszíváshoz kell kivenni a mimát vagy ha azt mondjuk, “nem érteni a cumitól, mit mondasz”. Ilyenkor kikapják, elmondják újra a mondandójukat, és a pont helyére betömik újra. Legviccesebben tápszerezés közben bánnak vele. Ilyenkor egyik kezükben tartják az arányaiban kissé még nagy cumisüveget, mint mi a kristályvizes palackot, másikban kicsavarhatatlanul rögzül a mima, s hol ez, hol az csúszik ki, amit Mr. Bean-es jelenetfolyamokban igyekeznek visszarendezni a megnyugtató kompozícióba. A többi étkezésnél csak látótávolságban kell legyen a cucc, néha kézközelben, ilyenkor a pulykás répapempőt cumiszoppantásokkal kísérik le.
A fogyasztás módja változatos, az alapmód a nyáltól locsogó szopogatás középen, az orr alatt. Ha viccelni akarnak, elfordítják kilencven fokkal vagy a karimát rágják, ha jön a foguk, mániásan az érzékeny területhez nyomkodják. Ha autóban alszanak el, nem csúszik ki a szájukból, de az esti elalvás után legtöbbször ott hever mellettük a nyuszi, cica, baba, viziló és kukásautó mellett a párnán. Közvetlenül elalvás előtt viszont kézzel pakolgatják az ajkaik között, mint egy pipát.
Eleinte ellenálltunk, tiltottuk, én hisztiztem is, ha cumiért rinyáltak, aztán beláttuk, ez most feleslegesen nagy harc lenne. Hagyjuk őket, inkább csak viccelődünk velük, értetlenkedést színlelünk, rosszallóan összevonjuk a szemöldökünket, külső tekintélyközpontokat emlegetünk (mint dokibácsi vagy a kutyája), egyszóval igyekszünk a mimázást a ciki, avitt, béna dolgok közé pozicionálni, hátha elszégyellik. Mindeközben, úgy látom, néha már maguktól is túltöltődnek, mint a második kiló csokifagyi után, Tami olykor undorodva hajítja messzire a műszert, szóval van remény.
A meztelen futóverseny ötlete természetesen nem tőlünk származik, de tulajdonképpen mi kivetnivalót találhatnánk benne? Akárcsak az ókori Athén olimpikonjai, eltekintve attól, hogy ott csak pasik szerepeltek a páston és a lelátókon egyaránt. A mozgás persze még kevéssé atlétikus, mint inkább manóstíl, de ebben is ott rejtekez az esztétikum. Az pedig, ahogy a boldog sportolók a célban az edző karjába vetődnek, több, mint megindító. Mostanság minden esti fürdés előtti program.
Ikrek születése óta:
3 év, 2 hónap, 1 hét és 5 nap
Esküvőnk óta:
3 év, 5 hónap és 5 nap