Na jó, na jó, hát legyen, legyen, írjunk posztot! Miután kiderült a kommentekből, hogy a házban mindenki olvas minket, most már csak igazán egyetlen szomszéd hiányzik olvasóink táborából, a jó, öreg Bozi bácsi. Ha még ő is ír egy kommentet, esküszöm heti három poszttal jelentkezem. Azért vagyok ennyire bátor, mert Bozi úr félévente egyszer látogat haza, a szomszéd lakásba, akkor viszont akkurátusan megkérdezi, hogy jónapotkívánokhogyvannak, és erre én mindig azt felelem, hogy köszönjük, jól, a picik is szépen nőnek. Ekkor ő minden alkalommal meglepődik, és azt kérdezi, nahátmárpicikisvannak. Így vagyunk Bozi bácsival, félévente két mondatban. Bozi úr csendes, idős ember, aki csendes, még idősebb nővérénél tölti az év nagy részét, a többit meg persze lehet, hogy nagy lelkesen a Facebook-on, és napokon belül bejelöl, majd küld egy üzenetet, hogy jónapotkívánokhogyvannak, én meg persze, hogy jól, és a picik is szépen nőnek. De erre vajmi kevés esélyt látok, így bátran dobálózhatok a fogadalmakkal. Bozi bácsi, szegény egyébként a mi mumusunk. Csak ki kell mondani a nevét, és a lányok azonnal csendesebbre veszik a műsort. Egyszer megemlítettem nekik, hogy előfordulhat, hogy Bozi bácsi átjön a szomszédból, hogy megnézze, hogy ki az a két kislány, akik végül is beszakították a dobhártyáját, és akik miatt nem hallhatja a jó öreg krónikát este hattól fél hétig.

Egyébként pedig tényleg költöznénk, ha eladtuk volna a régit, és megtaláltuk volna az újat, de egyelőre csak lelkesen hirdetünk, és szívünkben nagy tervekkel nézelődünk. Borát és Tamarát beírattam három(!) óvodába, mert a körzetesbe muszáj volt, hogy legyen jogalapom, kérem. A másik kettő meg tetszik, de nem nagyon van bennük hely nem körzeteseknek, így aztán feladtam a lakótelepi óvodáknak a nagy tilitolit, avagy a hova tegyünk kettőt, amikor egynek sincs hely, jaj anyuka… hát annyira rossz az a körzetes? Annyira.

Tamara okos, mint a nap, Bora meg csoda, mint a bogár. Szebb kettőst nem is kívánhattunk volna magunknak. Egyre jobban különbözik a személyiségük. Tamara hasít előre, a mindent tudni akarok vetélkedőben, tízig megszámol dolgokat, harmincig elszámol, betűket szorgalmasan tanulja, unszol folyton, hogy tanítsam, tanítsam, tanítsam. Ő olvasni akar. Bora különc. Továbbra is táncos, énekes, komikus. A való élet dolgait nem hallja meg, a képek érdeklik, a mesék, a szövevények. Első önálló meséje egy tigrisről szólt, akit Talicskának hívtak. Különbözőségük ellenére nagyon jól megvannak. Vagy pont ezért?

• 8 hozzászólás

Ez a tél minden várakozást fölülmúlt. Kétszer hiányoztak betegség miatt a lányok a bölcsiből. Egyszer a szokásos, köhögős vírus miatt, egyszer meg Borka bélfertőzést kapott egy harapás virslitől, amit azon nyomban, ahogy megéreztem a szagát, vágtam a kukába. Már későn. Két hóembert is építettünk, a második két hétig bírta az ablakunk alatt.

Itt Bora épp a hóember szemét eszi. Nem volt más barna dolog otthon, mint csokiparány. (Meg kaki - mondanák a lányok. Akinek a barátja a pisi. Együtt úsznak a csatornában, hihihi, kezdjük szokni a bölcsis humort.) Két napig nézegették, a harmadik nap Bora kivette, és befalta a kőkeményre fagyott hóemberszemet. Azt mondta, nagyooon finom volt. Hinnünk kell neki.

Ha valaki  huszonnyolc éves koromban azzal jön, hogy tíz év múlva szánkón húzom az ikerlányaimat a bölcsődébe nap mint nap, épp annyira nem hiszek neki, mintha azt mondja, hogy ugyanekkor hatkor fogok kelni, és kilencre már megfőzöm a vasárnapi ebédet. Én erre jót röhögök, lecsapom a szundit, és visszafekszem, hogy álmodjak valami szebb jövőt magamnak.

Azonnal sorolnám az én racionális ellenérveimet, hogy például soha nem láttam ikreket a családban, ami ha hihetünk a genetikában, elég komoly érvnek bizonyul. Másrészt hogy nem szándékozom bölcsibe adni leendő gyermekeimet, hiszen én szuperanya leszek, vagyis megadom a gyerekeimnek, ami jár a gyerekeimnek, azaz három anyaévet. (Na az pedig legbizarrabb álmaimban sem merült fel, hogy ez a három év ikreknél hat.) Harmadrészt érettségi óta soha, de soha nem keltem kilencnél előbb, sőt azt gondoltam, kilencnél előbb kizárólag a kukások meg a kutyások kelnek, így aztán szereztem egy diplomát meg egy macskát, és azt gondoltam, ezzel örökre biztosítottam magamnak a reggeli henyélést.

Aztán itt vagyok tíz év múlva, és kiderült, hogy nagyapám iker. (Elvesztette az ikertestvérét a születéskor, ezért nem volt benne a családi legendáriumban.) Aztán mégis kerestem bölcsődét a lányoknak, mert másfél év alatt halálosan kimerülten az ikerringatásban meg a szüleim gyászolásában, és már nem anyának, hanem szorongó kislánynak éreztem magamat. Így ők bölcsődébe, én terápiára mentem. Az egyensúly helyreállt. A bölcsődékről meg általában kiderült, hogy nem a sátántól való személyiségromboló intézmények. A koránkelésről pedig csak annyit, hogy nyugodtan kidobhatom a diplomámat meg a macskámat is, ha voltam annyira hülye, hogy messzemenő következtetéseket vontam le abból, hogy kétszer véletlenül kinéztem reggel hatkor az ablakon.

Végül két és fél év után Bora és Tamara is jól vették az akadályokat a bölcsődei takonypályán. Én is rendbe jöttem. És még síelni is voltunk. Többször szaunáztunk, mint pelenkáztunk, és úgy ettünk hétszer egymás után, hogy senkire nem kellett rászólni, hogy fejen állva nem lehet lenyelni a lekváros kalácsot, valamint több órát olvasással is eltöltöttünk. Ez már annyira szép, hogy hallani vélem a halk a hegedűszólamot a monológom alatt, pszt, mindjárt megszólalnak a fuvolák. Annyi balszerencse közt, oly sok szívás után - lép be andante a férfikar. Szerintem Vörösmarty is valami ilyesmire gondolhatott.

• 4 hozzászólás

2009. Másfél év után először, reggel fél nyolckor ébredek a csöndre. A lányaim  és a férjem alszanak. Kávézok egyedül a konyhában. Reggel. Nem hajnalban. Azon gondolkodom, hogy akinek a gyerekei nyolc körül ébrednek, annak milyen könnyű az élete. Persze mi van, ha nyolckor ébred a gyerek, de beteg. Vagy nincs apja. Vagy látása vagy, vagy, vagy. Inkább teszek még egy fél kanál cukrot a kávémba. Elbambulok azon, hogy mennyire megváltoztak a lányok. Hogy a fejetlenségből, a 12 órás ringatásból, a duplasikításból, a végeláthatatlan sírásból kinőtt két értelmes, figyelmes, érzékeny, kreatív lány. Azt hiszem, minden változás alapja a beszéd és a bölcsöde volt. Maminak, anyának, anyinának hívnak. Az apjukat apának, apunak, apucinak. Egymást Bojának és Tabinak. Engem Antának, Ferit Pejinek. Rengeteg szavuk van ránk. Jelelnek rendíthetetlenül. Főképp Bora. Saját jeleket alkot. Az ivásra, a rajzolásra, a porszívózásra, az úszásra egyedi jeleket használ. Állandósult szókapcsolatokat mondanak tisztán: add ide, gyere ide. Olyan tájszólásuk van, hogy a fonetika nagyaszonya sírva könyörögne egy felvételért, ha meghallaná a dunántúli e-t, amit a lányok az eper-ben ejtenek. Minden magánhangzójuk magában rejti az összes többi magánhangzót is. Önálló személyiségüket a beszédben is érvényesítik. Bora anyának hív, Tami maminak. Ha túró rudit kérnek, Bora tudót, Tami rugyit kiabál. A tudó rossz ízű, a rugyi meg finom, mert Bora sosem eszi meg. Olyan reakcióidejük van, hogy átmennének egy vadászpilóta-felvételi első körén. Még ki sem mondom, mit akarok, már csinálják, mondják, énekelik. No spét. Ha nem hozzájuk beszélünk, akkor is figyelnek, és a felismert szavakat jelekkel mutaják. Azon nyomban, ahogy elhangzik. Azt hiszem, végtelenül boldogak, hogy beléphettek abba a világba, ahonnan eddig ki voltak zárva. Ők is kiűzettek a paradicsomból, és ettől láthatólag megnyugodtak. Na. Mondtam én, hogy csak idő kérdése, és egy hullámhosszon leszünk.

• 4 hozzászólás

Sajnos csak egy hisztisapka van itthon, úgyhogy egyszerre mindig csak egy lányunk tud kivetkőzni önmagából, a másik ilyenkor oda sem nézve törődik a saját dolgával. Talán úgy működik, hogy ha az egyik hisztizik, a másik nem érzi szükségét a csatlakozásnak, hiszen képviseli az egyik – kifejezi, kiadja az ő hisztihányadát is. Még mindig vannak összenövései a személyiségüknek. Nem viccelek, ez az ikerség furcsa ám.

• 1 hozzászólás

Szombat reggel minden bátorságunkat összeszedtük és újra megindultunk a Szentendrei sziget felé, elvégre ennyi félresikerült nyaralási kisérlet után muszáj következzen egy csillagosötös hétvége! A csomagolás, utazás, behordás, vetkőzés és a pulzusszám fokozatos csökkenése már rutinszerűen ment, és ezúttal tényleg nem jött közbe semmi.

Nem mondom, hogy senki nem adott ki magas hangokat fülsértő decibelszinten, de az elmúlt két nap és az azt megelőző két hét nem játszik egy ligában. A kert és a négyfős intim együttlét jó elegyet képzett, a gyerekek kacagtak, mi őszintén velük nevettünk, avagy csak ámultunk a fejlődésük sebességén, a személyiségük alakulásán, a kedvességükön. Végre eltölthettünk kettesben egy nemszomorú és nemhideg estét a teraszon bor és gyertyafény mellett.

Végre olvashattunk képes magazinokat, amíg a többiek aludtak a kert egyik sarkában vagy homokozással terelték el saját figyelmüket az amúgy kéznél levő szüleikről. Végre nem esett az eső és nem kaptunk rossz híreket és senki nem volt lázas és az éjszakát is csak az csipkézte kissé, hogy Taminak előbújt a harmadik foga. Végre statisztikailag is, érzésre is több volt a nevetés, mint a sikítás.

Az elmúlt hetekben az ikrek elkezdték a járás kifejlesztését, s ez a hétvégén minőségi átcsapásba torkollott: eddig négykézláb közlekedtek, de olykor felálltak járni pár lépést, viszont mára már eltűnt a négykézláb, csak szaladni hajlandók. Kétszer is voltunk velük úgy sétálni a környező utcákban, amikor jöttek mellettünk, fogták a kezünket és végigtotyogták az utat. Nem nyolc lépést, hanem a teljes távot! Sétáltunk, többes számban, de mindenki első személyben, és ez tényleg olyan mérföldkő, ami után minden szülő áhitozik.

Tami az ujjunkba kapaszkodik, Bora dacosan elutasít minden segítséget, egyedül halad. A járás mezítláb megy a legjobban, miközben megfigyelhető, hogy minden lábujj külön is részt vesz az egyensúly fenntartásában. Váratlan nehézségekkel még nem birkóznak meg, egy kis lejtő, nagyobb kavics vagy domborulat megszakítja a sérülékeny folyamatot, olyankor tigrisbukfencek következnek, de ha ilyen nincs és a szerencse is melléjük szegődik, egészen emberszerű a közlekedésük. Érdekes módon a rengeteg egyensúlyvesztés szinte soha nem végződik fejjel a falban vagy husánggal a szemben, a járás megtanulása előtt kiképezték magukat egyensúlyvesztésben. Többnyire reptükben korrigálnak annyit, hogy fenékre huppanjanak.

A kert stimulálja a járást, de számos más mulatságra is alkalmas. Az evéshez például nem kell előke, hiszen a meztelen gyerek a barack önmagára való egyenletes felhordása után mehet a gumimedencébe, az etetőszéket pedig le lehet csapatni slaggal. Elhagyható a pelenka is, csak egyszer kellett egy pokrócról abban az ütemben leemelni az egyiket, ahogy alatta nyúlt a barna oszlop, a lenyűgöző anyai lélekjelenlét megóvta az épített környezetet a gyep enyhe kárára. Az evésben egyébként újabb bátor mérföldkő-avatásba vágtunk: Ane tegnap a kettőnknek főzött rakottkrumplit kínálta ebéd gyanánt a lányoknak, akik lelkes óbégatással benyomtak egy tányérnyit a felnőttek kajájából.

A nap túlnyomó része a kertben telt, utólag olyan, mintha ki se mozdultunk volna, pedig jártunk a visszadisszidált szomszédnál, a felsőgödi révnél, a bányatónál, az összes boltban, és a kertről még nem is mondtam, hogy fürdeni is lehetett benne meg tollasozni, az utóbbit a lányok lenyűgözve figyelték. Azaz dús programot ád a Szentendrei sziget, ha már egy boltlátogatás is programnak minősül.

A 13 hónapos ikerlányaink tehát kétséget kizáróan járnak, felnőtt kaját esznek és elkezdtek beszélni is, a “baba, bili, v(a)u, hápi, pipi” összeállítás már készség-szinten megy és az “annnnya, apapa” kifejezésekre többé-kevésbé emlékeztető hangsorokat is használják valamire. Mindezt az elmúlt két hétben fejlesztették ki, szóval lehet, hogy nem jött össze a nyaralás, de tőle várt fejlődési ugrást megkaptuk, köszönjük, örülünk.

• 4 hozzászólás

Mától már annyi ideje vannak kint, mint amennyit bent töltöttek. A fejlődés majdnem egyformán látványos - odabent osztódó sejtből szörnyű bonyolult élő organizmussá nőttek és megszokták egymás közelségét, idekint csukott szemű szaróparizerből helyváltoztatásra képes, beszélt nyelvre reagáló, vidámkodást és más elvont érzelmeket kifejezni tudó, együttműködő embermakettek lettek. Nincs még foguk, csorog a nyáluk, karfiolos súlyemelő-combjuk van és gyakorlatilag kopaszok is, ettől első pillantásra kevésbé csinos kislányok, mint inkább Comb Lajos és Nyáli Pál, de a gesztusaik, a mimikájuk, a reakcióik már kifejezetten a női nemet idézik olykor.

Az alváson és evésen kívül már gyakran járnak vendégségbe felnőttekhez és hasonló korú pajtikhoz, néznek tévét néhány tucat másodperc erejéig, mondókavezérléssel képesek kockákat összeütögetni (”harkály vagyok, kopogok”) és lábbal ritmusra tapsolni (”tapsitapsi papának”), értik a pápázást és olykor hajlandóak is integetni a nagyiknak.

Lefekvés előtti utolsó óráik továbbra is a nyűgösség jegyében telnek, amit legjobban azzal tudunk kezelni, hogy bevásárlóközpontokba megyünk bevásárolni, mellkasainkon lógatva egy-egy víruskutatónak öltözött gyereket. Reggelente akár másfél órát is eljátszanak kettesben a szőnyegükön, zárt ajtó mögött, ámbár rádiós megfigyelés mellett. Kanállal esznek (kivéve hajnalban és este), cumisüvegből isznak (leginkább csak evéshez), pelenkába szarnak naponta ötször, türelmetlenségüknek pedig tétovázás nélkül adnak hangot, sőt hangorkánt!

Ha azt akarják, hogy odamenjünk hozzájuk, kinyújtják a kezüket, és az ujjaikkal hívnak minket. Olykor összebújnak, ilyenkor odahajtják a fejüket a másik vállára, arcához. Van saját szavuk az evésre, ez a “memmme”, így három m-mel, amit tisztán és egyértelműen mondanak, ha éhesek. Van egy másik saját szavuk is - “hábűű” -, de arról nem tudjuk, mit jelent.

Nem csak a személyiségük különbözik, a fizimiskájuk is egészen más. Már nem görcsölünk azon, hogy össze ne tévesszük őket, így olykor mégis megtörténik, de ez senkit sem zavar - őket végképp nem, hiszen még nem tudják, melyikük melyik. Bora egyértelműen reagál Tami megszólítására is, de Tami többnyire már csak a saját nevére figyel fel igazán. Bora magasabb, Tami erősebb. Bora Popeyre emlékeztet a széles szájával és kocka állával, Tami pedig anyám családjának férfitagjait idézi, bár külső megfigyelők szerint egyszerűen rám hasonlít. Tami egy kézzel támaszkodva ácsorog, felemelkedik a földre támaszkodva is és le tud ülni a lábai közé térdrogyasztással, ami pedig kifejezetten nehéz feladat. Bora is követi lassan, de ő nem annyira ügyes, erős - cserébe mindig vigyorog az arca.

Megnéztem az egy hónappal ezelőtti bejegyzésünket és ebből úgy tűnik, már nincsenek drámai változások. Az ugrások már nem nagyságrendiek, hanem finom kis lépések, de annyi van belőlük, hogy mégis egészen más gyerekek ezek, mint négy hete. Már nem várják annyira kínzó türelmetlenséggel az emberré válást, egyre elégedettebbek azzal, ahol tartanak, egyre több dolog köti le őket.

Mi is egyre elégedettebbek vagyunk velük.

• 5 hozzászólás

Kezdenek különbözni a lányok. Tamara az erő és a figyelem. Nagyon tud figyelni. Komolyan és elmélyülten. Talán a jó megfigyelőképességének köszönhető, hogy mindent ő csinál először: ő emelte fel a fejét, ő fordult hasra, ő kutyázott, ő ült, és most a legújabb, hogy áll. Ez az új megszállottsága. Tamara mindent ezerrel csinál, most épp áll. Nem lehet lefektetni vagy leülteti, mert megfeszíti magát, és csak áll. Egyedül felállni még nem tud, de ha az etetőszékbe akarom berakni, nem hajlandó behajlítani a térdét: áll a székben. Ha az ágyába akarom betenni, akkor áll a rácsnál, amíg a térde meg nem roggyan. Teljesen elképesztő, ahogy egy 68 centis ember áll. Teljes Paksot helyettesíteni tudná, annyi energia rejlik benne. Egyetlen pillanatra sem lankad, úgy fejlődik, mintha ágyúból lőtték volna ki. Irtóztató kis energiatöltet. Nem hajlandó a hátán megmaradni egy pillanatra sem. Szinte képtelenség pelenkázni és öltöztetni. A legtrükkösebb fogásokból is kicsavarja magát a pelenkázóasztalon, hasra fordul, és már kúszik a popsitörlők és a padló irányába. Olyan nehéz bepelenkázni, mint egy labdát kergető foxterriert. Egy pillanatra el nem nyugszik. Borka egyébként dettó, de az ő lényében van valami törékenyebb. Ő is mindent csinál, amit Tami, csak néhány nap lemaradással. Az utat nem ő töri. Bori inkább bájos. Folyton mosolyog, kicsit félrebillenti a fejét, összehúzza a szemét, és sikkantva kacarászik. Mindenen. A leghálásabb közönségem. Huncut. Azt hiszem, ez nagyon jó szó rá. Juli szerint Bora kerek. Kerek személyiség. Határozottan Nap. Napocska.

• nincs hozzászólás