Újabb mérföldkőre ismertem rá abban a folyamatban, amint a szaróparizerből embertárssá válik a gyermek. Az első években igazi cselédjeik vagyunk – eleinte csak a visításából kell kitalálnod, mire vágyik, miért kell azonnal elrohannod és hálás vadászkutyaként fogaid közé szorított plüsskacsával lihegni az ágya előtt, várva a buksisimit. Amit nem kapsz meg, amúgy, de ez egy másik beszélgetés tárgya lehetne. Később csak annyival javul a helyzet, hogy már embernyelven sivítják a füledbe, minek is kellene azon nyomban felbukkania a kezeik között. Néha felkapod a vizet és visszamorransz, mint az éhes medve, “talán légyszíves”, de tudod, hogy ez még sebtapasznak is kevéske elégtétel, hiszen ugyanúgy pattansz, mondjuk a cumiért – ő vidáman kibökött egy kéremszépent, te viszont kikászálódtál a meleg paplan alól és a fájós derekadon meg a hajnali órán zsémbelve, horkoló aggyal botorkáltál el a szomszéd szobai cumitárhoz.

A varázspillanat akkor jön el, amikor egyszercsak eszedbe jut, tulajdonképpen te is kérhetnél valamit a gyerektől, hátha teljesíti. De nem ám mutatványt, az már régen megrendelhető, hanem valami segítségfélét.Esténként, ha egyikünk tovább bírja a tévé előtt, bedugja a fejhallgató drótját a készülékbe, hogy a másiknak ne valami intelligens stúdióbeszélgetésre / zajos pornóra kelljen elaludnia. Reggel aztán, amikor a lányok átjönnek a mi ágyunkba, befészkelnek az ölünkbe és babatévéééét üvöltenek illedelmesen, az éberebbik felnőtt kitapogatja a távirányítót, kapcsol és hátrabukott fejjel szolgál tovább tévéfotel gyanánt. Igen ám, de nincs hang! Oké, kászálódás, gyerek ölből kiforgatása (üvöltés), tápászkodás, drót kirántása, visszafészkelés, gyerek vissza ölbe, hátrakonyuló fej, pihegés. Egyszer aztán gondoltam merészet és megkértem Borkát, húzza ki ő a csatlakozót. Illetve inkább lemondó hangsúllyal felnyögtem, tudván, hogy úgysincs esélyem: nem húznád ki te?

Helókittis motívumokkal díszített zsebnindzsaként küzdötte el magát a paplanhullámok között a készülékig, harci kiáltással kitépte a vezetéket és büszke vigyorral ügetett vissza az anyaölbe. Segíthetett, és még élvezte is. Azóta elég kimondani, hogy nincs hang, máris versengve startol a kihúzóbrigád.

Annyira megszoktuk, hogy mindig mi szolgáljuk ki őket, hogy villámcsapásként ért a felismerés: elértek abba a korba, amikor feladatokat bízhatunk rájuk. Igaz, egy kutya is idehozza a papucsomat vagy az etetőtálkáját, de korántsem mosolyog olyan szépen, mint a közreműködésére büszke, apaszemefénye kisgyerek.

• 1 hozzászólás

Atyaég, Ezek elkezdtek reggel hétig aludni!

Az első komolyabb hóesés hozta az első meglepetést, azóta pedig hiába váltogatják egymást telek és tavaszok napokon belül, többször is  jócskán hat után ébredtek az ikrek. Persze nem akarjuk elhinni, keressük az okokat átalakuló fektetési szokásokban (kitolódik nyolc utánra), megfázásban és kapcsolódó gyógyszerekben, kisimult lelkecskékben, szerencsében és véletlenben, de azért azt már tényleg nem gondolhatjuk véletlennek, hogy átlagos estével, kiváló egészséggel és korántsem megterhelő egész napos itthoni lébecolással vágva neki az alvásnak nem kelt fel még mindig senki, amint ezt írom, pedig hétnullanégyet mutat az óra. Felsírt egy hangocska fél hét előtt, de a belépés előtti kötelező megtorpanás az ajtó előtt (hátha visszaalszik) eredményes volt.

Annak, aki nem követte szorosan az elmúlt két évünket, illetve akinek nem volt mostanában dolga kisgyerekkel, nem tudom elég érzékletesen leírni, micsoda változás volna, ha tényleg megtörténne a lehetetlen. Hasonlatos az első lépésekhez, szavakhoz és negyedórás együtt játszásokhoz.

Ébredeznek, mennem kell. De már jön fel a nap, tél közepén! Hurrá.

• 6 hozzászólás

Persze, ahogy leírom, már eszembe is jut, hogy nem az utolsó, de tényleg az utolsók egyike. Az utolsó babaság címért nagy hajtás lesz a végén, szerintem az etetőszék-használat és a pelenkába kakilás fognak versenyezni, amelyik tovább marad, az nyer. De ha ezeket nem számítom, vagy mondjuk lakberendezésre szűkítek (nem jó, az etetőszék is az), vagy akkor önvédelmi eszközökre szűkítek, ami szintén hülyeség, de már belekavarodtam, szóval a lényeg, hogy az utolsó távoltartó eszközt, a konyha és előszoba között felállított babarácsot valamelyik nap leszereltem. Ráeszméltünk, hogy már csak magunkat szívatjuk a ki- és bezsilipeléssel, a kölkek amúgy is bejutnak a konyhába, ha nagyon akarnak, már meg lehet velük beszélni, hogy jöjjenek ki innen, ráadásul már nem is ártanak maguknak ezen a helyszínen jobban, mint akárhol a lakásban.

A babakocsik jó részét már eladtuk, kalapács alá kerül a babahordozó és utazóágy is, a rácsos ágy ősrégen nem rácsos, a rugdalózó sem alapeleme a ruhatárnak és a bilik is porosodnak valahol, ahogy kacsaúr, a vécészűkítő is megkapja nap mint nap, amint a lányok a vécédeszkán egyensúlyozva csivitelnek, hogy ő már bizony egy régi kurzus szomorú képviselő-kacsája csupán. Ez a rács volt az utolsó atavizmus, egy letűnt korszak itt ragadt tanúja, egy értelmetlenné zsugorodott régi barát, amit ma már csak elnéző, sőt lekezelő mosollyal tolt félre mindenki. Még a lányok is, akik megtanulták erőltetve betolni a rácsot, sorvasztva ezzel a műanyag elemek élettartamát és a vaterás eladhatóságot.

Régebben sokszor képezte az elgyötört szülő utolsó menedékét, ha bezárkózott a konyhába egy háborítatlan kávéra, mert tudta, hogy a legrosszabb, ami történhet, két síró gyerek a rácsnál, akik nem látnak rá a sarokban rejtekező szülőre. Ma már nem kell így elbújni, mert egyrészt ott lehet őket hagyni egy kávézás erejére, másrészt ha mégsem, őrjöngés helyett kijönnek édesen érdeklődni, mit csinálunk. Sokkal partnerebbek, még visítva is, mint egy évvel ezelőtt, az ön- és közveszélyességük a konyhában sokat csökkent. Az étkezőasztal tetején például csak akkor “mővelkednek”, ha velük vagyunk és megengedjük, s mivel ezt sikerült elérnünk, elhárult az akadály az akadály elhárítása elől, nincs többé rács.

• 2 hozzászólás

Tegnap Tami, amint kivettem az autósüléséből egy plázaparkolóban, ezt mondta hibátlan hangképzéssel: Apa kezét kell fogni, mert autók jönnek. Összetett mondat, telistele középhaladó nyelvi elemekkel. Miért fontos hír ez?

Nem a gyermek okosságára szeretnék kitérni, efféle kínálkozó csapdákba nem esem könnyen. Sokkal inkább azt akarom lefesteni, miért mos majd mostantól tisztábbra a mosóporom, a perem alatt tanyázó kórokozókról nem is beszélve. Hát azért, mert végre rutinból csacsoghatunk, és úgy sokkal könnyebb (a mosásra meg a peremre figyelni).

A kapcsolatunk eleinte egy képzett szónok és egy (két) fűtőtest viszonyára emlékeztetett. A szónok válogatott cirádákkal udvarolja körbe partnerét, amely néhány gurgulától eltekintve néma közönnyel ontja a meleget tovább. Később a kapcsolat átlépett a gazdi és rigója viszonylatba, ahol nagy figyelem esetén a tulaj akár tízféle különböző füttyögő csipolást is meg tud különböztetni. A következő mérföldkő az ember-kutya kommunikáció, aztán jöhet a tervező csevelye tolmácsrobotjával, amely színtelen géphangját a programhibák miatt olykor rádiózajtól reccsenő sípolásokkal színezve ugyan, de kimondja a szótári alakokat, a tervező pedig érti, ha igazán odafigyel és légy sem zümmög a környező köbkilométerben. Edzett nagyszülők ezen a ponton kezdenek fel-felkiáltani, hogy jéééé, tényleg azt mondta a kis szaros, hogy libikóka! Ilyenkor mi segítünk felismerni a helyes kifejezést (esetünkben a “cica” főnevet), de innen már csak percekként tovalibbenő hónapok vannak hátra a többnyire helyesen tippelő rokonságig.

Az utóbbi idők nehézségeire csak tegnap döbbentett rá Tami mondata, innen visszanézve tűnik annyira figyelemigényesnek a közelmúlt. Olyan ez, mint amikor már hónapok óta jársz egy tanulatlan finnel, aki általános másodikban abbahagyta az angolt, így kénytelenek vagytok kézzel-lábbal és alapszavakkal megérteni egymást, s ez sok keservicces helyzetnek ad táptalajt. Aztán elküldöd a finnedet magyartanfolyamra, és amikor először ejti ki váratlan tisztasággal azt a mondatot, hogy “ilyen szart még soha senki nem főzött nekem!”, felderül a képed, mert végre nem kell izzadó hónaljjal összpontosítanod, mit is beszél a másik, elvégre az anyanyelveden szólt hozzád, amit négyes viharban, usánkával a füleden is megértesz. Nem kell többé a felcsendült hangsort csodálatos sebességgel végigfuttatnod az összes hasonló hangalakú kifejezés adatbázisán, nincs találgatás, visszakérdezés és bármit jóváhagyó hümmögések tökélyre vitele, csak a szabad eszmecsere reggeltől napestig.

Igen, Tami megkezdte anyanyelvének használatát. Bora némi kásával ugyan, de követi, a számára szokatlan mértékű elmaradást iszonyú hisztiparádéval és ellentmondást nem viselő anyázással ellensúlyozva. Nem baj – ha nem vágjuk ki az ablakon, hetek múlva ő is ékesen szól majd, és akkor egyetérthetünk az alább mozgóképen vidámkodó ikrekkel, tényleg megérett a meggy.

• nincs hozzászólás

Hasra esés a földön heverő tárgyakban. Nem tűnik velőtrázó különlegességnek, hiszen az egy-két évesek mást sem csinálnak, csak perecelnek nyakra-főre. Leesnek fentről, átesnek bármin, orra buknak saját magukban, gyufaszálakban, csempemintákban és menekülő háziállatokban egyaránt, kiesnek a hintából és lerepülnek a ringlispílről, fékezés nélkül nekirohannak a radiátor kiálló vashegyének és elengedett kézzel motoroznak le a kerti lépcsőn. A járás-látás-testtudat-érzékelés szinkronizációs szoftverük pre-béta, tele van hibával, épeszű megrendelő így nem venné át. Márcsak azért sem, mert a sok félreműködés miatt a kültakarójuk is megviselt, minden ötödik ütközés látható sérülést okoz, szóval csupa karc és folt minden kétéves.

Igen ám, de lassan beletanulnak az esésbe. Valószínűleg nem csak a mieink, akiknek remek oktatójuk volt Matimacska személyében, tanulnak meg esés közben helyes irányba fordulni még a levegőben, kezet kinyújtani, könyékkel tompítani és így tovább. Sokat esnek ugyan, de egyre nagyobb százalékban védekeznek megfelelően. Ilyenkor a mozgékonyabb darabokat már minimális szűköléssel engedhetjük a kanapé támláján gerendagyakorlatozni, az etetőszékben felállva tombolni a husipótlásért, illetve betonlépcsőkön üldözni a sebességi rekordokat, mert remekül egyensúlyoznak, szerencsével ugranak és a fejük sem olyan repedékeny még, mint például a szüleiké. A futásuk bájosan esetlen, de mászni már majomként tudnak.

Mégis, ha földön hever a felnőttnép, nem lehet annyira magunk alá húzni a lábakat, hogy ne essenek benne hatalmasakat. Egy idő után a szülő már a futás irányvektorából érzi, hogy ez bizony keresztül fog haladni az ő spiccbe hiába lapított lábfején, és mint ostor csattan a gyerek a padlón. Amennyit az inak engednek, beljebb húzzuk, de sosem eléggé. Ez az utolsó mozgásvizsgájuk. A gyerekek nem néznek a lábuk alá, mert a világ még sokkal érdekesebb, a méternyire heverő plüssmotkány annyira vonzó, hogy nincs idő holmi földbámulásra, ha érte kell rohanni. Már régen képesek kimászni a kiságy rácsain és hiba nélkül egyensúlyozni lábujjvéggel az ágykereten, de egy közeli rüszt vagy orvul útban heverő fakörte kackiás pofára eséseket eredményez. A talaj az utolsó dimenzió, amit meg kell értsenek ahhoz, hogy kinőhessék végre a manómozgást.

Az elmúlt napok felfedezése szerint az ikrek elkezdték átlépni az akadályokat. Egy hónappal a második szülinapjuk előtt ezzel az én szememben révbe ért a mozgáskultúrájuk. Egyébként nem is nézik a talajt, inkább lábbal tapintják. Ha akad a cipő, emelik a lábukat, ezzel felfedezve a terepjárás alapjait. Mehetnek tájfutni, jövő hónapra pedig becélozzuk a triciklis downhillt.

• nincs hozzászólás

Számomra ma derült ki, hogy minimum egy csodagyerek van a fedélzeten. Talán a másik is az, de ő még nem bizonyított.

A délutáni alvásuk alatt betettem az Elnök emberei hatodik évadot, de egyetlen epizód sem tudott végigmenni, az utolsó percek alatt felébredtek. Filmpillanat állj, s a kissé nyűgösen ébredő ikreket kihoztuk a nappaliba, hogy immár a karjainkban fejezhessék be a felkelés megterhelő mozzanatát. Tekeregtek, nyüszítgettek, ilyenkor nem találják a helyüket. A képernyőn közben egy gondterhelt mondatba fagyva Toby arca tátogott. Azt találtam kérdezni, beszéljen a bácsi? Szomorú szemmel bólogattak, majd beletörődő nyugalommal meredtek az újraindított cselekményre.

Bartlet elnök, népes stábja kíséretében az elnöki különgépen repült Kína felé, de szklerózisa miatt éppen megbénult, így veszélybe kerül a csúcstalálkozó. A tisztiorvos végül feljavította annyira, hogy tolószékben ugyan, de újra el tudta látni feladatát, nem kellett tehát visszafordulniuk. A velük utazó újságíróknak bejelentést készült tenni az egészségügyi problémáról és egy másik válsághelyzetről. Itt kapcsolódtunk be teljes létszámban a történetbe. Beültették az elnököt egy tolószékbe, segítője tolta volna a sajtóterembe, de egyedül akart begurulni a nyilvánosság elé. Közelről látjuk a kezét, amint remegve erőlködik a kerékkel, arcán alig rezzen érzelem, még remegés, aztán lassan, döccenve, de elindul a kerekesszék. A vágás után a folyosót látjuk az egyedül a bejárat felé távolodó elnökkel, képen kívül felhangzik az ilyenkor szokásos “Hölgyeim és uraim, az Egyesült Államok elnöke!”. Ekkor szólalt meg az addig szokásához híven rezzenéstelenül figyelő Bora.

Nekem tátva maradt a szám, aztán elsötétült a kép és elindult a stáblista.

Bora azt mondta: vége van. Ezután jött az elsötétedő kép. Levette a dramaturgiából, a zenéből, a képekből, nem tudom, de tényleg tudta, hogy vége az epizódnak. Csak úgy megjegyezte mellékesen, aztán felkászálódott és elbotorkált rajzolni vagy babát vetkőztetni.

Nekem még mindig égnek áll a hajam. Két évesen felismerni a dramaturgiai fordulópontot, leradarozni az indirekt eszközökkel bemutatott csúcspontot, az eléggé hoppá, nem?

• 2 hozzászólás

Ma este levettük a rácsot. Azzal mutattuk be, hogy meglepetés, hűdenagylányoknak már egyedül lehet be- és kimászni. Imádták, ki-be tornáztak, meg voltak illetődve, pakolták a csomagban érkezett új ágyneműt a fejükre. Eleinte még el sem hitték, kérleltek, ha át akartak menni a másik ágyba. Mondtuk, mássz ki, ott be, ügyesnagylány!

Az elalvás is zökkenő nélkül ment, senki nem mászott ki, elvégre álmos volt, olyankor ők az alvást választják. Az éjszakáról pediglen beszámolunk. Nem tudom elképzelni, hogy reggel hétkor ugyanott, ugyanúgy, komoly hajnali feketemisére számítok. De nem lesz igazam.

• 4 hozzászólás

Megtörtént, amitől a héten tartani kezdtünk, Bora kimászott a kiságyából. Mármint, persze csak megkezdte a kimászást, a vége karambolos lett. Hajnalban keltek, de hétkor visszakéredzkedtek a kiságyba, s legnagyobb meglepetésünkre percekig csönd volt. (Tanulhatnánk ebből, a rosszaságot mindig csinos csend előzi meg.) Aztán matatás, tompa puffanás, hangos visítás, ami, talán először a közös történelemben, nem múlt el percek alatt, hanem mindenestül legalább egy órán át esett a sérült egyik hisztiből a másikba. Biztos álmos is volt. A feje rosszul néz ki, tulajdonképpen el is vinnénk röntgenre, ha nem lenne kizárólag vészhelyzetre tartogatva a Heim Pál pokla, s ha akár minimális jele lenne annak, hogy Borkának bármi baja esett a nagy kék folton kívül. De nem szédül, nem rosszkedvű, nem hány, jó étvággyal evett, nincs láza, szóval itthon marad.

Én viszont indulok az Ikeába ágybólkiesésgátlót vásárolni, ami akkor kell, amikor eltávolítjuk a rácsot. Azaz ma.

• 5 hozzászólás

Szerdán Borka mérföldkövet döntött porhanyós halomba. Régen volt már olyan változás itt az ikerházban, amire nem voltunk felkészülve, de most a jól begyakorolt kis világunkat valami új váltja fel, valami sötét és kiszámíthatatlan. Legutóbb akkor éltünk át effélét, amikor megtanulták elhagyni azt a helyet, ahol letettük őket. Az azonban egy sokkal lassabb átmenettel kímélte a változástól hideglelést kapó merev apukát. Most majd egyik reggel arra ébredünk, hogy a biztonságosan ágyukba börtönzött utódok felsírás helyett az ajtajukon dörömbölnek, miután fejre estek az ágy elhagyása közepette.

Szerencsére még nem fajult el a képesség, talán azért sem, mert ezek a mi lánykáink szeretnek az ágyukban lenni. Én mégis rettegek. Mennyire lesz durva majd az a hajnali kettő, amikor tompa puffanásra ébredünk és miután letudtuk a koponyaröntgent, kezdhetjük beleélni magunkat az új világba, amiben az ikrek immár éjjel is szabadon, saját döntésük szerint mozoghatnak a lakásban. Sajnos létezik olyan forgatókönyv, amiben a hajnalaink rossz gyermekálmok martalékává válnak.

• 6 hozzászólás

Két új szivatást is kitaláltunk tegnap szegényeknek, a cumi nélküli életet és a rendesen evés kötelmeit. Az első nap tapasztalatai azt mutatják, hogy a következetes szívtelenség hamar gyümölcsbe fordul. A cumitalanítás szinte nyom nélkül átment, szórványos és rövid mimázások fordultak csak elő, amire csak a cumikra ácsingózó kukásbácsikat kellett felemlegetni, ez rögvest hatott. Este Borkának volt ugyan egy jelentősebb kiakadása, de addigra annyira nyűgös volt mindkét utód, hogy ez sem lendült át a piros sávba. Kákán is csomót kereső olvasóink megjegyezhetnék, hogy talán éppen a cumi hiányától nyűgösködtek a lányok, de elébe megyek a logikus feltevésnek: egy hete a lakásba zárva betegeskednek, nem láttak más élő embert a szüleiken kívül napok óta, mindjárt szétrobbannak, annyira unják egymást, minket és az ismerős szobákat. Lábjegyzet: mi is.

A kaján evéskiegészítők, úgymint kuncogva földre hajított levesestányérok és szülőt lesve ökölbe szorított mackósajtok tiltása már négy szigorított étkezés után működni kezdett, ma jelentős atrocitás nélkül kajáltak, ráadásul érdemi mennyiségeket. Nem kell illedelmes majszolásra gondolni, de az nem is cél. Csak annyit követelünk, hogy a nyakló nélküli ellenszegülés ellenére is jusson némi kalória a bendőjükbe. Ezt, úgy tűnik, egy napnyi mogorvázás is megalapozza. A jövő fényes, de azért a gyenyózást továbbra is meg fogjuk torolni, a következetesség jegyében.

A kechup pedig könnyen lejön vízzel.

• 1 hozzászólás