Minden éremnek két oldala van: az akaratosság másik oldala az önállóság. Az, hogy az első szavaik egyike az volt, hogy egyedüüüül, már sokat elárult. Aztán a pelenka elhagyása után kizárólag önállóan akartak pisilni a WC-be. Nem kérek szűkítőőőőt, nagylány vagyok! Jaj, anya beleestem, húzzál ki! Nézd, itt a kacsás szűkítő, ha használod, nem esel bele! Neeeem, nagylány vagyok! Oké, oké, ma már én is tudom, hogy a legeslegnagyobb sértés, amit mondhatsz egy kétévesnek, hogy kicsike vagy! Erre azonnali bömbölés a reakció: neeeem, nem vagyok kicsike, én naaaagy vagyok! A pisilés témában végül mára oda jutottunk, hogy be sem jelentik, ha pisilniük kell. Sokszor csak véletlenül látom meg, hogy valaki a vécén üldögél.
Aztán tegnap hallom, hogy bekapcsol az orrszívó porszívó. Feri külön porszívót épített a pelenkázó mögé, hogy ne kelljen örökké a nagy porszívót előrángatni, és távirányítós kapcsolót szerelt hozzá (igen, én tudom, mennyire szerencsés vagyok), hogy a pelenkázó tetejéről lehessen irányítani. A távirányítót már régóta kezelik a lányok, és a pelenkázóra is simán fölmásznak egyedül. Szerencsére az orrszívás nálunk sosem volt az az ordítós, zokogós, tiltakozós hadművelet. Már nem én szólok nekik, hogy ki kell szívni az orrukat, hanem ők jönnek. És úgy tűnik, tegnaptól engem is kiiktattak a folyamatból.

Amikor beléptem a szobába, épp Tamika orrszívott.

Aztán átadta a helyet Borának, aki meghitten “szivocskázott”. (Anya, csak egy kicsit szivocskázok.)

Az ágyról kapaszkodnak fel a pelenkázóra. Azt, hogy hogyan kell felmászni, Bora tanította Tamarának.

• nincs hozzászólás

Az elmúlt napok Bora és Tamara életében a táplálkozási folyamatnak arról a végéről szólnak, amiről kevesebbet illik beszélni. A nyaralás, ahol időnk jelentős részét a slaggal is takarítható kertben töltöttük, kiváló alkalomnak tűnt a pelenkáról való leszokás megkezdésére. A megkezdést magyarázkodással kezdtük el: lányok, levesszük a pelust és ha pisilni vagy kakilni kell, szóljatok anyának vagy apának. Máris hozzuk a bilit, vagy rá lehet ülni a vécére is, ízlés szerint. Amíg magyaráztunk, vidáman integető csöppségeket képzelegtem, akik irigylésre méltó önuralommal értesítik büszke szüleiket, ha bilire támad szükségük, majd egy napilappal a kezükben trónolnak negyedórát, hogy végül szerény mosollyal mutathassanak a tökéletesen formázott eredményt.

A rohamok kétóránként törtek rájuk és úgy fél-háromnegyed órán át tartottak. Nyüszítés, bilizés, öt perc szünet, goto 10. Pisíííni kell! Kakíííni kell! Ez rendben is van, a hamis riadókra titkon számítottunk, ha nem is ennyire. Az már sokkal meglepőbb volt, hogy kétségbe esnek, ha nem sikerül a művelet, sőt akkor is, ha egy perce még sikerült, de újrázni már nem tudnak. A leginkább mellbevágó helyzet az volt, amikor Tami bilibe pisilése után néhány perccel Borkának is sikerült ugyanez a mutatvány a vécén, amit büszkén közhírré is visított. Taminak erre azonnal meg kellett próbálnia a vécét, de persze kétszer egymás után nem jött össze, amitől komplett idegösszeomlást kapott. Nem akart lemaradni Bora mögött, de nem hitte el nekünk, hogy a pisilés nem elhatározás és tehetség, hanem számos fizikai kondíció együttes rendelkezésre állásának kérdése, de minimum egy teli hólyag kell hozzá. Pisíííni akarok! – üvöltötte megfeszített végtagokkal, magán kívülre vörösödő fejjel. Végül, fél óra múltán azt mondtam, inkább bezárom a fürdőbe, hisztizzen egyedül, én ezt nem bírom. Ő pedig, amit még sosem csinált, egyetértőleg kiküldött! Pár percenként benéztem az ablakon, s egyszer csak egy boldog gyerekfej vigyorgott vissza: pisííítem a vécébe! Pár perc hintázás után pedig már érkezett is menetrend szerint a következő húgytorna.

Azóta eltelt két hét, már haza is jöttünk, de csak egyetlen elemmel színesedett a játék. Tami nem akar bilibe kakilni. Pontosabban semmit nem akar, annál kevésbé pedig csak az ellenkezőjét akarja. Egyetlen feltétel van: egyedü! Ami annyit tesz, segítség nélkül csinálna mindent. Például így száll le a vécéről, veszi le és fel a ruháit, mászik be az etetőszékbe és intézné a székelés felemelő kötelességét is. Csak éppen bilibe nem, nomeg persze vécébe sem. Pelenkába szívesen, de azt már csak alváshoz adunk, vállalva ezzel a csordultig teleszart bugyikák folyamatos csereberéjét, amikor a balesetet szenvedett alany maga elé meredve azt brummogja: nem szóltam…A pisi már jól megy, negyedóránként egy zónaadag a biliben és szárazak a pelenkák, de a kakival van még valami elengedés-para avagy ne vedd el a testrészem-para.

Aki nem tudja jól maga elé képzelni a kakipisimasina napi működtetését vagy tévesen jópofa jelenetek soraként képzeli azt el, annak mondom, hogy őrjítő. Kakíííni kell! Akkor ülj rá a bilire. Neeeeem! Akkor mi lesz? Kakíííni kell! Egész nap ez megy, kivéve azokat az eseteket, amikor tényleg kell, olyankor csend, szomorú nézés, majd a huncut-keserű beismerő vallomás következik.

Vannak persze sikerélmények, kábé már az alagút vége is látható, de attól még nem múlik a kínzó érzés, mintha hónapok óta feszülnénk minden idegszálunkkal azon, hogy senki ne szarjon a szőnyegre.

• 10 hozzászólás