Eltelt újabb öt nap, a nyaralás félpályához érkezett. A folytatás nem annyira idilli, mint a kezdet, mert talán a hőségtől, talán a légkondi gyártotta meghűléstől, de nyűgösebbek a lányok. Akármilyen remekül is beszélnek, azt még nem tudják elmondani, mi a bajuk, amikor éppen az éhség, szomjúság, álmosság vagy egy viszkető szúnyogcsípés kínozza valamelyiket. Az ok szabatos ismertetése helyett ilyenkor egy ideig megdöbbentő hűséggel utánozzák a sufniajtó nyikorgását, majd heves akaratnyilvánításba csapnak át, igazi tárgy nélkül. Egyik reggel, miután Tami már legalább egy órája nem tudta feldolgozni, hogy hajnali ötkor felverte őket két nyivákoló ikerlány, durcásan a karomba kéredzkedett. Csöndesen szipogva nézegette a világot, szó nélkül görbítette a szájszéleit lefelé, aztán jelentős hangsúllyal belekiáltott a vállgödrömbe: nem! Csak ezt az egy szót, és hallgatott tovább. Jól kitiltakozta magát.

Sok látogatónk volt a héten, akik egyetértettek, legyenek bár anyukák vagy szinglik, hogy a lányaink rémítően aktívak, az élet velük pedig minden bizonnyal kalandsport és türelempróba. Nem tiltakoztunk a megállapítás ellen, inkább a felhőkbe szúrt állal, büszkén tekintettünk a jövőbe, ami könnyebb lesz, ennél mi sem bizonyosabb. Ugyanakkor, ha mindez panasznak hangzana, félreérthetően krónikál a krónikás. Továbbra is nagyon élvezzük a két kis Sinead O’Connor-hasonmás gézenguzulását, egyre gyakoribb párbeszédeiket, az összebújásokat, de főként azt, hogy a környezetnek (és persze az immár tíz hónapnyi bölcsis kiképzésnek) köszönhetően egyre több időt képesek kettesben, önálló játékkal tölteni. A kertet belakták és kigyakorolták, már nem esnek el minden fűcsomóban, így bátran hagyjuk őket eltünedezni a zegzugokban. Egyedül csúszdáznak, gyűjtenek katicabogarat és keresik a sünöket meg a mókusokat. Percenként összevesznek, de a sivítás néhány méter távolságból, a ház túlfeléről már egyáltalán nem is annyira fülsértő. Szemlátomást kinőtték az ön- és közveszélyes életszakaszukat, a következőre reményeink szerint tizenöt évet várhatunk.

A napjainknak kialakult a ritmusa, mert a ritmus itt is életszükséglet. Hajnalban, nyikorogva kelünk és morcosan kávézunk, aztán nyitásra elkóborlunk a dunaparti vegyesboltba. Az ott vásárolt pogácsával leülnénk a partra, ha nem lennének annyira aktívak, de így morzsafelhőt szórva magunk körül kavicsokat dobálunk a vízbe, mint két kis forgószéltölcsér. Összeveszünk, kibékülünk, hazamegyünk, reggelizünk. A hajnali kelés miatt tízre összeesnek, alszanak egy órát, ahol éppen éri őket az álom, aztán ebédig kerti mulatság.

Délben ebédet hozunk a vendéglőből, alaposan szétszórjuk a teraszon, illetve adunk belőle a szomszéd kutyának is, de enni nem sokat sikerül, mert ahhoz egyhelyben kellene ülni, ami lehetetlen, amint az köztudott. Délután becsúszik még egy alvás, utána lemegyünk a tóra, ahol a lányok félelem nélkül rontanak a lassan mélyülő mederbe. Olykor elmerülnek és tágra nyílt békaszemekkel bámulnak ki a víz alól, tekintetükben ilyenkor egyre több a huncutság és egyre kevesebb a pánik. Nem azonnal segítünk, dolgozzanak meg az életben maradásért, amúgy is szeretik a kalandokat. Utána eszünk hekket vagy kukoricát a büfében, a kicsik ilyenkor fejbeverik magunkat a lengőteke súlyos fagolyójával, esetleg odapisilnek a betonplaccra a büfésnéni teljes egyetértése mellett, majd visszamegyünk homokozni meg fürdeni és már jöhetünk is haza ágyba szédülni. Tami azonnal a falnak fordul, Bora ellenben még húsz percet beszél magában, a plüsspajtásaihoz: ő így dolgozza fel a nap élményeit. Amig ő cérnahangon csicsereg, mi összekapjuk a kertet, aztán lerogyunk a teraszon és rezgő pillákkal még iszunk valamit, ütlegeljük a szúnyogokat, és általában is olyanok vagyunk, mint a VAPE rovarriasztó cég tesztcsaládja, amint egyszerre az összes terméket kenjük, égetjük, füstöljük és tartjuk áram alatt. De hiába.

Az első hét tanulsága így szól: hiába veszítjük el naponta többször is a türelmünket, hiába csattoganak a szégyenletes taslik, és hiába van tartós izomlázunk és estére mogyorónyi lelkünk, négyen lenni egy ismerős kertben mégis piszok jó. Hozzálassultunk a gyerekek pörgős, ám egyszerű érdeklődéséhez, s ahogy az evezőtúrán vagy futópályán bele lehet kattanni a végtelen monotóniába, úgy a kicsik körkörös ismétlései is elringatnak, megnyugtatnak és végülis nevetésre ingerelnek. Ebben a katatón vigyorban pedig a nagyító üvegén át lehet bámulni azt, ahogy robotpókként szaladgálva feldolgozzák a világot, apránként elnyelik és visszatükrözik, és napszakról napszakra okosodnak. Azt hihetnénk, unalmas, pedig inkább egy folyamatos, büszke és boldog idegrohamként írhatnánk le. Ha írnánk.

• 3 hozzászólás

Nyaralunk, immár negyedik napja. Az egyik klasszikus magyar nyaralási fajtára kell gondolni, azaz “kint vagyunk a telken”, ámbár ma már szívesebben mondjuk nyaralónak. A Szentendrei szigeten, Surányban található ez a béketábor, kis faházzal egy méretes kert közepén, ami kifejezetten gyereknek való, mert zegzugos, növényes, három szintben eltolt, szóval tele van felfedezésre váró kalandos dolgokkal. A hely adottságai közé tartozik még a Duna és egy bányatóból előlépett strand, helyszíni mókusok, sünök, madarak és bogarak, nomeg remek és kevésbé, ám kockásabroszos éttermek, vegyesbolt és mobilnet lefedettség, mindenféle Balatonpartosodás nélkül, csak helyiekkel, turistáktól mentesen, falusiasan. Kertmozi és vótervörld nincs, szerencsére.

Egyáltalán nem tudtuk, hogy fog elsülni, mit szólnak hozzá az ikrek, ezért jelentős kétkedéssel érkeztünk. Annyit tudtunk a nyár korábbi hétvégéiről, hogy négyen egy nagy ágyban aludni nem tudunk, a felső szint két hálófülkéje elbírhatatlanul meleg, és az első 36 óra a lányok számára biztosan a hozzászokásról szól, ezalatt nyüszítenek, mintha az ilyesminek magas sportértéke lenne. Mire ez letelt, korábban mindig haza kellett jönni, nem tudtuk hát, mit hozhat a második nap, kialakul-e a szentabéke.

Először is elköltöttük egy horvátországi nyaralás útiköltségét a bútoráruházban és a Vaterán, a lányok kaptak saját gyerekágyakat, mi saját matracot, továbbá egy alig használt mobilklímát, így terveztük az alvás gordiuszi csomóját kibogozni. A nyaralás első napját a három nő otthon, én a házban fűrészelve és csavarbehajtva töltöttem, így vasárnap már megújult hálótermek fogadták a kisáruszállítóval plusz személyautóval érkező csapatot. Eljött az első este, én egy szuszra elnyeltem egy sört az altatás előtt, titokban letöröltünk egy-egy mázsás izzadságcsöppet a homlokunkról, aztán felvonultunk az emeletre. Persze egész nap pumpáltuk nekik, milyen menők az új, saját ágyak, mennyire klasszul hűvös lesz este, de azért volt mitől félni. Tami ehhez képest már a Bóbita-éneklés alatt befordult a falnak, Borka a dal végén követte és öt perc múlva mindketten szuszogtak. Leóvakodtunk az emeletről és a szúnyogfelhő segítségével hálaadó véráldozatot mutattunk be az Ikeának és az előrelátó eszünknek, amiért külön ágyakat adtunk a lányoknak, amik jól körülhatárolt alvási teret biztosítanak, igazodva ezzel az otthon megszokott körülményekhez. Érdemes volt napokig agyalni azon, mitől nem megy a franciaágyon a közös alvás.

Ez volt a kezdet, azóta ívelünk felfelé, az általános állapotokat pedig jól jellemzi, hogy átlag negyedóránként szakad ki valamelyikőnkből egy “eztnemhiszemel”, annyira könnyen és élvezetesen telnek az órák. A lányok fél órákat játszanak kettesben, a beavatkozásunk nélkül, jár a szájuk és egyre emberebb dolgokat mondanak. Borkából kiveszett a korábbi anyapióca, csökkent az egy négyzetméterre jutó hisztik száma is, a lányok nem tudnak betelni ennek az új világnak a folyamatos felfedezésével. Óránként járunk át az utca túloldalára Zénó kutyát megnézni, bámuljuk a bogarakat, a Dunában összevizezzük minden ruhánkat, a kertben létesült kalandparkban csúszdázunk, mászunk és távhintázási rekordokat döntünk. Nagyon jó.

Nem klasszikus nyaralás ez mégsem, ha a kifejezés pihenéssel társított jelentésére gondolunk, arról nincs szó. Inkább olyan, amilyennek egy gruppenszextábort képzelek el: egész nap folyamatos és intenzív testi és lelki igénybevétel, sok bőrkapcsolat és hangoskodás, estére pedig a táborlakók lába remeg a fáradtságtól, s csak kókadó fejjel emlegetik az aznapi különleges kalandokat, majd elalszanak a borospoharukra borulva.

• 3 hozzászólás

Egy hét csúszással is már egy hete tartottuk a lányok születésnapi ünnepségét a surányi nyaralóban, szűk családi körben, meglehetős nyűgösség és zivatarok közepette. A fő ajándék egy férfibüszkeségemet piano black színűre polírozó mászóka-csúszda-hinta faépítmény volt, amit faanyagban és egy tervrajzot, csavarokat és műanyag elemeket tartalmazó készletben szállítottam a tetthelyre. Az összeácsolásban nagy segítségemre volt Zoli, Ákos és Géza (mindenki egy-egy napot töltött velem és a várammal), így éppen elkészült időre a szerkezet. Derékszögek végülis nem nagyon maradtak benne, idegesítő gondosságunk ellenére is beszoptuk a tervrajz egyik cseles szűkszavúságát, amit a továbbiakban minden egyes fadarabnál figyelembe kellett vegyünk és enyhe ferdeségeket beleszabnunk deszkákba és gerendákba – de az építmény kőstabil és remélhetőleg sok éven át szolgálja majd leánykáink és pajtásaik mulatságát. Mondjuk arra azért nem készülök, hogy az első vicces cigit is ennek a csúcsán pattintják majd el, de ha öt éven át leköti őket, akkor már nagyon megérte az árát.

Az első találkozás azért nem olyan volt, ahogy azt büszke apuka elképzelte és titokban el is várta, de azért felmásztak-lecsúsztak néhányszor, örüljön a vén trotty. A használatba vétel során udvariasan vigyorogtak is, tehát egy szavam nem lehet, azóta pedig a hintát kifejezetten megkedvelték, emlegetik is itthon. Szombattól odaköltözünk két hétre, szerintem a végére csukott szemmel fognak felmotorozni a csúszdán, aztán letriáloznak a lépcsőkön és ugratnak egyet a hintán, ha már unják a felfújható medencét.

• 3 hozzászólás

Szombat este, miután lenyomtuk őket a nyaraló tűzhányó emeletén az ágynyi szobában a girbegurba lószőr matracokra, s otthagytuk az édesen szuszogó kis izzadtságcsomókat, letámolyogtunk a lépcsőn és hökkent tekintettel estünk egy-egy kerti székbe, bámultunk magunk elé és a plafonra. Huszonnegyedik órája voltunk már ott, túl egy réméjszakán, ahol az családi együttalvásból holdkór lett, két vigyázzba merevedett szülő között vinnyogó kukacok tekeregtek, és túl egy rémnapon, amikor semmi sem volt elég jó, minden miatt sírni kellett, vagy panaszosan hüppögni legalább, mindenen hisztirohamot kapni, unatkozni a kalandparkká alakult kertben és megkeseredett kiképzőtisztként csicskáztatni a szülőket. A nap sütött, a csúszda csúszott, a hinta lengett, a ribizli bokorról volt ehető, a kajszi a földről, de valahogy ezekkel is mind baj volt. A hinta “billeg”, sőt “nem stabil”, a ribizli “savanyú”, anya vegyél fel, de tegyél le, de vegyél fel, “hangya seperd le”, “leveszem a cipőt” és “leveszem a pelenkát”  és egyáltalán, minden olyan “brühühűűű”. Borkából kitört minden kényszeressége, a hintát csak középen volt szabad lökni, apa vegye le a cipőjét és ha már ivott a pohárból, semmiképpen se maradjon ott az asztalon, tűnjön el, valahogy, leszarom, de ne legyen itt! Tami pedig, a mostanában sokkal reálisabb, kiegyensúlyozottabb gyerekünk összeráncolt homlokkal közlekedett a világában, és már egy botlástól is sikítórohamot kapott.

Ane már reggel belepumpált Borába egy Nurofent, hátha attól ilyen nyűgős, mert fáj valamije. Ezzel sikerült is áttolni a rontást Tamira, de később Borka is visszaszédelgett a  hisztispicsa szupersztár szerepbe. Estére gyerekszalonnát akartunk sütni a maradékukból rakott máglyán.

Az igazán furcsa mégis az volt, hogy amint elhagytuk a kertkaput, akár a szomszéd Zénókutya meglátogatása végett, akár azért, hogy kavicsot dobáljunk a Dunába vagy ússzunk a tóban, elmúlt, illetve felpuhult a kórság, újra két mérsékelten elviselhetetlen, de mértéktelenül cuki kölkünk ámította az arrajárókat.

Fel voltunk készülve arra, hogy az első nap nehéz lesz, mert bele kell szokniuk minden új környezetbe. Kifigyeltük, hogy az első napon bizonytalanok, és ez náluk szétcsúszással jár. Eddig azonban ezek az állapotok kezelhetőek voltak figyelemeltereléssel, sok öleléssel, bohóckodással, most viszont semmi sem segített, még a torkaszakadt üvöltés sem rettentette el őket negyed percnél tovább a nyűgtől.

Nem értettük a gyerekeinket. Nem a kerttel volt bajuk, nem is velünk, nem is betegek, nem fogzanak és nem menstruálnak és mégis megszorongatta a torkukat valami félelmetes vagy megoldhatatlan, amitől tükörsima pánikban töltötték a napjukat. Délután már kutatói érdeklődéssel lestem, elmosolyodik-e akár egy pillanatra is valamelyik egykor-vigyormanci, de inkább csak gondterhelt tekintettel meredtek maguk elé a hintán.

Magyarázat nincs. Egy régi barátnőnk mondta egyszer, hogy amikor már érteni véled a gyereked működését, váratlanul letölt egy szoftverfrissítést az ufók vezérhajójáról és teljesen új kínzásokkal áll elő, amikre nem számítottál és nem lehettél felkészülve rájuk. Nyilván ez történhetett nálunk is.

Már csak az a kínos kérdés feszíti egy kicsit a lelkünket, hogy a hét végén, amikor indulunk ugyanide nyaralni két hétre, vajon minek nézünk elébe? Az ágyakat mindenesetre lecseréljük addigra. Ha lesz alvás, megússzuk.

• 4 hozzászólás

Nem volt a héten segítségem, vagy éppenhogy alig, és tegnap is egész nap nyomtuk a surányi nyaralóprogramot (ami végtelen mennyiségű fürdőzés és porban rohangálás), így most fáj mindenem, a bokám oda, és ha még egyszer ki kell mennem a játszótérre, égő cigarettacsikkeket fogok elnyomkodni az alkaromon. Ennyi tömören, hosszabban meg az, hogy a nagyi vírust kapott, a pótnagyi lakásfelújított, így aztán ejtettem nagyvilági, fennhéjázó magánprogramjaimat (úgymint fodrász és A Tünde), és egész héten homokoztam, csúszdáztam, csikket gyűjtöttem, kavicsokat pakoltam a számba, mások minibabakocsijával rohangásztam, miközben a a sajátomét le sem szartam, mások motorjára könyörögtem fel magam, miközben a sajátomét akárcsak fentebb, visítoztam, hogy valaki tegyen fel a motorrra, aztán visítoztam, hogy valaki vegyen le róla, több tonnányi homokot rejtettem a nyakredőimbe, fejeseket ugrottam a magasabbik csúszdáról, elmentem Ringatóra, ahol harminc percig ütöttem a terem egész oldalát elfoglaló tükörben látható önmagamat, ezért aztán egyetlen ölbéli játékot sem játszottam szegény unatkozó édesanyámmal, valamint benéztem a Helen Doron bemutató órára, ahol rohangáltam a teremben, kipakoltam az összes dobozt, ütögettem a magnót, aztán hazaérve elkápráztattam mindenkit azzal, hogy a where is your nose kérdésre megmutattam az orrom, és végül Surányban beledugtam az ujjam Zénó kutya szájába vagy százszor, belekakiltam a minimedencébe, és szigorúan betartottam Örkény István utasításait, vagyis széles terpeszem közül néztem a világot, fejemet hosszasan a Szentendrei-sziget porába hajtva. Ezt csináltam a héten, de szerencsére a lányok zseniálisak voltak. Felismerik az apácákat képről, a Böngészőből lényegében majdnem mindent meg tudnak mutatni, de kifigyeltem, hogy néha kamuznak, mert a hol van Oszkár fűrésze kérdésre, rátenyerelnek Oszkár egész szerszámoskamrájára, viszont amikor megkérdezem, hogy milyen Tallula ruhája, akkor a szívükre mutatnak és ritmikusan verik, mert Tallula ruhája szivecskés. És az a legjobb, hogy olyat is játszanak, hogy Tamara mondja a szavakat, Bora meg mutatja a képet hozzá (bi-bicikli, ó-óra, ha(halló)-telefon). Vagyis nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz saját nyelvük, és ennek azért én kicsit örülök.

• 1 hozzászólás

Az utóbbi hetekben, ha nem hónapokban a lányainkkal napról napra jobb lett az együttlét. A kétféleképpen vonzó személyiségük mind jobban elkápráztatott, a súlyos óráik percekké forgácsolódtak, a fejlődésük izgalmas látnivalót kínált minden új napon. A dolgozóban nem győztem arról áradozni, milyen nagy jutalmat kaptunk az egy évnyi türelemért.

Aztán péntek hajnalban Borka hányt egyet alvás helyett, s mire kimostuk a dzsúzból, Tami is felharsant méltatlankodva, hová tűnt a szomszéd ágyból a másik fele. Végül visszaaludtak, de a hajnali tápszert pár perc múlva Borka a rácsnál állva, értetlen arckifejezéssel szép sugárrá formálva a szőnyeg szélére illesztette. A hét elején még mi is csak annyiban különböztünk tőle, hogy mindig eljutottunk a vécéig, így adta magát a feltételezés, vírus! Ettől fogva azonban semmi nyomát nem adta, hogy beteg volna, így másnap megkezdtük idilli hétvégénket a surányi nyaralóban. Ahol idill helyett baljós fellegek ereszkedtek fölénk. Semmi nem tetszett eléggé, nem mentek az alvások, szokatlanul sok volt a nyűgös primadonna-mimika és a légbe porlasztott hippkaja, egyszóval dombormű lett a feszültségből. Este robbant az ellenvélemény, az utazóágyak szokatlan nemtommije (szag? forma? elhelyezés? kilátási viszonyok? fényviszonyok?) elalvás helyett súlyos visításba fordította a csapatot. Ane kivette az elkeseredettebb műsort nyomó Borkát, amin Tami úgy megsértődött, hogy körbehányta magát és indignálódott édesapját. Én felvettem a “valakinek szívtelen szülőnek is kell lennie” sapkámat (inkább rohamsisak) és heveny tisztítás után mindenkit ágyba köteleztem, nem törődve az anyai szív értelmetlen, ám érthető aggodalmaival. A denevérkórus annak rendje s módja szerint lassan horkolásba gömbölyödött. Negyed órát még szűköltünk a neszeket lesve, aztán nehéz szívvel a nagyira hagytuk őket és elmentünk a szomszéd faluba barátkozni. Én érzelmes vitába keveredtem a piacvezető portál szakértelmét illetően, de szerencsére ettől mindenki más aludni tért, visszatérhettünk a birtokra.

Nagyon hajnalban úgy döntöttek, semmibe veszik az ilyenkor pedig teljesen jogos szülői alvásigényt és ötkor ellentmondást nem tűrve felkeltek. Ane ismét áthozott egyet és engem is élénken biztatott egy hasonló keresésére, megpróbáltunk négyesben aludni, persze ezt örökmozgóra programozott csimótákkal nem lehet, fél óra múltán már mindnyájan a nappaliban kókadoztunk üvöltve egymással. Volt még valami bukás és nap közben is több bélelt böfi, ami immár itthon, hétfő hajnalban egy utolsó mikróokádással zárult, de semmi egyéb. Betegségnek kevés, egészségnek zaklatott. Nem is ez a lényeg.

Hanem az a furcsa tény, hogy vagy a háborgó gyomroknak köszönhetően, vagy éppen ennek (is) okaként a hangulat visszafordult a hónapok óta nem tapasztalt szörnyek keringőjévé. Nem is a sírás a rossz, hanem például az a hangocska, amit Tami minden mozdulatához kiad, kicsi és hirtelen és fejhangú ö-k sorozata, minden lépéshez és eséshez és összetett ujjmozdulathoz, mint egy ízületeitől szenvedő nyugdíjas piás. Vagy az a váratlanul mindent szétkapó hiszti, ami a vacsorát tette olyan hangulatossá, hogy végül akkorát csaptam az egyik etetőszék tálcájára, hogy szétesett és Ane érdeklődő tekintettel rohant be a szomszédból, miért is verem étkezőasztallal a csecsemőinket. De aztán belehallgatott a műsorukba, s elkötelezett szövetségesem lett a bántásban.

Három nap, amiről nem tudjuk, hogyan csúszott félre. Nem tudom, mi csináltuk-e bele a rossz hangulatot vagy Buddha és Síva fejét is lesikították volna a helyéről, nem tudom, hogy betegség miatt vagy csak a bolygóállások következtében vesztették el teljesen a humorukat, nem is sejtjük, mitől lesz a tejszagú vigyortúltermelésből megrovó tekintetű energiavámpír. Lehet, hogy visszaesés következik?

Lehet.

• 12 hozzászólás

A mai napot a Szentendrei szigeten töltöttük a családi nyaralóban és a lányok felvették a legcsábosabb, legcukibb, legjógyerekebb habitusukat, csoda egy nap volt. A kiscsirkék két órát aludtak a babakocsiban édesen egy rózsabokor és egy fenyő közén, zümmögő-susogó árnyékban, egyébként pedig imádták a gyepet, a társaságot és a napsütést. Mi pedig néha kiadhattuk őket a kezünkből, én elmehettem kocsmába sört inni és beszélgetni, Ane főzhetett, sőt egyszer még félreérthető helyzetben is elkapott minket a szemfüles fotós.

Ha ez nem lett volna elég, este itthon, amikor éppen rajtam tornázott mindkettő, azt mondtam Taminak, ha egyszer végre kimondja azt a szót, hogy “papa”, mindent megbocsátok. Felnézett, egyik kezével rátámaszkodott a mellemre és a szemembe nézve komolyan azt mondta, papa! Én üvöltve hívtam Anét, aki ámulva odaült, Tami ránézett és azt mondta, mama! Bora közben teljesen lekötötte magát valami műanyag basszal, így csak úgy foghegyről vetette oda, hallván az ámuldozásunkat, miszerint ez a beszélés-izé nekünk hogy bejön: papa! mama!

Naná, hogy elolvadtunk. Szerintem olvassák a blogot.

• 6 hozzászólás