Ha délelőtt írnánk ide, akkor azok hozsannás írások lennének. Kuncogó manócskákról szólnának, akik gyöngyöző kacajukkal, szellemes csínyeikkel és lenyűgöző kreativitásukkal kedvenc szüleik teljeskörű kárpótlására törnek, ami az első másfél év után jár. Egymásba érő mosolyok, hüledező idegenek, be nem álló szájak napról napra teljesebb nyelvi vértezetben.

Ha a délutáni ébredés és az esti lefekvés között írnánk ide, akkor azok feszülten fanyalgó írások lennének. A főszereplőik nyűgös kis méregzsákok volnának, akik fejhangon siránkoznak minden lehetséges és képtelen okkal, nem telik el körülöttük egy perc nyígás nélkül, drogosként hörögnek a cumijukért, kifeszítik és dobálják magukat az etetőszékben értelmes ok nélkül – kedvenc szüleiknek pedig rengeteg találékonyságába kerül elvonni a figyelmüket az éppen aktuális nyöszörgésükről. Pillanatnyi vidámságokkal megszakított, elnyúló tiltakozás-keserűség-feszülés, temérdek fegyelmezés és erőltetett, majd elfogyó türelem.

Ha a fektetés után egy órával írnánk a blogot, akkor nem is írnánk bele semmit. Helyette inkább csak rajongói videókat tennénk fel kommentár nélkül, miután magunk is megnéztük az aznapi termést, amin olvadozunk, egymást ölelve, könnybe lábadó szemmel és nyáladzva licitáljuk túl a másikat az ikrek dicsőítésében, feledve vagy megbocsátva a délutánt.

Különös időszak ez. Keveredik a kétévesek napról napra megújuló, csodálatos fejlődési üteme, frissen megszerzett képességeik feletti öröme, áradó szeretete a türelmetlenséggel, a saját akarat megismerésével, a folyamatos határsértések építő káoszával. Az is biztos, hogy sokkal élhetőbb világ ez, mint az egy évvel ezelőtti. Kihagyhat a feszes figyelem, lehet szóban tisztázni a kérdéseket, lehet némi eredménnyel fegyelmezni, ölelni-csókolni és viszont öleltetni-csókoltatni. És bizony lehet artikulálatlanul üvölteni is, mert mára megtanultuk, hogy csak a szentek és süketnémák viselnek el feszültség nélkül két cseperedő kisdedet, a feszültség pedig kiadva jó, mindkét félnek, amúgy. Szóval különös, de boldog időszak ez – főleg reggel és este. Délután határeset, de a mérleg bőven pluszban mutat. Mondom mindezt este tíz felé.

• 2 hozzászólás

Azon filóztunk Anettával, hogy ha az ikrek születésnapján házasodtunk volna össze és aznapi névnapokról nevezzük el őket, akkor már csak a mi személyi ünnepnapjainkkal kellett volna kezdeni valamit egy gigantikus ünnepicentrumhoz. Anetta felvehette volna például a Hósea nevet (a mostani neve után nem lett volna nagy váltás), én pedig rácsúsztam volna az Ákosra, ezzel még egy svédcsavarral a sógort is bevettük volna a buliba, a szülinapjainkat és a karácsonyt meg valahogy csak sikerült volna áthazudni nyárra. Most talán becézhetnénk a lányokat Albinak és Horcinak.

De nem voltunk ennyire türelmesek, március 30-án, ma két éve egymásnak estünk, hogy felrángassuk a gyűrűket a másikra – nekem volt nehezebb, mert Ane akkor már igencsak ikerterhes volt. A mai jeles kétévfordulót lakoma helyett inkább egy mozival terveztük megünnepelni, ha már mindkettő nem fér bele – mert akármelyiket tesszük második helyre, ott már elaludnánk. A Made in Hungaria című alkotást szemeltük ki, tisztelegve a saját gyökereink és a baráti író előtt, avagy kíváncsian, lehet-e ehhez a témához nyáltól és közhelyektől rogyadozás nélkül is hozzányúlni.

Szerencsénkre semmi forgalom nem volt, így hiába próbálkoztak be a lányok egy váratlan mégsemalszunkellel, így is időben odaértünk, sőt maradt pár perc Häagen-Dazs fagyizóra és popcorn-üdcsi-nácsosz bevásárlásra is. Amikor a terembe léptünk, már ment a film, de nyilván nemrég kezdődhetett, gyorsan beslisszoltunk a helyünkre és élveztük a filmélményt. Egyébként tényleg élveztük, tessék megnézni, meglepően más, mint amire számíthatnánk. Az élvezés éppen kezdett volna kibontakozni, amikor egy velőtrázó snittel a végefőcím vette kezdetét. Szó szerint leesett állal bámultunk. Húsz perce ültünk be a terembe.

Aztán megnéztem a jegyet, ami, hmm, egy sokkal későbbi előadásra szólt. Sikerült az előző vetítés utolsó fél órájára belopóznunk.

Elképzeltük a közönség döbbenetét, amikor másfél órával a kezdés után belibben egy vidám pár teljes felszereléssel, púpozott kukoricás staniclival bevágódik a helyére, s azonnal vetkőzni és súgdolózni kezd, mintha még a reklám alatt járnánk. Mit gondolhattak? Hogy ezek csak a poént szeretik, vagy filmkritikusok, akik összevitáztak az egyik utolsó jeleneten? Vagy APEH-ellenőrök, akiket próbavásárlásra küldtek a plázába?

A film elejét (és közepét) megnézzük egy másik alkalommal, a lányokat pedig holnap Albinának és Horáciának fogom szólítani, érezzék ők is az ünnep súlyát.

• 5 hozzászólás

Nem hinném, hogy csodálkoznunk kellene azon, ha a gyerekekből bohócok lesznek.

• 1 hozzászólás

Köszönjük a sok-sok kedves hozzánkszólást, amit az ünnepek alatt gyártott kevéske írásunkhoz kaptunk, egyik meghatódásból a másikba szédültünk, tényleg. Reagálni nem volt erőnk, mert három hét itthon négyesben komoly elfoglaltság, vagy ezt már említettem? Ámde, hála a magasságos januárnak, tegnap óta minden visszaállt a rendes kerékvágásba, lányok nyolctól kettőig bölcsiben, én dolgozóban, Ane pedig a barátnőjének segít délelőttönként lakást dobozolni, ami fizikailag nem a legpihentetőbb, de nem is a testünk fáradt el az elmúlt hetekben. Mi kisimultunk, a kölkök pedig imádnak bölcsibe járni, mindenki elégedett. Másfél év után muszáj napi 1-2 órát találni, ami rólad szól, nem róluk.

Az a furcsa, hogy pedig egyáltalán nem nehéz velük. A fél évvel ezelőtti sikítógépeinkből huncut dumadámák váltak, akik folyton kedveskednek, bohóckodnak, rengeteget kacagnak és gyakorolnak a hamarosan elkövetkező első beszédvizsgájukra – a maradék idejükben pedig remegősre feszülve veszekszenek, harapnak, hisztiznek és jajonganak, de ebből van kevesebb. Vagy talán nem kevesebb, az arányokat nem is tudom, de a negatív perceknek csökkent a jelentősége, már nem annyira mindent elsöprőek és ők sem élik meg akkora katasztrófának a mindennapi buktatókat. De nem, ez így túl kétkedős, igenis több már a jó perc, mint a rossz, és a rossz percek sem olyan rosszak már, tényleg kisimultak a leányok. Ha visszalapoznánk egy-két negyedévet, a pelenkázón ívbe feszülve visító gyerekekről lehetne olvasni, akiket semmi nem köt le, az anyjukat fojtogatják és úgy általában valódi, grandiózus haraggal utasítanak el mindent, amit el lehet utasítani. Ehhez képest most mindössze a nem szót gyakorolják, de mosollyal a szájszögletükben, jelentés nélkül, viccelődve. Ma reggel Ane megkérdezte Borát, kér-e kávét, ő pedig széles mosollyal nemet kurjantott és már szürcsölte is a bögréből az anyagot. Szeretik hallani maguktól a nemet, tetszik nekik az ellenszegülés lehetősége, elvégre az tényleg kreatívabb megoldás, mint mindenhez jó képet vágni.

Egyszóval elérkeztünk abba a periódusba, amikor a gyerekek büntető szaróparizerből rajzfilmsztárokká változnak, hamiskás mosollyal illegetik magukat, cérnahangon apucikát és a mamit emlegetik és néha úgy smárolnak derült égből nyelvgyökön, hogy alig merek visszanyalni a megilletődöttségtől. Kommunikálnak, sőt kommunikálunk, mindent értenek és sok mindent el is tudnak magyarázni, és a mieink, úgy látszik, innentől tekintik a világot igazán jó helynek. A véget nem érő küzdés helyett végre élvezik az életüket. Lelazultak.

• 1 hozzászólás

Tegnap mélypont volt, ma csúcstámadás. Egy kicsit hajnalban ébredtek, de ettől fogva nemhogy panaszunk nem lehetett, de sőt. Nevetés, szerelem, bőséges étvágy, ebédig ébren tornádózás, ebéd után három óra alvás (annyi még sosem volt), semmi extra nyűg, semmi baleset, sőt még a mamizás is jócskán alábbhagyott. Délután mi is alhattunk, sőt előtte belefért egy (rendelt) ebéd is kettesben, repkedő levestészta és főzeléktől csatakos tincsek nélkül, mint az ántivilágban, késsel és villával, csak a macskát kellett olykor fegyelmezni. Ebéd előtt még egy újságcikk háromnegyedére is jutott idő! Aktívan érdeklődő ikrek szülei ritkán számolnak be arról, hogy élvezetes, energetizáló, vidám napot tudhatnak maguk mögött (inkább a “nem is volt olyan rossz”, “túléltük”, “az ebéd utáni fél óra kifejezetten édes volt” beszámolók a jellemzőbbek), nekünk ma mégis ilyen élményünk volt. Egy nappal a totális csőd után. Vagy átaludtunk pár napot?

• 2 hozzászólás