A nyaralásra visszatekintő sorozatot indítok, tanulságoktól garantáltan mentes formában, a fotók és a beléjük zárt pillanatok megőrzése végett, nomeg mert mulatságosak voltak.

A kettő plusz egy hét alatt a legviharosabb élmény egy lovardában érte a családot. Létezik az a fajta helyzetkomikum, aminek felbukkanását csak irodalmi környezetben várnánk, de ritkán élőben is kaphatunk egy-egy ilyen ajándék pillanatot.

Miután alaposan megbarátkoztunk a nagy barna állatokkal, etettük őket kézből helyben hullott almával, s megnéztük, hogyan pisikakilnak, arra lettünk figyelmesek, hogy Bora lányunk a pónik karámja előtt egy hosszúszőrű tacskó mögé settenkedik.

Úgy vélhette, hogy ez az ő méretében rendelkezésre bocsátott hátas, így átvetette rajta a lábát és diadalittas pofával megülte a kutyát, amely türelmes egykedvűséggel, de büszke tartásban feszített csinos lovasa alatt. Több se kellett Taminak, legott csatlakozott a mutatványhoz, s maga is a kutyára nyergelt. Három elégedett arcocskát láthattunk könnyeinken át: egy szőrös, és két kipirult pofa meredt elgondolkozólag a pónik irányába.

Később Borka és a kutya egységbe forrva álltak a jövőbe nézve, a gyerek a kutya farkát emelgette, aki moccanatlanul tűrte a naiv inzultust. Türelemszoborhoz és közoktatásra visszautalt gárdistáknak ideális modell lehetne ez a tacsi.

Még több kép >>

• nincs hozzászólás

Ismét nagy volt a csend. Bementünk, aztán igyekeztünk visszafojtani a felgurgulázó röhögést. Aztán hoztam a videót.

• 4 hozzászólás

Azt játszottuk, hogy én vagyok az oroszlán, üvöltök, aztán harapok. A lányok rötyögtek, sivalkodva kacagtak, visongatva élvezték a mókát. Tami fújtatva felküzdötte magát a kisasztalukra, lehuppant a fenekére, s megült a klasszikus babaülések egyikében, egyenesen előrenyújtott lábakkal, térden doboló ujjakkal. Elégedetten sóhajtott, és mint tinilány, aki végre megadja hódolójának, amit az annyira követel, huncutul rám sandított és egy szuszra, ereszkedő hanglejtéssel kibökte: harapj!

• 1 hozzászólás

A cím modern gyermekmesét kellene felvezessen, pedig csak Tamara kedvenc szavainak felsorolása bújik meg benne. Persze igazságosabb úgy mondani, hogy ezek a szavak Ane és Feri kedvencei Tamara rohamosan bővülő szókészletéből, de azért megfontolandó, nem volna-e érdemes ezzel a címmel képeskönyv-sorozatot indítani Bartos Erika bántóan kínos, ám kamatostul népszerű nyomdokain. Azt hiszem, kezdetnek megtenné egy video trailer is, ahol Tami olvasna fel rövid részleteket saját művéből, míg Borka a hátteret színesítené egykaros saslengésekkel. Alapjaiban remegne meg a YouTube bébitematikája.

• 7 hozzászólás

• 2 hozzászólás

CT hívta fel a figyelmünket az alábbi tréfatrailerre, ami Ben Stiller Trópusi vihar című filmjében látható, és sajátos szempontjaink szerint a végére kell figyelni. Minden ikres apuka nagyobb dicsőségére! (Egyébként az már önmagában is menő, ahogy a filmben szereplő filmelőzetes kiröhögi a valódiakat.)

• nincs hozzászólás

Belátom, ide nem kellenek szavak. Nők a salakon, kommentár nélkül.

• 4 hozzászólás

Ken babát újabb csínytevéseny kaptuk a minap. Már a múltkor is elképedtünk különös szokásain, amikor lesben állt a levélrésnél és egy önveszélyes vetődéssel elmarta a gázszámlát, de most végképp kiderült, miféle furcsa szerzet. A gyermekeink által immár minden ruhájától megfosztott Barbie logikus választás lett volna, de Ken természetes környezetét fajtalanul megtagadva a Motkánnyal cicázott! Mit cicázott, enyelgett! Az ágyunk közepén! Márpedig, lássuk be, Ken nem találta meg a Motkány személyében a hozzá illő párt.

Aggódunk Ken miatt. És persze Barbie miatt is.

• 10 hozzászólás

Mostanában csak úgy élünk – nem nagyon rossz és nem nagyon döbbenetes, esetleg elég jó, de akkor sem letaglózóan az. Nincsenek nagy változások és megdöbbentő kacskaringók. Persze lehet, hogy csak mi csiszolódtunk bele (pesszimistáknak beletörődtünk) a hangos, büdös, igazságtalan, lélekölő, de lélekemelő és olykor örömkönnyekre fakasztó ikresdibe, s már nem vesszük észre vagy nem vesszük annyira a szívünkre a sok kis alapcsodát. Minden nap néhány új szó (de az nekem még nagyobb csoda, hogy erőlködés nélkül értem az egyszótagos, sokszor különböző fogalmakra ugyanazt a hangsort használó nyelvüket), vicces babajárás, ébredő ragaszkodás egymáshoz és hozzánk is, ezek a frissen bevezetett jutalomfalatok. Ellentételezésként ötkor kelnek, penetra hisztiket vágnak a fejünkhöz óránként, kedvenc önkifejezési formájuk a velőszottyasztó sikoly, bónuszként pedig vérző sebeket szereznek az arcukra már-már rendszeresen. Ikerlányos mindennapok.

Az ilyen, tanulságoktól mentes időkben születnek azok a blogbejegyzések, amelyek magvas gondolatok helyett komikus életképekkel igyekeznek továbbvinni a történetet. Itt van például mindjárt a mai reggel, amikor az ötkor kíméletlenül ébredő és ébresztő lányokkal hét felé, amikor mások, a koránkelők kelnek, már túl voltunk mindenen. Lelomhult aggyal csak meg kellett említenem, hogy sose mertem kipróbálni, vajon engem is kibírna-e a rácsos ágyuk, Ane máris kászálódott be az egyikbe. Ane nem a józan mérlegelés embere, ha viccről van szó (házasságunk betonalapja ez), vagy inkább csak nem rinyálja túl az életet, vagy méginkább sokszor gyorsabban forog az agya – mindenesetre engem padlóhoz szögezett a mutatvány, aztán már csak a fényképezőért kellett ügetnem hüledezve.

Tanulság pedig mégis van: a rácsos ágy kibír egy felnőttet is.

• 9 hozzászólás

Az egyik hüjjegyerek ma nekifutásból levetette magát egy betonlépcső tetejéről a játszótéren, aztán a becsapódástól persze lefagyott az arcáról a vigyor, egész estére. A másik meg hajnalban süteménynek képzelte magát, s a szívószáltengeren egy tortaformában hajókázott. Egyébként hajnali ötkor kelnek és estére már nagyon nyűgösek, a hüjék. Pedig ha aludnának még másfél órát, egész nap vasalt fejjel bohóckodhatnának. De hüjjék.

• 5 hozzászólás