Újabb mérföldkőre ismertem rá abban a folyamatban, amint a szaróparizerből embertárssá válik a gyermek. Az első években igazi cselédjeik vagyunk – eleinte csak a visításából kell kitalálnod, mire vágyik, miért kell azonnal elrohannod és hálás vadászkutyaként fogaid közé szorított plüsskacsával lihegni az ágya előtt, várva a buksisimit. Amit nem kapsz meg, amúgy, de ez egy másik beszélgetés tárgya lehetne. Később csak annyival javul a helyzet, hogy már embernyelven sivítják a füledbe, minek is kellene azon nyomban felbukkania a kezeik között. Néha felkapod a vizet és visszamorransz, mint az éhes medve, “talán légyszíves”, de tudod, hogy ez még sebtapasznak is kevéske elégtétel, hiszen ugyanúgy pattansz, mondjuk a cumiért – ő vidáman kibökött egy kéremszépent, te viszont kikászálódtál a meleg paplan alól és a fájós derekadon meg a hajnali órán zsémbelve, horkoló aggyal botorkáltál el a szomszéd szobai cumitárhoz.

A varázspillanat akkor jön el, amikor egyszercsak eszedbe jut, tulajdonképpen te is kérhetnél valamit a gyerektől, hátha teljesíti. De nem ám mutatványt, az már régen megrendelhető, hanem valami segítségfélét.Esténként, ha egyikünk tovább bírja a tévé előtt, bedugja a fejhallgató drótját a készülékbe, hogy a másiknak ne valami intelligens stúdióbeszélgetésre / zajos pornóra kelljen elaludnia. Reggel aztán, amikor a lányok átjönnek a mi ágyunkba, befészkelnek az ölünkbe és babatévéééét üvöltenek illedelmesen, az éberebbik felnőtt kitapogatja a távirányítót, kapcsol és hátrabukott fejjel szolgál tovább tévéfotel gyanánt. Igen ám, de nincs hang! Oké, kászálódás, gyerek ölből kiforgatása (üvöltés), tápászkodás, drót kirántása, visszafészkelés, gyerek vissza ölbe, hátrakonyuló fej, pihegés. Egyszer aztán gondoltam merészet és megkértem Borkát, húzza ki ő a csatlakozót. Illetve inkább lemondó hangsúllyal felnyögtem, tudván, hogy úgysincs esélyem: nem húznád ki te?

Helókittis motívumokkal díszített zsebnindzsaként küzdötte el magát a paplanhullámok között a készülékig, harci kiáltással kitépte a vezetéket és büszke vigyorral ügetett vissza az anyaölbe. Segíthetett, és még élvezte is. Azóta elég kimondani, hogy nincs hang, máris versengve startol a kihúzóbrigád.

Annyira megszoktuk, hogy mindig mi szolgáljuk ki őket, hogy villámcsapásként ért a felismerés: elértek abba a korba, amikor feladatokat bízhatunk rájuk. Igaz, egy kutya is idehozza a papucsomat vagy az etetőtálkáját, de korántsem mosolyog olyan szépen, mint a közreműködésére büszke, apaszemefénye kisgyerek.

• 1 hozzászólás

Én azért tényleg egy mázlista vagyok. Mert jó, olyan pasihoz mentem feleségül, aki hajnali ötkor kel genetikusan, na még az is oké, hogy mindkét lányom hajnali ötkor kel genetikusan, de azért az mekkora mák, hogy ez a pasi pont a lányaim apja, és minden reggel kéznél van, amikor az átörökített génjei azt kiabálják a másik szobából, hogy felébredtem, felébredtem! Én már több hónapja nem is kellek a reggeli mutatványokhoz, hanem az én pasim, az ő lányainak apukája, szépen visszabeszéli őket hatig az ágyba. És most jön csak a szupersőt! Amikor hatkor kiereszti a bolhákat a zsákból, akkor én még hétig aludhatok tovább, mert megcsinálja nekik a reggeli tejüket, valamint szórakoztatja, kakiltatja, öltözteti őket hétig, amikor is kávéval a kezében finoman felébreszt. Mondjuk kell ehhez az a speciális képességem, hogy tudok fejemen ugráló gyerekekkel, hátamon mászkáló macskával, teljes kivilágításban és hangzavarban is aludni a nappaliban, ami a játszó- és hálószoba is egyben. De azért akkor is!

• 3 hozzászólás

Érdekes, mostanában legtöbbször a stabilitásról írunk. Nem véletlen, a kétévesek világa az állandóság és változás kényes egyensúlya körül forog. A rengeteg újdonság pörgésében a pihentető megnyugvást az ismert dolgok, szertartások, szokások jelentik. Éppen ezért igyekszünk megtartani azokat a hagyományainkat, amelyek technikailag talán már nem volnának szükségszerűek, de kapaszkodókat tesznek az ikrek életébe. Bora különösen hajlamos kikövetelni, hogy a dolgok menjenek úgy, ahogy azok az ő fejében elrejtett formabedobó réseibe a legjobban illeszkednek. Ha a függöny egyik fele nincs behúzva, sírva könyörög a rendetlenség megszűntetéséért, s ha apa cipőben ül le az ágy szélére, abból is nagy patália kerekedik. A legfontosabb szertartásaink azonban mégiscsak a reggeli és esti tápszerivászat köré szerveződnek. Reggel, mindjárt ébredés után, amint az álomittas népség átbotorkál a szülői ágyba, Bora ráfekszik Ane mellkasára, Tami pedig az én helyemre dől le, megrendelik a reggelit: “apa csináljon tejcíít!”

Este, lefekvés előtt is kötött a sorrend, átöltözés után anya mesél, ezalatt apa tejcit készít, majd egy simogatás a szintén a rítusaihoz ragaszkodó macskának és önkéntes ágyba vonulás a program, amit az immár sötétben, kórusban, hamisan elénekelt Bóbita zár le. Két nagy ölelés, puszik a plüssállatoknak, aztán a szülők kivonulnak, becsukják az ajtót és töltenek egy pohár bort. Nehezebb napokon kettőt.

• nincs hozzászólás

Reggel 6 óra 55 perc van. A lányok ebben a pillanatban indultak a bölcsibe, egy szűk órával a megszokott időpont előtt. Édesanyjuk arcán a kifejezés különös elegye volt az afelett érzett elkeseredésnek, hogy még egy kávét sem ihatott, és a megkönnyebbülésnek, miszerint már csak negyed óra, és Zsuzsi néni felvértezve Ildi nénivel átveszi a két sivalkodásgenerátort. Azért kellett ilyen korán menniük, mert követelték, és mert amúgy teljesen egyetértettünk velük, mindenkinek jobb lesz így. Minden jel szerint frontos fogzás pusztít a területen, ami nem sokkal kíméletesebb a sertésinfluenzánál, viszont bármilyen vírus jelenléte nélkül is terjedhet. Tünetei közé soroljuk az éjszakai felsírásokat és köhögésepizódokat, a megszokottnál is korábbi ébredést, majd az alapreakcióvá szaporodott sopánkodást, sivalkodást, visongást, sírást, zokogást és sivítást.

Ha haladás közben térdemmel súrolom a plüssmackót, sírva vetem magam a földre, mert hűdefáj. Ha szembe jön a tesóm, felzokogok, mert annyira szomorú látvány. Ha anyu nem enged be maga után a fürdőbe, éles sikoltással dörömbölök az ajtaján. Ha apa helyettem a babakocsit próbálja felöltöztetni frissen mosott huzatával, éles kiáltásokat hallatok, mint egy szplínes papagáj, apamicsinász? apamicsinász? és hiába válaszol minden kérdésre valamit, egyre mérgesebben ismétlem a kérdést. Ha fel kell venni a cipőt, üvöltve tiltakozom, ha rám hagyják, hogy próbálkozzak egyedül, üvöltök a sikertelenség miatt. Ha emiatt apa vígasztalni próbál, üvöltve ellököm, erre ő sértetten hátat fordít, tehát üvöltve követelem, hogy vígasztaljon meg. A cipő még nincs a lábamon. Apa megkérdezi, segítsen-e. Felbugyborékoló sírással elutasítom, s közben nyújtom felé a cipőt. Ha apa ettől egy pillanatra zavarba jönne (nem jön, de ha mégis), türelmetlen visításba kezdek. Apa elkap, felemel, ölébe ültet, mindezt én természetesen jogos tiltakozással viselem, kifeszülök, de apa nem adja fel, beletör az ülőpozícióba és lábamra feszegeti a cipőt. Visítok.

A szomszédban a fiatal pár szűkölve hallgatózik az ajtó mögött, biztos bevetted a tablettát, szívem?, kérdi a fiú a lányt. Bozi bácsi a nagy bögre tejeskávéjába bámul és elhatározza, ma biztos horgászni megy, ahhoz a tóhoz, ami távolabb van a műúttól, ott csak a locsogást hallani. A pincében szöszmötölő Zsolti, aki kék szerelőnadrágban született, akkorát sóhajt, hogy a fűtéscső visszhangozza a felsőbb emeleteken is. Ingatja a fejét, fontolgatja a feljelentést csendháborítás miatt, de végül inkább az azonnali cselekvés mellett dönt, zaftosan beköp a mi pincerészünkbe. Ne sikíttassák a kölkeiket, bazeg!

Aztán Ane kitolja őket az ajtón, távolodik a ricsaj, csökken a nyomás, elválasztom lassan a fogsorom két felét, lelazítom a harapóizmokat, mozdulatlanul nézem a képernyőt, csak a mutatóujjam dolgozik az egéren, aztán Ane is hazaér, kávézunk, dicsérjük egymást a türelmünkért, és végül feljön a nap is. Az utcán megjelennek az első emberek, a tévében a nagymellű időjós orvosmeteorológiát emleget, mi csak mosolygunk.

• 8 hozzászólás

Régebben, ha reggel felébredtek, első dolguk volt torkaszakadtából jelezni. Még csukva volt a szemük, de már vonyítottak, s a saját elkeseredettségüktől persze már nem is tudtak visszaaludni. Mára felpuhult ez a hajnali rossz hangulat, ébredés után még hosszan, fél-háromnegyed órát hengergőznek, átmennek egymáshoz, elszenderednek újra, s ezután is inkább kurjongatnak, semmint zokogva hívnák a személyzetet. Úgy látszik, az ébredéssel kapcsolatos képességeiket kettőnktől vegyítve örökölték: olyan korán kelnek, mint az apjuk, de olyan lassan jutnak el az éber fázisba, mint az anyjuk. Van azonban még egy reggeli szertartásuk, aminek szükségességét nem tudni, miből vezették le, de eléggé ragaszkodnak hozzá. Miután bemegyek, s becsukom magam után az ajtót, szó nélkül elviharzanak mellettem és a szoba felé fordulva, hátukat az ajtónak vetve leülnek és várnak, míg én is oda nem ülök a padlóra. Így üldögélünk egy percig szótlanul, illetve én idétlen gügyögéssel igyekszem oldani a kínos hallgatást, aztán felpattannak, ki-ki-ki-ki!, én ajtót nyitok, ők pedig kiviharzanak az alvó anya fején ugrálni kicsit. Törzsi szertartás, indián vér, Bölényszellő és Sasoló Héjja leszármazottai ők.

• nincs hozzászólás

Szerdán Borka mérföldkövet döntött porhanyós halomba. Régen volt már olyan változás itt az ikerházban, amire nem voltunk felkészülve, de most a jól begyakorolt kis világunkat valami új váltja fel, valami sötét és kiszámíthatatlan. Legutóbb akkor éltünk át effélét, amikor megtanulták elhagyni azt a helyet, ahol letettük őket. Az azonban egy sokkal lassabb átmenettel kímélte a változástól hideglelést kapó merev apukát. Most majd egyik reggel arra ébredünk, hogy a biztonságosan ágyukba börtönzött utódok felsírás helyett az ajtajukon dörömbölnek, miután fejre estek az ágy elhagyása közepette.

Szerencsére még nem fajult el a képesség, talán azért sem, mert ezek a mi lánykáink szeretnek az ágyukban lenni. Én mégis rettegek. Mennyire lesz durva majd az a hajnali kettő, amikor tompa puffanásra ébredünk és miután letudtuk a koponyaröntgent, kezdhetjük beleélni magunkat az új világba, amiben az ikrek immár éjjel is szabadon, saját döntésük szerint mozoghatnak a lakásban. Sajnos létezik olyan forgatókönyv, amiben a hajnalaink rossz gyermekálmok martalékává válnak.

• 6 hozzászólás

Ma reggel már ott tartottam, hogy ha nem léphetek ki legalább egy kis időre a babázás-dolgozás-ájulás klausztrofóbiájából, még a fridzsidernek is arról fogok picsogni, hogy nekem már nincs életem. Hosszú és kötelességekkel kikövezett út vezetett az ébredéstől reggel fél kilencig, de ekkor zordan és ellentmondást nem tűrve rétegesbe öltözködtem, hátamra kanyarítottam a fényképezőgépet és csak annyit sziszegtem fogaim közül a család immár éber maradékának: egy óra múlva jövök!

A maradék láthatta rajtam, milyen elszánt vagyok, mert kérdés nélkül integetett és sziázott, én pedig bezsebelve a lelkes búcsút, sétáltam egy órát a ködből nehezen kibukó lakótelepen. Régi tervemhez készítettem vázlatokat. Még tavaly, a véghetetlen gyereksétáltatások közben jöttem rá, mennyire megismertem a telepet, mennyi csendélet-ikon képződött a fejemben erről a már-már barátságosra rongyolódott, falusi betonkörnyékről – amit szívesen le is fotóznék. Akár első kiállításom témája is lehetne, a cím valami babakocsira hivatkozna meg a szuszogó ikrek mögött óvatosan lépdelő ember pepecselő szemlélődésére.

A képek nem lettek jók, de egyik-másik vázlatnak megteszi, én pedig fellélegeztem és feltöltődtem egy kicsit. Már megint van életem.

• 3 hozzászólás

Mostanában csak úgy élünk – nem nagyon rossz és nem nagyon döbbenetes, esetleg elég jó, de akkor sem letaglózóan az. Nincsenek nagy változások és megdöbbentő kacskaringók. Persze lehet, hogy csak mi csiszolódtunk bele (pesszimistáknak beletörődtünk) a hangos, büdös, igazságtalan, lélekölő, de lélekemelő és olykor örömkönnyekre fakasztó ikresdibe, s már nem vesszük észre vagy nem vesszük annyira a szívünkre a sok kis alapcsodát. Minden nap néhány új szó (de az nekem még nagyobb csoda, hogy erőlködés nélkül értem az egyszótagos, sokszor különböző fogalmakra ugyanazt a hangsort használó nyelvüket), vicces babajárás, ébredő ragaszkodás egymáshoz és hozzánk is, ezek a frissen bevezetett jutalomfalatok. Ellentételezésként ötkor kelnek, penetra hisztiket vágnak a fejünkhöz óránként, kedvenc önkifejezési formájuk a velőszottyasztó sikoly, bónuszként pedig vérző sebeket szereznek az arcukra már-már rendszeresen. Ikerlányos mindennapok.

Az ilyen, tanulságoktól mentes időkben születnek azok a blogbejegyzések, amelyek magvas gondolatok helyett komikus életképekkel igyekeznek továbbvinni a történetet. Itt van például mindjárt a mai reggel, amikor az ötkor kíméletlenül ébredő és ébresztő lányokkal hét felé, amikor mások, a koránkelők kelnek, már túl voltunk mindenen. Lelomhult aggyal csak meg kellett említenem, hogy sose mertem kipróbálni, vajon engem is kibírna-e a rácsos ágyuk, Ane máris kászálódott be az egyikbe. Ane nem a józan mérlegelés embere, ha viccről van szó (házasságunk betonalapja ez), vagy inkább csak nem rinyálja túl az életet, vagy méginkább sokszor gyorsabban forog az agya – mindenesetre engem padlóhoz szögezett a mutatvány, aztán már csak a fényképezőért kellett ügetnem hüledezve.

Tanulság pedig mégis van: a rácsos ágy kibír egy felnőttet is.

• 9 hozzászólás

Vajon minden másfél éves gyerek azzal reagál a saját felébredésére, hogy az atomkatasztrófa fölött kesergő vágómalac hörgő visítását utánozza? Mert a mieink így ébrednek, minden reggel. Azt hiszem, sokkal kevésbé bosszantana a hajnali ébresztő, ha formáját tekintve nem halálsikoly, hanem például kiabálás vagy – merjünk nagyot álmodni – rikkantásokkal nyomatékosított gügyögés lenne.

• 2 hozzászólás

Tegnap aludtak reggel fél hétig, akkor felsírtak, én rémült ébredéssel kitántorogtam a konyhába, s mire összeállt a táp – hetven másodperc álmomban is –, már újra csend volt. Visszaaludtak és csak fél nyolckor lettünk egymáséi egy vigyorgós ébredés keretei között. Győzelem? Ma reggel persze benyújtották a számlát, fél öttől visítottak fél hétig szünetmentesen. Ane végül negyedórás simogatással nyomta le Tamarát, ilyet pedig nem szoktak már jó ideje, ahogy mi sem élünk efféle mézesmázos, megengedő ellencsapásokkal. Én csak értetlen dühvel káromkodást fröcsköltem magam elé, de szerencsére bekapcsolt a családi Egyensúlygyártó Háttérvarázslat, Ane szupertürelmes volt. Ilyenkor mindig ez van – ha egyikünk kiborul, a másik automatikusan mosollyal bélelt megoldó üzemmódba vált, nem tudatosan felmérve ennek szükségességét, csak úgy magától, párhuzamosan, mint egy átúsztatás két zeneszám között.

A hajnali ellenségeskedés aztán reggeli bohóckodásba fordul, a reggeli után már nyoma sincs a nemrég még szellemhangú fűrészmalomként ordító kórusban rejlő feszültségnek. Ha a szülők is kapnak kávét, hamarosan csupa mosollyal telik meg a gyerekszoba meghitt kuplerája. Többnyire ilyenkor jönnek a legelvetemültebb ötletek, például a fejre húzott úszópelenka worldmusicos hatást keltő együttese.

Az álmatlan reggel ellenére megdöbbentő energia feszül a lányokban, ami egyre rémítőbb artistamutatványokban tör a felszínre. A fotelkarfáról indított könyvespolcra való feljutási kísérlet alpinista technikával még csak hagyján, de a nálunk vendégeskedő szingli babakocsi kaszkadőröket leckéztető felhasználása már-már az extrém kategóriába tartozik.

A még hajnalban esélyt vesztett szülő ilyenkor csak takarékos mozdulattal legyint, szomorúan maga elé képzeli a baleset fontosabb részleteit, majd lemondó fejtartással elfordul, és reménykedik a szebb jövőben. A babakocsiszörf nem probléma, a lakásmászó technikák bemutatója smafu, csak a reggelt, csak azt hagyjátok meg nekünk!

• 6 hozzászólás