Az ő 2 és 1/3 évük már nem puszta szivacsolásról szól. Ők bizony már alkotnak. Szavakat, helyzeteket, játékokat teremtenek, s hiába állnak ezek a csinálmányok a környező életükből összecsipegetett morzsákból, a végeredmény akkor is eredeti, egyedi, tehát nekem lenyűgöző, mint a posztmodern többször. Olykor azonban olyan összekötéseket végeznek el, amire tényleg csak leesett állal bámulok fel, és éppúgy érzem benne a teremtés őserejét, ahogy a többi hasonló kitalálmányukban az óvónéni vagy nagymama termékenyítő hatását.

A közelmúltban levegőztetés címén, nomeg hogy Ane nyugodtan főzhessen egy-két órát, elmentünk hármasban a Kopaszi gátra, megnézni a mozgásaktív fiatal értelmiségi családok tömeges felvonulását a barátságos öbölben. A lányok az új motorjukkal közlekedtek, én görkorin követtem őket. S ahogy gurultunk a népes sétaúton, azt kezdték kiabálni, aranykapu! Jócskán kellett gyorsulnia az agyamnak, hogy elfogadható időn belül megértsem, a szándékuk az ismerős bújócskás játék előadása sok keréken, mozgó terpesszel, motorral és görkorcsolyával, akrobatikus elemekkel.

Márpedig ilyet nem játszottak a bölcsiben, senki más nem görkorizott velük, a tévében sem láthatták, egyszóval ezt bizony összeszerelték a bölcsis játékból és az adott szituációból. Azon a délelőttön ötvenszer hajtottak át a terpeszemen, s ötvenszer vihogtak hozzá boldogan, hogy milyen jót is találtak ki. Én meg bezsebeltem a gyerekbarát tömeg összes elismerő-nevető-irígy pillantását, hízó májjal, naná.

• 4 hozzászólás

Nem tudom megmondani, miért tetszett annyira, hogy tudunk együtt biciklizni a lányokkal - pontosabban én bringán mentem, ők futómotoron utánam -, de imádtam, valahogy a felnövésükhez volt köze. Az például, hogy lehagyhattuk Anét, biztos egy apa-lányai közös programot jelképezett, ahol csak mi hárman vagyunk, anyát leráztuk, most csakis a mi szabályaink szerint mennek a dolgok. Az is fontos érzés volt, hogy képesek voltak mellettem jönni, laza támadóék-kötelékben, azaz nem kalandoztak el, fókuszáltak az együtt gurulásra, még tetszett is nekik, hogy most az összetartás a feladat. Beletanultak kicsit az összpontosításba.

És persze azt se hagyjuk ki, hogy a szembejövők közül szinte mindenki megjutalmazta a két (három) majmot a köszörűköveiken egy-egy széles mosollyal, ebből is gondolom, hogy biztos jópofa látvány lehettünk. Az ikerség egyébként is végtelen örömforrás a külvilágnak, az emberek nem bírják elfojtani a vigyorgást, ha meglátják a két hasonmás kiadást, hát még, ha a vicces sisakos papával kánont motoroznak.

Kevéske csapatos kerekezés után aztán már jobban érdekelte őket a cicamászás és az időközben megkerült mászókacsúszda, de ennyi elég is volt, csak azt akartam kipróbálni, mennyi ideig fognak követni.

• 6 hozzászólás

Ikres családban máshogy alakulnak a tulajdonviszonyok, mint az egyenként érkező gyerekek között. Ha egyszerre csak egy fős a rugdalózós brigád, akkor világos, hogy kié a sok rugdalózó, ki kapja a macifüles fürdőköpenyt és ki mehet a nyulasmotoron. Ikreknél erre nincs mód. Nem mintha komoly nevelési elvek tennék szükségszerűvé a kommunizmust, mintsem inkább a praktikum. Ha egy fiókban ott sorakozik húsz különböző kombidressz, senki nem fogja megjegyezni, melyik tíz tartozik az egyik gyerekhez, melyik tíz a másikhoz. Amikor cipőt akarsz húzni két zsák sikítva tiltakozó bolhára, nincs kedved még egy szempontot mérlegelni (melyik az övé), miközben belefeszegeted a topánba a menekülő kölköt. A játékhalomból sem húzol ki tulajdoni alapon plüsscápákat – minden mindenkié, aztán csönd legyen! És ez ellen nem is tiltakozott senki.

Korábban úgy gondoltam, az így bevezetett köztulajdon fogalma a társasági önzés kibontakozását is gátolni fogja majd, és eleddig igazolódni látszik a feltételezés, a lányok nem önzőznek a játszón vagy a bölcsiben, sőt ha elunják az egymással civakodást, kéretlenül is odaadják mindenüket a másiknak. Folt a selymen, hogy a szakirodalom szerint majd csak mostanság következik a klasszikus játszótéri bunkózás, amikor szigorúan beszólnak bárkinek, aki hozzáér a kisvödrükhöz. Borka a napokban már táguló orrlikakkal loholt a nyulasmotorjához, amire felbátorkodott egy másfél éves és azt kántálta, enyémenyémenyém!

Közben pedig észrevétlenül lett saját tulajdonuk is, pedig mi nem segítettünk benne. Választottak. Először ágyat. Miután levettük a rácsot, az első napokban cserélgették, hiszen lehetett, és amit lehet, azt muszáj, de ma már mindig ugyanoda fekszenek. Azóta rákaptak az ízére, így van már saját cipőjük (Boráé a tulipános), saját helyük az egymás melletti babakocsiban, előkéjük (Tamié a zöld, Borkáé a sárga) és motorjuk (Tamié a lila). Általában az egyik kijelölte magának a neki tetsző tárgyat, a másik pedig ehhez igazodva azonnal imádni kezdte a párját, így ezeken nem is szoktak összeveszni. Az egyetlen, amit mindketten sajátjuknak tekintenek, pedig csak egy van belőle, az az anyjuk. Minden reggel és este hajbakapnak rajta, szóval lehet, hogy be kellene szerezni belőle még egy példányt.

• 6 hozzászólás

Nagyon gyorsak. Egy nap alatt képesek megszerezni a szakértelmet olyan összetett ügyekben, mint a kisszékről való leszállás, könyvhalomból a legalsó kihúzása, Tkacsov-átterpesztés félfordulattal az etetőszék tálcája felett. A finomhangolás aztán hetekig tart, a dolog pont annyira nem megy, hogy még vicces legyen a nézőnek és mégis dührohamos a tanulónak. A nyulasmotor például már egy hónapja is megvan, első perctől szerették büszkén megülni szőrén, de ennél többet a hátborzongató szerkezettel, amely egy négykerekű nyulat modellez erektált fülekkel, nem sikerült kezdeni. A türelem és a makacs gyakorlás azonban meghozta gyümölcsét, ma már két hanyag nyúlidomár sarkantyúzza a lila tapsikerekeseket. El is unták azonnal – hiszen már megy! Az új cél az ezres Kawasaki, de szerencsére ilyen apró bukósisak csak béna színekben kapható.

• 1 hozzászólás