A hétvégén megtanultuk, milyen is az, ha kétéves ikerlányok nélkül töltünk néhány napot a Balatonon, egy régi barát kertjében, napsütésben, nyárutón.

Kurvajó.

De.

Az úgy volt, hogy péntek délután kivittük a lányokat a nagypapa vidéki házába. Már reggel mondtuk nekik, hogy délután majd odamegyünk, ők ott fognak aludni, de mi nem, mert mi megyünk a Balatonra a barátainkhoz. Nagy-nagy sírás kerekedett hirtelen, különösen Bora kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő is jönni akar a Balatonra. Két kis kétségbeesett árvácska, könny szántotta mogyorófejek, szívszakajtó kérlelés. Tulajdonképpen nem lepődtünk meg, de azért volt egy kis kényszeresség a nevetésünkben. Lassan megnyugodtak, édeskedéssel töltötték a napot, és délben már maguk mondogatták, hogy dejódejó, megyünk a nagypapához, fürdeni fogunk a nagy kádban és ott is alhatunk, micsoda nagy buli lesz! Indulás előtt kifejezetten sürgettek, gyerünk már, menjünk, induljunk! Ekkorra már türelmetlenül várták, hogy végre nagylányok lehessenek, ami ezesetben az ottalvásban testesült meg.

Tele voltunk kételkedéssel, hiszen még sosem voltak ott nélkülünk, közös ágyban kellett aludjanak (amit legutóbb talán félévesen, nomeg most nyáron a délutáni alvások során tapasztaltak), nagypapáék nem ismerték a közös rítusainkat, és még sosem látták a masszívan, hosszabb időn át nyűgös csajokat. Ezeket a kételyeket azonban elnyomtuk, mert szükségünk volt néhány gyerektelen napra. A terv úgy szólt, hogy egészen hétfő délutánig maradunk, közben a lányok vasárnap este hazajönnek, itthon nagyi várja őket, aki reggel elviszi a csapatot a bölcsibe és délután már a lebarnult és kisimult szülők veszik át a gondozónők kezéből a két kis dilibogyót.

Elég sokáig nem szakadtunk el a nagyszülői háztól, valahogy annyi mindent kellett elmagyarázni, meg megmutatni, meg minden játékról elmondani, hogy mit szoktunk vele játszani… Az ikrek ezenközben vígan táncoltak a nagypapával és Ildimamával, mint akik már délután leértek a vidéki partira és még napszállta előtt elkezdenek inni a medve bőrére. Amikor végre kiléptünk a bejáraton, úgy kellett kikérlelni egy-egy puszit.

A kocsiban Ane kicsit sírdogált, merthogy a lányok milyen meghatóan összeszedték magukat, milyen strammul elengedtek minket, mintha most ők gondoskodnának rólunk azzal, hogy megkönnyítik a lelépést. Persze nem éreztünk szemernyi lelkifurdalást se, de éppen olyan először a nagypapánál hagyni őket, mint először látni, ahogy beszaladnak a bölcsibe és komoly arccal ülnek a reggelizőasztalnál és valaki más tölt nekik a roggyant műanyag bögréjükbe teát, és ők ránéznek a teatöltő nénire, és a szemükkel köszönetet sugároznak neki, mert nekik már dolguk társas viszont ápolni és komolyan veszik a dolgukat. Szívszaggató.

Aztán persze megérkeztünk Szemesre, engem azonnal visszaszippantott a tíz éve elhagyott hangulat, Ane pillanatok és két pohár bor után követett az eloldódásba, hiszen a padló hajóból van, az otthonosan málló falakon békebeli rokonok arcfestményei lógnak, a pianínóra ráolvadt pár kiló gyertyacsöpp, és száz évnyi taposást nyikorog vissza a falépcső, ami az emeletre visz. Innen pedig éppen három méter a kertben meglapuló apartmanház, ahol még szaga van a falfestéknek, nincsenek fenn a függönyök és mértékkel tagolt ceruzavonások jelzik, hogy hetekkel ezelőtt itt még mesterek dolgoztak a tökéletes nyaralóház kimunkálásán.

De nagyon vártuk a nyolc órát, hogy felhívhassuk az altatóbrigádot, vajon lepihentek-e a mi kis fiókáink? Le. Fél kilencre már húzták a lóbőrt, ami nevetséges félórás késés a szokásokhoz képest, ezt teljes sikerként könyveljük el. Megnyugodtunk, ágynak estünk korán, belealudtunk a kéjbe, hogy nem lesz cérnahangon visító vekkerkíséret a kelő naphoz. Reggel azonban én rossz álmokra ébredtem a világosodás előtt, s ami még furább, Ane is csak hétig aludt, s hamarosan újra telefonon tudakoltuk a fejleményeket. Ilyenek azonban nem voltak, a lányok szokott időpontjukig aludtak, az új rítusokba boldogan beálltak, a régieket nem hiányolták, s anyátapát is csak pofára esések után nyígták, mintegy a sírást aláhúzó fordulatképpen.

Jelen lapokon az talán kevésbé érdekes, hogy ezután mivel foglalatoskodtunk, nyilván volt benne pincéres ebéd, délutáni alvás és rengeteg könyvlap, séta a tónál, fényképek készítése, bringázás, beszélgetés a háziakkal, egyszóval minden olyan, amit zavartalanul jó csinálni. Szombat estig máris annyi szokatlanul szabad élménnyel lettünk gazdagabbak, mintha az Antarktiszon béreltünk volna orosz kutatóállomást egy varázslatos tavaszra. Az esti ellenőrző telefonban a jelentéstevők hurráoptimizmusán aztán áthallatszott valami incifinci jelecske. Nem mintha a lányok ne viselkedtek volna csodásan, nem mintha egy szemernyi fáradtságot is kivettünk volna a gondviselők hangjából, de egy kis történet világossá tette, hogy mi a dolgunk.

Borka kapott egy babát, amit ringatott kicsit, majd azt cincogta maga elé: szegény baba, hiányzik neki az anyukája.

Persze mi elmorzsoltunk pár könnycseppet, tudván tudva, hogy nincs semmi baj, egyszerűen a lányok számon tartják a helyzetet, és nem kell hazarohanni, ez csak egy melankolikus elrévedés volt az erre amúgy is hajlamos Borától. De az is világossá vált, hogy ha a még egy nap után, amit nagypapáéknál töltenek, majd hazamennek és nem mi várjuk őket otthon, akkor bizony igencsak csalódottak lesznek. Nem beszélve a következő reggelről, ami még mindig nem minket hoz el, csak a bölcsit. Úgy döntöttünk hát, vasárnap este hazamegyünk értük.

Eltelt tehát még egy nap az elsőhöz hasonló tevékenységekkel, kora délutánra mindketten becsuktunk egy-egy könyvet az utolsó lapot is továbbhajtva, összecsomagoltunk és mindenféle hiányérzet és bazmegolás nélkül hazaindultunk. Útközben a kései ebédnél már sürgettük lélekben a pincért, mennénk, minket várnak, ne totojázzunk azzal a mártással, indulnunk kell.

Tényleg vártak, örültek, hosszan és sokat ölelgettek, avagy inkább minduntalan keresték az összesimulást, mint két éhes macskakölyök, oda-odaugrottak egy bújásra, bajuszcirókára, aztán vissza a szaladgálásba, fejvesztésbe. Lelkesen mesélték a kalandjaikat, akárcsak a nagy tett miatt büszke és a felszabadulástól meg is könnyebbülő nagyszülők, egymás szavába vágva sorolták a két nap pillanatait. Hazafelé még be nem állt a szájuk, de otthon már nyűgösködtek inkább, elfogyott a tűrés, beleereszkedtek a hiszti ismerősen feszültségoldó zöldmocsarába, amiből viszont egy-egy az elmúlt napokra vonatkozó kérdéssel azonnal ki lehetett rántani őket pár újabb percre.

A másnapot négyesben töltöttük, hivatalosan levezetésképpen, titokban talán kicsit vezekelve is, de mindenképpen megerősítve, hogy a család akkor is egyben van, ha pár napot kétfelé szakadva kell eltöltenie. Hálás nap volt, sok harsány szeretettel.

• 4 hozzászólás

Még itthon szoktak rá a fagyira, mert kiváló időtöltés a rémszar lakótelepi cukiba elbabakocsizni, ott rémszar fagyit venni, menet közben nyalakodva ruhára kenni, esés után szülői vállgödörbe fúrt állal zokogva keresni a biztatást, egyúttal eper-vanília nyomokkal ellátni anya ruháit és így tovább. A fagyizás program, jutalom, nem kevésbé annak megújuló bizonyítéka, hogy “nagy vagyok”.

A nyaralás minden napjába bele kellett férnie egy-egy jégkrémnek, amit vagy a szertartásos hajnali bevásárlás során szereztünk be, vagy a tó melletti hekkbüfé betonplaccán nyaltunk el. Az előbbi megoldás szülte a nehezebben tisztítható foltokat, az utóbbinál csak be kellett lökni a meztelen gyerekeket a vízbe, így néhány nap után a strandot preferáltuk, a kisboltban inkább pogácsával (babanyelven fogácsával) csillapítottuk az ifjak vásárlási kényét és kedvét.

A fagyi végül a nyaralás egyik szimbólumává vált. Nyaralni annyi, mint mindennap elszopogatni egy fagyit. Elmélyült arckifejezéssel, csöndben.

• 2 hozzászólás

A nyaralásra visszatekintő sorozatot indítok, tanulságoktól garantáltan mentes formában, a fotók és a beléjük zárt pillanatok megőrzése végett, nomeg mert mulatságosak voltak.

A kettő plusz egy hét alatt a legviharosabb élmény egy lovardában érte a családot. Létezik az a fajta helyzetkomikum, aminek felbukkanását csak irodalmi környezetben várnánk, de ritkán élőben is kaphatunk egy-egy ilyen ajándék pillanatot.

Miután alaposan megbarátkoztunk a nagy barna állatokkal, etettük őket kézből helyben hullott almával, s megnéztük, hogyan pisikakilnak, arra lettünk figyelmesek, hogy Bora lányunk a pónik karámja előtt egy hosszúszőrű tacskó mögé settenkedik.

Úgy vélhette, hogy ez az ő méretében rendelkezésre bocsátott hátas, így átvetette rajta a lábát és diadalittas pofával megülte a kutyát, amely türelmes egykedvűséggel, de büszke tartásban feszített csinos lovasa alatt. Több se kellett Taminak, legott csatlakozott a mutatványhoz, s maga is a kutyára nyergelt. Három elégedett arcocskát láthattunk könnyeinken át: egy szőrös, és két kipirult pofa meredt elgondolkozólag a pónik irányába.

Később Borka és a kutya egységbe forrva álltak a jövőbe nézve, a gyerek a kutya farkát emelgette, aki moccanatlanul tűrte a naiv inzultust. Türelemszoborhoz és közoktatásra visszautalt gárdistáknak ideális modell lehetne ez a tacsi.

Még több kép >>

• nincs hozzászólás

Visszatértünk a nyaralásból, és elég is volt az idei nyárra mindenből. De legfőképp a visítozó, akaratos leánygyermekeink kezelhetetlen hisztirohamaiból. Mindig vannak, akik szerint túlzás, amit írunk, azért nem is olyan nehéz, nem is annyira elviselhetetlen, nem is olyan rémes. Most akkor ezúton üzenem minden kétkedőnek: DE. Nekem mára elég lett. Az még hagyján, hogy fél hatkor kelnek, de hétkor már olyan visítás vesz körül, mintha malacfarmon lennék disznóvágás előtt. Az amúgy is állandóan beszélő, nyüzsgő rohangáló gyermekeim MINDIG MINDENTŐL hisztirohamot kapnak. Tamara ma reggel például attól, hogy nem tudott egyedül felülni a hintába.

Áll a gyerek a hinta előtt, próbálkozik felugrani rá, de mindig lecsúszik. Megelégeli és visít. Megy az anyja, hogy segítsen. Visít, hogy anya ne segítsen. Egyedül! De egyedül nem megy. Az anyja magyarázza, hogy szorítsd erősen a kötelet, és akkor fel tudod magad húzni. Gyerek üvölt. Már fekszik a földön, anya nem segít! Anya hátrébb áll. Gyerek leveti magát, rúgkapál, hogy nem tuuuuudok, Bora tud, én nem tudok! Ordít. Orrán takony, száján nyál, patakokban. Fekszik a hinta a alatt. Frusztált és hangos. Nyílnak a lakótelepi ablakok. Ordít és ordít és dobálja magát a hinta alatt, és már akkor sem sikerülne felülnie, ha megnyugodna, hiszen már nem is lát az idegrohamtól. Én bepánikolok, hónom alá kapom, hazaviszem, és legszívesebben behajítanám az ajtón, de az apjának még nem ment el a józan esze, átveszi a gyereket, megnyugtatja.

Este veszem ki Borát a kádból. Üvölt, hogy apa vesz ki. Apja átveszi. Üvölt, hogy nem apa, anya visz. Beviszem a szobába a törölközőbe tekert gyereket, ekkor már végképp elszakad a cérna, feszíti ki magát, és a földre veti, hogy apaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! Felsőlégúti nedvek megindulnak, könnyel keverednek, a gyereket nem lehet megtörölni, öltöztetni. Apja egy centiről üvölt az arcába, de szerencsére az anyjának még nem ment el a józan esze, átveszi a gyereket, megnyugtatja.

Ebből a típusú rohamból van napi négy per gyerek. Szerintem nem lehet ép ésszel kibírni. Ehhez jönnek az apróbb, elestem és fáj a lábujjam visítások, valamint a Tamara/Bora elvette a babámat/perecemet/Freud összesemet. Nem tudom, mit csinálok rosszul. Hétfőtől bölcsi, de azért akkor is, ez nem normális. Kicsi őrültekkel élünk együtt.

• 14 hozzászólás

Vasárnap megkezdtük a nyaralás második etapját, újra a nyaralóban, változatlan felállás mellett, talán kicsit felkészültebben és mindenképpen sokkal nagyobb rácsokkal védett hátországgal. A lányok otthon már éjszaka is fel-felsírtak, hajnalban ébredtek, érezhető volt bennük a készülődés az utazásra. Bennünk is: a szintidőn belüli bölcs pakolás terhei és a klasszikus férfi-nő párbeszéd (miszerint ez már nem fér be a második autóba se, illetve pont ez a kis vacak ne férne be?) a szokásos mennyiségű feszültséget hozta a felszínre - ahogy, gondolom, minden (vagy a legtöbb) családban. A gyerekek pedig ezt olyan mértékig tükrözték vissza, ami tényleg rémítő. Már akkor átélik a feszültségeinket, amikor még mi magunk sem tudjuk, hogy mennyire görcsöltünk rá éppen valamire. Az átélésük pedig hisziben úszik a felszínre, szóval amikor nagyon sikoltósak, akkor kezdjük sejteni, hogy nekünk van valami bajunk.

A szarlavina azonban nem a ránk dőlő és belőlünk is kiszakadó sárfolyamot jelenti, mert az az érkezés pillanatában elapadt. Mi lehiggadtunk, az ikrek pedig élvezni kezdték a falusi életüket. Ezzel szemben megtört a napok óta a családra nehezedő “nem szarunk a bilibe!” varázslat. Nem a bili segített, de legalább mindkét gyereknek sikerült pelenkán kívül is eleresztenie magát. Egyikük a Duna partján, kavicshajigálás közben, ha vörösfejű visszatartások után is, de klasszikus gugolásban lépett a következő szintre. Ezt aztán óránként kitörő örömujjongásokkal emlegette fel, amit a másik nyilván nem győzött hallgatni, inkább ő is kipróbálta magát a kertben, az ösvény díszkövein.

A sikeres esetek óta sokkal nagyobb a kakinyugalom. Továbbra sem szobatiszta senki, sőt másnap reggel hat és kilenc között úgy elfogyasztották az összes nadrágjukat, hogy visszakapták a pelenkát, de nincs már akkora vihar a biliben. Minden kakipisi előtt szólnak, vagy ha nem, legalább utána elkeserednek kicsit, így már csak egy-két lépésnyi messzeségben látszik a pelenkavesztés. Azóta nem is erőlködünk, most hagyjuk őket a saját kényelmük szerint alakulni.

Úgy látszik, az előző nyaralás óta eltelt két hét kihagyás alatt nem múlt el a nehezen megszerzett telek-kompatibilitásuk, ott folytatták, ahol legutóbb abbahagytuk. Most nem kellett napokig hozzászokniuk az új világhoz, minden ismerős volt, így egyből a jó részébe csaphattunk bele. Lehet, hogy ebben szerepe van a könnyített környezeti feltételeknek is, elvégre most sem szúnyog-, sem hőségriadó nem teszi kalandsporttá a henyélést. Ámbár, ha visszaidézem, milyen volt egy éve, amikor a zuhogó eső miatt megőrülő csecsemők miatt elgyötört lélekkel menekültünk vissza Pestre, s milyen vidáman vagyunk most a második napja romló időjárás ellenére, mégiscsak a körülményekben sejtek kisebb hatást. A kétévesek sokkal nyaralhatóbbak, mint az egyévesek, ilyen egyszerű ez. De milyen hihetetlenül jó megélni!

• 1 hozzászólás

Az elmúlt napok Bora és Tamara életében a táplálkozási folyamatnak arról a végéről szólnak, amiről kevesebbet illik beszélni. A nyaralás, ahol időnk jelentős részét a slaggal is takarítható kertben töltöttük, kiváló alkalomnak tűnt a pelenkáról való leszokás megkezdésére. A megkezdést magyarázkodással kezdtük el: lányok, levesszük a pelust és ha pisilni vagy kakilni kell, szóljatok anyának vagy apának. Máris hozzuk a bilit, vagy rá lehet ülni a vécére is, ízlés szerint. Amíg magyaráztunk, vidáman integető csöppségeket képzelegtem, akik irigylésre méltó önuralommal értesítik büszke szüleiket, ha bilire támad szükségük, majd egy napilappal a kezükben trónolnak negyedórát, hogy végül szerény mosollyal mutathassanak a tökéletesen formázott eredményt.

A rohamok kétóránként törtek rájuk és úgy fél-háromnegyed órán át tartottak. Nyüszítés, bilizés, öt perc szünet, goto 10. Pisíííni kell! Kakíííni kell! Ez rendben is van, a hamis riadókra titkon számítottunk, ha nem is ennyire. Az már sokkal meglepőbb volt, hogy kétségbe esnek, ha nem sikerül a művelet, sőt akkor is, ha egy perce még sikerült, de újrázni már nem tudnak. A leginkább mellbevágó helyzet az volt, amikor Tami bilibe pisilése után néhány perccel Borkának is sikerült ugyanez a mutatvány a vécén, amit büszkén közhírré is visított. Taminak erre azonnal meg kellett próbálnia a vécét, de persze kétszer egymás után nem jött össze, amitől komplett idegösszeomlást kapott. Nem akart lemaradni Bora mögött, de nem hitte el nekünk, hogy a pisilés nem elhatározás és tehetség, hanem számos fizikai kondíció együttes rendelkezésre állásának kérdése, de minimum egy teli hólyag kell hozzá. Pisíííni akarok! – üvöltötte megfeszített végtagokkal, magán kívülre vörösödő fejjel. Végül, fél óra múltán azt mondtam, inkább bezárom a fürdőbe, hisztizzen egyedül, én ezt nem bírom. Ő pedig, amit még sosem csinált, egyetértőleg kiküldött! Pár percenként benéztem az ablakon, s egyszer csak egy boldog gyerekfej vigyorgott vissza: pisííítem a vécébe! Pár perc hintázás után pedig már érkezett is menetrend szerint a következő húgytorna.

Azóta eltelt két hét, már haza is jöttünk, de csak egyetlen elemmel színesedett a játék. Tami nem akar bilibe kakilni. Pontosabban semmit nem akar, annál kevésbé pedig csak az ellenkezőjét akarja. Egyetlen feltétel van: egyedü! Ami annyit tesz, segítség nélkül csinálna mindent. Például így száll le a vécéről, veszi le és fel a ruháit, mászik be az etetőszékbe és intézné a székelés felemelő kötelességét is. Csak éppen bilibe nem, nomeg persze vécébe sem. Pelenkába szívesen, de azt már csak alváshoz adunk, vállalva ezzel a csordultig teleszart bugyikák folyamatos csereberéjét, amikor a balesetet szenvedett alany maga elé meredve azt brummogja: nem szóltam…A pisi már jól megy, negyedóránként egy zónaadag a biliben és szárazak a pelenkák, de a kakival van még valami elengedés-para avagy ne vedd el a testrészem-para.

Aki nem tudja jól maga elé képzelni a kakipisimasina napi működtetését vagy tévesen jópofa jelenetek soraként képzeli azt el, annak mondom, hogy őrjítő. Kakíííni kell! Akkor ülj rá a bilire. Neeeeem! Akkor mi lesz? Kakíííni kell! Egész nap ez megy, kivéve azokat az eseteket, amikor tényleg kell, olyankor csend, szomorú nézés, majd a huncut-keserű beismerő vallomás következik.

Vannak persze sikerélmények, kábé már az alagút vége is látható, de attól még nem múlik a kínzó érzés, mintha hónapok óta feszülnénk minden idegszálunkkal azon, hogy senki ne szarjon a szőnyegre.

• 10 hozzászólás

Eltelt újabb öt nap, a nyaralás félpályához érkezett. A folytatás nem annyira idilli, mint a kezdet, mert talán a hőségtől, talán a légkondi gyártotta meghűléstől, de nyűgösebbek a lányok. Akármilyen remekül is beszélnek, azt még nem tudják elmondani, mi a bajuk, amikor éppen az éhség, szomjúság, álmosság vagy egy viszkető szúnyogcsípés kínozza valamelyiket. Az ok szabatos ismertetése helyett ilyenkor egy ideig megdöbbentő hűséggel utánozzák a sufniajtó nyikorgását, majd heves akaratnyilvánításba csapnak át, igazi tárgy nélkül. Egyik reggel, miután Tami már legalább egy órája nem tudta feldolgozni, hogy hajnali ötkor felverte őket két nyivákoló ikerlány, durcásan a karomba kéredzkedett. Csöndesen szipogva nézegette a világot, szó nélkül görbítette a szájszéleit lefelé, aztán jelentős hangsúllyal belekiáltott a vállgödrömbe: nem! Csak ezt az egy szót, és hallgatott tovább. Jól kitiltakozta magát.

Sok látogatónk volt a héten, akik egyetértettek, legyenek bár anyukák vagy szinglik, hogy a lányaink rémítően aktívak, az élet velük pedig minden bizonnyal kalandsport és türelempróba. Nem tiltakoztunk a megállapítás ellen, inkább a felhőkbe szúrt állal, büszkén tekintettünk a jövőbe, ami könnyebb lesz, ennél mi sem bizonyosabb. Ugyanakkor, ha mindez panasznak hangzana, félreérthetően krónikál a krónikás. Továbbra is nagyon élvezzük a két kis Sinead O’Connor-hasonmás gézenguzulását, egyre gyakoribb párbeszédeiket, az összebújásokat, de főként azt, hogy a környezetnek (és persze az immár tíz hónapnyi bölcsis kiképzésnek) köszönhetően egyre több időt képesek kettesben, önálló játékkal tölteni. A kertet belakták és kigyakorolták, már nem esnek el minden fűcsomóban, így bátran hagyjuk őket eltünedezni a zegzugokban. Egyedül csúszdáznak, gyűjtenek katicabogarat és keresik a sünöket meg a mókusokat. Percenként összevesznek, de a sivítás néhány méter távolságból, a ház túlfeléről már egyáltalán nem is annyira fülsértő. Szemlátomást kinőtték az ön- és közveszélyes életszakaszukat, a következőre reményeink szerint tizenöt évet várhatunk.

A napjainknak kialakult a ritmusa, mert a ritmus itt is életszükséglet. Hajnalban, nyikorogva kelünk és morcosan kávézunk, aztán nyitásra elkóborlunk a dunaparti vegyesboltba. Az ott vásárolt pogácsával leülnénk a partra, ha nem lennének annyira aktívak, de így morzsafelhőt szórva magunk körül kavicsokat dobálunk a vízbe, mint két kis forgószéltölcsér. Összeveszünk, kibékülünk, hazamegyünk, reggelizünk. A hajnali kelés miatt tízre összeesnek, alszanak egy órát, ahol éppen éri őket az álom, aztán ebédig kerti mulatság.

Délben ebédet hozunk a vendéglőből, alaposan szétszórjuk a teraszon, illetve adunk belőle a szomszéd kutyának is, de enni nem sokat sikerül, mert ahhoz egyhelyben kellene ülni, ami lehetetlen, amint az köztudott. Délután becsúszik még egy alvás, utána lemegyünk a tóra, ahol a lányok félelem nélkül rontanak a lassan mélyülő mederbe. Olykor elmerülnek és tágra nyílt békaszemekkel bámulnak ki a víz alól, tekintetükben ilyenkor egyre több a huncutság és egyre kevesebb a pánik. Nem azonnal segítünk, dolgozzanak meg az életben maradásért, amúgy is szeretik a kalandokat. Utána eszünk hekket vagy kukoricát a büfében, a kicsik ilyenkor fejbeverik magunkat a lengőteke súlyos fagolyójával, esetleg odapisilnek a betonplaccra a büfésnéni teljes egyetértése mellett, majd visszamegyünk homokozni meg fürdeni és már jöhetünk is haza ágyba szédülni. Tami azonnal a falnak fordul, Bora ellenben még húsz percet beszél magában, a plüsspajtásaihoz: ő így dolgozza fel a nap élményeit. Amig ő cérnahangon csicsereg, mi összekapjuk a kertet, aztán lerogyunk a teraszon és rezgő pillákkal még iszunk valamit, ütlegeljük a szúnyogokat, és általában is olyanok vagyunk, mint a VAPE rovarriasztó cég tesztcsaládja, amint egyszerre az összes terméket kenjük, égetjük, füstöljük és tartjuk áram alatt. De hiába.

Az első hét tanulsága így szól: hiába veszítjük el naponta többször is a türelmünket, hiába csattoganak a szégyenletes taslik, és hiába van tartós izomlázunk és estére mogyorónyi lelkünk, négyen lenni egy ismerős kertben mégis piszok jó. Hozzálassultunk a gyerekek pörgős, ám egyszerű érdeklődéséhez, s ahogy az evezőtúrán vagy futópályán bele lehet kattanni a végtelen monotóniába, úgy a kicsik körkörös ismétlései is elringatnak, megnyugtatnak és végülis nevetésre ingerelnek. Ebben a katatón vigyorban pedig a nagyító üvegén át lehet bámulni azt, ahogy robotpókként szaladgálva feldolgozzák a világot, apránként elnyelik és visszatükrözik, és napszakról napszakra okosodnak. Azt hihetnénk, unalmas, pedig inkább egy folyamatos, büszke és boldog idegrohamként írhatnánk le. Ha írnánk.

• 3 hozzászólás

Nyaralunk, immár negyedik napja. Az egyik klasszikus magyar nyaralási fajtára kell gondolni, azaz “kint vagyunk a telken”, ámbár ma már szívesebben mondjuk nyaralónak. A Szentendrei szigeten, Surányban található ez a béketábor, kis faházzal egy méretes kert közepén, ami kifejezetten gyereknek való, mert zegzugos, növényes, három szintben eltolt, szóval tele van felfedezésre váró kalandos dolgokkal. A hely adottságai közé tartozik még a Duna és egy bányatóból előlépett strand, helyszíni mókusok, sünök, madarak és bogarak, nomeg remek és kevésbé, ám kockásabroszos éttermek, vegyesbolt és mobilnet lefedettség, mindenféle Balatonpartosodás nélkül, csak helyiekkel, turistáktól mentesen, falusiasan. Kertmozi és vótervörld nincs, szerencsére.

Egyáltalán nem tudtuk, hogy fog elsülni, mit szólnak hozzá az ikrek, ezért jelentős kétkedéssel érkeztünk. Annyit tudtunk a nyár korábbi hétvégéiről, hogy négyen egy nagy ágyban aludni nem tudunk, a felső szint két hálófülkéje elbírhatatlanul meleg, és az első 36 óra a lányok számára biztosan a hozzászokásról szól, ezalatt nyüszítenek, mintha az ilyesminek magas sportértéke lenne. Mire ez letelt, korábban mindig haza kellett jönni, nem tudtuk hát, mit hozhat a második nap, kialakul-e a szentabéke.

Először is elköltöttük egy horvátországi nyaralás útiköltségét a bútoráruházban és a Vaterán, a lányok kaptak saját gyerekágyakat, mi saját matracot, továbbá egy alig használt mobilklímát, így terveztük az alvás gordiuszi csomóját kibogozni. A nyaralás első napját a három nő otthon, én a házban fűrészelve és csavarbehajtva töltöttem, így vasárnap már megújult hálótermek fogadták a kisáruszállítóval plusz személyautóval érkező csapatot. Eljött az első este, én egy szuszra elnyeltem egy sört az altatás előtt, titokban letöröltünk egy-egy mázsás izzadságcsöppet a homlokunkról, aztán felvonultunk az emeletre. Persze egész nap pumpáltuk nekik, milyen menők az új, saját ágyak, mennyire klasszul hűvös lesz este, de azért volt mitől félni. Tami ehhez képest már a Bóbita-éneklés alatt befordult a falnak, Borka a dal végén követte és öt perc múlva mindketten szuszogtak. Leóvakodtunk az emeletről és a szúnyogfelhő segítségével hálaadó véráldozatot mutattunk be az Ikeának és az előrelátó eszünknek, amiért külön ágyakat adtunk a lányoknak, amik jól körülhatárolt alvási teret biztosítanak, igazodva ezzel az otthon megszokott körülményekhez. Érdemes volt napokig agyalni azon, mitől nem megy a franciaágyon a közös alvás.

Ez volt a kezdet, azóta ívelünk felfelé, az általános állapotokat pedig jól jellemzi, hogy átlag negyedóránként szakad ki valamelyikőnkből egy “eztnemhiszemel”, annyira könnyen és élvezetesen telnek az órák. A lányok fél órákat játszanak kettesben, a beavatkozásunk nélkül, jár a szájuk és egyre emberebb dolgokat mondanak. Borkából kiveszett a korábbi anyapióca, csökkent az egy négyzetméterre jutó hisztik száma is, a lányok nem tudnak betelni ennek az új világnak a folyamatos felfedezésével. Óránként járunk át az utca túloldalára Zénó kutyát megnézni, bámuljuk a bogarakat, a Dunában összevizezzük minden ruhánkat, a kertben létesült kalandparkban csúszdázunk, mászunk és távhintázási rekordokat döntünk. Nagyon jó.

Nem klasszikus nyaralás ez mégsem, ha a kifejezés pihenéssel társított jelentésére gondolunk, arról nincs szó. Inkább olyan, amilyennek egy gruppenszextábort képzelek el: egész nap folyamatos és intenzív testi és lelki igénybevétel, sok bőrkapcsolat és hangoskodás, estére pedig a táborlakók lába remeg a fáradtságtól, s csak kókadó fejjel emlegetik az aznapi különleges kalandokat, majd elalszanak a borospoharukra borulva.

• 3 hozzászólás

Szombat este, miután lenyomtuk őket a nyaraló tűzhányó emeletén az ágynyi szobában a girbegurba lószőr matracokra, s otthagytuk az édesen szuszogó kis izzadtságcsomókat, letámolyogtunk a lépcsőn és hökkent tekintettel estünk egy-egy kerti székbe, bámultunk magunk elé és a plafonra. Huszonnegyedik órája voltunk már ott, túl egy réméjszakán, ahol az családi együttalvásból holdkór lett, két vigyázzba merevedett szülő között vinnyogó kukacok tekeregtek, és túl egy rémnapon, amikor semmi sem volt elég jó, minden miatt sírni kellett, vagy panaszosan hüppögni legalább, mindenen hisztirohamot kapni, unatkozni a kalandparkká alakult kertben és megkeseredett kiképzőtisztként csicskáztatni a szülőket. A nap sütött, a csúszda csúszott, a hinta lengett, a ribizli bokorról volt ehető, a kajszi a földről, de valahogy ezekkel is mind baj volt. A hinta “billeg”, sőt “nem stabil”, a ribizli “savanyú”, anya vegyél fel, de tegyél le, de vegyél fel, “hangya seperd le”, “leveszem a cipőt” és “leveszem a pelenkát”  és egyáltalán, minden olyan “brühühűűű”. Borkából kitört minden kényszeressége, a hintát csak középen volt szabad lökni, apa vegye le a cipőjét és ha már ivott a pohárból, semmiképpen se maradjon ott az asztalon, tűnjön el, valahogy, leszarom, de ne legyen itt! Tami pedig, a mostanában sokkal reálisabb, kiegyensúlyozottabb gyerekünk összeráncolt homlokkal közlekedett a világában, és már egy botlástól is sikítórohamot kapott.

Ane már reggel belepumpált Borába egy Nurofent, hátha attól ilyen nyűgős, mert fáj valamije. Ezzel sikerült is áttolni a rontást Tamira, de később Borka is visszaszédelgett a  hisztispicsa szupersztár szerepbe. Estére gyerekszalonnát akartunk sütni a maradékukból rakott máglyán.

Az igazán furcsa mégis az volt, hogy amint elhagytuk a kertkaput, akár a szomszéd Zénókutya meglátogatása végett, akár azért, hogy kavicsot dobáljunk a Dunába vagy ússzunk a tóban, elmúlt, illetve felpuhult a kórság, újra két mérsékelten elviselhetetlen, de mértéktelenül cuki kölkünk ámította az arrajárókat.

Fel voltunk készülve arra, hogy az első nap nehéz lesz, mert bele kell szokniuk minden új környezetbe. Kifigyeltük, hogy az első napon bizonytalanok, és ez náluk szétcsúszással jár. Eddig azonban ezek az állapotok kezelhetőek voltak figyelemeltereléssel, sok öleléssel, bohóckodással, most viszont semmi sem segített, még a torkaszakadt üvöltés sem rettentette el őket negyed percnél tovább a nyűgtől.

Nem értettük a gyerekeinket. Nem a kerttel volt bajuk, nem is velünk, nem is betegek, nem fogzanak és nem menstruálnak és mégis megszorongatta a torkukat valami félelmetes vagy megoldhatatlan, amitől tükörsima pánikban töltötték a napjukat. Délután már kutatói érdeklődéssel lestem, elmosolyodik-e akár egy pillanatra is valamelyik egykor-vigyormanci, de inkább csak gondterhelt tekintettel meredtek maguk elé a hintán.

Magyarázat nincs. Egy régi barátnőnk mondta egyszer, hogy amikor már érteni véled a gyereked működését, váratlanul letölt egy szoftverfrissítést az ufók vezérhajójáról és teljesen új kínzásokkal áll elő, amikre nem számítottál és nem lehettél felkészülve rájuk. Nyilván ez történhetett nálunk is.

Már csak az a kínos kérdés feszíti egy kicsit a lelkünket, hogy a hét végén, amikor indulunk ugyanide nyaralni két hétre, vajon minek nézünk elébe? Az ágyakat mindenesetre lecseréljük addigra. Ha lesz alvás, megússzuk.

• 4 hozzászólás

Szombat reggel minden bátorságunkat összeszedtük és újra megindultunk a Szentendrei sziget felé, elvégre ennyi félresikerült nyaralási kisérlet után muszáj következzen egy csillagosötös hétvége! A csomagolás, utazás, behordás, vetkőzés és a pulzusszám fokozatos csökkenése már rutinszerűen ment, és ezúttal tényleg nem jött közbe semmi.

Nem mondom, hogy senki nem adott ki magas hangokat fülsértő decibelszinten, de az elmúlt két nap és az azt megelőző két hét nem játszik egy ligában. A kert és a négyfős intim együttlét jó elegyet képzett, a gyerekek kacagtak, mi őszintén velük nevettünk, avagy csak ámultunk a fejlődésük sebességén, a személyiségük alakulásán, a kedvességükön. Végre eltölthettünk kettesben egy nemszomorú és nemhideg estét a teraszon bor és gyertyafény mellett.

Végre olvashattunk képes magazinokat, amíg a többiek aludtak a kert egyik sarkában vagy homokozással terelték el saját figyelmüket az amúgy kéznél levő szüleikről. Végre nem esett az eső és nem kaptunk rossz híreket és senki nem volt lázas és az éjszakát is csak az csipkézte kissé, hogy Taminak előbújt a harmadik foga. Végre statisztikailag is, érzésre is több volt a nevetés, mint a sikítás.

Az elmúlt hetekben az ikrek elkezdték a járás kifejlesztését, s ez a hétvégén minőségi átcsapásba torkollott: eddig négykézláb közlekedtek, de olykor felálltak járni pár lépést, viszont mára már eltűnt a négykézláb, csak szaladni hajlandók. Kétszer is voltunk velük úgy sétálni a környező utcákban, amikor jöttek mellettünk, fogták a kezünket és végigtotyogták az utat. Nem nyolc lépést, hanem a teljes távot! Sétáltunk, többes számban, de mindenki első személyben, és ez tényleg olyan mérföldkő, ami után minden szülő áhitozik.

Tami az ujjunkba kapaszkodik, Bora dacosan elutasít minden segítséget, egyedül halad. A járás mezítláb megy a legjobban, miközben megfigyelhető, hogy minden lábujj külön is részt vesz az egyensúly fenntartásában. Váratlan nehézségekkel még nem birkóznak meg, egy kis lejtő, nagyobb kavics vagy domborulat megszakítja a sérülékeny folyamatot, olyankor tigrisbukfencek következnek, de ha ilyen nincs és a szerencse is melléjük szegődik, egészen emberszerű a közlekedésük. Érdekes módon a rengeteg egyensúlyvesztés szinte soha nem végződik fejjel a falban vagy husánggal a szemben, a járás megtanulása előtt kiképezték magukat egyensúlyvesztésben. Többnyire reptükben korrigálnak annyit, hogy fenékre huppanjanak.

A kert stimulálja a járást, de számos más mulatságra is alkalmas. Az evéshez például nem kell előke, hiszen a meztelen gyerek a barack önmagára való egyenletes felhordása után mehet a gumimedencébe, az etetőszéket pedig le lehet csapatni slaggal. Elhagyható a pelenka is, csak egyszer kellett egy pokrócról abban az ütemben leemelni az egyiket, ahogy alatta nyúlt a barna oszlop, a lenyűgöző anyai lélekjelenlét megóvta az épített környezetet a gyep enyhe kárára. Az evésben egyébként újabb bátor mérföldkő-avatásba vágtunk: Ane tegnap a kettőnknek főzött rakottkrumplit kínálta ebéd gyanánt a lányoknak, akik lelkes óbégatással benyomtak egy tányérnyit a felnőttek kajájából.

A nap túlnyomó része a kertben telt, utólag olyan, mintha ki se mozdultunk volna, pedig jártunk a visszadisszidált szomszédnál, a felsőgödi révnél, a bányatónál, az összes boltban, és a kertről még nem is mondtam, hogy fürdeni is lehetett benne meg tollasozni, az utóbbit a lányok lenyűgözve figyelték. Azaz dús programot ád a Szentendrei sziget, ha már egy boltlátogatás is programnak minősül.

A 13 hónapos ikerlányaink tehát kétséget kizáróan járnak, felnőtt kaját esznek és elkezdtek beszélni is, a “baba, bili, v(a)u, hápi, pipi” összeállítás már készség-szinten megy és az “annnnya, apapa” kifejezésekre többé-kevésbé emlékeztető hangsorokat is használják valamire. Mindezt az elmúlt két hétben fejlesztették ki, szóval lehet, hogy nem jött össze a nyaralás, de tőle várt fejlődési ugrást megkaptuk, köszönjük, örülünk.

• 4 hozzászólás