A mi kis ikreink sokat finomodtak ugyan az elmúlt hónapokban, de ezt csak úgy kell érteni, hogy kifinomultabb, pontosabb mozgáselemek segítségével ránganak-tekeregnek-esnek-kelnek szünet nélkül. Szerintem például azért soványabbak (oké, nyúlánkabbak) az átlagnál, mert képtelenek türelemmel viselni a saját evésüket, azaz ennek a tevékenységnek a helyhez és helyzethez kötött voltát. Belégtornáznak az etetőszékeikbe, minden kanál ételhez vágnak egy grimaszt, majd térdelnek, guggolnak, felállnak, kiülnek a karfára – miközben boldogan mesélik, hogy innen Tami egyszer kiesett –, mérlegállást mutatnak be, végül egykezes homloktámaszban, lábbal igyekeznek elérni a kanalat. Ilyenkor üvöltök, ők visszaguvadnak a székükbe (”csak guggolok, azt leheeet?”), de mint egy szél pengette feszes szárítókötél, rezegnek és hamarosan újra saslengést gyakorolnak a fűtéscsövön. Egyébként mindenben ilyenek, csak az evésnél viselem ezt a legnehezebben. Látom, hogy éhesek, de mégsem esznek, és ez az a fajta logikátlan ellentmondás, amitől agyam kisebbik, ám merőben erőszakos progmatos része könnybe lábad és úgy visít. Kedvenc játékuk mostanában, hogy apa legyen farkas, azaz üljön le a szőnyegre és ne csináljon ott semmit, míg ők szaporán futnak körülötte két méter sugarú körpályán és vihogva emlegetik a puszilós farkast, aki nem harap. Futnak, ez a játék lényege, a farkaskaland csak a habköret.

Olyanok, mint két áramütötte kacagórobot, akik végtagjai körül ibolyaszín villámok repedeznek szolid remegés és ózonszag közepette. Felületes szemlélő azt hihetné, nincs rajtuk kikapcsológomb, pedig van olyan módszer, ami rezzenetlenül figyelő mongúzokká változtatja őket. Nem hittem, ma sem hiszem, nem is igazán értem, de boldogan alkalmazom.

Bele kell kezdeni egy mesébe. De szó sem lehet ám sárkányról, hercegnőről vagy vakond és gólyáról – ezekkel is leköthetőek, de kis idő elteltével elmozognak előle, mint bokszoló a lábmunka-edzésen. A mese egy olyan gyerekről kell szóljon, akivel a lehető leghétköznapibb dolgok történnek. Nem akar hazajönni a bölcsiből, hisztizik, ellenkezik, húzza az időt vagy éppen nem akar felöltözni – mesénként egy rosszaság. Egyszerű, banális, didaktikus tanulsággal záródó mesék, mentesek mindenféle csodás elemtől, fantáziától, váratlan fordulattól. Pocak Pali nem akart hazajönni a bölcsiből, anyukája ott hagyta, Ildi néni hazavitte, de ott nem volt mivel játszani, így estére már nagyon haza szeretett volna menni ez a Pocak Pali. Cizelláltabban, persze, de tartalmilag ennél nem árnyaltabban.

És a két kis rugóláb megkushad, tág szemekkel és ráncolt homlokkal figyel, nem moccan, néha belekérdez vagy inkább segít, ha a felnőtt elakadna, és közben csinálja, amit éppen kell neki. Elfelejt tiltakozni, elfelejt hisztizni, tág szemekkel és ráncolt homlokkal öltözik, lapátolja a spenótot vagy baktat az apukája után, mikor mire kapott parancsot családi hipnotizőrétől.

Az ötletet Berg Judit Hisztimesék című első kötete adta. Anetta kezdett efféle történeteket gyártani, s a lányok egyrészt követelték az újabb epizódokat, másrészt valóban kiestek dackorszakkal súlyosbított egyéniségükből a történeteket hallgatva és éveket öregedve engedelmeskedtek a legképtelenebb szülői kívánságoknak is, amíg a mese kitartott. Amint elfogyott, azonnal visszaszédültek a csakazértis-paradicsomba, de addigra már orvul rájuk húztuk a kezeslábast.

Ezzel a módszerrel a legnagyobb sikeremet akkor értem el, amidőn egy deres szombat délben a játszóról ballagtunk haza egy mese jótékony ernyője alatti védettségben, Mester és a két kis elbűvölt Margaritája. Megálltunk egy részletet alaposabban tisztázandó, én görcsösen beszéltem tovább, mígnem arra lettem figyelmes, hogy egy utunkat keresztező apuka és kisfia megállnak mellettünk és a kölök felveszi ugyanazt a bávatag szemtartást, amit a lányaim szoktak ilyenkor. Földbe gyökerezett lábbal hallgatózta a mesét, az apuka olykor megkérdezte, nem mennének-e már, de a fiúcska rá se nézve hessegette el, s amint mi továbbindultunk, követni kezdte a kompániát.

Aztán, amint a mese nem tudta kikerülni saját végét, a lányok azonnal sivalkodásba fogtak, a mögöttünk lopakodó csapat pedig, elveszítve a varázspányva erejét, lemaradt, rájuk ült a fülpirosító, hideg köd, s lassan elhomályosodtak a téli délelőttben. Akárcsak az illúzió, hogy ez egyszer hazaérthetünk vaskosabb visítás nélkül.