A Nagy Visszatérés fejezete következik. Mondjuk, ehhez ki kéne találni, hogy hol voltunk, ahonnan visszatérünk. Lehetne olyat mondani, hogy alkotói szabadságon? Vagy alkotói válságon? Ane egész biztos intenzív nyelvtanfolyamon volt, ami miatt délelőtt tanfolyamkodott, délután ikreskedett, este házit csinált, de addigra csak fél szemmel, mert a másik már hunyva volt. Én pedig úgy határoztam, hogy az elmúlt időszak fejünkre száradt ügyintézős hordalékát lekaparom egy elfogadható szintre: adóhatóság, rendőrség, önkormányzat, nyugdíjbiztosítás, javítások, megrendelések, társasági kötelezettségek, tartozások és behajtások, rejtélyes ügyirati régiségek kibogozása és ügyintézők torkán való ledugdosása. Ezek azok a velejárói a felnőtt életnek, amitől irtózom, nem csoda a felhalmozódás és a hőstudat minden újabb elvégzett telefonálás után. Minden nap kitűztem magam elé egy-két teendőt és igyekeztem bepréselni a napi kötelezettségek közé. Estére úgy éreztem magam, ahogy Pióker Ignác érezhette, amint “az esztergályosoknál már bevált gyorsvágást alkalmazva 1949. december 21-én 1470%-os országos csúcsot ért el”. Fáradt lehetett szegény.

Ane angolja immár még sokkal felsőfokúbb, az én tennivaló-listám pedig megtelt – de mondjuk inkább úgy, benépesült – kipipált sorokkal, a gyerekek is abbahagyták a múlt héten szülői nyomásra bevezetett szervezett bölcsikerülést, így visszatérni látszik az este nyolc utáni rövid, ám hasznos ébrenlétek kora, ezt igyekszem most kihasználni.

Hozzájárult hosszan tartó hallgatásunkhoz az is, hogy a lányok észrevétlenül átcsúsztak egy új minőségbe, ami nyilván szükségszerű állomása fejlődésüknek, de nekünk egyelőre úgy tűnik, a hideg tél beköszöntével együtt elegendő ok egy párosban bemutatott, önakasztásos érfelvágáshoz, kihűlt fürdővízzel és elmaszatolt búcsúlevelekkel, ahogy kell. Kissé kudarcosan éljük meg mostanában a nevelési teljesítményünket, azt hiszem.

Három pillére van az ikrek elvadulásának, és az első, és véleményem szerint katalizáló tényező ezek közül a szarás.

Ez a problémakör elsősorban Tamarát illeti, aki úgy öt hete szinte egyik napról a másikra úgy döntött, hogy nem akar kakilni. Kakilni rossz. Avagy fáj. Avagy illetlen. Nem tudjuk pontosan, de ha jön a kaki, akkor meg kell feszülni, irdatlan hangerőn visítani kell (”nem akarok kakííínííí”) és úgy csinálni, mintha egy ráspolyos dugóhúzó készülne elhagyni a kis testet, mondjuk szemüregen át. Ezt reggeltől a visszatartási ügyességtől függően akár kora estig, tízpercenként, iszonyú szenvedéssel, fájdalommal. Aztán, ha végül valahogy kicsusszan, elönti a mosoly és újra egy kedves, kezelhető(bb) kisleány keletkezik. Nem értjük. Igyekszünk kikérdezni, hogy a teste vagy a lelke fáj, igyekszünk kemikáliákkal és megértéssel és ölelkező csoportszékeléssel (ugye milyen jól hangzik?) könnyíteni a dolgát, feltárni a lelki okokat vagy rájönni a testiekre, szigorral kezelni a következményképp jelenvaló hisztis akaratosságot, de semmi nem segít. Amíg nem csattan végre el a napikaki, kisebb-nagyobb megszakításokkal rémnap van. Nem csoda, hiszen a visszatartás is elég stresszes feladat, de a feszülő, bekeményedett has, az állandó készenlét, a nagylánysági státusz elvesztésének rettegése, ami a pelenkaviselésen (vagy bekakiláson?) múlik és persze mindezek mellett az egész harchoz szükséges testi megpróbáltatások fárasztó sora egyáltalán nem kisleányálom.

A második pillér az ellenszegülés. Valószínűleg van egy válaszút minden kis szaros életében, egy elágazás, amikor eldönti a sors, hogy ő a következő hónapokban-években az együttműködésben vagy az ellenszegülésben találja meg a nagyobb örömöt, azaz a vidám, érdeklődő kooperáció ösvényére lép, vagy a mogorva, mufurc, eszetlenségig önérvényesítő sötét oldalra áll. Az együttműködő gyerekek láthatóan élvezik, ha feladatot kapnak, sőt kikövetelik az újabbat, maguktól is új kihívásokat keresnek, amit megoldva büszkén vonszolnak a szülők elé, mint vizsla a lelőtt vadkacsát. Az ellenszegülő gyerek több hasznos impulzust talál az egója folyamatos versenyeztetésében, már ami a szülővel való ütköztetést illeti, mert házon kívül persze tündibündi. Csípőből elutasít mindent, részletes koreográfiákat alakít ki, amiktől eltérni tilos és hisztiveszélyes, a leglehetetlenebb dolgokon sértődik meg, indulatos és meggyőzhetetlen – habár fenyegetésekkel, izomalapú tárgyalástechnikákkal részlegesen kezelhető. Mindkét út létjogosult és szükséges, mindkettő kell a személyiség kialakulásához, de ez utóbbi eléggé büntető, főleg sztereóban. Márpedig nálunk befutott – nem mondom, hogy meglepett, ismerve a múltjukat, de ettől még elég nehéz két olyan szülőnek, akik alapvetően utálnak veszekedni, parancsolgatni és felsőbbségi döntéseket hozni. Napról napra igyekszünk új hangsúllyal, még meggyőzőbben visítani azt a kifejezést, hogy nem szabad, de ez valahogy eleve vesztes harcnak tetszik.

A harmadik fontos eleme a közérzetrombolásnak a nyavajgás. Ez a jelenség egy általános reakcióforma, amit mindenre lehet válaszként alkalmazni. Olyan hangok kiadásából áll, amelyek leginkább egy éhes macskakölyök és egy olajozatlan kertkapu nászából születhetnek, perceken át kitarthatóak egy hangerőn és -magasságon, illetve modulálhatóak is minden paraméter mentén. Nyüszítés, nyivákolás, visítás, sivalkodás, hüppögés, nyögdécselés, annyi szavunk van rá, mint eszkimónak a hóra. Nem csoda, egész nap megy, szünet nélkül, valahogy visszamaradt a babakorból, amikor még a sírás volt az egyetlen érvényes kommunikációs forma. Elégedetlenséget fejez ki, ami sokszor érthető, de még többször inkább csak rutinnak látszik, mint a leghatékonyabb ismert elintézési forma alkalmazása. Mint amikor a rendőrök előbb gumibotoznak, csak aztán kérik az iratokat. Értelmetlenül túlzó érzelmi zsarolás, túlbiztosított önvédelem. Ha valaki azt kéri, apa, add ide a cipőmet, akkor apa odaadja. De ha már eleve ezt is a zokogás szélén hangsúlyozva, mint ahogy piroslámpás koldus igyekszik a szemedbe fúrni a tekintetét, úgy kéri, akkor apa tikkelni fog és idegesen magyarázza, hogy eddig még mindig megkapta, ezután is mindig meg fogja kapni, tök fölösleges esdekelni. Sokszor csattanok fel ilyenkor, hogy kérd vidáman és meglátod, ugyanúgy megkapod (mutatom is mindig, hogy kell vidáman kérni), és persze ilyenkor azonnal kipróbálják, igazat mondok-e, de aztán rögvest visszatérnek a szipogós kérlelésre, elvégre az a tuti kigyakorolt módszerük.

Ez utóbbi talán a leginkább elviselhetetlen mind közül. Ha egy-egy pillanatra sikerül kívül maradnom a dupla nyiffongás őrjítő auráján, és mint hangkulisszára tekinteni a körülvalóra, megértően kezdek gondolni a rángó szemhéjjal családot mészároló, amúgy köztiszteletnek örvendő egykori napközis tanárra. Olyan magunkat hallani, mint egy halottsirató tanfolyam csoportos záróvizsgáját. Drámai, patetikus, agresszív – kibaszott idegesítő, ezen nincs mit szebben mondani. Talán egy sokáig kallódó féléves kortárs operabérlet váltana ki belőlem hasonló reakciót, amit hirtelen az utolsó három napban kell lejárni.

Kakipara, ellenszegülés, nyavajgás - ez a három takarja be minden percünket, amik egyébként telis-tele vannak megható, lenyűgöző, büszke pillanatokkal is: a csillogóan értelmes és kedves lányaink fejlődés-mozijához a nagy hármas csak a filmzene. Egy bő hónap ebből a kiképzésből elöl minden jókedvet és kreatív íráskényszert, ezért is csöndesedtünk el kicsit.

• 4 hozzászólás

A kakimizéria szüneteiben, amikor Taminak sincs éppen idegrohama semmi miatt, senki nem tépte ki a másik kezéből azt a labdát, amiből hever ott még négy másolat, és senki nem követeli a cumiját egy mellőzött kertkapu hanghordozásával, akkor sokat nevet a család és nagy a szerelem. A lányok birkóznak, ölelkeznek, táncolnak egymással, közben rötyögnek, kacagnak és kéjeseket sikkantanak. Ezeknek a pillanatoknak köszönhetjük az életünket - mondjuk ők is.

• nincs hozzászólás

Az elmúlt napok Bora és Tamara életében a táplálkozási folyamatnak arról a végéről szólnak, amiről kevesebbet illik beszélni. A nyaralás, ahol időnk jelentős részét a slaggal is takarítható kertben töltöttük, kiváló alkalomnak tűnt a pelenkáról való leszokás megkezdésére. A megkezdést magyarázkodással kezdtük el: lányok, levesszük a pelust és ha pisilni vagy kakilni kell, szóljatok anyának vagy apának. Máris hozzuk a bilit, vagy rá lehet ülni a vécére is, ízlés szerint. Amíg magyaráztunk, vidáman integető csöppségeket képzelegtem, akik irigylésre méltó önuralommal értesítik büszke szüleiket, ha bilire támad szükségük, majd egy napilappal a kezükben trónolnak negyedórát, hogy végül szerény mosollyal mutathassanak a tökéletesen formázott eredményt.

A rohamok kétóránként törtek rájuk és úgy fél-háromnegyed órán át tartottak. Nyüszítés, bilizés, öt perc szünet, goto 10. Pisíííni kell! Kakíííni kell! Ez rendben is van, a hamis riadókra titkon számítottunk, ha nem is ennyire. Az már sokkal meglepőbb volt, hogy kétségbe esnek, ha nem sikerül a művelet, sőt akkor is, ha egy perce még sikerült, de újrázni már nem tudnak. A leginkább mellbevágó helyzet az volt, amikor Tami bilibe pisilése után néhány perccel Borkának is sikerült ugyanez a mutatvány a vécén, amit büszkén közhírré is visított. Taminak erre azonnal meg kellett próbálnia a vécét, de persze kétszer egymás után nem jött össze, amitől komplett idegösszeomlást kapott. Nem akart lemaradni Bora mögött, de nem hitte el nekünk, hogy a pisilés nem elhatározás és tehetség, hanem számos fizikai kondíció együttes rendelkezésre állásának kérdése, de minimum egy teli hólyag kell hozzá. Pisíííni akarok! – üvöltötte megfeszített végtagokkal, magán kívülre vörösödő fejjel. Végül, fél óra múltán azt mondtam, inkább bezárom a fürdőbe, hisztizzen egyedül, én ezt nem bírom. Ő pedig, amit még sosem csinált, egyetértőleg kiküldött! Pár percenként benéztem az ablakon, s egyszer csak egy boldog gyerekfej vigyorgott vissza: pisííítem a vécébe! Pár perc hintázás után pedig már érkezett is menetrend szerint a következő húgytorna.

Azóta eltelt két hét, már haza is jöttünk, de csak egyetlen elemmel színesedett a játék. Tami nem akar bilibe kakilni. Pontosabban semmit nem akar, annál kevésbé pedig csak az ellenkezőjét akarja. Egyetlen feltétel van: egyedü! Ami annyit tesz, segítség nélkül csinálna mindent. Például így száll le a vécéről, veszi le és fel a ruháit, mászik be az etetőszékbe és intézné a székelés felemelő kötelességét is. Csak éppen bilibe nem, nomeg persze vécébe sem. Pelenkába szívesen, de azt már csak alváshoz adunk, vállalva ezzel a csordultig teleszart bugyikák folyamatos csereberéjét, amikor a balesetet szenvedett alany maga elé meredve azt brummogja: nem szóltam…A pisi már jól megy, negyedóránként egy zónaadag a biliben és szárazak a pelenkák, de a kakival van még valami elengedés-para avagy ne vedd el a testrészem-para.

Aki nem tudja jól maga elé képzelni a kakipisimasina napi működtetését vagy tévesen jópofa jelenetek soraként képzeli azt el, annak mondom, hogy őrjítő. Kakíííni kell! Akkor ülj rá a bilire. Neeeeem! Akkor mi lesz? Kakíííni kell! Egész nap ez megy, kivéve azokat az eseteket, amikor tényleg kell, olyankor csend, szomorú nézés, majd a huncut-keserű beismerő vallomás következik.

Vannak persze sikerélmények, kábé már az alagút vége is látható, de attól még nem múlik a kínzó érzés, mintha hónapok óta feszülnénk minden idegszálunkkal azon, hogy senki ne szarjon a szőnyegre.

• 10 hozzászólás