pohly.hu : ikerház

Bora, Tamara, Anetta, Feri és Mati kalandjai

Műszaki baleset

Reggel bringázás után az irodaház öltözőjében kicsúszott a kezemből az iPhone. Nem először tett ilyet, de most szerencsétlenül és kőre esett, szilánkosra törte a kijelzőjét. Hogy Steve Jobs örüljön, és nekem iszonyú pénzeket kelljen javíttatásra vagy új készülék vásárlására költenem. Fejet hajtottam a helyzet előtt, elvégre olyan van, hogy kiesik valami a kezünkből, eltörik és drága lesz a pótlás.De azért aláaknázta a napomat az eset. Vigyem a témobilhoz, hogy megmaradjon a garancia? Egészen biztosan többféle igazolást kellene felmutatnom, többször órákig sorbanállnom rendíthetetlenül mosolygó robotasszonyok sorfala közt, majd kifizetni a készülék árának felét, egy annyira pimaszul magas összeget, ami csak autószerelőkhöz mérhető mértékben durrogtatja el az agyamat. Vagy vigyem egy nevesincs mobilszervízbe? Ott eleve nem vállalják, mert ezt a témobilhoz kell vinni, de ha mégis, ki tudja, milyen “első tulajdonostól, nem dohányzó, garázsban tartott” dzsunka kijelzőklónt sóznak rám iszonyú flegma szerelőcsávók vagy a mályvazakós főnökük még mindig szívbaljós áron, rosszul beszerelve, “tyű, hát ez itt kimaradt, no de akkor nem is kell az oda”. Vagy higgyek a Vaterán az “ócsóért helyben cserélem” hirdetésnek?

Nem. Emlékezzek, mit írt a témában Plastik Józsi. Hogy van egy srác, aki már-már kedvtelésből szerelgeti az Apple termékeket, mindent meg tud oldani, amit a márkaszervízek kéccázé’ se, mindenki csak legjobbakat mesél róla. Nézzek rá a honlapjára, aminek már a címe (Dr. iPod) is iróniáról és stílusérzékről tesz tanúbizonyságot, s a blog arról is meggyőz, ő az én emberem, vele megértjük egymást és az egész javítási hercehurca egy kolosszális udvariaskodásgálaként marad majd emlék. Megnézem még a Facebook csoportját, amiről kiderül, hogy szemérmetlenül fiatal fixis bringással állunk szemben, és már tárcsázok is.

Munka után útba estem és kijelzője is volt raktáron (a hátizsákjában), így még aznap, a kávézó teraszán, négy perc alatt úgy megjavította a szifon törött kijelzőjét, hogy alig tudtuk átbeszélni a Critical Masst meg a futártáskák előnyeit. Az ár a vaterás hirdetőével volt egy súlycsoportban, de micsoda különbség, hogy a honlap, a blog és az őt ajánló ismerőseim már-már haverommá tették Andrást, mielőtt egyáltalán megkerestem volna a törött iPhone-ommal.

Reggel még azt vizionáltam a szilánkos telefont simogatva, hogy tíz nap múlva, amit a régi és ellenszenves telefonommal és egy ostobán lekezelő ügyfélszolgálattal vívtam végig, visszakapom a szifont egy vastagabb minimálbérért cserébe. Estére kivirultam, holnap emlékezni is csak a szépre fogok. Ez itt az internet hatalmas ereje, jónapotkívánok.

Nagyon-nagyon

Nagyon-nagyon köszönjük a nagyon-nagyon sok jókívánságot, nagyon-nagyon jól esett mindegyik. Tényleg. A lányok is nagyon-nagyon hálásak lennének, de még nem tartanak a H betűnél, ezért csak boldogok, mert a B már megy. A nevezetes napra időzített upgrade-csomag révén egyébként újabb és újabb képességekkel állnak elő, a minap például elkezdtek puszit adni  - borzasztó helyesen csinálják: ráteszik az ajkukat a megpuszilandó felületre és úgy maradnak egy pillanatig, aztán hátralépnek kicsit és cuppantanak, ami inkább pöffentésnek hangzik, de a vajszívű zsűri persze elfogadja cuppnak. És szégyenlősen mosolyognak hozzá. Azóta a mosóporom is fehérebbre mos.

pict5330x.jpg

Barack (Esterházy)

Barack így hívom őket. Őszike és kajszika. A fejükön puha szőr, akár a barack héja. És illatosak, mint amikor a nagyanyám kitette az éretlen barackokat a nyári napra. Megérik ez mindjárt, mondta nekünk, és teleszaglotta a kertet a napon érő barack, az őszi is meg a kajszi. Barack, mondom őszikének, mindjárt kiveszlek a babakocsiból, hát miért sikítasz, attól nem leszek gyorsabb. Gyere, barack, leveszem a cipődet, hát ez jól tele lett homokkal, látod, ez itt a homok, amit a homokozóban úgy szerettek. Barack, szólok kajszikának, ne bántsd a macskát, amíg eszik, te sem szeretnéd, ha valaki tépné a hajad, amíg vacsorázol. Nem, ezt ne edd meg, az a cica vacsorája, még meg fogja enni. Majd később, amikor ti már alszatok, az még mind az övé. Gyere, barack, megcsikizlek, úgy szeretlek, majd megeszlek. Hamm! Szépen nyisd a szádat, így, ügyes vagy, finom a főzelék. Köszönöm, nekem is adsz belőle? Nem, ne a kezeddel, csak a kanállal nyúlj bele, látod, milyen jól megy. Hopp, ideesett a nadrágomra az egész, nem baj, barack, gyakoroljál, de csak a kanállal, a kezeddel ne trutymázd a főzeléket. Nem, a Matinak ne adjál belőle. Ő állat, állateledelt eszik. Nézd, barack, mekkora könnycsepp gördül itt az arcodon, hol fáj, adok mindenhová puszit, akkor biztosan oda is kerül, nézd csak, ne sírj, barack, látod ott a futópályán rohan körbe a megszállott lány. Látod, hogy lobog a haja? Igen, mutasd csak. Fut, lobog. Nem, anyának nincs olyan hosszú haja, és még neked sincs, látod, mi van a fejeden? Szőr, mint kókuszdión. Már mosolyogsz is. Leteszlek, nincs semmi baj, elmúlt. Hát te, kajszika, ez a két púp itt a fejeden, ördögöcske vagy? Persze tudom, a kanapéról estedben, és a másik? Látod, arra már nem is emlékszem. Gyere barack, te is barack, szépen csendben feküdjetek, aludjatok, csitt, csitt, itt a maci, itt a kacsa, jó éjszakát, vigyázok rátok.

Egy nagyon elégedett poszt

A lányok persze azután aludták át első éjszakájukat, hogy a futár meghozta az Aludj jól, gyermekem! című könyvet Kingától, én pedig azon melegiben áttanulmányoztam, és lelkileg felkészültem a nagy éjszakai evésleszoktatásra. A könyvet elolvasva végül rájöttem, hogy a gyerekeinknek egyáltalán nincsenek alvásproblémáik. Alszanak napközben a kiságyukban minden, a könyv által rossz kelléknek nevezett dolog nélkül, és nem volt még a tíz hónap alatt olyan esténk, hogy minden különösebb harc nélkül el ne aludtak volna maguktól a saját helyükön. Sőt néha az az érzésem, hogy este meg ebéd után is kifejezetten várják, hogy tegyük már le őket, fejezzük be ezt a sok bohóckodást meg abajgatást, hagyjuk végre nyugodtan és egyedül őket. Ha nem is alszanak el azonnal, szeretnek egyedül lenni az ágyban, nézegetni a cumijukat és pöckölgetni a plüssállatok orrát. Talán azért, mert folyton ketten vannak, és nekik is kell az egyedüllét. Hogy éjszakánként felsírnak pár másodpercre, természetes, még a könyv is elismeri, az a lényeg, hogy ilyenkor maguktól visszaalszanak. A korai ébredésről is kezdenek leszokni. Ma például fél nyolc volt az ébredési időpont, mi is nehezen hittük, de a lakás összes órája hét huszonnyolcat mutatott.
Tegnap beírattam őket bölcsibe 2009 szeptemberétől. A bölcsödében nem csodálkoztak, hogy jó egy évvel előbb feliratkozom a listára. Egyelőre nem sokat gondolkodtam azon, hogy jó lesz-e nekik, bírják-e, szeretik-e majd a közösséget. Azért írattam be őket, mert így beszéltük meg a munkahelyemen, és mindig jobb lemondani a helyet, mint az utolsó pillanatban könyörögni kettőért. Most úgy tűnik, hogy semmi gond sem lesz, mert nagyon vidám, jó kedélyű babák, integetnek fűnek-fának, mosolyognak korra, nemre, megjelenésre való tekintet nélkül mindenkire. Amikor reggel kigurítottam őket a babakocsiban a házból, akkor a padon reggeliző hajléktalannak integettek hosszan. Keresik a kontaktust, nem csak akkor mosolyognak, ha valaki kedves hozzájuk, hanem ők is kezdeményeznek. Jól esznek, jól alszanak, nem betegesek, stabil gyerekek. Marhára mákunk van tulajdonképpen.

pict4065.jpg

Piknik

A lányok továbbra is jócskán meghaladják a mintagyerekség minimálprogramját, ha ennél édesebbek lennének, attól már össze kéne rázkódni. Úgy látszik, a kiborulós írások közvetlen hatást fejtenek ki rájuk, jó ezt tudni. A cukisági fogadalmuk ugyanakkor nem akadályozza meg őket abban, hogy ha valamit nem élveznek, azt egyenesen megmondják. Délelőtt a Művészetek Palotájában néztünk kiállítást a Fluxus ellenművészeti mozgalom jegyében és utálták - igazuk volt, nekünk sem tetszett, hogy egy a művészetet tagadó akciókra és tárgyakra épülő irányzatot főleg tablókon és fotókon mutatnának be.

imag0047.jpg

Délután pedig, a hármashatárhegyi vitorlázóreptéren a szelet ellenezték, pedig amúgy romantikus volt a fel-alá libegő gépek és drámai felhőzet hátterével piknikelni Andiékkal, akik hoztak epret, sütit és Matyit, a világ legbékésebb csecsemőjét. A mieink, bár boldog mosolyban maguk mögé utasították a napsütést is, az utolsó fél órában már folytonos hangzavarral jelezték, hogy nagyon fúj ez a pimasz szél, menni kéne. Engedtünk az unszolásnak, hazaérve pedig már csak a jó része maradt, kellett is belőle közhelyesen szívmelengetős videót készíteni.

Most azért szurkolunk, hogy a lányok átmenjenek a szélcsatorna-teszten és senki ne kapjon fülgyulladást, felfázást vagy hasonló szélbajt - de szerintem nem fognak, eddig sem sikerült olyan extrém helyzetbe hoznunk őket, hogy meg tudjanak betegedni. A cukiság-program része az egészség is, nem?

Reggeleink

Mostanában állandó rituáléja alakult ki a reggeli ébredésnek. A folyamat kezdetén, valamikor 6 előtt felsírást hallunk, de nem a követelőző, elkeseredett és kétségbeesett fajtából, hanem egy halk, inkább emelt hangú érdeklődésnek lefordítható nyöszörgő rikkantást. A második ilyenre Ane fejére húzza a takarót, olykor egy nagypárnát is rápakol és ha tehetné, rá is ülne legott a saját fülére, de erre nem képes, marad a textil-alapú zajvédelem. Én inkább kilopakodom a konyháról elnevezett nappali-dolgozó-étkezőbe, bekapcsolom a számítógépet és főzök egy kávét. Régebben sem keltem később, így nem jelentős megpróbáltatás a művelet, mire kész a kávé, már teljesen harcrakész vagyok. Közben bekapcsolom a bébirádiót és újabban a kölkök szobasarkában elhelyezett infrás webcamet is, hogy lássam-halljam, mit bűvészkednek az ágyukban.

Aki ébren van, az oldalán fekszik és úgy matat valamivel (teszem azt a saját kezével), esetleg felül és az ágyrácsok közé font babaszórakoztató plüsskészségek obszervációjában merül el. Aki félálomban van, az négykézláb, felemelt seggel orrát a takarók közé fúrja, mint a körmét élesítő macska, csak nem olyan elegánsan, és néha előre is kúszik, akár egy rózsaszín hókotró, szétdózerolva az ágynemű-akadályokat. Aztán ahogy egyre éberebbek, elkezdenek egymással játszani (az ágyuk közös). Kedvenc foglalatosságuk még mindig a cumicsere, azaz a cumi egymás szájából való kitépése, a saját kiköpése és helyére a vadászzsákmány gyors betömése.

Ilyenkor megyek be én, az apakép. Nem mintha nem foglalnák még el magukat az ágyukban, de mivel már teljesen éberek, feleslegesen zárnánk be őket az ágyban található játékok limitált világába. Amint belépek, mindenki abbahagyja, akármit is csináljon, és az apakép kritikátlan ünneplésébe fog. Széles mosolygás, átszellemült gügyögés és kicsi táblák fej fölé emelése, “éljen apu!” felirattal. Ezt gyorsan kivélvezem, kihúzom a függönyt és megkezdem az ifjúság világnézeti oktatását.

Kiveszem az egyiket (amelyik jobban kézre esik vagy esetleg hangosabban akar jönni) és az ablakhoz sétálunk, “akkor most megnézzük a világot, mert az szép” kommentárral. A gyermek erre mint elégedett, sőt rátarti nagybirtokos, gézengúz mosollyal végigtekint az utcán, integet az autóknak és a sportpályán körbekörbe idiótázó fanatikusoknak, paskolja a hideg tapintású üveget és nagyon nevet, esetleg boldogan rácsodálkozik az erkélyen száradó ruhák színes sormintáira. Fél perc után leteszem a szőnyegre, úgyis menne, s a másikkal játsszuk ugyanezt. A világnézés élményeivel feltöltődve megkezdhető a fejlődés másik fontos eszköze, a játék. Szétpakolom a vackaikat a padlón, hogy mindenfelé találjanak érdekeset és kióvakodom a szobából.

A következő egy órában általában be sem kell mennünk, hiszen végigmatatják az összes kedvenc műanyag szemetet, amit a játéktudomány nekik szán, valamint kipakolják a szennyesfiókjukat (igen, van rajta gyerekzár), hosszan foglalkoznak a függöny rángatásával, elszórt cumik beszerzésével az ágy alól, valamint az állva visítás tökélyre fejlesztésével. Ilyenkor azért is jobb kint maradni, mert odabent ördögi büdösség kezd terjengeni, hiszen mindenki eleve beszarva ébred, vagy ha mégsem, az első félórában mindenképpen elkészül az aznapi első kaki. A sztereo szag még ennyi hónap után is lábról leverő hatással van ránk, megszokhatatlan, de őket nem zavarja, ezért nem rontjuk el a reggeli mulatságukat a tisztába tétel gyűlöletes pillanataival.

Két és fél óra ébrenlét után már nagyon éhesek, nyűgösek és hisztisek, ezért 8 és 9 között reggeli, majd babakocsiban alvás következik, de az már egy másik történet.

Mosolyerdőben

Az ikrek különös tudománnyal bírnak: ellenállhatatlanul megnevettetik az embereket. Megyünk az utcán és egyre-másra fakadnak elomló mosolyra a szembejövők, még a kőkemények sem képesek megállni, hogy legalább a szájuk széle ne ránduljon felfelé. A pattanásos kamaszoknak csak a szeme nevet és talán a szájszögletük mozdul, ha éppen nagyon elbambultak. A tejszőkén vasalt frizurás terepjárós szilikonajkak gépi mosolyra húzódnak - a homlok sima marad, nem engedi gyűrődni a Botox. A fiatal bölcsészlányok emós húgaikkal együtt kiesnek szomorú szerepükből és révedve fordulnak utánunk. A tömöttbajszú, nagyhangú családapák bátorító nevetéssel csettintenek és megjegyzést tesznek, a középkorú nők behajolnak és kishalált emulálnak, a nagyik rikácsolva rángatják kissé totya urukat - “látod, Sanyi, ikrek, hát nézzed már!” Mindenki megáll egy pillanatra és rátámaszkodik a romlatlan, gömbölyű, vigyori szimmetriára. Sokakon látom, hogy szégyellik az elgyengülést, a kéretlen kokettálást, de nem tudják visszatartani.

Amikor pedig én nézek a lányaimra, mondjuk a munkából hazatérve, vagy reggel, amikor kiemelem valamelyiket az ágyból és figyelem, ahogy kinéz az ablakon - akkor manapság elérzékenyülök, mint terhes nő a csokireklámokon. Az első, nehéz időszakban igazán féltem, hogy fogom tudni befogadni őket, nem sejtettem, hogyan bukkan elő a szeretet a feszültség és őrlő kétségek alól. Aztán mosolyogni kezdtek, sőt nevetni, tapasztalatot habzsolni és tudatosan figyelmet követelni és én már nem félek, nincsenek kétségeim, mint a középkorú asszonyok az utcán, úgy rajongok értük gátlástalanul.

Annyival jobb nekem, mint a járókelőknek, mert nem csak egy-egy pillanat jut a sugárzásukból.

pict2354.jpg

Csevegés

- Hábűűű!
- Nyenyenyenyenyinyanye.
- Hábűűű, csett, csett!
- Nyenyenyenyinyá (kacag)… és így tovább.
Tegnap uzsonna után a két lány kifordult az etetőszékből, egymás felé néztek, és hosszú percekig beszélgettek, nevetgéltek, feleseltek egymással. Most először teljesen egyértelműen beszéltek egymással. Nem sikkantgattak egymásnak, ahogy eddig is, hanem beszéltek: megvárták a másik mondanivalójának a végét, válaszoltak, nevettek. Mi meg csak ültünk ott, néztük a műsort, mint a Muppet Showban a két öregember, akiknek most kivételesen semmi cinikus nem jut az eszébe.

resize_pict2023.jpg

Nagyon sokat változtak az elmúlt két hétben. Már nem sikítoznak, inkább kiabálnak. Mosolyognak, kinyíltak. Öröm velük lenni, nézni őket. Sokáig játszanak egyedül és egymással, és ha délután öt előtt sírnak, annak elég konkrét és kitalálható oka van. Például amikor Tamara úgy akar felülni, hogy belekapaszkodik Borka fülébe, abból biztos sírás lesz, vagy amikor Borka lefordul a kanapéról és a földön landol, vagy amikor elfáradnak az ülésben, és hátravágódnak a műanyagkockákra. Az öltöztetés persze még mindig kisebb dührohamot vált ki belőlük, és Tamarából a pelenkázás is. Nem tudom, miért, de Tamara egyáltalán nem bír a hátán eltölteni kettő másodpercet sem. És ennyi idő még a japán pelenkacsere szuperbajnokság döntősének sem lenne elég. Fogom erősen a lábát, de ő mint egy utcán edződött breaktáncos átfordul a feje búbján, és már hasra is vágja magát a kibontott pelenka közepébe. Minden alkalommal. Hiába adok a kezébe olyan varázstárgyakat, mint Neogranormon meg popsitörlőkendő-doboz. Végül legtöbbször a zuhany segítségével popsitörlünk, és már megtanultam a négykézlábra állt gyerekre hátulról feladni a pelenkát. Többen a szelíd, később a brutális lefogást javasolták. Amióta főzelékeket meg pépet esznek, naponta négyszer kakilnak. Nincs lelki erőm ennyi szelíd, később nem szelíd erőszakhoz. Egyelőre.

resize_pict2116.jpg

Készülődés III.

Egy darabig tanácstalanul álltunk a méretes lazacfilé előtt: levegyük-e a pikkelyes bőrét és ha igen, hogyan? Aztán beütöttük a YouTube keresőjébe a “lazac, bőr, eltávolítás” szavakat és az internet nevű csodálatos világtalálmányt dicsőítve megnéztük a számos amatőr főzősvideó némelyikét. Egyúttal kiröhögtük az amerikaiakat, hogy mekkora feneket kerítenek a médiacsinálásnak: 2:43 alatt sikerült bemutatni az egy “éles késsel válaszd el a bőrt a hústól” módszert. Ha már ott jártunk, megnéztük a “lazac, sütés” keresést is, és elképedtünk, milyen sokan csinálnak igazán kőamatőr főzősót a konyhájukban. Aztán visszatértünk a karácsonyi munkamenetbe.

p1100574s.jpg

Este nyolc után kezdődhetett az ünnepi meló, amikor a lányokat már lenyomtuk. Karácsonyi dzsezzklasszikusokkal és vörösborral könnyítettük a főzési, lakásdíszítési és csomagolási munkálatokat. A legjobban minden bizonnyal Matimacska szórakozott, mert a csirkecsontozás és lazachámozás közben keletkezett potyadékból alaposan belakomázott, hajnalban szőrös hógolyóként vonszolta magát ide-oda. Éjjel egyre végeztünk: ajándékok aranybőrben, kaják előkészítve, buja díszek lógnak a lámpákról, csak a fát nem tudtuk lekezelni, ez most jön.

És láss csodát: kutya fáradtak voltunk, Borka tegnap délután egy messzehangzó sikítás-parádéval javította a jókedvünket és enni sem volt hajlandó, mégis előbújt a karácsonyi hangulatunk. Nem viseltünk plüss rénszarvasszarvat és piros sapkát fehér bojttal, nem használtunk csillagszórót és szaloncukrot az önvidámításhoz, de mégis itt ült a Jézuska az egyik sarokban és nagyon drukkolt a csapatnak. A zenékre lógázta a lábát, a felsírásokra összeráncolt homlokkal mosolygott, egyik-másik ajándékot meglátva csettintett, de leginkább csak elégedetten bólogatott.

Apa képei

Hétvégén nem írunk. Hétvégén csecsemőgondozunk szünet és plusz energiák nélkül. Ezért hétfőn foglaljuk össze az amúgy eseményteli napokat. Vagy nem.

Az előbb írtam egy hosszabb dolgozatot a hétvége történéseiről. Volt benne sok nehézség és vidámság, vicces kifejezések és részletes leírások, valamint egy hasonlat is. A szombat esténél tartottam éppen, de máris nagyon hosszú volt az írás és ahogy visszanéztem rá, nagyon unalmas is. Éppen az a fajta napló, ami senkit nem érdekel, még a szerzőt sem, mert csupán a történeseket rögzítette, a tanulságokat nem. Szóval kitöröltem.

Helyette inkább elmondom a lényeget. A hétvégén igazán mélyen, menthetetlenül, kritikátlanul beleszerettem a lányaimba. Zűrösek voltak és bosszantóak is néha, de mégis. Megszerettem bennük, hogy az enyémek, meg hogy Anetta lányai, hogy hurkásak a combjaik és visszaválaszolnak, ha babanyelven sikkantgatok nekik. Lebilincsel a mosolyuk és bizserget, ha simogathatom őket, főleg, ha visszaadják az érintést. Kezdem érteni ezt az apaság-izét. Onnantól kezdve létezik, amikor észreveszed, hogy viszontszeret a gyereked. Örül, ha meglát, figyel, ha felé fordulsz. Rájössz, hogy milyen fontos lettél. Nekem most ilyen ez az apaság-izé.

Tehát, nem írom le, mi történt a hétvégén, inkább felteszek pár képet, ami éppen ebben a hangulatban született. Biztos értitek majd.

xpict1407.jpg

xpict1394.jpg

xpict1412.jpg

xpict1398.jpg

« Korábbi bejegyzések  

Címkék

No tags were found that match the criteria given.

Videók

 

Múló idő

Ikrek születése óta:
10 év, 1 hónap és 5 nap

Esküvőnk óta:
10 év, 3 hónap és 4 hét