A kísérlet véget ért, azaz inkább csak lezárult az első szakasza. A huszonhat órára kétfelé választott család újraegyesült, nagy az öröm, a lányok önfeledten tobzódtak a délutáni közös játékban. Messzemenő következtetéseket azonban mégsem vonhatunk le, mert nagyon másféle környezetben voltunk: én itthon, sokszor kettesben Tamival, nomeg nagyszülőknél, csupa megszokott környezetben, míg Ane és Bora kedves családi körben, más gyerekekkel is körülvéve, zsivajos pörgésben töltötték a különórákat. Nekem többnyire meghitt volt, Boráéknak főleg bulis, úgy pedig nehéz arról bármit megélni, milyen lenne kettesben. Borka az unokanővérével kéz a kézben flangált, míg Tami jórészt az ölemben töltötte az elmúlt napot.

Talán az volt a kisebb rejtély, vajon hogy érzik magukat a lányok: sejtettük, hogy hiányozni fog a másik fél és a másik szülő is (úgy is volt), legfeljebb azon aggódhattunk, hisztis lesz-e az elvonás. Nem volt, bár egyik lány sem találta igazán a helyét a szűk családon túli társaságban töltött idő során. Nem nagyon emlegették a másikat, de a háttérben masszívan érezhető volt a hiánya – a lányok biztonságérzete és magabiztossága egyaránt messze elmaradt a páros szinttől. Jobban szeretnek együtt lenni, de ez magától értetődő, nem számítottunk az ellenkezőjére. Ma reggel, miután Tami felébredt, még álomittasan, a lábaimra dőlve azt parancsolta, “beszéljünk Boráékkal!” Délután pedig, amikor már csak az alvás volt hátra a másik csapat érkezéséig, arról kérdezgettem, élvezte-e a programjainkat. Azzal válaszolt, hogy “nekem a legjobb játszás a Borával. És anya is hiányzott.”

Sokkal érdekesebb kérdés volt, milyen lesz ez a huszonhat óra a fele súlytól megszabadított szülőnek. Ezt érthető okokból csak én próbálhattam ki (elvégre mi sokat voltunk egymásra utalva, míg Anéék népes kompániával töltötték az időt) és le voltam nyűgözve! Egy (saját) gyerekkel tölteni az időt szórakozás, nem pedig feladat – és az az érzésem, Tami valami nagyon hasonlót mondana, ha beszélhetne erről a Fábry-showban (bár talán inkább Hajóshoz küldenénk). Az az érzésem, az ikerségben a versengés, a szülői szeretetért való evolúciós pofonparádé a legnagyobb nehézkedés, a másik túlüvöltése a leghangosabb zaj. A mi lányaink legalábbis rengeteg tettüket – erőszakoskodásokat, tolakodást, nagyotmondásokat, hisztiket, kullancskodást erjesztenek a páros létből, pontosabban az ebből következő versenyhelyzetből.

Kevesebbet játszottunk, főleg a szerepjátékok tűntek el, azt egymásnak tartogatják, inkább az olvasás, rajzfilm, a felnőttes tevékenységek együtt csinálása volt terítéken. Tami engedelmesebb, nyugodtabb volt, kevesebb csakazértis-ellenkezést mutatott, s hiszti talán nem is volt, inkább csak csendes kesergőket adott elő. Az összes problémás terület – öltözés, bolt, időgazdálkodás, evés – fél kézzel, szemem sarkából is intézhető volt, és nem feleannyinak tűnt a feladat, hanem kihívásoktól mentesnek. Az meglepett, hogy mennyivel türelmesebb, már-már kizökkenthetetlen apuka lett belőlem erre az időre (és a mai nap további részére, egyébiránt).

Talán felmerül a kérdés, közelebb kerültünk-e a szokatlan helyzettől, de mivel eleve az apás Tamara maradt velem és az anyafüggő Borka ment Anettával, inkább csak jobban megéltük a már meglévő közelséget, szerintem nem hagyott mély nyomokat ez a nap. Azt azonban mindenképpen megmutatta, hogy a lányoknak nem annyira nehéz, hogy a jövőben emiatt tartózkodjunk a hasonló manőverektől, a felszín alatt biztos jót tesz az önképük alakulásának, s nem utolsó sorban nekünk, felnőtteknek is olyan szórakozás, amelyből egyébként fontosakat tanulhatunk a lányokról. Azaz – ha nem is tudjuk, mikor és hol –lesz folytatás, sőt talán rendszert is szülhetünk belőle.

• nincs hozzászólás

Immár kilenc órája (és még tizenhét óráig) vagyunk csonka család Tamival. Ane és Borka leléptek vidékre, így a család kétfelé szakadva teszteli, milyen az ikreknek egymás nélkül, a szülőknek pedig a hagyományos családmodellben lubickolva.

Jó. Eddig remek. Hazafelé az autóban (vendégségben jártunk Tamival) azon vettem észre magam, hogy a szokásos hátulról áradó, értelmezhetetlen zsongás helyett, amire általában igyekszem legalább hümmögni valamit, most kérdéseket és a saját válaszaimat hallgatom. Értjük egymás szavát. Ez máskor nem csak azért nem megy, mert zajosak a lányok, hanem mert együtt érthetetlenebbek is, vagy legalábbis olyan, mintha a szinkrontolmácsnak egyszerre kellene egy francia és egy orosz beszélőt fordítania magyarra.

Aztán: nem kell kényszeresen figyelni, hogy mindenki ugyanannyit kapjon, mosolyból, szóból és pofonból egyaránt. Igazán felszabadító. Nem kell kétfelé nézni, óvni sem, ami természetesebbé teszi az együttlétet. Az egymást gerjesztő indulatok, a versenypályán a másikat húzó futópáros feszültsége pedig azért nem hiányzik, mert Taminak is sokkal kevesebb energiája megy el a másik visszhangzására, a másikkal való csatákra, az ikerség feldolgozására – több marad a szavak formálására, a gondolatok kifejezésére.

Azt hiszem, az a különbség a két különböző korú gyerek és az ikerpár között, hogy míg a tesók két eltérő elvárásnak, különböző igényeknek való megfelelést követelnek, addig az ikrek két teljesen egyforma igényrendszerben akarnak egyedi, önálló törődést. Lásd vegyél fel, per nézd meg a matekházimat vagy vegyél fel, per vegyél fel.

Nem csak előnyök vannak: Tami a vendégségben sokkal visszahúzódóbb volt, egy órába telt, míg kinyílt kicsit és hozta a szokásos vigyori, kacér formáját. Addig többnyire a körülöttem serteperte és a rendszertelen időközönként felhangzó “menjünk haza” nyiffongás uralkodott. Kicsi ár a teljes békéért.

• 6 hozzászólás

Újító hétvégét indítottunk el: ma déltől holnap délutánig kettészaggatjuk az őrült kis csapatot. Borka és Ane elutaztak vidékre a rokonsághoz, míg mi Tamival itthon maradtunk. Persze nem fogunk itthon ülni, meglátogatunk majd barátokat és nagyszülőket, ahogy Anéék is körbenéznek, mi újság Veszprém megyében. Vasárnap ebéd után indulnak haza, szóval lesz benne külön alvás, külön fürdés, külön vacsora, külön mindenféle. Talán este még megbolondítjuk a dolgot egy videotelefonálással, hogy lássák egymást a lányok a képernyőn.

Miért? Mindenki nagyon kíváncsi mindenféle dolgokra. Például: hogyan tudsz figyelni a gyerekedre, ha csak egy van belőle, ha soha nem vág közbe senki más, ha nem kommunikálsz kényszeresen kétfelé és folyamatos súlyozással kiegyenlítve mindenféle részrehajlást? Ha nem kell magadat megosztanod, ha nem kell a jobb szemedet az egyiken, balt a másikon tartani, mint egy éhes kaméleonnak. Aztán: mit szólnak ők a dologhoz? Mennyire viseli meg vagy éppen szabadítja fel őket a másik hiánya, a versenyhelyzet állandó nyomásának szüneteltetése? Mennyivel viselkednek jobban attól, hogy nem kell rálicitálni a kollégára, nincs szükség folyamatos figyelemharcra, és civakodni, verekedni sincs kivel? Hogy megy majd az elalvás, az evés a másik nélkül? És vajon a játék, ha nincs ott a megszokott játszótárs?

Persze azt is nagyon szeretnénk kipróbálni, mennyivel kényelmesebb az élet, ha csak egyet kell öltöztetni, az utcán terelni, csípőre ültetve cipelni, boltban féken tartani, fegyelmezni és vigasztalni, utána rendet rakni, igényeit kielégíteni. Erről vannak sejtéseink: a laza, felszabadult kényelem maga, a léha sétafika, a korlátlan szabadság érzése. Simán elmennék így bevásárlóközpontba, étterembe, de akár egy kisebb külföldi kiruccanást is bevállalnék – ezek azok a tevékenységek, amikre hármasban vagy négyesben nem, vagy csak előzetes ökölbe-gyomorral szoktunk vállalkozni.

Az apuka külön öröme, hogy az alvásszünetekben újraélhet egy régről ismerős, ma már elveszett helyzetet, az egyedüllétét. Nem a magányt, azt nem kívánom vissza, de arra azért szoktam nosztalgiával emlékezni, amikor nem volt semmi dolgom és nem is szól senki hozzám, és szabadon dönthettem a következő óra eseményeiről, aztán fókuszálhattam arra az egyetlen dologra, amit éppen csináltam. Aprócska játék ez, de jól fog esni – annál nagyobb a várakozás a többi kérdést illetően.

Az eddig eltelt másfél óra mérlege: a délutáni alvásra időzített indulásnak köszönhetően Tami vidáman integetett a távozó családfélnek, majd ágyba bújt szinte magától és alszik azóta is, mint a bunda. Nem mintha tartottam volna az ellenkezőjétől, de állítólag egy gyerek csupa meglepetés és kiszámíthatatlanság.

Megmondom előre, mi lesz szerintem: vidámság, hiszti alig vagy semmi, sok-sok ölelkezés, szokatlan béke. Legközelebb pedig beszámolok, mekkorát tévedtem.

• nincs hozzászólás

Nagypapáék karácsonyi ajándéka egy négy napos síszünet volt – nekünk. Az ikrek kiköltöztek hozzájuk, mi pedig elsiettünk Salzkammergut vidékére, felfrissítendő sítudásunkat, de főként az elménket. A lányok zokszó nélkül elengedtek bennünket, s a négy nap alatt egyszer sem követelték a szüleiket, vagy ha mégis, mi nem szereztünk róla tudomást. Nem hiányoztak, nagy szükség volt a nélkülük töltött időre, de azért ha megláttunk egy háromévest a hütték körül, különös szívmeleggel kezdtünk magunk elé gügyögni. A sízés kevésbé volt fontos, hiszen olyan szokatlan élményekből is jutott, mint ébredés utáni ágyban henye, magunk elé meredős, csendes reggeli, olvasás órákon át vagy éppen impulzus-turistáskodás a Szentendrét idéző, csak éppen egy alpesi tengerszem partjára szórt Hallstattban.

Az ifjak pedig tényleg nem hiányoztak, de miután a szökevény szülők az ikreket megelőzve értek haza, orrukat az ablaküvegnek nyomva várták, hogy befusson végre a gyerekszállítmány.

• 6 hozzászólás

A hétvégén megtanultuk, milyen is az, ha kétéves ikerlányok nélkül töltünk néhány napot a Balatonon, egy régi barát kertjében, napsütésben, nyárutón.

Kurvajó.

De.

Az úgy volt, hogy péntek délután kivittük a lányokat a nagypapa vidéki házába. Már reggel mondtuk nekik, hogy délután majd odamegyünk, ők ott fognak aludni, de mi nem, mert mi megyünk a Balatonra a barátainkhoz. Nagy-nagy sírás kerekedett hirtelen, különösen Bora kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő is jönni akar a Balatonra. Két kis kétségbeesett árvácska, könny szántotta mogyorófejek, szívszakajtó kérlelés. Tulajdonképpen nem lepődtünk meg, de azért volt egy kis kényszeresség a nevetésünkben. Lassan megnyugodtak, édeskedéssel töltötték a napot, és délben már maguk mondogatták, hogy dejódejó, megyünk a nagypapához, fürdeni fogunk a nagy kádban és ott is alhatunk, micsoda nagy buli lesz! Indulás előtt kifejezetten sürgettek, gyerünk már, menjünk, induljunk! Ekkorra már türelmetlenül várták, hogy végre nagylányok lehessenek, ami ezesetben az ottalvásban testesült meg.

Tele voltunk kételkedéssel, hiszen még sosem voltak ott nélkülünk, közös ágyban kellett aludjanak (amit legutóbb talán félévesen, nomeg most nyáron a délutáni alvások során tapasztaltak), nagypapáék nem ismerték a közös rítusainkat, és még sosem látták a masszívan, hosszabb időn át nyűgös csajokat. Ezeket a kételyeket azonban elnyomtuk, mert szükségünk volt néhány gyerektelen napra. A terv úgy szólt, hogy egészen hétfő délutánig maradunk, közben a lányok vasárnap este hazajönnek, itthon nagyi várja őket, aki reggel elviszi a csapatot a bölcsibe és délután már a lebarnult és kisimult szülők veszik át a gondozónők kezéből a két kis dilibogyót.

Elég sokáig nem szakadtunk el a nagyszülői háztól, valahogy annyi mindent kellett elmagyarázni, meg megmutatni, meg minden játékról elmondani, hogy mit szoktunk vele játszani… Az ikrek ezenközben vígan táncoltak a nagypapával és Ildimamával, mint akik már délután leértek a vidéki partira és még napszállta előtt elkezdenek inni a medve bőrére. Amikor végre kiléptünk a bejáraton, úgy kellett kikérlelni egy-egy puszit.

A kocsiban Ane kicsit sírdogált, merthogy a lányok milyen meghatóan összeszedték magukat, milyen strammul elengedtek minket, mintha most ők gondoskodnának rólunk azzal, hogy megkönnyítik a lelépést. Persze nem éreztünk szemernyi lelkifurdalást se, de éppen olyan először a nagypapánál hagyni őket, mint először látni, ahogy beszaladnak a bölcsibe és komoly arccal ülnek a reggelizőasztalnál és valaki más tölt nekik a roggyant műanyag bögréjükbe teát, és ők ránéznek a teatöltő nénire, és a szemükkel köszönetet sugároznak neki, mert nekik már dolguk társas viszont ápolni és komolyan veszik a dolgukat. Szívszaggató.

Aztán persze megérkeztünk Szemesre, engem azonnal visszaszippantott a tíz éve elhagyott hangulat, Ane pillanatok és két pohár bor után követett az eloldódásba, hiszen a padló hajóból van, az otthonosan málló falakon békebeli rokonok arcfestményei lógnak, a pianínóra ráolvadt pár kiló gyertyacsöpp, és száz évnyi taposást nyikorog vissza a falépcső, ami az emeletre visz. Innen pedig éppen három méter a kertben meglapuló apartmanház, ahol még szaga van a falfestéknek, nincsenek fenn a függönyök és mértékkel tagolt ceruzavonások jelzik, hogy hetekkel ezelőtt itt még mesterek dolgoztak a tökéletes nyaralóház kimunkálásán.

De nagyon vártuk a nyolc órát, hogy felhívhassuk az altatóbrigádot, vajon lepihentek-e a mi kis fiókáink? Le. Fél kilencre már húzták a lóbőrt, ami nevetséges félórás késés a szokásokhoz képest, ezt teljes sikerként könyveljük el. Megnyugodtunk, ágynak estünk korán, belealudtunk a kéjbe, hogy nem lesz cérnahangon visító vekkerkíséret a kelő naphoz. Reggel azonban én rossz álmokra ébredtem a világosodás előtt, s ami még furább, Ane is csak hétig aludt, s hamarosan újra telefonon tudakoltuk a fejleményeket. Ilyenek azonban nem voltak, a lányok szokott időpontjukig aludtak, az új rítusokba boldogan beálltak, a régieket nem hiányolták, s anyátapát is csak pofára esések után nyígták, mintegy a sírást aláhúzó fordulatképpen.

Jelen lapokon az talán kevésbé érdekes, hogy ezután mivel foglalatoskodtunk, nyilván volt benne pincéres ebéd, délutáni alvás és rengeteg könyvlap, séta a tónál, fényképek készítése, bringázás, beszélgetés a háziakkal, egyszóval minden olyan, amit zavartalanul jó csinálni. Szombat estig máris annyi szokatlanul szabad élménnyel lettünk gazdagabbak, mintha az Antarktiszon béreltünk volna orosz kutatóállomást egy varázslatos tavaszra. Az esti ellenőrző telefonban a jelentéstevők hurráoptimizmusán aztán áthallatszott valami incifinci jelecske. Nem mintha a lányok ne viselkedtek volna csodásan, nem mintha egy szemernyi fáradtságot is kivettünk volna a gondviselők hangjából, de egy kis történet világossá tette, hogy mi a dolgunk.

Borka kapott egy babát, amit ringatott kicsit, majd azt cincogta maga elé: szegény baba, hiányzik neki az anyukája.

Persze mi elmorzsoltunk pár könnycseppet, tudván tudva, hogy nincs semmi baj, egyszerűen a lányok számon tartják a helyzetet, és nem kell hazarohanni, ez csak egy melankolikus elrévedés volt az erre amúgy is hajlamos Borától. De az is világossá vált, hogy ha a még egy nap után, amit nagypapáéknál töltenek, majd hazamennek és nem mi várjuk őket otthon, akkor bizony igencsak csalódottak lesznek. Nem beszélve a következő reggelről, ami még mindig nem minket hoz el, csak a bölcsit. Úgy döntöttünk hát, vasárnap este hazamegyünk értük.

Eltelt tehát még egy nap az elsőhöz hasonló tevékenységekkel, kora délutánra mindketten becsuktunk egy-egy könyvet az utolsó lapot is továbbhajtva, összecsomagoltunk és mindenféle hiányérzet és bazmegolás nélkül hazaindultunk. Útközben a kései ebédnél már sürgettük lélekben a pincért, mennénk, minket várnak, ne totojázzunk azzal a mártással, indulnunk kell.

Tényleg vártak, örültek, hosszan és sokat ölelgettek, avagy inkább minduntalan keresték az összesimulást, mint két éhes macskakölyök, oda-odaugrottak egy bújásra, bajuszcirókára, aztán vissza a szaladgálásba, fejvesztésbe. Lelkesen mesélték a kalandjaikat, akárcsak a nagy tett miatt büszke és a felszabadulástól meg is könnyebbülő nagyszülők, egymás szavába vágva sorolták a két nap pillanatait. Hazafelé még be nem állt a szájuk, de otthon már nyűgösködtek inkább, elfogyott a tűrés, beleereszkedtek a hiszti ismerősen feszültségoldó zöldmocsarába, amiből viszont egy-egy az elmúlt napokra vonatkozó kérdéssel azonnal ki lehetett rántani őket pár újabb percre.

A másnapot négyesben töltöttük, hivatalosan levezetésképpen, titokban talán kicsit vezekelve is, de mindenképpen megerősítve, hogy a család akkor is egyben van, ha pár napot kétfelé szakadva kell eltöltenie. Hálás nap volt, sok harsány szeretettel.

• 4 hozzászólás