Az ő 2 és 1/3 évük már nem puszta szivacsolásról szól. Ők bizony már alkotnak. Szavakat, helyzeteket, játékokat teremtenek, s hiába állnak ezek a csinálmányok a környező életükből összecsipegetett morzsákból, a végeredmény akkor is eredeti, egyedi, tehát nekem lenyűgöző, mint a posztmodern többször. Olykor azonban olyan összekötéseket végeznek el, amire tényleg csak leesett állal bámulok fel, és éppúgy érzem benne a teremtés őserejét, ahogy a többi hasonló kitalálmányukban az óvónéni vagy nagymama termékenyítő hatását.

A közelmúltban levegőztetés címén, nomeg hogy Ane nyugodtan főzhessen egy-két órát, elmentünk hármasban a Kopaszi gátra, megnézni a mozgásaktív fiatal értelmiségi családok tömeges felvonulását a barátságos öbölben. A lányok az új motorjukkal közlekedtek, én görkorin követtem őket. S ahogy gurultunk a népes sétaúton, azt kezdték kiabálni, aranykapu! Jócskán kellett gyorsulnia az agyamnak, hogy elfogadható időn belül megértsem, a szándékuk az ismerős bújócskás játék előadása sok keréken, mozgó terpesszel, motorral és görkorcsolyával, akrobatikus elemekkel.

Márpedig ilyet nem játszottak a bölcsiben, senki más nem görkorizott velük, a tévében sem láthatták, egyszóval ezt bizony összeszerelték a bölcsis játékból és az adott szituációból. Azon a délelőttön ötvenszer hajtottak át a terpeszemen, s ötvenszer vihogtak hozzá boldogan, hogy milyen jót is találtak ki. Én meg bezsebeltem a gyerekbarát tömeg összes elismerő-nevető-irígy pillantását, hízó májjal, naná.

• 4 hozzászólás

A Dédi a hétvégén megállapította, hogy az ikrekben nincs semmi félelemérzet, önveszélyesek és fegyelmezésre szorulnak. Tulajdonképpen sokszor találkoztunk már ennek a véleménynek a túl- vagy alulexponált változatával, amiknek közös fókusza (ah, micsoda fényképészeti hasonlatorgia) a gyerekek túlzott bátorsága körül fodrozódik. Ezek nem félnek semmitől, mosolyogva vetik le magukat a lépcső tetejéről a karjainkba, motorjukkal a lejtős utcán felemelt lábbal dübörögnek alá, a játszótéren pedig korukat meghazudtolva kúsznak a tornaszereken.

Aki tényleg közelről ismeri őket (a kétfős csapat tagjai Ane és én vagyunk), tudja, hogy ez megalapozott, ám téves következtetés. Megalapozott, mert tényleg belevetik magukat olyan dolgokba, amikbe sok ismerős kisgyerek nem, sőt számos ilyen helyzet nem is magáról a bátorságtól különös, hanem hogy mennyire lazán, vigyorogva, kétségek nélkül, felszabadultan, esetleg felelőtlenül bátrak. Téves mégis, mert közelről jól látszik, hogy ösztönösen különbséget tesznek azok között a dolgok között, amiket csak a felnőttek gondolnak veszélyesnek, és az ismeretlen és tényleg veszélyes helyzetek között, amikben viszont óvatosak, sőt olykor félősek is.

Amikor felvesznek a fűből egy tetemes sörösüvegüvegcserepet és ujjaik közé csippentve felmutatják, rutinból üvöltjük le a hajukat, pedig ha nem szorítják szándékosan ökölbe a markukat körülötte, nem történhet bajuk. Amikor a csúszda tetején fültől fülig mosollyal lengedeznek a keresztrúdon lecsúszás előtt, sosem engedik el, hogy a mászóka tetején hátrazuhanva leírni is véres katasztrófát szenvedjenek, mert az izmaik kényelmesen elbírják ezt a súlyt és mert miért is engednék el? Tudják, hogy olyankor hátraesnek és annak döndülő tarkó a büntetése. Amikor a mászóka létráján tepernek felfelé, a közelben tébolygó felnőtt érzi minden egyes fogásukon az óvatosan erős szorítást, a kezek koncentrált kapaszkodását, a lábak biztos alátámaszt kereső tapogatózását.

Olykor figyelmeztetem magam, hogy ha én másznék fel a csúszda létráján, biztos bosszantana közben az aggódás, hiszen hiába van magasan a teteje, nem nagyon tudom elképzelni a körülmények olyan összetett együttállását, amikor le tudnék onnan esni. Bizonyos izomtömeg-testsúly arányon túl ez nem óvatossági kérdés, ahogy járás közben sem tartunk a hasra vágódástól, erre már nem kell koncentrálni. Ma már arra sem figyelmeztetjük őket, hogy ne lakmározzanak a csikkekből, hiába ólálkodnak a kukák körül. Nem kell, már tudják, már nem törődnek ezzel külön, nem számít mutatványnak a csikknemevés. Ahogy a hintáról leesés sem. Ezért a látványos különbség szülők (plusz bölcsinénik) és a környező felnőttek között – míg utóbbiak felszisszennek minden ingatag és sebes lépcsőzés közben, előbbiek már csak szájsarkukban somollyal nézik a száguldó kukacokat.

Így sziszegtek volna családtagjaink a hétvégén is, pont a dédi előtti napon ugyanis kalandparkban jártunk, így friss élmény segítette cáfolni a kölkök félelemnélküliségét. Felzavartuk ugyanis őket a bébi akadálypályára, amit érzésem szerint három éves kortól ajánlanak a kicsiknek, de mi megszoktuk, hogy az ikrek mozgás terén koravének, hát próbálják meg.

Igaz, éppen a védőfelszerelésért való sorban állás közben kénytelen voltam egy jelentősebb Tamifenyítést lejátszani, ami talán nyomot hagyott az érzékeny lelkecske patyolat felületén, de a kalandpályán a vidám indulás hamar szűkölésbe csapott át. Úgy éreztük, nem is a feladattal vagy a veszélyekkel van a baj, hanem a körülményes felszerelés, a szoros szíjazat és hülye kobak zavarják őket. Mindenesetre hamar előadták a tériszonyos menyecske műsorát, s csak a fedett részeken voltak kegyesek átkocogni vigyorogva. A köztes részek a félelem jegyében, illetve apa-anya karjaiban teltek. Ahogy az egy kétévestől elvárható.

Még több kép a kalandparkról itt »

• 1 hozzászólás

A meztelen futóverseny ötlete természetesen nem tőlünk származik, de tulajdonképpen mi kivetnivalót találhatnánk benne? Akárcsak az ókori Athén olimpikonjai, eltekintve attól, hogy ott csak pasik szerepeltek a páston és a lelátókon egyaránt. A mozgás persze még kevéssé atlétikus, mint inkább manóstíl, de ebben is ott rejtekez az esztétikum. Az pedig, ahogy a boldog sportolók a célban az edző karjába vetődnek, több, mint megindító. Mostanság minden esti fürdés előtti program.

• 5 hozzászólás

Hasra esés a földön heverő tárgyakban. Nem tűnik velőtrázó különlegességnek, hiszen az egy-két évesek mást sem csinálnak, csak perecelnek nyakra-főre. Leesnek fentről, átesnek bármin, orra buknak saját magukban, gyufaszálakban, csempemintákban és menekülő háziállatokban egyaránt, kiesnek a hintából és lerepülnek a ringlispílről, fékezés nélkül nekirohannak a radiátor kiálló vashegyének és elengedett kézzel motoroznak le a kerti lépcsőn. A járás-látás-testtudat-érzékelés szinkronizációs szoftverük pre-béta, tele van hibával, épeszű megrendelő így nem venné át. Márcsak azért sem, mert a sok félreműködés miatt a kültakarójuk is megviselt, minden ötödik ütközés látható sérülést okoz, szóval csupa karc és folt minden kétéves.

Igen ám, de lassan beletanulnak az esésbe. Valószínűleg nem csak a mieink, akiknek remek oktatójuk volt Matimacska személyében, tanulnak meg esés közben helyes irányba fordulni még a levegőben, kezet kinyújtani, könyékkel tompítani és így tovább. Sokat esnek ugyan, de egyre nagyobb százalékban védekeznek megfelelően. Ilyenkor a mozgékonyabb darabokat már minimális szűköléssel engedhetjük a kanapé támláján gerendagyakorlatozni, az etetőszékben felállva tombolni a husipótlásért, illetve betonlépcsőkön üldözni a sebességi rekordokat, mert remekül egyensúlyoznak, szerencsével ugranak és a fejük sem olyan repedékeny még, mint például a szüleiké. A futásuk bájosan esetlen, de mászni már majomként tudnak.

Mégis, ha földön hever a felnőttnép, nem lehet annyira magunk alá húzni a lábakat, hogy ne essenek benne hatalmasakat. Egy idő után a szülő már a futás irányvektorából érzi, hogy ez bizony keresztül fog haladni az ő spiccbe hiába lapított lábfején, és mint ostor csattan a gyerek a padlón. Amennyit az inak engednek, beljebb húzzuk, de sosem eléggé. Ez az utolsó mozgásvizsgájuk. A gyerekek nem néznek a lábuk alá, mert a világ még sokkal érdekesebb, a méternyire heverő plüssmotkány annyira vonzó, hogy nincs idő holmi földbámulásra, ha érte kell rohanni. Már régen képesek kimászni a kiságy rácsain és hiba nélkül egyensúlyozni lábujjvéggel az ágykereten, de egy közeli rüszt vagy orvul útban heverő fakörte kackiás pofára eséseket eredményez. A talaj az utolsó dimenzió, amit meg kell értsenek ahhoz, hogy kinőhessék végre a manómozgást.

Az elmúlt napok felfedezése szerint az ikrek elkezdték átlépni az akadályokat. Egy hónappal a második szülinapjuk előtt ezzel az én szememben révbe ért a mozgáskultúrájuk. Egyébként nem is nézik a talajt, inkább lábbal tapintják. Ha akad a cipő, emelik a lábukat, ezzel felfedezve a terepjárás alapjait. Mehetnek tájfutni, jövő hónapra pedig becélozzuk a triciklis downhillt.

• nincs hozzászólás

Most már biztos: ezekből emberek lesznek. Korábban sokszor nehéz volt elképzelni, mert a bébik teljesen ufóból indulnak és meglepően sokáig maradnak meg olyan tulajdonságaik, amelyek felnőtteknél, sőt akár már óvódásoknál is kizáró tényezők, mármint az emberi fajból. A cselekedeteik legfeljebb durva fizikai szinten kapcsolódnak a környezetük történéseihez, és átnéznek a legtöbb élőlényen, így például egymáson vagy a születésük óta velük élő macskán is. Eleinte képtelenek járni, aztán meg hiába szaladnak már ügyesen, kerülik el ösztönösen az asztal sarkát, mégis folyton orra buknak a saját lábukban és egy-egy figyelmetlen oldalra fordulásból akkorát tudnak esni, mint a fekete-fehér burleszkekben a jégpályás jelenetek főhősei. Az ösztöneik annyira uralkodnak felettük, amit más embertől már nem viselnénk el, a gonoszos filmek sablonos főgonoszainak paródiái ők, annyira önző, tekintetlen, agresszív, kompromisszum- és elismerésképtelen mindegyik. Embertől ilyet nem vennél be, talán földönkívüli értelmes létformák lehetnek csak ennyire mások, mint mi, kifejlett homo sapiensek.

Mostanában azonban mintha megszaporodtak volna a Jelek, az emberré válás nyugtató bizonyítékai. Odafigyelnek egymásra, igénylik a másik fizikai közelségét is, nemcsak a tudatit. Együttműködnek a játékban. Formailag teljes mondatokat kezdenek használni. Humoruk nőtt. Vidám fejcsépelés helyett simogatják a macskát, fejtől farok felé, ahogy kell, amit Mati azzal jutalmaz, hogy nem menekül előlük. Az akrobatikus funkcióik már némi rutinnal működnek: nem csak a puszta vakszerencse tartja fenn őket a fotelkarfán, hanem a mozgáskoordináció nyomai. Mindezek felett és előtt pedig végre fülig szerelmesek az apukájukba, szóval tényleg embergyerekké formálta őket az idő. Tessék csak nézni, mennyire!

• 1 hozzászólás

Még annyit az előző poszthoz, hogy a canelé az álomsüti kategória. Kívül kesernyés-édes, ropogós, de amint beljebb szalad az ember foga, máris egy puha vaníliakrémbe ütközik, ami persze nem annyira krémes, mint egy créme brulée belseje, hanem pont annyira, amennyire egy sütiformában sült édességtől elvárható. Az egész canelé egy miniharmónia: különböző ízek és állagok tökeletesre komponált elegye, miközben nem rafinált, sőt annyira egyszerű, amennyire az a legfinomabb ételek sajátja. Köszönjük, Zsófi!

A sütiről akkor most egy huszárvágással (hogy ezzel a kissé idejétmúlt kifejezéssel próbálkozzam) áttérhetek végre a tornára. Születésük óta énekelek, mondókázok nekik. Voltak olyan korszakok, amikor vevők voltak az effajta költőiségre, és voltak olyan időszakok, amikor úgy éreztem, tesznek minden kultúrára, ha akad két négyzetméter hely, ahol lehet mászni és rohangálni, és ennyi hely azért mindig akad. Aztán miután kirohangálták magukat, újra lekötötte őket a vers és az ének. Persze leginkább akkor, ha a kettőt kombináltuk, vagyis dalokra tornáztunk vagy jeleltünk. Íme a levegő ördögei, Pohly Egy és Pohly Kettő: az előtérben Bora gurgulázik, a háttérben Tamara figurázik.

(Jelelős holnap jön!)

• 5 hozzászólás

Szerdán Borka mérföldkövet döntött porhanyós halomba. Régen volt már olyan változás itt az ikerházban, amire nem voltunk felkészülve, de most a jól begyakorolt kis világunkat valami új váltja fel, valami sötét és kiszámíthatatlan. Legutóbb akkor éltünk át effélét, amikor megtanulták elhagyni azt a helyet, ahol letettük őket. Az azonban egy sokkal lassabb átmenettel kímélte a változástól hideglelést kapó merev apukát. Most majd egyik reggel arra ébredünk, hogy a biztonságosan ágyukba börtönzött utódok felsírás helyett az ajtajukon dörömbölnek, miután fejre estek az ágy elhagyása közepette.

Szerencsére még nem fajult el a képesség, talán azért sem, mert ezek a mi lánykáink szeretnek az ágyukban lenni. Én mégis rettegek. Mennyire lesz durva majd az a hajnali kettő, amikor tompa puffanásra ébredünk és miután letudtuk a koponyaröntgent, kezdhetjük beleélni magunkat az új világba, amiben az ikrek immár éjjel is szabadon, saját döntésük szerint mozoghatnak a lakásban. Sajnos létezik olyan forgatókönyv, amiben a hajnalaink rossz gyermekálmok martalékává válnak.

• 6 hozzászólás

Nagyon gyorsak. Egy nap alatt képesek megszerezni a szakértelmet olyan összetett ügyekben, mint a kisszékről való leszállás, könyvhalomból a legalsó kihúzása, Tkacsov-átterpesztés félfordulattal az etetőszék tálcája felett. A finomhangolás aztán hetekig tart, a dolog pont annyira nem megy, hogy még vicces legyen a nézőnek és mégis dührohamos a tanulónak. A nyulasmotor például már egy hónapja is megvan, első perctől szerették büszkén megülni szőrén, de ennél többet a hátborzongató szerkezettel, amely egy négykerekű nyulat modellez erektált fülekkel, nem sikerült kezdeni. A türelem és a makacs gyakorlás azonban meghozta gyümölcsét, ma már két hanyag nyúlidomár sarkantyúzza a lila tapsikerekeseket. El is unták azonnal – hiszen már megy! Az új cél az ezres Kawasaki, de szerencsére ilyen apró bukósisak csak béna színekben kapható.

• 1 hozzászólás

Ma jöttem rá, hogy az elmúlt hetekben kissé túlpörgettük a gyerekeket: naponta kétszer mentünk játszótérre/sportpályára, ahol órákat mászkáltak, homokoztak, csúzdáztak és szemetet gyűjtöttek rendíthetetlenül. A szemétgyűjtési szenvedélyük szorosan összefügg a kuka szó elsajátításával: minden egyes csikket, rágógumit, madártollat, kutyakakit, söröskupakot, féldisznót odanyújtanak nekem, hogy “kuka”. Ez egyébként már a jobb fázis, mert eleinte a szájukba vették az összes féldisznót. Remélem, eljön az idő, amikor korkedvezményes nyugdíjjal végleg kilépnek a parkőrklubból kis emlékéremmel a zsebükben. A rengeteg mozgás után aztán minden este hullafáradtan vágtunk neki az esti ceremóniának, és sokszor már hétkor le kellett őket fektetni, amit miatt persze mi nem meresztettünk bánatos kutyaszemeket.

Napközben egyre hosszabban aludtak a lányok, végül a kétszer két óránál tartottunk, mégis sokszor nyűgösen és fáradtan ébredtek. Enni is annyit ettek, mint két német úszónő az olimpiai felkészülés időszakában. Bár igaz, hogy kevés szénhidrát, inkább hús, zöldség, gyümölcs meg joghurt van menün . (Nem tudom, miért nem esznek kenyeret, de a sajt-sonka-paradicsom-kenyérből csak a kenyér nem kell nekik, a kiflit is csak szopogatják, és amikor az eléri a tökéletesen kenhető állagot, akkor belepaszírozzák a babakocsi ülésébe.) Ma Tamara a kétszer két óra alvás után annyira nyűgös volt, hogy nem mentünk játszótérre (vagyis mentünk, de csak tényleg fél órácskára, és csak egyszer), inkább itthon játszottunk, olvastunk. Estére aztán kaptunk két kipihent, de álmos gyereket, meg két egészen friss és fitt szülőt, akiknek még olyan terveik vannak, hogy megnéznek este egy filmet. Persze ez a százszázalékos bukó, mindketten el fogunk aludni, de már a tervezgetés is előrelépés!

• nincs hozzászólás

Két smárolás között a lányok nyilván azon gondolkoznak, milyen extrém sportot kellene legközelebb kipróbálniuk. Merthogy nem hagytak fel a mozgásfejlődéssel sem, már nem is emlékeztetnek a másfél hónappal ezelőtti, első totya lépéseiket próbálgató önmagukra. Illetve akkor még csak Bora próbálgatott, de az egész család nevében. Azóta már Tami is remekül jár, sőt leginkább a kanapén vagy ágyon szeretnek végigrohanni, mert az olyan ingós-hullámos-izgi és egészen látványosakat lehet róla fejjel előre a szekrénynek csattanni. A napokban azonban a kanapéfutást már-már elhomályosító mulatságot találtak maguknak – beszippantotta őket a sárga lejtők adrenalintócsája. Fene se gondolta volna, hogy 13 hónaposan már hason fognak lezúgni a csúszdán. Ezt mások is így szokták ebben a korban?

• 3 hozzászólás