Tamara valamelyik délelőtt ezt a képet készítette. A képen Nagyi és Tamara láthatók. Épp teregettem (néha az az érzésem, hogy minden posztot kezdhetnék úgy: épp teregettem, amikor…), amikor Tami boldogan rohant ki a szobából. Nézd anya, itt a nagyi meg Tamara! És tényleg!

Megint egy hetet itthon töltöttek a lányok. Megint vírus, megint a köhögős. Amikor a bölcsi öltözőjében mondtam az egyik anyukának, hogy a lányok még csak egyetlenegyszer kaptak antibiotikumot, négy fej fordult felém: még csak egyetlenegyszer? Az enyém már négyszer, az enyém nem is tudom hányszor - mondták a többiek. Azt már el sem mertem mesélni, hogy utólag úgy tűnt, az az egy is felesleges volt. Még nyáron történt, amikor nyaralt a dokibácsink, Borka meg már napok óta inkább pihegett, mint rendesen lélegzett. Végső kétségbeesésemben levittem a körzeti gyerekrendelőbe, hogy valaki hallgassa meg. A körzeti dokinéni meghallgatta, belenézett a torkába, majd lekapott a tíz körmömről, hogy miért csak most, és hogy képzelem, hogy egy ilyen beteg gyereket nem viszek orvoshoz, hiszen ennek tüdőgyulladása van! Azonnal induljak a kórházba, itt a beutaló. Nem megyek - mondtam. Nem viszem kórházba a gyerekemet. Ha kell, bemegyek vérvételre, röntgenre, de nem hagyom ott a gyerekemet, nem és nem. És van nekem ez a másik is itt. Mi az, amit én ne tudnék neki otthon nyújtani? Eszik, iszik, nem lázas, kicsit hörög, én is hallom, de nem túlzás ez a kórházi beutaló? Anyuka, itt írja alá, hogy maga nem viszi a beteg gyerekét a kórházba. Aláírom, nem viszem. Tudna adni azért valami gyógykezelést is, doktornő, vagy csak a lebaszást tetszik osztogatni e nemes állami intézményben? Itt van ez az antibiotikum, de magára vessen, ha… Magamra vetek, doktornő, ne féljen, aláíratta velem a felmentőjét, maga már nem lehet hibás. Maga már elszámolt a lelkiismeretével azon a darab papíron ott ni. Én meg majd megoldom. Ekkor hívtam szinte zokogva a dokinkat, aki először is megvédte a körzetist, hogy nem az ő betege, jobb, ha utalja, akkor neki nem lesz baja. Másrészt épp most jön hazafelé, de akkor egyenesen hozzánk. Élesen él az emlékezetemben, hogy milyen szép idő volt, és mennyire cudarul éreztem magam. Gyötrődtem, hogy a nyakamba vettem egy olyan döntést, amiről csak a szívem beszélhet, tudásom a világon semmi, és tapasztalatom sem sok, a magam kétéves anyaságával, még ha iker is az. Megérkezett a mi mindig borostás dokibácsink. Először meghallgatta Borát, aztán kért tőlem egy tejfölös dobozt meg egy kisollót, vágott egy csinos lukat a doboz alján, beleillesztette a Ventolint, fújt egyet, rászorította Bora arcára, aztán újra hallgatózott. Várt egy percet, aztán megint hallgatózott. Igen – mondta végül, lehet valamit hallani, de nem tüdőgyulladás, inkább a vírusos megfázásának van egy kis asztmatikus felhangja. Persze sosem tudhatjuk, hogy vírusos vagy bakteriális. Szóval lehet, hogy elkél az antibiotikum, de tudja, én mindig várok három napot, csak akkor kezdem adni. Mit is írt a doktornő? Mondom. Hát igen, én alulról szoktam a gyógyszerezést belőni, úgy látszik, ő pedig felülről. Persze azt is lehet, az a biztosabb. Végül megegyeztünk, hogy legyen antibiotikum. Inkább miattam, mint Bora miatt. Még mindig remegtem, mint a nyárfalevél, hogy nem jól döntöttem, és a gyereknek lesz valami nagy baja, mert a szívemre hallgattam. A gyereknek aztán nem lett nagy baja. Három nap múlva kiderült, hogy inkább vírusos volt, mint bakteriális. Az ikrekben az a jó, hogy mindig van kéznél kontrollcsoport. Tamara két nap múlva kezdte a hörgést, és aztán antibiotikum nélkül is éppúgy elmúlt neki, mint Borkának. Így történt az egyetlen antibiotikumozás, és azóta se soha. Ez már jó régen volt, és úgy tűnik, a gyerekeink attitűdjében (soha egy percre le nem állnak) és életmódjában (föl-le-föl-le) nagyobb a rizikófaktor, mint az egészségért felelős génjeikben. Vagyis többször voltunk a balesetin, mint ahányszor antibiotikumra volt szükségük.

Ha már egészség… az ekcémájuk elmúlt! Vagy csak most épp nincs? Sajnos nem tudom megmondani a tutit. Annyi mindent megváltoztattunk. A gyógyszertári kenőcs helyett Eucerinnel kenjük őket minden este. Homeopátiás alkati szereket és speciális ekcéma elleni bogyókat szedtek két hónapon keresztül. Kidobtam minden enzimes mosószert, csak biomosok. Nem fürdenek minden este, csupán heti háromszor. Az e-t tartalmazó élelmiszerek számát csökkentettem itthon. Nincs Túró Rudi, tejszelet, és válogatva veszem a felvágottakat. Igazából ezek a trükkjeim. Fogalmunk sincs, melyik miatt múlt el az ekcéma, de azért én a homeopátiára szavazok. Vagy a biomosásra. Vagy az egészséges étrendre. Vagy az Eucerinre. Vagy a nagy ekcémaevő szörnyre. Akinek kell, utánvéttel küldöm. Cím a kiadóban.

• 4 hozzászólás

Sokat fejlődött a gyermekorvosi szakismeretünk az elmúlt két év alatt. Elég sokat betegeskedtek a lányok, habár sosem volt semmi tényleg komoly. A dokibácsink házhoz jár, ő tehát a kiképzőnk és mindig tanulunk tőle valamit. Hamar elfogadta azt, hogy kíváncsi emberek vagyunk, akik érteni akarják, mi miért és hogyan működik. A vírusokat, bacilusokat, oltásokat, lázat, hányást, alvást, gyógyszereket, mindent. Hamar elhitte, hogy amikor a miértekről kérdezzük, nem őt vonjuk kétségbe, csak magunkat akarjuk fejleszteni, így ma már magától magyaráz, tanít. Főleg engem, mert főleg én faggatom - Ane sokkal inkább élvezi, hogy ráhagyhatja magát, illetve az öszönei sikeresen pótolják a tudásmorzsák használatát.

Azt tanultuk meg először, hogy a vírusfertőzések a leggyakoribbak és azokkal nincs mit tenni, nem léteznek gyógymódok, csak tüneteket lehet csillapítani. Ma már elég jól felismerünk egy vírust, nyűgösséggel és rendszerint bőrkiütésekkel érkezik, lázzal folytatódik, egy héten belül nyomtalanul távozik, közben pedig kétóránként megtelik az orrszívó kémcsöve. A vírusra az egyetlen gyógyszert a saját szervezetünk termeli, s amit tehetünk, az mindössze a belső labor, az immunrendszer támogatása vitaminokkal és elővigyázatként oltásokkal. Ebből azt tanulja meg, ha nehezen is, a nyomorult szülő, hogy teljesen felesleges a doktornál gyógyszerért, holisztikus szaktekintélyért vagy boszorkányvajákolásért rimánkodni, mert semmi nincs a tarsolyában, a türelem az egyetlen esélyünk.

A második fontos lecke az volt, hogy megfázás nincs. Ez egy legenda, amiből mindössze annyi igaz esetleg, hogy a lehűlt nyálkahártyákban könnyebben szaporodik a vírus, baktérium. Ha tehát nincs vírus a környéken, bátran szaladgálhatsz meztelenül a hóban vagy mezítláb a hideg kövön, semmi bajod nem lesz. Ezért nem kell hallgatni az olyan aggodalmakra, amelyek szerint miért nincs rajtuk sapka és ne rohangáljanak mezítláb.

Ritkábban szükséges, de felettébb hasznos okosság, miszerint a hörgő-recsegő légzéshang (amit egy kétezer forintos fonendoszkóppal simán kihallgathatunk mi magunk is) leggyakoribb előidézője a taknyos orr, amit kiszívva a tünet elillan. Azaz nem minden doromboló gyerek tüdőgyulladt, a légzéshangját orrszívás után kell hallgatni. A csontozat jól vezeti a hangot, és amit a hátára tapadva zörejnek vélsz, az valójában az orrában bugyborékoló takony hangja.

A mostani hétvége több praktikus újdonsággal is gazdagította gyógyítói eszköztárunkat. A lányok súlyos nyűgösséggel indítottak, fejfájást emlegettek (ami simán lehetett kamu is), és lázat produkáltak. A torkuk piros volt és hólyagos, ez a szimulálás ellen szólt. Dokibácsi a fejfájásról értesülve inkább egyből jött (szombat délután!), és egyetlen egyszerű mozdulattal levette a listáról az agyhártyagyulladást: a háton fekvő gyerek tarkóját két kézzel maga felé húzta, hogy az álla a mellkasára bukjon. Ha agyhártya, akkor tarkótáji merevséget tapasztalnánk. Jó tudni. Ahogy azt is, hogy a különféle láz- és fájdalomcsillapító szerek ugyan csak hatóránként ismételhetőek, de a különböző hatóanyagú cuccokat egyszerre is adhatjuk, azaz a Germicid-C mellé mehet a Nurofen és valami paracetamol-alapú (pl. Rubophen) is, akár egyetlen maratoni kúpsorozatban, akár a felnőtt tabletta harmada kombinálva kúppal és sziruppal. Persze csak akkor, ha nagyon fáj valami (mint nálunk a lányok torka), vagy ha nem tudjuk, melyik hatóanyagra reagálnak a legjobban a kölkeink.

Ezen kívül azt is megtudtuk, de legalábbis sejtéseink támadtak, hogy a születésnapjaikat nem muszáj megpróbálni megünnepelni éppen időben, az első kettő ugyanis lázas visítással telt-telik el, eddig tehát százszázalékosan rossz a tendencia. Ellenben legközelebb már nem szarunk be egy kis “fájafejeeeeem” óbégatástól.

• nincs hozzászólás

Borának asztmás hörgőgyulladása van. Ötféle színű és állagú gyógyszert kell különféle testnyílásaiba adagolni.

Borának súlyos tüdőgyulladása van, azonnal kórházba kell vinni.

Ön melyik diagnózissal ért egyet, kedves anyuka?

Én egy címeres ökör vagyok. Félreértettem a dokinkat. Úgy értelmeztem, hogy egész héten szabin van, elutazott. Ezért amikor Bora negyedik napja hörgött, átvittem a körzeti orvoshoz. Bár soha ne tettem volna ekkora baromságot, hiszen ettől a körzetitől jöttünk el, és választottuk helyette a dokinkat. Nem is tudom, mit vártam. Csak annyit, hogy hallgassa meg, mert hörög. Mint egy gejzír, úgy veszi, fújja a levegőt. Meghallgatta, lebaszott rámripakodott, hogy miért csak most viszem, ezt a gyereket kórházba kell vinni, tele a tüdeje vízzel, nem fogja bírni a szíve, a torka meg liláspiros. Beviszi anyuka a kórházba? Nem, nem viszem. Maga felelőtlen, akkor majd ha lila lesz a szája, szaladjon vele, itt írja alá, hogy orvosi javaslat ellenére sem viszi a gyereket kórházba. Én az ilyet mindig kórházba küldöm. Melyikbe – kérdezem. A Lászlóba. A Lászlóba? – csodálkozom. A Heimbe – javítja ki az asszisztense. Nem viszem a Heimbe. Mindent megkap otthon, MINDENT. Ha labor kell, beviszem, ha tüdőröntgen kell, beviszem, ha injekció kell, beviszem, de nem hagyom ott a gyerekemet, ahol nem veszik kézbe, ha sír, ahol csak a gyógyszerezés időpontjára figyelnek, ahol senki nem énekel Bóbitát elalvás előtt. Nem hiszem el, hogy nincs más megoldás. Nincs. Jól van, akkor hazamegyünk, legalább írjon neki valamit. Írt.

Felhívtam a dokinkat, hogy tudom, hogy elutazott, de most mit csináljak, csak egy esetben vinném a gyereket kórházba, ha ő azt mondja. Jaj, hát ne vesszen össze az orvossal, nem szabad, és félreértett, én már itthon vagyok, jövök azonnal. Jött. Hallgatja hosszan Borát. Kér egy joghurtos poharat üresen, meg kisollót. Lyukat vág a pohár aljába, beleilleszt egy porlasztót a kivágott lyukba, Bora arcára teszi a joghurtos dobozt, fúj hármat, hagyja, hogy Bora belélegezze. Újra hallgatózik. Ez egy asztmás hörgőgyulladás lesz. Nem hallok tüdőgyulladást. Adjam ezt meg azt, hamar segít, két nap múlva újra vidáman fog lélegezni, így reagált valami vírusra, asztmásan. És akkor nem kell kórház? Ugyan. A doktornő magát védte, nem ismeri magukat – elmentek tőle, aztán most hirtelen megjelentek, ilyenkor legjobb a kórházra hárítani a felelősséget. Őszintén szólva mindannyian ezt csináljuk, igen, én is. Sértődékenyek vagyunk, nem szeretjük, ha elmegy a beteg tőlünk. Ezt mondta. Megvédte a körzetist. És este kilenckor még rám csörgött, hogy van Bora.

Sokkal jobban. Köszönjük.

• 9 hozzászólás

Mától hivatalosan is meg van erősítve: mindkét leányunknak van egy-egy Gyulája – a Tüdő Gyula meg a Hörgő Gyula. Utóbbin jó testvérhez méltóan osztoznak, de Tüdővel csak Tami barátkozik, egészen pontosan neki is csak a bal fele. A Gyulák a derült égből érkeztek, hacsak a november óta tartó folyamatos betegség-egészség ingadozást nem tekintjük baljós előjelnek. Pénteken délelőtt még mindenki vidáman köhécselt a bölcsiben, aztán délutánra bezúgott a lázmérőbe egy harmincnyolcfél, a hallójáratainkban pedig állandósult a visítás okozta zsibbadás. Tegnap éjjelre már mindketten nagyon akarták a Gyulájukat, Tami direkte lihegett utána álmában, Borka pedig dorombolt neki, mint a szerelmes dízelaggregát. Doktorunk ma életükben először antigyulatikumot rendelt, mindjárt kétfélét is, hogy egyszerre harcolhasson az atípusos és típusos változat ellen, továbbá befenyegetett két hét szobafogsággal (minimum! mondta és a mutatóujjával a felső szomszéd felé bökött) és néhány elkövetkező szörnyű éjszakával. Mi nem kapunk a gyerekek Gyuláiból, mert nem vírus csinál ilyesmit, hanem baktérium, legalábbis az övékét, legalábbis a Doktor szerint. Az antibiotikumokat csak három-négy napig kell szedni, viszont az egyik olyan keserű, hogy ezt még a mi gyógyszer- és szuribarát kölkeink is sírva fogadják. Amúgy nincs semmi egyéb teendő, mint a köhögést és lázat csillapítani, őrjöngő káromkodásrohamokat visszaszívni, karikás és csillogó szemeket csókokkal elhalmozni és elhinni, hogy az orvostudomány ennél nagyobb kihívásokkal is játszva elbánik. Doktor szerdán újra jön, állítólag addigra már sokkal jobban lesznek a páciensei.

Sosem hittem volna, milyen állati indulatokat vált majd ki belőlem, ha hallom a gyerekemet kínlódva köhögni. Nem is a féltés vagy a szánalom pöcköli fel az orromat, hanem a felelősök keresgélésének teljesen értelmetlen dühe: miért nem adnak valami gyógyszert, miért nem hat a vitamin, miért taknyos már megint, mikor most szívtam ki az orrát. Arcon rúgnék bármilyen sittes izomembert ilyenkor, a nyilvánvalóan szerény verekedési tapasztalatommal együtt is. Szegény kis nyulak.

A szegény kis nyulak egyébként cukiságolimpiára tréningeznek, amikor éppen nem akadályozza őket lázsérülés. Borka illegeti magát és hosszan elmatat a játékaival, Taminak arcjátéka van és nyelvtehetsége, aggódnak egymásért és esetlenül ölelgetik a környezetüket, legyen az apuci vagy a villanyoszlop. Látszik rajtuk, ahogy nekik is jól esik szeretni, és szeretve lenni. Tüdő és Hörgő urak nem érdemelnek ilyen nett kisasszonyokat.

• 19 hozzászólás

A lányok egy hete betegek, orrfolyás, láz, és most először történetünk során irdatlan köhögés. Főleg éjjel, olykor csillapíthatatlanul, olykor csak öt percen át légcsőből gurgulázva, olykor két torokköszörülés az egész. Zűrös hét volt, Ane is elkapta, keveset aludtunk, én mindennap jártam a gyógyszertárban, de úgy láttuk, mára lezajlott a nagyja, reggel már el is merészkedtünk babaúszás-fotózásra (ami egyébként egy vacak vízálló digikompakt, és egy nagytüdejű asszonyság outputjaként három-négy fotó ezerötszázért per gyerekfő, de ez most mellékszál). Van még takony és harák, de alapvetően gyógyultnak nyilvánítottuk a családot. A vírus – merthogy házidoktorunk erre szavazott – elhúzta a csíkot, azt hittük.

Délután azonban furcsa dologra lettünk figyelmesek: Tami sántítani kezdett. Nem fájdalom miatt, inkább mintha gyenge és bizonytalan lenne a térde. Talán csak hülyéskedik, apja buliban kiment térdét másolja? De nem, húzza a lábát. Egy-két óra megfigyelés után már komolyabban aggódtunk, elvégre ha azért sántít, mert fáj valahol, az semmiség, de ha hiába forgatom-nyomkodom-csavarom, nem szisszen fel, mégis biceg, elkezd a túlképzett szülő idegrendszerre ható fertőzésről, vagy suttyomban bevert kobakból szüremlő vérömlenyekről fantáziálni.

Ilyenkor minden esetben hívjuk fel háziorvosunkat, tétovázás nélkül! Bátortalanabbak mondogassák maguknak, hogy hiába van vasárnap este, ezért fizetem a havi fixet, hátha már látott ilyet. Ő ugyanis a félénken elrebegett esetleírás után tapasztalattól csöpögő, vállonveregetős rutinnal nyugtat meg. (Vagy azt suttogja, futás az ügyeletre, de most nem ezt mondta.)

Ó, persze, vírusfertőzés után gyakori egy enyhe csípőizület-gyulladás. Két-három nap, ne erőltessük a helyes járást, hagyjuk őt dönteni a kényelmes mozgásról, ha fáj neki, adjunk Nurofent, és aggodalomra semmi ok.  Szép estét!

Szép este. Már nem aggódunk. Szeretjük a gyerekorvosunkat.

• 3 hozzászólás

Tamara hátán múlt kedden megjelent egy szúnyogcsípés nagyságú piros pötty. Szerdán dokiúr megnézte, és megállapította, hogy rovarcsípés, bár tisztára úgy néz ki, mint a bárányhimlő, de hát sehol egy másik pötty, még a másik gyereken se. Mi meg vártuk, hogy a rovarcsípés elmúljon, közben voltunk babaúszáson meg családlátogatáson, meg barátok bébijét szagolgatni is. Hétfőre a szúnyogcsípés ronda sebes herpeszféleséggé változott, és kezdtünk aggódni. Másnap elvittük a bőrgyógyászhoz, aki megállapította, hogy ez egy csúnya herpesz. Kicsit csodálkozott, hogy semmi magas láz, semmi bágyadtság, csak a csúnya seb, és hogy vajon honnan volt a gyereknek immunanyaga herpesz ellen, ha nem is szoptatom, de azért biztosan állította, hogy herpesz. Kenjük ezzel-azzal, és ha terjed, azonnal vigyük vissza, mert akkor kell gyógyszer is. Ma reggelre már öt szúnyogcsípés volt a gyerek hátán meg a korábbi seb. Feri azon melegiben vitte a Heim Pálba a bőrnénihez, aki felsóhajtott, hogy ez itt egy bárányhimlő, atipusos kezdőpöttyel, de azért a biztonság kedvéért megkonzultálta egy gyerekgyógyásszal is. Megint említették a bágyadtságot, de nem hinném, hogy olyan gyerekre gondoltak, aki vidáman ugrál a hintában még este hétkor is, miután száztizenkettedszerre is megpróbált felállni a kiságy rácsaiba kapaszkodva. Félve várom, mi lesz ezután, hogyan fog reagálni Tamara szervezete, és vajon mikor jön ki Borkán. A számítógépes internetvilágháló szerint a második gyereken sokal több és nagyobb foltok lesznek, aki pedig harmadikként kapja el a családban, az a pechmen, mert annak a bőréből már semmi sem fog látszani a sok pöttytől. És hogy honnan kaptuk? A babaúszásra tippelünk.

• 2 hozzászólás

Nagy csend van itthon. Délutánt írunk, a lányok sétálnak nagyival, Ane vásárol valahol, én pedig orromból kifolyólag (szó szerint) betegszabadságolom magam. Csak a mosógép zúg, néha egy nesz a macska felől, amúgy otthonos, drága csend. Most jövök csak rá, milyen régen volt részem ebben a kiváltságban. Ha nem munkában és nem bébiszitter biztosította szökésben (és ezek mind zajos helyek), akkor itthon, gőgicsélő, sikító, kiáltozó kislányok között telt az elmúlt hét hónap. Értékes csend. Tegnap és ma még annyiban is különös, hogy jórészt nem nyúlhatok a babákhoz, mert nem emelhetek az orrműtét miatt. Közéjük fekszem, etetem őket, szólok hozzájuk, de ha fel kell venni, áttenni egy másik helyszínre, becsúsztatni a hintába, benyomni a kiságyba, leengedni a rámpán a babakocsit, akkor nem jöhetek szóba. Teljesen legális, hogy itthon folyjék az élet, miközben én fekhetek az ágyban és belebóbiskolhatok egy regénybe - nem mondom, hogy nem furdal a lelkiismeret ilyenkor, de azért élvezem is, tagadhatatlanul. Egészen más az apaság, ha nem tölt ki napi 24 órát - egy hétre érdemes kipróbálni ezt is.
Apropó, orrműtét. A legendásan borzasztó, ijesztő, horror-vésős-csontkalapálós orrsövény-műtét. Amit mindenki, aki átesett rajta, élete nagy negatív élményei között említ. Hát nem tudom, vagy a technika változott sokat, vagy az orvosom volt extra profi vagy én vagyok a Pókember, de egyáltalán nem volt kínos, pedig az előzetes várakozásaimmal és megbeszéltekkel szemben pont úgy zajlott, ahogy mindenki mesélte, hentesmódra hagyományosan. Azok kedvéért, akik fontolgatják, íme egy rövid, ám véres összefoglaló.

Reggel bementem a kórházba, kaptam ágyat, húztam melegítőt és ledőltem. Hamarosan fenékbe talált egy nyugtató injekció, ami nagyon kedves ötlet helyileg érzéstelenített műtétnél. A jó közérzetet alapozta az is, hogy a Tétényi úti Szent Imre kórház nem felel meg az átlag fővárosi kórházképnek: semmi lepusztult mállás, semmi sötét és pergő plafonú, műanyag lambériával fedett századelős rémület, semmi lomtalanításból visszamaradt bútorzat. Világos, háromágyas kórterem saját fürdővel és tévével. Élénkpiros, gégészet feliratú pólót viselő nővérek, csilivili liftek, rendes kaja. Ilyen helyen könnyebb nem félni, de azért a nyugtató is jól jött.

A műtéthez maradhattam a szabadidőruhámban, ülő helyzetben egy fényvető alatt, mint a fogászaton. Az érzéstelenítés trükkös, nem egyből az injekcióval kezdik, hanem néhány lidokainba tunkolt gézszalagot tömnek az orrba, így már a szúrások sem fájnak. A műtét technikai részleteit legfeljebb emailben az igazi ínyenceknek, elég az hozzá, hogy fájdalom nincs, de érezhetni pontosan, mi történik. Ettől lehet előre irtózni, pedig a vésés például nem rosszabb érzés, mintha tenyéréllel gyengén ütögetnéd az arccsontodat - csak belül történik. Közben beszélgettünk is, már amennyire az érzéstelenítéstől keletkezett teniszlabda a torok környékén engedi a tiszta hangképzést. Nyilván van valami abszurd abban, amikor a hangokat hallva és az érzületet elemezgetve megkérdezem a doktort, hogy ez most csont vagy porc volt, ő pedig lelkesen kommentálja, amit én érzek. Bizton állíthatom, hogy a fogorvosnál rosszabb, ráadásul ott még a szád is tele van ujjakkal és fémeszközökkel.

Eredetileg úgy terveztük, hogy nem kerül tamponálás az orrlyukaimba, mert attól kissé szorongtam, de végül mindkettőt le kellett dugózni. Márpedig befogott orral tulajdonképpen nem lehet nyelni, ami komoly kihívások elé állított. Ilyenkor derül ki, milyen sokat nyálzik a felnőtt is. Ezt általában lenyeléssel kezeljük, nade ha az nehézségekbe ütközik? Macerás. Akárcsak az evés, ivás és légzés is. Ezért kerültem volna, de egy-két véletlen (a tervezettnél jobban szivárgó részek, illetve egy nem beüzemelhető elektromos húségető szerkezet) úgy hozta, hogy mégis szükség volt rá.

Délutánig maradtam a kórteremben, olvasgattam, szenderegtem, kicsit ettem-ittam, majd négykor felöltöztem, hívtam egy taxit és győztes mosollyal és orr alá kötött gézvirslivel az arcomon hazahajtattam. A következő 36 óra a türelemről és önkontrollról szólt, mert a nyelési képtelenségen túl az orrdugók valahogy a garatomat piszkálták, márpedig öklendezni nem jó ötlet, ha nem szabad megerőltetni magad. A műtét után két nappal aztán kihúzták a dugóimat, ami a várakozásommal ellentétben nem egy sebbe ragadt gézköteg leszaggatását jelentette, hanem nedves géz elválasztását a nedves nyálkahártyától. Nem kellemes, de egy nagy pofon vagy közepes bringás borulás biztos jobban fáj. Azóta olyan vagyok, mint egy enyhén náthás, ám nagyon büszke orrlégző, aki állapotára hivatkozva kivonja magát minden komoly munka alól. Hétfőn azonban már mindent lehet, akár dobálhatom is a csecsemőket, szóval az egész hacacáré egy hetet vesz igénybe, aminek a nagyobb része kényelmes otthoni pihengetéssel telik.

Mindenkinek tudom ajánlani, sőt felvetem a “mellnagyobbítás helyett orrplasztika” mozgalom elindítását. Előbbi sokkal jobban fáj és sokkal haszontalanabb, nem beszélve az ár-érték arányról. Szóval hajrá, kés alá!

Míg mindezt leírtam, eltelt egy teljes nap, így már péntek délután van és a szobában két boldogan gőgicsélő ifjonc gyakorolja az ülő testhelyzetet. Bemegyek, megnézem, tetszik-e nekik a gyógyult apu.

• 5 hozzászólás

Az orromban labirintus van. Nagy kanyarok és húsos szűkületek zárják el a levegő útját, amitől van a fejemben horkolás, köhögés, gyulladás, vastagabb hangszálak és minden bizonnyal a magas koleszterin és a harántsüllyedés is ennek számlájára írható. Holnap azonban jelentős változások állnak be ebben a zűrös helyzetben, mert egy kamaszképű orvos nikkel eszköztálcával, randa műszerekkel és hűvös csúcstechnikával jön, közeledik, növekszik a látóteremben, aztán egyszercsak igen kényelmetlenül érzem majd magam és aztán lábadozni kezdek. Állítólag reggel bemegyek, délután már haza is jövök, sőt véres tamponok sem lesznek az orromban, mert nem henteskedés történik majd, hanem kifinomult csontvarrás és húségetés. De azért mégis: orrsövény- és orrkagylóműtét helyi érzéstelenítéssel - erről nem a legteljesebb rajongás hangján szoktak beszámolni az érintettek.

Úgy készültem, hogy már hetekkel ezelőtt rettegni kezdek és változatos rémálmokkal és depresszív nappalokkal gyötröm magam. Ehhez képest még ma este is csak egy nagyon szolid pöcögés van a gyomrom körül, egy analízis vizsga előtt nagyságrendekkel rosszabb volt a helyzet a régmúltban. Felmerül a kérdés, honnan ez a bátorság?

Az elmúlt egy évben sokkal közelebb kerültem a test dolgaihoz, megszoktam a hús működésének látványát, egészen közelről nézve is. Az átalakuló, majd visszaváltozó testű feleség csak a kezdet. Böfögő-fingó-bukó-pisilő-kakiló csecsemők, akiket naponta tapogatok, fedezem fel a bőrük alatti világot, matatok a testnyílásaikban, oda sem figyelve törlöm le a testnedveiket. Aztán a fájdalom, a szenvedés. Az elmúlt hét hónapban annyi visítást, hörgést, kiáltást, kétségbeesett zokogást hallgattam végig, annyi hasfájós vagy ellenszegülő testfeszülést tartottam a kezemben, amennyi már biztosan elég a kínlódás mélyebb megismeréséhez. És persze a napról napra több mosoly és ügyesedő ölelések, mint egy csodálatos gyógyulás képei percről percre… Idézőjelek közé tesznek sok mindent.

Ha pedig így, akkor húsz perc csontkovácsolás nem ér meg többet egy merengő blogbejegyzésnél, nem igaz?

• 7 hozzászólás

Leánygyermekeink négy hónap, két hét és hat nap után tegnap éjjel először átaludták az éjszakát. Fél 12 felé megkapták az utolsó kaját, s velünk együtt elaludtak, majd mi egy tíz másodperces nyüffenésre ébredtünk reggel…. tarararammm… ÖTKOR! Ami ráadásul nem terebélyesedett sírássá, az igazi ébresztő fél hatkor volt.

Öt és fél hat között csak feküdtem az ágyban, néztem magam elé és arra gondoltam, megcsinálták. Nem mi, ők! És néha meglapogattam a szintén boldog anyát, suttogó hejehuja kíséretében.

Persze lehet, hogy ma éjjel megint lesz ébredés, de immár mindegy, a trend kimutatta a foga fehérjét, és csak ennyi kellett. Doktor Ház is megjósolta, négy nap kell a leszokáshoz és tessék - négy nap telt el és győzelem!

Még jó, hogy bevesszük a csapatba!

• 1 hozzászólás

Nem tűntem el, még élek, de volt másfél hét, amikor senki nem tudott jönni segíteni, ugyanekkor ébredtek hatszor egy éjszaka, úgyhogy a hét végére a napi kétszer két óra sétától meg a nemalvástól már csak az ágyig tudtam esténként eltántorogni. Nagyon fáradt voltam, ezt a lányaim is érezték, és ők is nagyon fáradak lettek, így egy nagyon rossz spirálba kerültünk. Úgy éreztem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre merülök, és már csak sírtam esténként, meg reggel is. Azt gondoltam, ha még egyszer fel kell húznom az ikerkocsit a rámpán, összecsuklom, és ha még egyszer rá kell adnom egy ordító kölyökre a bundazsákot, akkor bele fogok rúgni a macskába, mert a gyerekeket már megfogni sem mertem, nehogy dühömben-fáradtságomban megrázzam őket. Ezen a ponton Feri átvállalta az éjszakát, ami már magában egy megváltás volt. Reggel újra szerettem bemenni a lányokhoz, újra erőt éreztem magamban ahhoz, amire hivatott az élet, és újra örülni tudtam annak, hogy két mosoly vár rám, még ha hajnali ötöt is mutatott a pirosan világító számlap. A másik dolog, amire ekkor elszántam magam, annak a gyermekorvosnak a felhívása, akit Juli már régóta ajánlgat: holtpontra jutottam, jöjjön és segítsen. Másnap jött is: Doktor House lépett át a küszöbön. Határozott arcél, kétnapos őszes borosta, éles tekintet, poroszos stílus, semmi negédes máz, dohányillat, és ami már túlzás, de mégis így van: sántít az egyik lábára. (oké, botja nincs és alacsonyabb is, meg a borostához bajusza van, de azért Doktor House).

Mindent kikérdezett: mit hogyan csinálok, milyenek a lányok, hogyan szültem, hogyan etetek, hol alszanak, van-e segítségem és hány éves a kapitány. Ezek után megvizsgálta a lányokat, majd leült a kanapéra és egy órán keresztül beszélt. A lányokkal semmi gond sincsen. Élénk, egészséges, fejlett babák. A baj velem van, az én fejemben. Elképzelek valami ideálisat, és azt hiszem, hogy azt meg lehet valósítani két csecsemővel. De nem. Kettővel biztosan nem, általában eggyel sem. És ikrekkel nem kétszer olyan nehéz, hanem NÉGYSZER. (Ezt még háromszor elmondta). Szóval első pont: éjszakai etetések elhagyása. A lányaim megtriplázták a súlyukat négy hónapos korukra. Még hova fejlődjenek? Azért kezdtek görcsölni, mert hurutosak, hiszen soha nem pihen a bélrendszerük, szóval éjszaka nincs evés, hanem pihenés van. Mindenkinek. Igen, eleinte sírni fognak, de ne féljek a sírástól! MINDEN (és itt megint felemelte éles hangját) tapasztalat azt mutatja, hogy négy napnál nem tart tovább leszokni az éjszakai evésről. És a sírástól maximum berekedhetnek, de nem lesz más bajuk, és ha nem adom fel, akkor jobb lesz nekik is, mert nem görcsöl a hasuk, és nekem is, mert végre tudok nyolc órát aludni egyhuzamban. Második pont: poroszos evésritmus. Négyóránként és közötte semmi. De egy csepp sem. Ha valaki nem eszik az egyik etetésnél, majd fog a következőnél. Hamar rájönnek, hogy mi a rend. Harmadik pont: hagyni őket. Ha elkezdenek nyüglődni, nem kell felkapkodni őket. Szerencsések, mert ketten vannak, elszórakoztatják egymást. Más gyerekeknek maguknak kell magukat szórakoztatni. (Persze legyen idő közös játékra, de ne legyenek egész nap kézben.) Ha sírnak, akkor is hagyni őket, majd abbahagyják. Negyedik pont: rádió. Tévé soha. (Ezt így kérdezte: most csak ezért nem megy a tévé, mert én itt vagyok, vagy általában sem megy?) Legyen nyüzsgés, zajok, hangok: szeretik, ha élet van körülöttük, így magukban is jobban eljátszanak. Elmondta még, hogy ikrekkel majd könnyebb lesz, főként azután hogy férjhez adtuk őket. Meg hogy ne aggódjak a rossz részek miatt, inkább élvezzem a jó dolgokat, itt az ideje, hogy kimenjek a konyhába, és főzzek valami finomat magamnak.

Akkor most így állunk: négy óránként esznek, mint két mintababa. Első éjszaka a tizenegyes evés után Borka egyszer ébredt, negyed órát sír, majd visszaaludt. Második éjszaka már csak öt percet sírt, harmadik éjszaka tíz másodpercet. Úgy tűnik, neki nem lesz nehéz leszoknia az éjszakai evésről. Tami első éjszaka három órát sírt, második éjszaka óránként negyed órát. Harmadik éjszaka háromkor tíz percet, majd fél öttől fél hatig egyfolytában. Mindig bemegyünk hozzá, adunk neki cumit, simogatást, de tejet nem. Főleg Feri van vele éjszaka, sőt tegnap a gyerekszoba kanapéján aludt, hogy vigyázzon Tamikára, vigasztalja, simogassa. Tamarának nehezebb az átállás.

A rádió megy. Tegnap reggel a radicafé capriccójára (komolyzenei crossover) aludtak másfél órát. Ez rekord, eddig negyven perc volt a napközbeni alvás egyéni rekordja itton. Még mindig sokat vannak kézben, de egyre többet hagyjuk őket, majd meglátjuk, hová fejlődnek. Nem várom, hogy egyedül makramézzanak a szobájukban, de ha fél órákat el tudnak tölteni a játékaikkal és egymással, akkor jól haladunk. Doktor House pedig nem ennyire poroszos, van olyan is, hogy az igény szerinti etetést javasolja, de átgondolta a helyzetünket (tényleg sokat tépelődött itt a kanapén), és bár nem hozta magával a csapatát, meg a fehér mágnestábláját, de látszott, hogy az egyedi igényekhez és problémákhoz igazodva találja ki a lehetséges megoldásokat. Úgy döntöttem, bevesszük a csapatba.

• 4 hozzászólás