A Nagy Visszatérés fejezete következik. Mondjuk, ehhez ki kéne találni, hogy hol voltunk, ahonnan visszatérünk. Lehetne olyat mondani, hogy alkotói szabadságon? Vagy alkotói válságon? Ane egész biztos intenzív nyelvtanfolyamon volt, ami miatt délelőtt tanfolyamkodott, délután ikreskedett, este házit csinált, de addigra csak fél szemmel, mert a másik már hunyva volt. Én pedig úgy határoztam, hogy az elmúlt időszak fejünkre száradt ügyintézős hordalékát lekaparom egy elfogadható szintre: adóhatóság, rendőrség, önkormányzat, nyugdíjbiztosítás, javítások, megrendelések, társasági kötelezettségek, tartozások és behajtások, rejtélyes ügyirati régiségek kibogozása és ügyintézők torkán való ledugdosása. Ezek azok a velejárói a felnőtt életnek, amitől irtózom, nem csoda a felhalmozódás és a hőstudat minden újabb elvégzett telefonálás után. Minden nap kitűztem magam elé egy-két teendőt és igyekeztem bepréselni a napi kötelezettségek közé. Estére úgy éreztem magam, ahogy Pióker Ignác érezhette, amint “az esztergályosoknál már bevált gyorsvágást alkalmazva 1949. december 21-én 1470%-os országos csúcsot ért el”. Fáradt lehetett szegény.

Ane angolja immár még sokkal felsőfokúbb, az én tennivaló-listám pedig megtelt – de mondjuk inkább úgy, benépesült – kipipált sorokkal, a gyerekek is abbahagyták a múlt héten szülői nyomásra bevezetett szervezett bölcsikerülést, így visszatérni látszik az este nyolc utáni rövid, ám hasznos ébrenlétek kora, ezt igyekszem most kihasználni.

Hozzájárult hosszan tartó hallgatásunkhoz az is, hogy a lányok észrevétlenül átcsúsztak egy új minőségbe, ami nyilván szükségszerű állomása fejlődésüknek, de nekünk egyelőre úgy tűnik, a hideg tél beköszöntével együtt elegendő ok egy párosban bemutatott, önakasztásos érfelvágáshoz, kihűlt fürdővízzel és elmaszatolt búcsúlevelekkel, ahogy kell. Kissé kudarcosan éljük meg mostanában a nevelési teljesítményünket, azt hiszem.

Három pillére van az ikrek elvadulásának, és az első, és véleményem szerint katalizáló tényező ezek közül a szarás.

Ez a problémakör elsősorban Tamarát illeti, aki úgy öt hete szinte egyik napról a másikra úgy döntött, hogy nem akar kakilni. Kakilni rossz. Avagy fáj. Avagy illetlen. Nem tudjuk pontosan, de ha jön a kaki, akkor meg kell feszülni, irdatlan hangerőn visítani kell (”nem akarok kakííínííí”) és úgy csinálni, mintha egy ráspolyos dugóhúzó készülne elhagyni a kis testet, mondjuk szemüregen át. Ezt reggeltől a visszatartási ügyességtől függően akár kora estig, tízpercenként, iszonyú szenvedéssel, fájdalommal. Aztán, ha végül valahogy kicsusszan, elönti a mosoly és újra egy kedves, kezelhető(bb) kisleány keletkezik. Nem értjük. Igyekszünk kikérdezni, hogy a teste vagy a lelke fáj, igyekszünk kemikáliákkal és megértéssel és ölelkező csoportszékeléssel (ugye milyen jól hangzik?) könnyíteni a dolgát, feltárni a lelki okokat vagy rájönni a testiekre, szigorral kezelni a következményképp jelenvaló hisztis akaratosságot, de semmi nem segít. Amíg nem csattan végre el a napikaki, kisebb-nagyobb megszakításokkal rémnap van. Nem csoda, hiszen a visszatartás is elég stresszes feladat, de a feszülő, bekeményedett has, az állandó készenlét, a nagylánysági státusz elvesztésének rettegése, ami a pelenkaviselésen (vagy bekakiláson?) múlik és persze mindezek mellett az egész harchoz szükséges testi megpróbáltatások fárasztó sora egyáltalán nem kisleányálom.

A második pillér az ellenszegülés. Valószínűleg van egy válaszút minden kis szaros életében, egy elágazás, amikor eldönti a sors, hogy ő a következő hónapokban-években az együttműködésben vagy az ellenszegülésben találja meg a nagyobb örömöt, azaz a vidám, érdeklődő kooperáció ösvényére lép, vagy a mogorva, mufurc, eszetlenségig önérvényesítő sötét oldalra áll. Az együttműködő gyerekek láthatóan élvezik, ha feladatot kapnak, sőt kikövetelik az újabbat, maguktól is új kihívásokat keresnek, amit megoldva büszkén vonszolnak a szülők elé, mint vizsla a lelőtt vadkacsát. Az ellenszegülő gyerek több hasznos impulzust talál az egója folyamatos versenyeztetésében, már ami a szülővel való ütköztetést illeti, mert házon kívül persze tündibündi. Csípőből elutasít mindent, részletes koreográfiákat alakít ki, amiktől eltérni tilos és hisztiveszélyes, a leglehetetlenebb dolgokon sértődik meg, indulatos és meggyőzhetetlen – habár fenyegetésekkel, izomalapú tárgyalástechnikákkal részlegesen kezelhető. Mindkét út létjogosult és szükséges, mindkettő kell a személyiség kialakulásához, de ez utóbbi eléggé büntető, főleg sztereóban. Márpedig nálunk befutott – nem mondom, hogy meglepett, ismerve a múltjukat, de ettől még elég nehéz két olyan szülőnek, akik alapvetően utálnak veszekedni, parancsolgatni és felsőbbségi döntéseket hozni. Napról napra igyekszünk új hangsúllyal, még meggyőzőbben visítani azt a kifejezést, hogy nem szabad, de ez valahogy eleve vesztes harcnak tetszik.

A harmadik fontos eleme a közérzetrombolásnak a nyavajgás. Ez a jelenség egy általános reakcióforma, amit mindenre lehet válaszként alkalmazni. Olyan hangok kiadásából áll, amelyek leginkább egy éhes macskakölyök és egy olajozatlan kertkapu nászából születhetnek, perceken át kitarthatóak egy hangerőn és -magasságon, illetve modulálhatóak is minden paraméter mentén. Nyüszítés, nyivákolás, visítás, sivalkodás, hüppögés, nyögdécselés, annyi szavunk van rá, mint eszkimónak a hóra. Nem csoda, egész nap megy, szünet nélkül, valahogy visszamaradt a babakorból, amikor még a sírás volt az egyetlen érvényes kommunikációs forma. Elégedetlenséget fejez ki, ami sokszor érthető, de még többször inkább csak rutinnak látszik, mint a leghatékonyabb ismert elintézési forma alkalmazása. Mint amikor a rendőrök előbb gumibotoznak, csak aztán kérik az iratokat. Értelmetlenül túlzó érzelmi zsarolás, túlbiztosított önvédelem. Ha valaki azt kéri, apa, add ide a cipőmet, akkor apa odaadja. De ha már eleve ezt is a zokogás szélén hangsúlyozva, mint ahogy piroslámpás koldus igyekszik a szemedbe fúrni a tekintetét, úgy kéri, akkor apa tikkelni fog és idegesen magyarázza, hogy eddig még mindig megkapta, ezután is mindig meg fogja kapni, tök fölösleges esdekelni. Sokszor csattanok fel ilyenkor, hogy kérd vidáman és meglátod, ugyanúgy megkapod (mutatom is mindig, hogy kell vidáman kérni), és persze ilyenkor azonnal kipróbálják, igazat mondok-e, de aztán rögvest visszatérnek a szipogós kérlelésre, elvégre az a tuti kigyakorolt módszerük.

Ez utóbbi talán a leginkább elviselhetetlen mind közül. Ha egy-egy pillanatra sikerül kívül maradnom a dupla nyiffongás őrjítő auráján, és mint hangkulisszára tekinteni a körülvalóra, megértően kezdek gondolni a rángó szemhéjjal családot mészároló, amúgy köztiszteletnek örvendő egykori napközis tanárra. Olyan magunkat hallani, mint egy halottsirató tanfolyam csoportos záróvizsgáját. Drámai, patetikus, agresszív – kibaszott idegesítő, ezen nincs mit szebben mondani. Talán egy sokáig kallódó féléves kortárs operabérlet váltana ki belőlem hasonló reakciót, amit hirtelen az utolsó három napban kell lejárni.

Kakipara, ellenszegülés, nyavajgás - ez a három takarja be minden percünket, amik egyébként telis-tele vannak megható, lenyűgöző, büszke pillanatokkal is: a csillogóan értelmes és kedves lányaink fejlődés-mozijához a nagy hármas csak a filmzene. Egy bő hónap ebből a kiképzésből elöl minden jókedvet és kreatív íráskényszert, ezért is csöndesedtünk el kicsit.

• 4 hozzászólás

Reggel 6 óra 55 perc van. A lányok ebben a pillanatban indultak a bölcsibe, egy szűk órával a megszokott időpont előtt. Édesanyjuk arcán a kifejezés különös elegye volt az afelett érzett elkeseredésnek, hogy még egy kávét sem ihatott, és a megkönnyebbülésnek, miszerint már csak negyed óra, és Zsuzsi néni felvértezve Ildi nénivel átveszi a két sivalkodásgenerátort. Azért kellett ilyen korán menniük, mert követelték, és mert amúgy teljesen egyetértettünk velük, mindenkinek jobb lesz így. Minden jel szerint frontos fogzás pusztít a területen, ami nem sokkal kíméletesebb a sertésinfluenzánál, viszont bármilyen vírus jelenléte nélkül is terjedhet. Tünetei közé soroljuk az éjszakai felsírásokat és köhögésepizódokat, a megszokottnál is korábbi ébredést, majd az alapreakcióvá szaporodott sopánkodást, sivalkodást, visongást, sírást, zokogást és sivítást.

Ha haladás közben térdemmel súrolom a plüssmackót, sírva vetem magam a földre, mert hűdefáj. Ha szembe jön a tesóm, felzokogok, mert annyira szomorú látvány. Ha anyu nem enged be maga után a fürdőbe, éles sikoltással dörömbölök az ajtaján. Ha apa helyettem a babakocsit próbálja felöltöztetni frissen mosott huzatával, éles kiáltásokat hallatok, mint egy szplínes papagáj, apamicsinász? apamicsinász? és hiába válaszol minden kérdésre valamit, egyre mérgesebben ismétlem a kérdést. Ha fel kell venni a cipőt, üvöltve tiltakozom, ha rám hagyják, hogy próbálkozzak egyedül, üvöltök a sikertelenség miatt. Ha emiatt apa vígasztalni próbál, üvöltve ellököm, erre ő sértetten hátat fordít, tehát üvöltve követelem, hogy vígasztaljon meg. A cipő még nincs a lábamon. Apa megkérdezi, segítsen-e. Felbugyborékoló sírással elutasítom, s közben nyújtom felé a cipőt. Ha apa ettől egy pillanatra zavarba jönne (nem jön, de ha mégis), türelmetlen visításba kezdek. Apa elkap, felemel, ölébe ültet, mindezt én természetesen jogos tiltakozással viselem, kifeszülök, de apa nem adja fel, beletör az ülőpozícióba és lábamra feszegeti a cipőt. Visítok.

A szomszédban a fiatal pár szűkölve hallgatózik az ajtó mögött, biztos bevetted a tablettát, szívem?, kérdi a fiú a lányt. Bozi bácsi a nagy bögre tejeskávéjába bámul és elhatározza, ma biztos horgászni megy, ahhoz a tóhoz, ami távolabb van a műúttól, ott csak a locsogást hallani. A pincében szöszmötölő Zsolti, aki kék szerelőnadrágban született, akkorát sóhajt, hogy a fűtéscső visszhangozza a felsőbb emeleteken is. Ingatja a fejét, fontolgatja a feljelentést csendháborítás miatt, de végül inkább az azonnali cselekvés mellett dönt, zaftosan beköp a mi pincerészünkbe. Ne sikíttassák a kölkeiket, bazeg!

Aztán Ane kitolja őket az ajtón, távolodik a ricsaj, csökken a nyomás, elválasztom lassan a fogsorom két felét, lelazítom a harapóizmokat, mozdulatlanul nézem a képernyőt, csak a mutatóujjam dolgozik az egéren, aztán Ane is hazaér, kávézunk, dicsérjük egymást a türelmünkért, és végül feljön a nap is. Az utcán megjelennek az első emberek, a tévében a nagymellű időjós orvosmeteorológiát emleget, mi csak mosolygunk.

• 8 hozzászólás

Amikor még egész nap sírtak a lányok, akkor azt vártuk, bárcsak abbahagynák már, mert ennél semmi sem lehet idegtépőbb. Akkor még nem sejtettük, hogy békaemberekkel fogunk találkozni, és nem sokkal később, a két fejhangon visítozó gyerekünket arra kérjük, hogy inkább sírjanak, csak ne visítsanak, mert ennél aztán tényleg semmi sem lehet idegtépőbb az egész Föld kerekén. Már akkor többen figyelmeztettek, hogy amikor majd beszélni kezdenek, és két oldalról záporozzák az olyan mérhetetlenül agyserkentő gondolatokat, mint “én is ideállok”, akkor majd gondoljunk vissza a régi szép időkre, amikor még csak szimplán sikítoztak. Eljött az idő. Nem mondom, kétségtelenül van valami agybizsergető a másodpercenként rám záporozó “anya, mit csinálsz?” és “ez micsoda?” kérdésekben, de mindenképp kommunikációs paradigmaváltásként élem meg az addigi ufónyelvhez képest. Elértük azt az állapotot, hogy egész nap beszélgetünk. Még akkor is beszélgetésnek nevezném, ha a nap nagy részében egy-egy mondat kényszeres ismételgetése (hja beszédtanulás) zajlik. Amióta beszélnek, egymással is sokkal többet kommunikálnak.

“Gyeje, Boja táncolni!” Hancúroznak, táncolnak együtt. Tologatják, harapdálják egymást. Sokkal több a testi közelség. Ha az egyiket tisztába teszem, a másik már rohan is “nézöm, nézöm!” felkiáltásokkal, és a pelenkázó mellé tolja a széket, hogy minél közelebbről láthassa a nagy eseményt. Sőt, be kell, hogy valljam, hogy törölgetik és bekrémezik egymás popsiját. Próbálok gyors lenni, mint a villám, hogy ne kakikenegetés legyen a végeredmény, de muszáj engedni, mert annyira segítőkészek, és akkora kíváncsiság sugárzik belőlük. Így ami korábban rutin volt, most hosszú, bonyolult művelet, plusz kézmosás, aminek a leggyakoribb következménye a teljes ruhacsere. De sokkal inkább száz cserfes kakimatyi, mint két sikító csecsemő.

• nincs hozzászólás

Családunkban csúcsra ért valami tünetegyüttes – legalábbis remélem, hogy innen már csak javulhat a helyzet, mert most mindenki üvölt mindenkivel.

Taminál kezdődött, egyfolytában Ane karjába igyekezett, de ott sem nyugodott meg, még beljebb akart jutni, szó szerint belemarta magát az anyjába. Elkezdett csúnyán vetélkedni Borkával, hajtépés, harapás, eltaszítás volt műsoron, ha Ane is látótávolságon belül volt. Mindenhová követni igyekszik, nem lehet tőle fürdeni menni vagy telefonálni, ha a lakás egyetlen gyerekrácsa zárva van, ott áll és vinnyog, és egyáltalán, mindig vinnyog. Ez valószínűleg már következmény is, hiszen a lerázhatatlan ragaszkodásától fuldokló anya nem annyira türelmes és szórakoztató, mint új korában, a felnőtt feszültsége pedig tükörszerűen visszaverődik a gyerekekről, ezt már megtapasztaltuk. Ane menekül Tami elől, aki bébiterminátorként trappol utána és mint a robotban végtelen ciklusba került hangmodul, ismételgeti a mami szót. Mamimamimamíííí! Ettől Ane még morcosabban igyekszik lerázni, így Tami kreatív eszközhasználattal próbálja magára vonni a figyelmét, például bontja a vakolatot, célba dob a teli tányérral, a “ne”, “nem szabad” és “tilos” hangsorokat pedig a felszólító mód jeleként értelmezi.

A folyamatos hisztithez néhány napja Borka is csatlakozott, így két elviselhetetlen csecsemő és egy szanaszét szeretett anyahulla vár itthon, ettől pedig én is súlyosan ingerlékeny, agresszív, depresszív, egyszóval felnőtt vagyok, egy állat, na. Férfierővel pelenkázok és a második rámkent kanál zöldségtál (pulykahússal) után húsz centivel hátrébb üvöltöm a büdös kölök fejét. Szánalmas.

Eleddig a szeparációs szorongás nevű találmány számlájára írtuk a helyzetet, de az más, egyrészt korábban van, másrészt akkor visít a gyerek, ha a szülő elmegy, mondjuk a szomszéd helyiségbe – mert nem tudja, visszajön-e valaha és még nem lévén memóriája nem is emlékszik, legutóbb visszajött-e. A jelenség azzal van összefüggésben, hogy a csecsemő rájön, ő nem az anyja veséje, hanem egy független kis húsdarab. Nálunk viszont éppen akkor tör ki a botrány, ha Ane megjelenik, a távozással sosem volt baj.

Máshol azt olvastuk, hogy 10-16 hónapos koruk között elsősorban a tárgyi világot fedezik fel, 16-tól kétéves korig azonban már az érzelmi környezetüket, a függőségi viszonyaikat, a szülőtől való egészséges távolságot (azaz közelséget) térképezik fel és ez már jobban illik a helyzetünkre, hozzátéve az ikresség különlegességeit. Tami mintha azt próbálgatná, mennyire sajátíthatja ki a környezetét, mennyire kell osztoznia Borával, apával és az egész világgal az Egy Anyán. Ez a próbálgatás azonban felőlünk nézve mégis inkább szorongásnak látszik. Most jutott eszembe, és elsőre jó teóriának tűnik: talán ezt az ikerszakértők ikerszeparációs szorongásnak nevezik (csak mi még nem hallottunk róla) és arról szól, hogy most tudatosodik bennük, ők nem egymás darabjai, hanem két különálló személyiség, akiknek osztozni kell a világtól kapható szépen és jón, nyilván egymás rovására. Tami tehát épp most próbál rangsort felállítani a kis csapatában, ehhez elsősorban a bodicsek, másodlagosan a vudu módszereit alkalmazza.

A gyógyír az anya távoltartásában látszik körvonalazódni, de ez az út nem járható. Marad a remény, hogy az ikszeszo tartama mindössze hetekben mérhető, addig pedig túlélünk valahogy.

• 5 hozzászólás

Vajon minden másfél éves gyerek azzal reagál a saját felébredésére, hogy az atomkatasztrófa fölött kesergő vágómalac hörgő visítását utánozza? Mert a mieink így ébrednek, minden reggel. Azt hiszem, sokkal kevésbé bosszantana a hajnali ébresztő, ha formáját tekintve nem halálsikoly, hanem például kiabálás vagy – merjünk nagyot álmodni – rikkantásokkal nyomatékosított gügyögés lenne.

• 2 hozzászólás

Hajnal. Ötkor felsírás, visszaalvás egy percen belül. Hatig egy, legfeljebb két bejelzés, talán érdemes bemenni egy simogatásra, de a visszaalvás még garantált. Hatkor kérlelhetetlen ébresztő. Újabban csak az egyik gyerek (hol az egyik, hol a másik), a másik inkább aludna még, de persze úgy nem, ha a másik felkelhet! Nyűgösség, álmosság az arcokon, mert felkelni iszonyú izgi ugyan, de októberben még sötét van már, alig látni valamit a kislámpa fényénél, és fény nélkül számukra sem kérdés, hogy kell-e dörgölni a csíkszemeket. Jön az éhség is, ez abból látszik, hogy rohangálás közben elesve dührohamot kapnak, pedig máskor nem. Megetetjük őket álmos szemekkel a fejünkön, attól jön a kaki aztán, apránként elkezdődik a nap. Egyelőre még kisüt a nap is, vagy legalább lesz kint szürke láthatósági kisérlet, de már érezni, hogy télen mindig sötét lesz és hideg és szobába zárt ikerlányok velőtrázó botrányaitól lesz hangos a tompa havas világ.

Aztán a munkahelyre hírek érkeznek bociszemű bohóckisányokról. Az egyik már érti a formabedobót, a másik meg mondatokat rak össze első szótagokból, mélytányérból esznek reggelire sonkás szendvicset kenyér nélkül, megdöbbentő hisztiket húznak elő a hónuk alól, mint egy pisztolyt, nekifutásból csúszdáznak, cukik és elbájolóan szivacsok. Ömlik beléjük a tudás és belőlük a takony, szóval átlagos bébik a huszonegyedik század startvonalánál, őszi levélhullás közepette. Háromgyerekes barátunk mondta, ez az Érzelmi Hullámvasút kora, az egyik percben könnybe lábad a szemed, annyira édes, a másiban meg tíz fehéredő ujjal szorítod a mellkasát, hogy aztán kivágd az ablakon.

Aztán hazaérek, és akik az előbb még könnyes rikácsolásba kényszerítették az anyjukat, most már fáradt szemmel, félmosollyal átkarolnak, hátravetik magukat az ölemben, hogy csak tátog a gyomorszájam, felnéznek rám kérlelő tekintettel, adjak cumit vagy emeljem fel őket, hogy letehessem azonnal, aztán megint belemarkolnak a macska szőrébe simogatás gyanánt.

A macska egyébként érdekesen reagál erre a hullámvasútasdira, ő kiegyensúlyozottabb. Úgy látszik, mintha elcsigázná az állandó menekülés a kontrollálatlan szeretethullámok szőrvesztő-fülszakasztó veszélyei elől, de mégis keresi a lányok társaságát, és többet futkos, játszik, mint a csecsemőség idején. Végre lett egy kis veszély az életében, cigi és vadvíz helyett ikrezik ő is, adrenalinnal öblöget a páros támadások elől éppen a szükséges mértékben ellépve.

A kádban kicsit verik, kicsit ölelik egymást, rötyögve ráülnek a másik térdére, de egy az előzőekhez teljesen hasonló, következmények nélküli elcsúszás már tartósan eltöri a mécsest, kommunikációs eszközkészletüket elcserélik egy olajozatlan lengőajtóéval és innen már nincs kegyelem a megváltó tápcumi első érintéséig. Az ágyba alvajáróként érkeznek, aki éppen visszatért éji túrájáról, hátukra fektetve már csak egy hasrafordulásra tellik, aztán olyan csend lesz, hogy eleinte a konyhában is csak suttogni merünk, pedig nem ébrednének fel egy art-punk próbahelyiségben sem. Később bemegyünk, odaállunk az ágyaikhoz és csodáljuk magunkat, milyen szép gyerekeket csináltunk.

Goto 10.

• 2 hozzászólás

Telik a nap, fáradunk, de egyre elfogultabban imádjuk őket. Az esti játszóterezés közben már csak bámuljuk a megkapó totyogást, ami persze álca, hiszen mozgásuk kifinomult, lelkük nem ismer félelmet, a kerítések és csúszdák leküzdése szóra sem érdemes apróság, ahogy a lépcsők sem késztetik lassításra a két kis Edgárt. Értetlenül néznek a másik gyerekre, ha az nem akarja odaadni a kislapátot, huzakodásba nem ereszkednek (legfeljebb egymással), a nagyobbak babusgatását értő kacagással tűrik. Kedves kis lények, bárki megmondhatja, a nyugdíjas nénik őszinte rajongással hirdetik is ezt a tényt.

A fürdetés alatt már kényes az egyensúly, egy rosszul fogadott pofon a másiktól és már fel is harsan a sikolyszonáta. Itt azonban még a játékos, érdeklődő attitüd dominál. A pizsamába bújás már egyértelműen nyűgös, elkeseredett tüntetés folyik a tápszer és lefekvés érdekében. Régebben ilyenkor már két egyenes vonalba szorított szájú szülő karatézott néma dühvel az öltözni nem hajlandó kisdedek kígyómozgása ellen, ez ma már csak emlék, de azért nem ilyenkor van a nap kedvenc tíz perce. A tápszerfogyasztás viszont csöndes és békés, ez amúgy is az egyetlen olyan része a napnak, aminek jól leírható szertartása van, azaz megbízhatóan egyforma minden este. Kell hozzá két babzsákfotel, egy végein világító üvegszálbokor és némi halk klasszikus zene. Egy-egy páros ül a babzsákokba, lányok anyuapu ölében, csak a retrólámpa világít, hegedűlnek a fúvósok, Mati előttünk fekszik a szőnyegen, és szörcsög a két cumisüveg. Ezután alvás, az ikrek állukon elfolyó tejpatakocskával azonnal álomba merülnek. Ha később még benézünk hozzájuk, édes angyalkák szuszognak macit ölelve.

Hajnali négykor aztán arra riadnak fel, hogy muszáj nyögni, sírdogálni, elkeseredetten jajongani, vagy egyenesen a rajzfilmekből ismert, szeme sarkából két szökőkutat zokogó kislányt utánozni. Nem tudjuk, miért és szerintünk ők sem. Ha sikerül is visszaaludniuk, tizenöt perc múltán ismét ébren vannak, élesen koppannak a cumik a padlón, tompán puffannak a kis fejek az ágyrácsokon, fogcsikorgatás is csak azért nincs, mert ahhoz kellene egy csomó fog. Nincs gyógyszer. Nincs bocsánat, nincs megnyugvás, nincs lassú beletörődés, elfogadás, türelem, megértés, együttműködés, csak az agresszív kismalac: nem várok!Végül a tápszeres kezelés segít, s míg ők békésen visszasüppednek az álom pehelydunyhái közé, a zaklatott apuka még soká dohog az erőszakos fráterek megátalkodottságán. Újra elaludni már nem mer, minden zajra, átfordulásra összerezzen, inkább kiül a konyhába meginni az első kávét, mered a monitorra és mókusszájjal haragszik a hajnalkommandóra. Az ébredés hangjaira – amiket egyébként tökéletesen meg lehet különböztetni az álomzajoktól – gyanakodva megy be a gyerekszobába, vajon két kis vérlucskos vámpír várja-e, de csak két széles mosolyú angyalcsecsemőt talál, akik az ágyban ugrálva üdvözlik. Apuka széttárja karjait, megöleli a kisdedeket, a hajnali harag egyre távolabbi, érthetetlen emlék.

• 4 hozzászólás

Az utóbbi hetekben, ha nem hónapokban a lányainkkal napról napra jobb lett az együttlét. A kétféleképpen vonzó személyiségük mind jobban elkápráztatott, a súlyos óráik percekké forgácsolódtak, a fejlődésük izgalmas látnivalót kínált minden új napon. A dolgozóban nem győztem arról áradozni, milyen nagy jutalmat kaptunk az egy évnyi türelemért.

Aztán péntek hajnalban Borka hányt egyet alvás helyett, s mire kimostuk a dzsúzból, Tami is felharsant méltatlankodva, hová tűnt a szomszéd ágyból a másik fele. Végül visszaaludtak, de a hajnali tápszert pár perc múlva Borka a rácsnál állva, értetlen arckifejezéssel szép sugárrá formálva a szőnyeg szélére illesztette. A hét elején még mi is csak annyiban különböztünk tőle, hogy mindig eljutottunk a vécéig, így adta magát a feltételezés, vírus! Ettől fogva azonban semmi nyomát nem adta, hogy beteg volna, így másnap megkezdtük idilli hétvégénket a surányi nyaralóban. Ahol idill helyett baljós fellegek ereszkedtek fölénk. Semmi nem tetszett eléggé, nem mentek az alvások, szokatlanul sok volt a nyűgös primadonna-mimika és a légbe porlasztott hippkaja, egyszóval dombormű lett a feszültségből. Este robbant az ellenvélemény, az utazóágyak szokatlan nemtommije (szag? forma? elhelyezés? kilátási viszonyok? fényviszonyok?) elalvás helyett súlyos visításba fordította a csapatot. Ane kivette az elkeseredettebb műsort nyomó Borkát, amin Tami úgy megsértődött, hogy körbehányta magát és indignálódott édesapját. Én felvettem a “valakinek szívtelen szülőnek is kell lennie” sapkámat (inkább rohamsisak) és heveny tisztítás után mindenkit ágyba köteleztem, nem törődve az anyai szív értelmetlen, ám érthető aggodalmaival. A denevérkórus annak rendje s módja szerint lassan horkolásba gömbölyödött. Negyed órát még szűköltünk a neszeket lesve, aztán nehéz szívvel a nagyira hagytuk őket és elmentünk a szomszéd faluba barátkozni. Én érzelmes vitába keveredtem a piacvezető portál szakértelmét illetően, de szerencsére ettől mindenki más aludni tért, visszatérhettünk a birtokra.

Nagyon hajnalban úgy döntöttek, semmibe veszik az ilyenkor pedig teljesen jogos szülői alvásigényt és ötkor ellentmondást nem tűrve felkeltek. Ane ismét áthozott egyet és engem is élénken biztatott egy hasonló keresésére, megpróbáltunk négyesben aludni, persze ezt örökmozgóra programozott csimótákkal nem lehet, fél óra múltán már mindnyájan a nappaliban kókadoztunk üvöltve egymással. Volt még valami bukás és nap közben is több bélelt böfi, ami immár itthon, hétfő hajnalban egy utolsó mikróokádással zárult, de semmi egyéb. Betegségnek kevés, egészségnek zaklatott. Nem is ez a lényeg.

Hanem az a furcsa tény, hogy vagy a háborgó gyomroknak köszönhetően, vagy éppen ennek (is) okaként a hangulat visszafordult a hónapok óta nem tapasztalt szörnyek keringőjévé. Nem is a sírás a rossz, hanem például az a hangocska, amit Tami minden mozdulatához kiad, kicsi és hirtelen és fejhangú ö-k sorozata, minden lépéshez és eséshez és összetett ujjmozdulathoz, mint egy ízületeitől szenvedő nyugdíjas piás. Vagy az a váratlanul mindent szétkapó hiszti, ami a vacsorát tette olyan hangulatossá, hogy végül akkorát csaptam az egyik etetőszék tálcájára, hogy szétesett és Ane érdeklődő tekintettel rohant be a szomszédból, miért is verem étkezőasztallal a csecsemőinket. De aztán belehallgatott a műsorukba, s elkötelezett szövetségesem lett a bántásban.

Három nap, amiről nem tudjuk, hogyan csúszott félre. Nem tudom, mi csináltuk-e bele a rossz hangulatot vagy Buddha és Síva fejét is lesikították volna a helyéről, nem tudom, hogy betegség miatt vagy csak a bolygóállások következtében vesztették el teljesen a humorukat, nem is sejtjük, mitől lesz a tejszagú vigyortúltermelésből megrovó tekintetű energiavámpír. Lehet, hogy visszaesés következik?

Lehet.

• 12 hozzászólás

Nincs annál kiszolgáltatottabb helyzet, ha autóval utazunk valahová és a gyerekek visítanak, mert nem álmosak, nem köti le őket semmi vagy egyszerűen nem akarnak az ülésbe kötve maradni. Száz fölött suhan a gép, mi ketten elöl az aszfaltra meredünk kőarccal, az ikrek pedig hátul üvöltenek, mintha egy szétszórt professzor éppen érzéstelenítés nélkül végezne rajtuk páros vakbélműtétet. Már hörögnek a sírástól, fulladoznak, aztán átváltanak a hallható spektrum felső tartományába és aránylag halkan, de egyenletesen sivítanak, mint egy rókacsapdába csípett macskakölyök. Hátraszólunk néha egy-egy vidámnak szánt mondatot a tudatvesztés határán, Ane megpróbál itatni, játékot odanyújtani, simogatni, de nem használ. Nézzük az aszfaltot, két ökölbe szorult szülő, mint egy ki-szólal-meg-előbb fogadásban, csak itt az veszt, aki először kezd teli torokból üvölteni a hátsó sorral. Egyre gyorsabban mennék, de tudatosan értelmes sebességtartományba szorítom vissza magunkat, a futóversenyhez tiszta fej kell, így csak szolid középpolgári szabálysértéssel poroszkálunk. Ha már nem bírjuk tovább, megállunk egy parkolóban, ilyenkor két irány van: mélyre temetett dühvel kivesz, ringat, megbeszél, babusgat vagy arcába sziszeg, üvölt, rácsapja az ajtót és távolabb sétál néhány lépést, majd visszamegy és megígéri, hogy itt hagyjuk az árokparton, ha nem fejezi be ezt az önző, gonosz, értelmetlen tiltakozást.

A második irány választásával jócskán csökken a stressztömegindex, de szakkönyvek nem pártolják. Az első civilizált módszer, de hatástalan. Középút nincs, az utazást megszakítani mégis túlzás lenne. Így haladunk tovább, nem értjük a zajtól a rádiót, hasogat a fejünk, gondolatban horrorfilmeket forgatunk és másfél óra múltán a lassan szuszogásba halkuló csendben lemondó arccal, öreg tekintettel gurulunk a cél felé.

• 6 hozzászólás

Egy-két hónapja kaptuk ik-tól az “Aludj jól, gyermekem!” című könyvet (Dr. Eduard Estivill és Sylvia de Béjar munkája), amely némiképp kottaszerű receptet ad arra, hogyan tanítsd meg a csecsemőt egyedül elaludni, egyedül visszaaludni és általában átaludni az éjszakát. A módszer lényege abban áll, hogy a megjelenéseddel és egy a kölöknek állandó kapaszkodóként szolgáló mantrával biztosítod arról, hogy nem hagyták el, ugyanakkor azt is (meta)kommunikálod, hogy hiába próbálkozik, nem fog bepalizni egy kis ringatásra csak azért, mert hangos a sikítása. Biztonságot adsz ugyan, de nem hódolsz be a követelőzésének. Az egész kicsit szájbarágós, kicsit ovis, de világos, hogy működhet, mert teljesen logikus. Arra  csak egy fejezetben tér ki a szerzőpáros, mit kell csinálni, ha a gyerek remekül elalszik, de éjjel-hajnalban szörnyű éhséget mímelve felébred és csak tápszerrel csillapítható a jajszava, de ennyi is elégnek tűnt: ha már semmi más ötletünk nem lesz, bevetjük a “bemegyek 2-3-5-8 percenként és elmondom a Pepito is veled alszik” bullshitet.

Egyik éjjel aztán, amikor kezdett elkanászodásnak tűnni a többszöri rapport, elhatároztuk, hogy másnaptól ezt a módszert vetjük be, mert ik állítja, hogy négy ismerősből négynek bejött és már a könyvnek is aurája van, megérzik a gyerekek, ha lecsap a családban. Másnap lefekvés előtt egyeztettem is Anéval, mi lesz a mantra tartalma, a reggeli felsírásnál be is mentem és elmondtam a mondókát, habár közben említettem fejben a kedves szerzők kurva rokonságát, de azért végigdaráltam egy kábé szövegnek hangzó szöveget. Húsz perc múlva újra, bár akkor kicsit belezavarodtam.

Másnap este már komolyan gyúrtam a várható éjszakai versmondólány-szerepre, de nem szólított színpadra senki. Enyhe sértődöttséggel tudomásul vettem, hogy biztos valami melegfront vagy szájpenész akadályozza meg a nevelendő gyermekeket a felsírás megszokott bemutatásában, de bizakodtam a következő éjben. Erre tessék, nem voltak hajlandók! Dafke megtanulták átaludni az éjszakát mantra nélkül, percenkénti bejárás nélkül, mert megérezhették a szándékunkat, miszerint most véget vetünk a hajnali jelentéstételi kötelezettségnek.

A tanulság szerint a könyv működött. Már a puszta jelenléte, pontosabban az alkalmazás szándéka is elérte a kívánt hatást, a lányok jószerivel átalusszák az éjszakát - azóta fogzanak, így bemegyünk olykor ínyt zselézni, ha nagyon ríknak, de ez mellékszál -, mantra nélkül, pusztán a szülői szándéknyilvánítást megértve. Elkezdtünk hinni az írás erejében.

Hasonló szakmunkák után kutatva sem sikerült sajnos belefutni a “Levágom a körmödet, gyermekem” és az “Egyél idegroham nélkül, gyermekem” című hiánypótló szakmunkákba, pedig azok tényleg kellenének. Nincs meg valakinek?

• nincs hozzászólás