Újabb mérföldkőre ismertem rá abban a folyamatban, amint a szaróparizerből embertárssá válik a gyermek. Az első években igazi cselédjeik vagyunk – eleinte csak a visításából kell kitalálnod, mire vágyik, miért kell azonnal elrohannod és hálás vadászkutyaként fogaid közé szorított plüsskacsával lihegni az ágya előtt, várva a buksisimit. Amit nem kapsz meg, amúgy, de ez egy másik beszélgetés tárgya lehetne. Később csak annyival javul a helyzet, hogy már embernyelven sivítják a füledbe, minek is kellene azon nyomban felbukkania a kezeik között. Néha felkapod a vizet és visszamorransz, mint az éhes medve, “talán légyszíves”, de tudod, hogy ez még sebtapasznak is kevéske elégtétel, hiszen ugyanúgy pattansz, mondjuk a cumiért – ő vidáman kibökött egy kéremszépent, te viszont kikászálódtál a meleg paplan alól és a fájós derekadon meg a hajnali órán zsémbelve, horkoló aggyal botorkáltál el a szomszéd szobai cumitárhoz.

A varázspillanat akkor jön el, amikor egyszercsak eszedbe jut, tulajdonképpen te is kérhetnél valamit a gyerektől, hátha teljesíti. De nem ám mutatványt, az már régen megrendelhető, hanem valami segítségfélét.Esténként, ha egyikünk tovább bírja a tévé előtt, bedugja a fejhallgató drótját a készülékbe, hogy a másiknak ne valami intelligens stúdióbeszélgetésre / zajos pornóra kelljen elaludnia. Reggel aztán, amikor a lányok átjönnek a mi ágyunkba, befészkelnek az ölünkbe és babatévéééét üvöltenek illedelmesen, az éberebbik felnőtt kitapogatja a távirányítót, kapcsol és hátrabukott fejjel szolgál tovább tévéfotel gyanánt. Igen ám, de nincs hang! Oké, kászálódás, gyerek ölből kiforgatása (üvöltés), tápászkodás, drót kirántása, visszafészkelés, gyerek vissza ölbe, hátrakonyuló fej, pihegés. Egyszer aztán gondoltam merészet és megkértem Borkát, húzza ki ő a csatlakozót. Illetve inkább lemondó hangsúllyal felnyögtem, tudván, hogy úgysincs esélyem: nem húznád ki te?

Helókittis motívumokkal díszített zsebnindzsaként küzdötte el magát a paplanhullámok között a készülékig, harci kiáltással kitépte a vezetéket és büszke vigyorral ügetett vissza az anyaölbe. Segíthetett, és még élvezte is. Azóta elég kimondani, hogy nincs hang, máris versengve startol a kihúzóbrigád.

Annyira megszoktuk, hogy mindig mi szolgáljuk ki őket, hogy villámcsapásként ért a felismerés: elértek abba a korba, amikor feladatokat bízhatunk rájuk. Igaz, egy kutya is idehozza a papucsomat vagy az etetőtálkáját, de korántsem mosolyog olyan szépen, mint a közreműködésére büszke, apaszemefénye kisgyerek.

• 1 hozzászólás

Szombat éjszaka az apjuk elment bulizni, ők meg azzal ünnepeltek, hogy egész éjszaka egyetlen egyszer ébredtek fel enni. Reggel el sem mertem hinni, ezért már hajnali négytől néztem az órát, hogy na majd most, biztos most, mindjárt rákezdenek, de nem, hatig nem ébredtek fel, és akkor sem azért, mert éhesek voltak, hanem mert ilyen koránkelők. Nekik a hajnalt muszáj egy nagy mosollyal meg sikongatással üdvözölni, amikor:

Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény…
(Weöres Sándor: Az éjszaka csodái)

Egyébként is hajnalban én már rég ébren voltam, mert ugye vártam, hogy mikor kelnek, meg az apjukon határozottan hallható volt az a tizenkét sör. Ezért bekapcsoltam a tévét, és néztem, hogy a Verebes nagyon komolyan beszélgetett két mellel, aki bevallotta magáról, hogy szilikon, és még a 20. szülinap előtt készült, meg hogy hogyan becézik őt a szülei, és azt is, hogy ő egy mennyire érdekes egyéniség. Szeretem, ahogy a Verebes minden látható cinizmus nélkül bír beszélgetni playmate-ekkel, és képes arra, hogy behívja és maga köré ültesse a Miss Hungary 12 döntősét a 21. századi televíziózás legsiralmasabb stúdiójában, és nagy komolyan teszi fel a legblődebb kérdéseket a lányoknak, akik ettől úgy érzik, hogy komolyan vannak véve, és hát tényleg… amennyire csak lehet, annyira komolyan is.

• 1 hozzászólás

Életem legbékésebb egy órája minden bizonnyal az a tegnap délutáni időszak volt, amikor a babákat már lenyomtuk, odadőltünk a tévé elé, Ane elszunnyadt a karomban és én a Magyar Állami Népi Együttes ohiói turnéjáról forgatott Kultúrház-dokufilmet néztem, behúzott függöny mellett, félálomban.

Aztán jött az üvöltés, de akkor már megvolt a pillanat.

• nincs hozzászólás

Hegesztgetem a webet, képeket töltök fel a Flickrre (Ane alszik már), közben szól a tévé, Veiszer Alinda beszélget Kulka Jánossal - és az jut eszembe, hogy manapság már nem keresek új barátokat (évente talán jönnek egyen-ketten, de ez a kor már nem szerzésről, hanem a megérdemlésről szól), de Kulkát szívesen látnám a haverjaim között, nagy esti borozós beszélgetéseken. Okos, manírtalan, magabiztos, szerény, önirónikus és még érzelmes is - ez az én emberem!

• nincs hozzászólás