Hosszabb ideje nyomaszt már egy eléggé formátlan gondolat, inkább megérzés, miszerint rosszul beszélünk a gyerekekkel. Illetve nagyon diplomatikus akarok lenni, tehát egyes szám első személyben írom ezt az egészet, habár azt sejtem, nem csak engem érint ez a helyzet, sok-sok szülőtársam hasonló cipőben jár. Nem úgy értem a rosszul beszélést, hogy nem megfelelően hangsúlyozva, vagy nem a legjobb szavakat választva, hanem úgy, hogy lényegileg hibásan, hosszú távra kiható módon, sok feszültséget, hisztit, egymásnak feszülést kiváltva ezzel. A megérzésem megrekedt a felmerülés pontján, nem fejlődött tovább, nem kerekedett ki, csak feszített belülről, mint egy pukipirula-reklámban a sematikus belekben pöffedő piros kényelmetlenség.

Ane egy hete hazahozott egy könyvet, ami végül formát, mondatokat adott ennek az érzésnek. Baltával kopogtatta meg a homlokomat, holott semmi meglepőt nem tartalmazott, inkább csak pár egyszerű leíró bekezdéssel szembefordított saját magammal. Tízből kilenc példamondat rám illik, de ami fontosabb, az egy mondatban összegezhető alaphiba is passzol. Ez persze jó hír, mert ami egy mondatban megfogalmazható, és fel is ismeri benne magát a versenyző, az ellen könnyű tenni – akár minden mondatomat összevethetem az egyszerű kérdéssel: vajon komolyan veszem-e a gyerekem érzéseit?

“A gyerekeknek szükségük van rá, hogy érzéseiket elfogadják és tiszteljék.” Erre valójában minden emberi lénynek igen nagy szüksége van, csakhogy a kicsikről hajlamosak vagyunk azt gondolni, nekik nincsenek is még felnőtt értelemben vett érzéseik, “nem tudják, mit éreznek”, ezzel ráérünk később foglalkozni. Kicsit nagyobbaknál, ez, gondolom, átcsap oda, hogy az érzelmeik úgyis irreális vágyakat testesítenek meg, hektikusak, hátsó szándékok által motiváltak, szembesíteni kell őket a realitásokkal, nem hajthatunk fejet minden bolond vágyacska vagy ellenkezés előtt.

“Ami engem illet, ha valami miatt ideges vagyok vagy szomorú, akkor a legutolsó dolog, amit hallani akarok, az a tanács, a filozofálás, a pszichologizálás vagy a másik nézőpontjának taglalása. […] De mind közül a legidegesítőbb, amikor azt mondják, nincs jogom úgy érezni, ahogy érzek. […] Ön is tapasztalta, milyen nehéz megállni, hogy ne azokat a dolgokat mondjuk, amiket általában szoktunk? Sokunk számára a szarkazmus, a kioktatás, a figyelmeztetés, a sértegetés, a fenyegetés mind-mind bele voltak szőve abba a nyelvbe, amelyet nevelkedésünk során hallottunk. Nem könnyű a megszokottat feladni.”

Ismerős? Ha nem veszed fel a kabátodat, elveszem a cumidat! Hogy csinálhattál ekkora ostobaságot? Dehogy vagy éhes, hiszen most ettél! Hányszor mondjam még, hogy ne rajzolj az asztalra? Mit képzelsz, neked szabad, amit a tesódnak nem? Hogy merészeled direkt kiönteni a teát, mindjárt kapsz egyet! Most meg minek üvöltesz, ennek semmi értelme! Ezt mégis hogy képzelted?

Nem sorolom tovább, nekem most is borsódzik a hátam, amint leírom ezeket a saját mondatokat. Éppen csak egy kicsit kell belegondolni, mennyire feszül be az az ember, aki egész nap ezt kapja a szeme közé. A másik semmibe vétele, ráadásul jókora dühtartalommal. Elvontság. Alázás. Kioktatás. Fenyegetés. Basszus.

Ane írta épp az előző bejegyzésben, hogy “a lányok még hisznek a szavak teremtő erejében”, és bizony jó lesz fejben tartani, hogy a szavak valóban képesek a teremtésre. Ha valakinek elég sokáig mondjuk, hogy hülye, rossz, ügyetlen, gonosz és így tovább, annak hatása lesz rá és a kapcsolatunkra is. Talán nem lesz hülye, rossz, ügyetlen és gonosz, de biztosan frusztrált lesz és eltávolodik attól, aki így bántja napjában százszor is.

A könyv, ami egyébként az amerikai szerzőktől szokatlan módon mérsékelten didaktikus, bár európai olvasónak még így is késélen táncol, ad gyakorlati tanácsokat is dögivel, de talán nem is ez a lényeg, akit rábeszéltem, elolvassa majd. (Talán sosem gondoltam még ezt angolszász nevelési szakkönyvről, de ez esetben úgy tűnik, használható tanácsokat kapunk, egyébiránt.) Inkább azért meséltem el ezt a történetet, mert azóta könnyebb. Micsoda? Türelmesnek lenni. Nem mondom, hogy nem esem ki a szerepemből naponta többször is, de folyamatosan hallom a kis súgót a hátsó fertály felől: ne nézd le a gyerekedet, te nagyokos felnőtt!

• 7 hozzászólás

A Nagy Visszatérés fejezete következik. Mondjuk, ehhez ki kéne találni, hogy hol voltunk, ahonnan visszatérünk. Lehetne olyat mondani, hogy alkotói szabadságon? Vagy alkotói válságon? Ane egész biztos intenzív nyelvtanfolyamon volt, ami miatt délelőtt tanfolyamkodott, délután ikreskedett, este házit csinált, de addigra csak fél szemmel, mert a másik már hunyva volt. Én pedig úgy határoztam, hogy az elmúlt időszak fejünkre száradt ügyintézős hordalékát lekaparom egy elfogadható szintre: adóhatóság, rendőrség, önkormányzat, nyugdíjbiztosítás, javítások, megrendelések, társasági kötelezettségek, tartozások és behajtások, rejtélyes ügyirati régiségek kibogozása és ügyintézők torkán való ledugdosása. Ezek azok a velejárói a felnőtt életnek, amitől irtózom, nem csoda a felhalmozódás és a hőstudat minden újabb elvégzett telefonálás után. Minden nap kitűztem magam elé egy-két teendőt és igyekeztem bepréselni a napi kötelezettségek közé. Estére úgy éreztem magam, ahogy Pióker Ignác érezhette, amint “az esztergályosoknál már bevált gyorsvágást alkalmazva 1949. december 21-én 1470%-os országos csúcsot ért el”. Fáradt lehetett szegény.

Ane angolja immár még sokkal felsőfokúbb, az én tennivaló-listám pedig megtelt – de mondjuk inkább úgy, benépesült – kipipált sorokkal, a gyerekek is abbahagyták a múlt héten szülői nyomásra bevezetett szervezett bölcsikerülést, így visszatérni látszik az este nyolc utáni rövid, ám hasznos ébrenlétek kora, ezt igyekszem most kihasználni.

Hozzájárult hosszan tartó hallgatásunkhoz az is, hogy a lányok észrevétlenül átcsúsztak egy új minőségbe, ami nyilván szükségszerű állomása fejlődésüknek, de nekünk egyelőre úgy tűnik, a hideg tél beköszöntével együtt elegendő ok egy párosban bemutatott, önakasztásos érfelvágáshoz, kihűlt fürdővízzel és elmaszatolt búcsúlevelekkel, ahogy kell. Kissé kudarcosan éljük meg mostanában a nevelési teljesítményünket, azt hiszem.

Három pillére van az ikrek elvadulásának, és az első, és véleményem szerint katalizáló tényező ezek közül a szarás.

Ez a problémakör elsősorban Tamarát illeti, aki úgy öt hete szinte egyik napról a másikra úgy döntött, hogy nem akar kakilni. Kakilni rossz. Avagy fáj. Avagy illetlen. Nem tudjuk pontosan, de ha jön a kaki, akkor meg kell feszülni, irdatlan hangerőn visítani kell (”nem akarok kakííínííí”) és úgy csinálni, mintha egy ráspolyos dugóhúzó készülne elhagyni a kis testet, mondjuk szemüregen át. Ezt reggeltől a visszatartási ügyességtől függően akár kora estig, tízpercenként, iszonyú szenvedéssel, fájdalommal. Aztán, ha végül valahogy kicsusszan, elönti a mosoly és újra egy kedves, kezelhető(bb) kisleány keletkezik. Nem értjük. Igyekszünk kikérdezni, hogy a teste vagy a lelke fáj, igyekszünk kemikáliákkal és megértéssel és ölelkező csoportszékeléssel (ugye milyen jól hangzik?) könnyíteni a dolgát, feltárni a lelki okokat vagy rájönni a testiekre, szigorral kezelni a következményképp jelenvaló hisztis akaratosságot, de semmi nem segít. Amíg nem csattan végre el a napikaki, kisebb-nagyobb megszakításokkal rémnap van. Nem csoda, hiszen a visszatartás is elég stresszes feladat, de a feszülő, bekeményedett has, az állandó készenlét, a nagylánysági státusz elvesztésének rettegése, ami a pelenkaviselésen (vagy bekakiláson?) múlik és persze mindezek mellett az egész harchoz szükséges testi megpróbáltatások fárasztó sora egyáltalán nem kisleányálom.

A második pillér az ellenszegülés. Valószínűleg van egy válaszút minden kis szaros életében, egy elágazás, amikor eldönti a sors, hogy ő a következő hónapokban-években az együttműködésben vagy az ellenszegülésben találja meg a nagyobb örömöt, azaz a vidám, érdeklődő kooperáció ösvényére lép, vagy a mogorva, mufurc, eszetlenségig önérvényesítő sötét oldalra áll. Az együttműködő gyerekek láthatóan élvezik, ha feladatot kapnak, sőt kikövetelik az újabbat, maguktól is új kihívásokat keresnek, amit megoldva büszkén vonszolnak a szülők elé, mint vizsla a lelőtt vadkacsát. Az ellenszegülő gyerek több hasznos impulzust talál az egója folyamatos versenyeztetésében, már ami a szülővel való ütköztetést illeti, mert házon kívül persze tündibündi. Csípőből elutasít mindent, részletes koreográfiákat alakít ki, amiktől eltérni tilos és hisztiveszélyes, a leglehetetlenebb dolgokon sértődik meg, indulatos és meggyőzhetetlen – habár fenyegetésekkel, izomalapú tárgyalástechnikákkal részlegesen kezelhető. Mindkét út létjogosult és szükséges, mindkettő kell a személyiség kialakulásához, de ez utóbbi eléggé büntető, főleg sztereóban. Márpedig nálunk befutott – nem mondom, hogy meglepett, ismerve a múltjukat, de ettől még elég nehéz két olyan szülőnek, akik alapvetően utálnak veszekedni, parancsolgatni és felsőbbségi döntéseket hozni. Napról napra igyekszünk új hangsúllyal, még meggyőzőbben visítani azt a kifejezést, hogy nem szabad, de ez valahogy eleve vesztes harcnak tetszik.

A harmadik fontos eleme a közérzetrombolásnak a nyavajgás. Ez a jelenség egy általános reakcióforma, amit mindenre lehet válaszként alkalmazni. Olyan hangok kiadásából áll, amelyek leginkább egy éhes macskakölyök és egy olajozatlan kertkapu nászából születhetnek, perceken át kitarthatóak egy hangerőn és -magasságon, illetve modulálhatóak is minden paraméter mentén. Nyüszítés, nyivákolás, visítás, sivalkodás, hüppögés, nyögdécselés, annyi szavunk van rá, mint eszkimónak a hóra. Nem csoda, egész nap megy, szünet nélkül, valahogy visszamaradt a babakorból, amikor még a sírás volt az egyetlen érvényes kommunikációs forma. Elégedetlenséget fejez ki, ami sokszor érthető, de még többször inkább csak rutinnak látszik, mint a leghatékonyabb ismert elintézési forma alkalmazása. Mint amikor a rendőrök előbb gumibotoznak, csak aztán kérik az iratokat. Értelmetlenül túlzó érzelmi zsarolás, túlbiztosított önvédelem. Ha valaki azt kéri, apa, add ide a cipőmet, akkor apa odaadja. De ha már eleve ezt is a zokogás szélén hangsúlyozva, mint ahogy piroslámpás koldus igyekszik a szemedbe fúrni a tekintetét, úgy kéri, akkor apa tikkelni fog és idegesen magyarázza, hogy eddig még mindig megkapta, ezután is mindig meg fogja kapni, tök fölösleges esdekelni. Sokszor csattanok fel ilyenkor, hogy kérd vidáman és meglátod, ugyanúgy megkapod (mutatom is mindig, hogy kell vidáman kérni), és persze ilyenkor azonnal kipróbálják, igazat mondok-e, de aztán rögvest visszatérnek a szipogós kérlelésre, elvégre az a tuti kigyakorolt módszerük.

Ez utóbbi talán a leginkább elviselhetetlen mind közül. Ha egy-egy pillanatra sikerül kívül maradnom a dupla nyiffongás őrjítő auráján, és mint hangkulisszára tekinteni a körülvalóra, megértően kezdek gondolni a rángó szemhéjjal családot mészároló, amúgy köztiszteletnek örvendő egykori napközis tanárra. Olyan magunkat hallani, mint egy halottsirató tanfolyam csoportos záróvizsgáját. Drámai, patetikus, agresszív – kibaszott idegesítő, ezen nincs mit szebben mondani. Talán egy sokáig kallódó féléves kortárs operabérlet váltana ki belőlem hasonló reakciót, amit hirtelen az utolsó három napban kell lejárni.

Kakipara, ellenszegülés, nyavajgás - ez a három takarja be minden percünket, amik egyébként telis-tele vannak megható, lenyűgöző, büszke pillanatokkal is: a csillogóan értelmes és kedves lányaink fejlődés-mozijához a nagy hármas csak a filmzene. Egy bő hónap ebből a kiképzésből elöl minden jókedvet és kreatív íráskényszert, ezért is csöndesedtünk el kicsit.

• 4 hozzászólás

Attól tartok, már csak napjaim vannak hátra a rendes szülők klubjában, aztán lebukom és a szigorú szabályzat értelmében ki leszek közösítve a vármegye összes apaklubjából.

Pár napja Tamara támasztotta a kisasztalt, Borka valami rossz fát tett a tűzre, én pedig fojtott hangon, sziszegve káromkodtam egy velőset. Borkának nem kellett tolmács, mérsékelt szégyenében mosolygó szemmel eloldalgott, míg Tami zavartalanul könyökölt a háttérben. Megálltam egy pillanatra, felnéztem az eget jelentő plafon felé még némi erőért imádkozva, mire egyszercsak cérnahangot hallok ám: basszameg! basszameg! Öblös, felfújt arcú bével, középen angol th-val, amit kidugott nyelvvel sziszegve tanultunk a gimiben, ráadásul babás hanglejtéssel, amitől persze még viccesebben szólt az igazság. Elismételte párszor, ahogy mindent elismétel, és sejteni lehetett a hangsúlyokból, hogy érzi a kifejezés indulatos mivoltát, de aztán tovább gügyögött a babáihoz. Másnap délután aztán Borka ismételte meg a mutatványt, ellesve egy bazmegolásomat, vicsori vigyorral mondogatta utánam, mintha tunéziai árus lenne, vegyééé magyar!

Már akkor gyanút fogtam, amikor a röpke balatoni kiruccanás után (amit ők, ugye, a nagypapánál töltöttek) Tamara úgy kommentálta a kakilást, hogy tudóska tojásarccal, ráncolt homlokkal, csücsöri szájjal bejelentette: beleszartam ám a pelusba! Bijony, beleszartam!

Ezek szerint vége a jó világnak, amikor még lehetett róluk a fejük fölött beszélni, amikor még számíthattunk a fókusztalan nyelvi figyelmükre. Igaz, már jó ideje angolul mondjuk azokat a szavakat, amikkel egyébként felhívnánk a figyelmüket nemkívánatos lehetőségekre (így emlegetjük például a cumit és a tervezgetett ajándékokat), de ennél több elővigyázatosság nem volt a beszédünkben. Most viszont elértük a papagájkorszakot, azaz válaszút előtt állunk: mértéktelen önfegyelem vagy kismértékű szégyen a bölcsis gondozónők meg a bolti eladónénik rosszalló tekintetének súlya alatt.

Azóta nem volt újabb Eset, nem jöttek rá, hogy ezek a kifejezések a szürkezónába tartoznak, mert akkor biztos kaján vigyorral mondogatnák napestig. Nyilván azzal is sikerült így irányítani, hogy senki nem hívta fel a figyelmüket, ezek a szavak kimondva a rosszaság kategóriájába tartoznak.

De ami késik, nem múlik. És akkor apa lángoló bélyeggel a homlokán settenkedik majd ki az apaklub fénysugáros bejáratán, ahol a másik oldalon majd megvető pillantásokkal kísérik a glóriás ex-cimborák, akik persze sosem káromkodnak a gyerekeik füle hallatára, habár ulti és focimeccs közben olykor eleresztenek egy teringettét, de ez minden, a gyerek előtt nem illik, legfeljebb befelé, a szakáll felfogja, ha nagyon halkan mormolják.

• 6 hozzászólás

Talán kicsit nyűgösek voltak egész nap, de nem jobban, mint bármimáskor, szóval vidáman indultunk a plázába, hogy ott megtapasztaljuk a baba-angol bemutató óráját. Óvódányi tér, sok szülő és gyerek, zsivaj a fájdalomküszöbön, majd a lelkes forgalomirányításnak köszönhetően már csak szoba, nyolc kétévesforma gyerek a szülőjével és egy tanárlány.

A szülők körben ülnek a földön, előttük vagy ölükben a gyermek, a tanár pedig angolul bohóckodik profin, játszik a hangjával és bábokkal, nevetteti a kicsiket, az idegen szövegbe gesztusokat, magyarban is létező kifejezéseket, aktívkodást kever. A gyerekek figyelik, rémülten vagy vidáman együttműködve követik a tekintetükkel, örülnek a labdának, amit dob nekik, egyszóval részt vesznek az újszerű, szokatlan játékban.

Bora és Tamara a szekrény tetején látható plüsskrokodilt követeli, a kis szobához és fókuszált figyelemhez mérten elég fülsértően. Mi nevelőartistaként igyekszünk visszaterelni őket a közös helyzetbe, de láthatólag sem ez a törekvés, sem az angolóra nem köti le őket cseppet sem. Néha, percekre azért figyelnek, de aztán mint a lazán kikötött csónak a hullámverésben, ellibeg az érdeklődésük, a szekrény teteje sokkal hívogatóbb. Nem lenne akkora baj, ha nem szarnának magas ívben a szituáció szabályaira, de ők fennhangon valami labdát követelnek, felmásznak a szekrényre, nekünk diktálják követeléseiket. Sőt, pisilniük kell, szóval ki kell mennünk a plázába vécét keresni.

Az óra véget ér, a tanár a szülőknek igyekszik elmondani az alaptudnivalókat, a gyerekek persze zsonganak, játékokkal dobálóznak, élen a mi két forgószelünkkel, akik ráadásul beindítják a vegyél fel-tegyél le-odamegyeeeeeek-addideeeee terrorprogramot. Nem bírjuk tovább, rángó szájszéllel kitépünk az előtérbe, ahol Tami lufit követel, de elutasítom, kissé dafke, dehát legalább ennyiben jelezni akarom, hogy a szokásos helyzet az, amikor a szülő érvényesíti az akaratát, nem a gyerek. Taminál ez kicsapja a biztosítékot, ikonikus hisztit nyom cipőhúzás közben, a plázafolyosó zeng, hüledező felnőttek nézik, ahogy a visító gyereket magára hagyja a gyomorgörcs-arcú szülő, majd hóna alá csapva a liftbe szédül, s a záródó fémajtó tompítja el végül az ordítást.

Mi felnőttek méregtől elcsukló hangon osztjuk a kölköket - lehetne ez egy szokásos hiszti, amit fel sem veszünk, de nagyon megviselt mindkettőnket a helyzet, mert a két gyerek hibátlanul figyelmen kívül hagyott egy társas normarendszert és benne minket, az akaratunkat, elvárásainkat, utasításainkat, egyszóval a szülői fennhatóságunkat. Az igazi tőrdöfés pedig az volt, hogy a másik hat gyerek, ha olykor izegve-mozogva is, de magától figyelt, egy-egy szelíd szülői félszóra mederben maradt, csak a mieink bizonyultak kezelhetetlen, neveletlen hisztikupacnak.

A tízperces hazaúton elhatározást érleltünk, ezt látványosan fogjuk lereagálni. Otthon beküldtük a párost a szobájába, megmondtuk, hogy haragszunk amiatt, hogy nem fogadtak szót, és rájuk zártuk az ajtót. Aztán ötpercenként visszamentünk és megerősítettük a hírt, miszerint büntetésben vannak, mi pedig haragszunk. Egyre jobban sírtak, fél óra múltán már két bedagadt szemű, teljesen kétségbeesett csecsemő zokogott az ágyában, ekkor megkegyelmeztünk, elmagyarázva még egyszer, miért haragudtunk.

Azt hittem, lassan megnyugszanak és apránként visszacsúsznak a nyűgös, akaratos, kajadobálós, egymást pofozós megszokásba, de nem így történt. Az idő hátralévő részében két ismeretlen, nyugodt, szófogadó kislány töltötte nálunk az estét. Semmi túlpörgés, semmi nyivákolás, sőt olykor engedélyt kértek, a felszólításainknak pedig készséggel eleget tettek. Most látszott csak, mennyire más lenne, ha mindig ilyenek volnának.

Miután elaludtak, hüledezve elemezgettük a történteket. Nem volt kedvük részt venni az angolórán, ezért lázadták ki magukat a helyzetből, ami kevésbé figyelemzavarról szól, mintsem inkább tanuláscélú ellenkezésről, akaratátvitelről, legalábbis mi erre jutottunk. Ezt nem felmentésként ötöltük ki számukra, de fontosnak tűnik jól érteni, mivel állunk szemben. A következetes haragszomrád látványos hatása pedig lenyűgözött, megbabonázott mindkettőnket, merthogy eszerint igen jól megértették a büntetés és kiváltó oka közti összefüggést, tisztában voltak vele, milyen mértékben lőttek túl a célon és főként erőlködés nélkül voltak képesek az önfegyelemre, ami jó hír, mert ezek szerint a képesség megvan bennük, csak el kell várnunk tőlük a gyakorlását.

Éjfélkor muszáj volt bemennem hozzájuk és elnézegetnem kicsit a két szuszogó kupacot, mert folyton a kétségbeesetten zokogó arcuk járt a fejemben. Békésen durmoltak, a fejük éppen beleillett a tenyerembe, s ezzel az érzéssel a kezemben már én is el tudtam aludni.

• 4 hozzászólás

Számomra is megdöbbentő mértékben képes vagyok elveszíteni a türelmemet a hisztitől. Vicsorgás, erőfölény, kiabálás arcközelben, brrr. Fröcsköl ki a fülemen az adrenalin, miközben az eszem egy ilyenkor hátrébb szorult zugából jól hallom a dörömbölést is, mekkora hülyeséget csinálsz, faszikám! Mert a kiabálásból nem tanulnak, még nem, talán majd egy év múlva. Az öklendezésig befeszülő gyerek három perc múlva, amikor még ott ülnek a könnyek az arcán, vigyorogva öleli a nyakamat, én pedig persze nem tudok sértődött pofát vágni. És azt hiszem, éppen ez a kiborulásaim fő oka: eszköztelen vagyok, sőt kissé tanácstalan is.

Egyrészt úgy gondolom, hogy ebben a korban már ki kell jelölni bizonyos határokat, részben az élhető közös élet, részben a tanulás miatt. Nem kell hátratett kézzel ülni az ebédnél, ki lehet pakolni a fiókokat, szabad hisztizni is, amíg bírjuk, nem kell a mi ritmusunkhoz vagy elképzeléseinkhez igazodni, mert ezek mind irreális elvárások lennének egy kétévesnél. Ugyanakkor vannak dolgok, amiket nem akarunk engedni, amiket tiltunk és megtorlunk, de legalábbis szóvá teszünk. Ilyen például a testvérharc, a macskakínzás, a kajadobálás, az úttestre kiszaladás, a fájdalomokozás nekünk, és ide tartozik a csakazértis ellenszegülésnek az a pontja, amikor úgy gondoljuk, most már kigyakorolhatta a gyermek a saját akaratának kinyilvánítását, innentől jöhetnek a mi szerény vágyaink.

Másrészt viszont nem tudom, mivel lehet elérni az én józan belátásom ráfeszítését a kicsi egókra. Elméletileg persze itt a fejemben a megoldás: pozitív üzenetek, amik felkeltik a gyerekek érdeklődését, amikhez önként és jó kedvvel igazodnak. Játékká varázsoljuk a tanulást. Érzelmi kapcsolás, azaz ne csináld, mert ettől apa szomorú lesz. A figyelem elterelése, azaz rugalmas elhajolás a hiszti zúgó balegyenese elől. Figyelmen kívül hagyás, átlépés, bamba mellébámulás. Értelmes elmagyarázás a lehető legegyszerűbb összefüggésekkel. Ezek azonban nem is működnek mindig és olykor nem is férnek bele az élet vonta korlátok közé. És persze nem is vagyok az a szent ember, aki mindig képes mosolyogva visszanyelni a feltoluló bosszúvágyat, agressziót, türelmetlenséget. Ilyenkor jön a kontrahiszti, ami teljesen nyilvánvaló módon nem működik. A pillanatnyi problémát kezeli úgy-ahogy, de a neveléstől, a tanítástól nagyon távol esik, sőt attól tartok, inkább rossz beidegződéseket alakít ki a gyerekben. Ha kihoz a sodromból, hatalmat nyert felelettem. A bölcs apa képe helyett mitugrász vesztest emeli mintának. Mindenki veszít így.

Ilyenkor szenvedek az eszköztelenségtől. Ami kézre állna, abban nem hiszek, ami kibuggyan belőlem, azt elítélem, de a legrosszabb, hogy utána, szégyenkezve sem találok ki semmit, ami helyesebb és ugyanakkor végrehajtható lett volna. Ha bölcsibe indulás előtt valaki hörgő zokogással tépné le magáról a zoknit, miközben én adnám fel a cipőt, akkor mi van? Ha a tekintetében gyűlölettel sóz rá a kézfejemre egy teli kanál pürével, akkor mi van? Mosoly, mesék, megbocsátás? Hát nem.

Később majd többet lehet érvelni, összekötni a viselkedést a következményeivel, emlékeztetni elkövetett hibákra, óvatosságot kialakítani, de most ezek még nem működnek. A büntetés nekem esik rosszul (miközben semmi nem jobb kiüvölteni a gyomromból a helyzetet), harmadik útról viszont nem tudok. Amit nem tudok elképzelni, hogy mindent ráhagyok a babákra, megvárva, míg belenőnek a józanabbul irányítható korba.

Itt tartunk most. Jól-rosszul, vicsorogva és vigyorogva. Mire belenőnék, már pont felnőnek.

• 11 hozzászólás

Ikres családban máshogy alakulnak a tulajdonviszonyok, mint az egyenként érkező gyerekek között. Ha egyszerre csak egy fős a rugdalózós brigád, akkor világos, hogy kié a sok rugdalózó, ki kapja a macifüles fürdőköpenyt és ki mehet a nyulasmotoron. Ikreknél erre nincs mód. Nem mintha komoly nevelési elvek tennék szükségszerűvé a kommunizmust, mintsem inkább a praktikum. Ha egy fiókban ott sorakozik húsz különböző kombidressz, senki nem fogja megjegyezni, melyik tíz tartozik az egyik gyerekhez, melyik tíz a másikhoz. Amikor cipőt akarsz húzni két zsák sikítva tiltakozó bolhára, nincs kedved még egy szempontot mérlegelni (melyik az övé), miközben belefeszegeted a topánba a menekülő kölköt. A játékhalomból sem húzol ki tulajdoni alapon plüsscápákat – minden mindenkié, aztán csönd legyen! És ez ellen nem is tiltakozott senki.

Korábban úgy gondoltam, az így bevezetett köztulajdon fogalma a társasági önzés kibontakozását is gátolni fogja majd, és eleddig igazolódni látszik a feltételezés, a lányok nem önzőznek a játszón vagy a bölcsiben, sőt ha elunják az egymással civakodást, kéretlenül is odaadják mindenüket a másiknak. Folt a selymen, hogy a szakirodalom szerint majd csak mostanság következik a klasszikus játszótéri bunkózás, amikor szigorúan beszólnak bárkinek, aki hozzáér a kisvödrükhöz. Borka a napokban már táguló orrlikakkal loholt a nyulasmotorjához, amire felbátorkodott egy másfél éves és azt kántálta, enyémenyémenyém!

Közben pedig észrevétlenül lett saját tulajdonuk is, pedig mi nem segítettünk benne. Választottak. Először ágyat. Miután levettük a rácsot, az első napokban cserélgették, hiszen lehetett, és amit lehet, azt muszáj, de ma már mindig ugyanoda fekszenek. Azóta rákaptak az ízére, így van már saját cipőjük (Boráé a tulipános), saját helyük az egymás melletti babakocsiban, előkéjük (Tamié a zöld, Borkáé a sárga) és motorjuk (Tamié a lila). Általában az egyik kijelölte magának a neki tetsző tárgyat, a másik pedig ehhez igazodva azonnal imádni kezdte a párját, így ezeken nem is szoktak összeveszni. Az egyetlen, amit mindketten sajátjuknak tekintenek, pedig csak egy van belőle, az az anyjuk. Minden reggel és este hajbakapnak rajta, szóval lehet, hogy be kellene szerezni belőle még egy példányt.

• 6 hozzászólás

Bora harap. Elsősorban magát meg a tárgyakat, amik ellenszegülnek, de adott esetben Tamit is, ha ő okozza a feszültséget. Amikor harap, összeszorítja a szemét, rezeg a feje, mint aki minden erejét beleadja, sőt még annál is többet. Teljes kontrollvesztés. Amikor ezt látom, felbugyog bennem az indulat, adrenalin csorog a testnyílásaimon, legszívesebben elkapnám és agyonütném, mozdulna is a kezem, ha nem fogná le a másik agyféltekém súlyos erőlködéssel. Eleinte azt hittem, nem bírom elviselni a gondolatot, hogy értelmetlenül kárt tesz magában, meg később majd nyilván másokban is. Aztán felködlött előttem a papája, aki ha barkácsolás közben ráüt a kezére, csak attól nyugszik meg, ha teljes erőből belevághatja a kalapácsot a sarokba, s az össze is tör valamit. Dulifuli. Ezek szerint főképp az zavar, hogy szegény megkapta ugyanazt a tehetetlen agressziót, amit én is. Megalapíthatjuk a családban a Hülyén Hadonászók Indulatgazdag Baráti Körét. Majd később tartunk kétszemélyes csoportterápiákat, Pohly Bora vagyok és a dühömet másokon töltöm ki, mondja majd és szégyenlősen, oldalra nézve elvigyorodik, babrál a fürtjein.

Már csak az a kérdés, mit kell tanítanom neki? A készség elfojtását, felvállalását, okos elterelését, vagy hogy hajtson vele mozdonyt? Pont én tudjam?

Ja.

• 5 hozzászólás

A lányok tüdőgyulladása már a múlté, a felnőttsereg viszont vergődik. Ane köhögésétől nem alszunk semmit, én kontrázok, fejfájásra hivatkozom, sőt mára a derekam is beállt, amiben az a legjobb, hogy a köhögéstől összeesem, mert rángatja a fájó részeket. Ane tegnap remek húslevest csinált, de ezt csak onnan sejtjük, hogy én tudok három másodperces ízérzékelést kiváltani nyelés közbeni orrfújással, amúgy ízeket napok óta nem érzünk. Forró víz papírhússal és gyurmatésztával. Este bánatunkban megettünk egy doboz jégkrémet, ami legalább hideg volt.Lázunk nincs, de régen voltunk ennyire szar állapotban. A vad bölcsivírusok meglepő pusztítást képesek végezni a felnőttek között.

A lányok cserében életük legkedvesebb formáját hozzák, viccesek, szerelmetesek, s tegnap ebédnél elérhettük első nevelési sikerünket is. Tami ellenkezett valamiben (nem fogadta el az ebédet a felszolgált tányérban, ha jól emlékszem), mire én indulatok nélkül kikaptam a székéből és kitettem a konyhából. Ő ilyenkor az ajtónál, a zárt rácsba kapaszkodva zokog, mi pedig érzéketlen tuskók módjára hátat fordítunk. Most is így történt, de kis idő után beszaladt a szobába, majd hamarosan hüppögve visszatért és éhségét fejezte ki az általa ismert összes formában. Megkérdeztem: jó lesz-e abból a tányérból, ő szégyenlősen bólintott és megenyhült mosollyal enni kezdtett. Beismerte, hogy ez nem jött be, elfogadta, hogy a mi akaratunk győzött. Aprócska győzelem, de hatalmas előrelépés.

Ez a nap az elsőségek napja volt, délután lekoptattuk a bébiket, hogy némi levegőhöz, pontosabban ágynyugalomhoz jussunk. Nagypapáék vitték őket magukkal, s mivel ez volt az első alkalom, volt bennem izgalom – teljesen feleslegesen, hiszen a lányok és a nagyszülők is remekül érezték magukat. Mi pedig szombat délután megnéztünk kettesben egy filmet, ehhez pont egy év, nyolc hónap, két hét és két nap kellett. Menőbb lett volna, ha közben nem trombitálunk kánonban és nem repeszti ki a halántékunkat a takony, de ezzel is nagyon elégedettek voltunk. Az édes kölköknél csak az édes magány édesebb.

• 1 hozzászólás

A múltkor már emlegettem, hogy útjára bocsátottuk a Rendes Evés Projektet, aminek lényege, hogy aki a fejére borítja, vagy szándékosan a földre hajítja az ételt, esetleg élveteg mosollyal összemorzsolja a szaftos falatokat, a konyhából kivezettetik és éhes marad. A projekt meglehetős sikerrel indult, 24 órányi packázás után visszatért a rendes evés, vagy legalábbis valami hasonló. Persze néha becsúszik egy-egy ejnyebejnye, ilyenkor az aktuális szülő morc nyugalommal intézkedik, az érintett zokog, a másik pedig szeppenten nézeget. A hétvégén egy ilyen attak során megmutatkozott, milyen messzire is jutottunk.

Bora centiről centire lovallta bele magát az incselkedésbe, ahogy fogyott belőle az éhség. Egy ideig türelmet mímelve kacarásztam rajta, olykor figyelmeztetve a lehetséges következményekre, aztán egyszercsak eljött a Pont. Amikor alulról rám sandítva, mosolykával az arcán ütemesen a háta mögé, a székbe kezdte potyogtatni a parizert, felhorgadt bennem a sértett apa, engem te ne próbálgass, kis gekkó! Rácson kívülre zavartam, s filmekből ismert mozdulatokkal mutogatva az orra felé emelt hangon soroltam bűneit. Aki szándékosan maga alá gyűri a felvágottat, az így jár! dörögtem, majd visszanézve az etetőszékben maradt Tami felé, nem bírtam komoly maradni tovább. Rémülten figyelt, lesunyta fejét, tág szemekkel bámulta, figyelem-e, majd gyors kézmozdulattal előhúzott a feneke alól negyed kiló párizsit és maga elé csapta a tálcájára. Felnézett, ugye nem láttad, és egész testtartásában a lebukottak hamis reményeivel maga elé meredve rágta a kenyerét. Nem én voltam, én tényleg semmit, én még itt akarok maradni! Maradhatott.

• 2 hozzászólás

A mai nap vérengző döntéseinkről lesz nevezetes. Két témában is komoly harcokra szánta el magát az ikerház felnőtt lakossága. Az elmúlt hetek nem szűnő betegeskedése és az ebből következő bőven mért megbocsátás kaotikussá változtatta a ház életét, de ma fellázadtunk a szeszélyes csecsemőuralom ellen.

Az egyik témakör, amiben rendet kell tennünk, az evés. A lányok a bölcsiben állítólag jó étvággyal, és minimális károkozás mellett étkeznek, megeszik a vajaskenyeret és a finomfőzeléket, a felvágottat és a joghurtot, miközben a korosztályos átlagnak megfelelő mértékben terítik csak be magukat a fentiekkel. Itthon ezzel szemben az étkezés szituációjával való kísérletezés, a helyzet felmérése és határainak megismerése lehetetlenné teszi a kellő tápanyagbevitelt. Persze a torokfájásos nátha miatt amúgy sem túl éhesek, de ez biztosan nem mentség. Nem gondoljuk, hogy illendő csöndben, késsel-villával kellene oldalukhoz szorított könyékkel falatozniuk, nem tilos egymás hajára kenni a borsófőzeléket sem, de amikor napokig minden étkezés meghiúsul a ledobott, kiöntött, széthajigált tányérok miatt, amikor rendszeressé válik a “mit kérsz? - túrórudit! - tessék - nehehem keeeeell! (zokogva)” szülőszopatás, akkor lépni kell. Ma reggel a következő egyszerű szabályt javasoltam: aki szándékosan kiborítja a tányért, ledobálja a földre az étkészletét vagy általában véve jól felismerhetően kaján mosollyal genyózik velünk evés helyett, az figyelmeztetés nélkül kivezettetik a helyiségből és már nem is jöhet vissza. Ha ez az étkezés elején történik, az szívás, mert akkor ő ezt a kaját kihagyta. Persze minden startnál alaposan ismertetjük a játékszabályokat.

Természetesen minden étkezésnél ki kellett dobni valakit, aki ilyenkor keservesen zokogott a konyhaajtó rácsánál. Többnyire a másik, aki végignézte a fegyelmezést, azonnal átváltott kisangyal-kajagép üzemmódba. Szerintem hétfőre már tényleg nagyon éhesek és sok tanulsággal gazdagabbak lesznek. Lehet, hogy még nincs kellően fejlett memóriájuk és a normakövetésre sem kényszeríthetőek objektív okok miatt, de kondicionálni már biztos lehet egy másfél éves gyereket. A következő törvényt szeretnénk beégetni: aki evés helyett szándékosan a szüleit bosszantja, az éhes marad. Továbbra is szabad ügyetlenkedni, függönybe vagy hajra kenni, keveset vagy semmit sem enni, de mostantól tilos a határokat tesztelni. Mármint evés közben - egyébként persze azt is szabad, legfeljebb a határőrök olykor seggbe durrantják a legpimaszabb határsértőket.

A másik jelentős elhatározásra, amitől magunk is meg vagyunk szeppenve kissé, kora este jutottam, amíg Ane vásárolni volt, de hazaérte után ő is támogatott. Nincs több cumi. Illetve egyelőre alváshoz van egy-egy darab, de semmi több.

Hónapokkal ezelőtt már egészen jól visszaszorítottuk a cumifogyasztást, alváson, autózáson, babakocsizáson és jelentősebb vérzéssel kísért sérülésen kívül semmihez sem lehetett kapni, és ez az ikreknek is elfogadhatónak tűnt. Aztán jött a bölcsi, vele pedig az immunrendszerváltás, a folyamatos nyűgös betegség ideje. Ilyenkor az elgyötört szülő egyre engedékenyebb és a csend érdekében mindinkább hajlamos ledugózni a nyivákoló kisdedet. Az éjszakához már három-három cumi kellett (egy a szájba, s egy-egy mindkét kézbe), s különösen az utóbbi hetekben már nappal sem került ki a szájukból a közös nyelvben mimaként ismert alkalmatosság. Olykor, ha jobb kedvük volt, egy-egy órára kitéphettük a szájukból. Így tettem ma délután is, de amint sokadszor álltak zokogva a mimás polc előtt, ha megütötték magukat, ha nem sikerült betömni a csillagformát a háromszög-lyukon vagy ha a másik elvette a babát, hirtelen mérhetetlenül elegem lett. Elszabadult bennem, amit gondolatban már annyiszor lejátszottam, dédelgettem, kívántam. Szóval már semmi sem megy mima nélkül? Akkor tudjátok mit? Fogom ezt az egész dobozt és jól belevágom a kukába, látjátok, így! Itt van a szemetesben és nemsokára elviszik a kukásbácsik! (Démoni vérködben forgó szemeket és vicsorban elfúló hangot tessék mellé képzelni.) Az álmaimban egyébként az ollóval való nyíltszíní felszabdalás szerepelt, de a valóság ezúttal is racionális megfontolásokkal puhapöcsölte el a nagyívű terveket.

A következőkben ahányszor mimát kezdtek koldulni, mindig emlékeztettem őket, hogy most már soha többé nincs cumi és majd a kukásbácsik jönnek érte. Ez azért fontos, mert kell ebbe az alkuhelyzetbe egy mindenek felett való, megkérdőjelezhetetlen csodalény és a korosztály többségénél ez bizony a marcona köztisztaságis férfi. Ane később megbeszélte velük, hogy ha kedden jönnek a kukások, ünnepélyesen együtt odaadják nekik a cumisdobozt, én pedig lefényképezem az eseményt.

Nem vagyunk teljesen biztosak a dolgunkban, mert a szakirodalom szerint nem okos dolog egyik napról a másikra teljesen megvonni a cumit, ahogy a hernyós is rosszul bírja, ha holnaptól nem szúrhat. A cumi függőségnek látszik és a kábítószert fokozatosan illik elhagyni, de meglátjuk, hogy bírják. Ha tényleg fontos volt nekik, visszaveszünk a szigorból, ha pedig nem, könnyen lejönnek az anyagról és akkor mélyebb sérülés sem várható. Egy biztos, lépni kellett. Drogosnak látni a gyerekedet szörnyű, hát még másfél évesen! Márpedig az ikrek cumi nélkül bizonytalanabbak, sokszor a konfliktusok, problémák elől is cumizásba menekülnek, saját maguk számára is nehezen megokolható indulataikat többnyire a cumihiány számlájára írják. Amikor zokogva azt kiáltják, “mima, mima!”, akkor ez ma már azt jelenti: valami nem jól megy, valami nem tetszik, és ennek elviseléséhez cumi kell, sőt jár a helyzethez. Klasszikus addikció. Azt pedig nem akarjuk.

• 1 hozzászólás