Talán kicsit nyűgösek voltak egész nap, de nem jobban, mint bármimáskor, szóval vidáman indultunk a plázába, hogy ott megtapasztaljuk a baba-angol bemutató óráját. Óvódányi tér, sok szülő és gyerek, zsivaj a fájdalomküszöbön, majd a lelkes forgalomirányításnak köszönhetően már csak szoba, nyolc kétévesforma gyerek a szülőjével és egy tanárlány.

A szülők körben ülnek a földön, előttük vagy ölükben a gyermek, a tanár pedig angolul bohóckodik profin, játszik a hangjával és bábokkal, nevetteti a kicsiket, az idegen szövegbe gesztusokat, magyarban is létező kifejezéseket, aktívkodást kever. A gyerekek figyelik, rémülten vagy vidáman együttműködve követik a tekintetükkel, örülnek a labdának, amit dob nekik, egyszóval részt vesznek az újszerű, szokatlan játékban.

Bora és Tamara a szekrény tetején látható plüsskrokodilt követeli, a kis szobához és fókuszált figyelemhez mérten elég fülsértően. Mi nevelőartistaként igyekszünk visszaterelni őket a közös helyzetbe, de láthatólag sem ez a törekvés, sem az angolóra nem köti le őket cseppet sem. Néha, percekre azért figyelnek, de aztán mint a lazán kikötött csónak a hullámverésben, ellibeg az érdeklődésük, a szekrény teteje sokkal hívogatóbb. Nem lenne akkora baj, ha nem szarnának magas ívben a szituáció szabályaira, de ők fennhangon valami labdát követelnek, felmásznak a szekrényre, nekünk diktálják követeléseiket. Sőt, pisilniük kell, szóval ki kell mennünk a plázába vécét keresni.

Az óra véget ér, a tanár a szülőknek igyekszik elmondani az alaptudnivalókat, a gyerekek persze zsonganak, játékokkal dobálóznak, élen a mi két forgószelünkkel, akik ráadásul beindítják a vegyél fel-tegyél le-odamegyeeeeeek-addideeeee terrorprogramot. Nem bírjuk tovább, rángó szájszéllel kitépünk az előtérbe, ahol Tami lufit követel, de elutasítom, kissé dafke, dehát legalább ennyiben jelezni akarom, hogy a szokásos helyzet az, amikor a szülő érvényesíti az akaratát, nem a gyerek. Taminál ez kicsapja a biztosítékot, ikonikus hisztit nyom cipőhúzás közben, a plázafolyosó zeng, hüledező felnőttek nézik, ahogy a visító gyereket magára hagyja a gyomorgörcs-arcú szülő, majd hóna alá csapva a liftbe szédül, s a záródó fémajtó tompítja el végül az ordítást.

Mi felnőttek méregtől elcsukló hangon osztjuk a kölköket - lehetne ez egy szokásos hiszti, amit fel sem veszünk, de nagyon megviselt mindkettőnket a helyzet, mert a két gyerek hibátlanul figyelmen kívül hagyott egy társas normarendszert és benne minket, az akaratunkat, elvárásainkat, utasításainkat, egyszóval a szülői fennhatóságunkat. Az igazi tőrdöfés pedig az volt, hogy a másik hat gyerek, ha olykor izegve-mozogva is, de magától figyelt, egy-egy szelíd szülői félszóra mederben maradt, csak a mieink bizonyultak kezelhetetlen, neveletlen hisztikupacnak.

A tízperces hazaúton elhatározást érleltünk, ezt látványosan fogjuk lereagálni. Otthon beküldtük a párost a szobájába, megmondtuk, hogy haragszunk amiatt, hogy nem fogadtak szót, és rájuk zártuk az ajtót. Aztán ötpercenként visszamentünk és megerősítettük a hírt, miszerint büntetésben vannak, mi pedig haragszunk. Egyre jobban sírtak, fél óra múltán már két bedagadt szemű, teljesen kétségbeesett csecsemő zokogott az ágyában, ekkor megkegyelmeztünk, elmagyarázva még egyszer, miért haragudtunk.

Azt hittem, lassan megnyugszanak és apránként visszacsúsznak a nyűgös, akaratos, kajadobálós, egymást pofozós megszokásba, de nem így történt. Az idő hátralévő részében két ismeretlen, nyugodt, szófogadó kislány töltötte nálunk az estét. Semmi túlpörgés, semmi nyivákolás, sőt olykor engedélyt kértek, a felszólításainknak pedig készséggel eleget tettek. Most látszott csak, mennyire más lenne, ha mindig ilyenek volnának.

Miután elaludtak, hüledezve elemezgettük a történteket. Nem volt kedvük részt venni az angolórán, ezért lázadták ki magukat a helyzetből, ami kevésbé figyelemzavarról szól, mintsem inkább tanuláscélú ellenkezésről, akaratátvitelről, legalábbis mi erre jutottunk. Ezt nem felmentésként ötöltük ki számukra, de fontosnak tűnik jól érteni, mivel állunk szemben. A következetes haragszomrád látványos hatása pedig lenyűgözött, megbabonázott mindkettőnket, merthogy eszerint igen jól megértették a büntetés és kiváltó oka közti összefüggést, tisztában voltak vele, milyen mértékben lőttek túl a célon és főként erőlködés nélkül voltak képesek az önfegyelemre, ami jó hír, mert ezek szerint a képesség megvan bennük, csak el kell várnunk tőlük a gyakorlását.

Éjfélkor muszáj volt bemennem hozzájuk és elnézegetnem kicsit a két szuszogó kupacot, mert folyton a kétségbeesetten zokogó arcuk járt a fejemben. Békésen durmoltak, a fejük éppen beleillett a tenyerembe, s ezzel az érzéssel a kezemben már én is el tudtam aludni.

• 4 hozzászólás

Gondolt egyet nemisbéka gasztroanya és gigantikus sütiárverést szervezett anyák napja környékére, hogy a befolyt összegből bajban levő babák és mamák jussanak létszükségleti cikkekhez. (Ennek a reklámsütiszívecskéjét láthatni itt jobbra.) Nem egy nagyon bonyolult projekt, a hölgyek sütnek, a vevők licitálnak, a szervezők a pénzből pelenkát vesznek, a krízisközpontban pedig pelenkáznak.

Az viszont nagyon menő, hogy nemisbéka gondol egyet, e-mailezget kicsit és máris negyedszáz sütőben sül a süti, a vezető nethatalmak felkarolják, az ismerős bloggerek írnak róla, a Google első helyen hozza a találati listájában és várhatóan komoly heppienddel végződik a kaland. Engem pedig mindig felvillanyoz, amikor az internet megmutatja az igazi erejét, ami túlmutat az ingyenpornón és vámpírhajigáláson. Egyrészt hihetetlen könnyű valódi civil ügyeket felkarolni, támogatni a segítségével, másfelől nem csak a lehetőség van benne, hanem időről időre meg is történik a közösségszerű cselekvés. Amikor a média ostoba nyomásának engedve olykor elkap a kétely, hogy ez a nép tényleg önző hülyék gyülekezete, az ilyen sztorik segítenek visszarázódni a valóságba. Merthogy én ezt gondolom a valóságnak, nem a plazmatévéért hitellel hadonászó, vállvonogató Jobbik-szavazók országát.

A bajba kerülő családokról szóló történetek mostanság amúgy is meglepően mélyen érintenek, a bringaszezon indulásával pedig egyre bátrabban sütizek, szóval én licitálni fogok.

• 2 hozzászólás

Tegnap internetügyi szakkonferencián voltam, ami persze nem tartozik ide, de sok régi ismerős kérdezett az ikrekről, szóval mégis. Beszéltem ikresekkel, ikrekkel és olyanokkal is, akik ismernek ikreseket. Egyébként a világ tele van ikresdivel – mint amikor belépsz egy titkos társaságba és a beavató szertartás után veszed észre, a környezetedből milyen sokan tagtársak. Titkos összenézések, elértett célzások, együttérző hümmögések. A konferencián is ott volt a szekta, de a körön kívüliek is, akik tiszteletteljes borzadállyal figyelnek minket és felteszik a klasszikus kérdéseket – egypetéjűek? felébresztik egymást? de később majd elszórakoztatják egymást, ugye? Én azonban nagy kedvvel, lelkesen meséltem a lányokról, okoskodtam az ikerségről, tanácsokat adtam a csecsemősöknek és a majdani szülőknek, egyszóval lubickoltam a témában. Ilyenkor, egy-egy beszélgetés közepette magamat is figyelem, mi jön ki a számon, milyen érzelmek és új gondolatok keletkeznek az inspiráló kommunikációs helyzet hatására. Most, hogy a büfébeszélgetések alatt sorozatban kaphattam az önvisszajelzést, könnyen összeállt az önkép is: én most már imádom ezt az ikres-apaságos kulimászt. Büszkévé változtatott, különlegessé is, új érzelmekkel tesz teljesebbé, sokat tanít magamról, ad egy vadonatúj értelmezési tartományt az eddigi életemnek. A huszonkét éves holland vállalkozó kölök előadása kapcsán például az jutott eszembe, hogy ha nem leszek milliomos és nem neveznek el rólam valami szakmai főcsőséget, az sokkal kisebb kudarc lenne, mint ha nem tudok a barátja lenni majd a (kis hollandi fickóra hasonlóan) kamaszodó lányaimnak.

A chavingben gőzölgő szarvaspörkölt előtt persze nem csak gyerekekről beszélgetünk, hanem a szakmánkról is, és ezt is imádtam. Felidéztem, milyen volt tíz évvel ezelőtt ugyanebben a közegben kis hülyének lenni, aki nem ismer senkit, az összefüggések helyett csak fikarcnyi részleteket lát, ráadásul lelkesen képviselne valamit, amiről a többiek azt gondolják, pusztán gyerekjáték. Most pedig egyformán gördülékenyen beszélgetek az infohippi szakbloggerekkel, a médiahackerrel, startupok ifjú vezetőivel és a multik fővezéreivel. Sőt, még okosakat is mondok. Ezt nem (csak) az önfény miatt jelentem ki, hanem a szakmai közérzetemet lefestendő.

A mozaik akkor állt össze, amikor az egyik előadó arról beszélt, hogy a protestáns munkaetikát (ami szerint dolgozni szolgálat a közösség számára, de elválasztandó a szabadidőnktől) lecserélni látszik a “hacker ethic”, aminek kulcsértékei a szenvedély, kemény munka, kreativitás, együttműködés és az élvezet megtalálása a munkában. Magyarul dolgozni nem (csak) Istentől való kötelesség, de jól is esik, így összemosódik a munka és szabadidő, s a motiváció is inkább a jobbító szándékban gyökerezik, nem a közösség iránti kötelességben. Ezt fejtegette ott elől Szekfű, én pedig jól éreztem magam az ikerapás-szakelismert-hekkeretikus bőrömben. Hazafelé jól esett gyalogolni a Vörösmarty téren, Chemical Brotherst hallgatni a metrón és várva várni a jövő héten beköszöntő bringaszezont.

• 3 hozzászólás

Szinte észrevétlenül, minden bizonnyal a bölcsőde hathatós segítségével, a két egymástól látszólag független lánygyerek elkezdett párban is működni. Korábban leginkább elrohantak egymás mellett, a másikat csak harcban méltatták kontaktusra, játék közben is az volt a csúcstalálkozó, ha hörögve kitépték egymás kezéből a fröccsöntött ananászt. Úgy tapostak egymáson, ahogy mi ráfekszünk a saját karunkra és csak arra ébredünk fel, ha már egy cseppnyi vér sem maradt benne – a másikat saját testrészként kezelték, és az ember nem beszélget sokat a karjával. Aztán megindult a párbeszéd, figyeltek egymásra, ha az egyik sírt, a másik odahozta a kedvenc babát, megtanulták kimondani egymás nevét. Ez még mindig csak a passzív figyelem és a közvetítőkön (rajtunk) keresztül érintkezés korszaka volt, az akcióközösség váratott magára. Egyik reggel azonban, a klasszikus függönyjáték (kukucs!) közben arra lettem figyelmes, hogy felőlem egymás felé fordulnak. Tami megszólítja Borkát, aki visszaszól és vihogva elmerülnek egymás bökdösésében. Rólam és a videóról meg is feledkeztek.

Végül persze a zárszó mégiscsak a magányosan elrebegett, panaszos mamihívás volt. A legfontosabb társ már a tesó, de a leghasznosabb még mindig anyu.

• 2 hozzászólás

Úgy döntöttünk, alig több, mint 16 hónapos gyermekeinket beadjuk a közösbe. Beiratkoznak a többi ember közé, felreped üvegbúrájuk, kilépnek a tökéletes védettség és a totális szülői fennhatóság és felelősség alól – mennek a bölcsibe. Az elhatározás nem hirtelen született, nem tegnap döntöttünk így, nem bírva tovább az elszenvedett cukiságok fojtogató özönét. Heteken át fontolgattunk, elemeztünk, helyzetgyakoroltunk, majd Ane nekiállt alkalmas helyszínt keresni. De nem erről akarok beszélni, az alkalmas helyszín, ha van ilyen egyáltalán, külön beszámoló témája lesz, éppen csak azért ma kerül elő a téma, mert ma voltak először beszokni.

Szentségtörés? Hiba? Szívtelenség? Lustaság? Szerintem nem.

Azt hiszem, korábban már vázoltam azt a tapasztalatból kiterjesztett becslésemet, hogy a kisgyermekes szülő egy napjában van körülbelül egy óra letaglózó öröm és szívfacsaróan gyönyörű pillanat, tizenegy óra minden büszkeséget és önérzetet letörő agresszív pszichotréning, a többi báva horkolás. A statisztika felől nézve a gyerektenyésztés eléggé felkavarja az átlag szülő életét. Szokatlanul alávetett pozícióba helyezi, drámai változásokat hoz a mindennapi örömök körében és persze az értékkészletet is jócskán átalakítja. Ikrekkel ugyanez nem kettes szorzót kap, hanem egy teljeskörű kiterjesztést, kibúvó nélküli százszázalékos lefedettséget, átváltozás helyett újraszületést. Képzeljünk el egy klasszikus úr-és-szolga viszonyt: az úr nem gonosz, legfeljebb szeszélyei vannak, a szolga pedig tanulékony és alkalmazkodó. A viszony hamar kiszámíthatóvá válik, a rigolyák kezelésére módszerek születnek, a szokásokhoz napi ritmus társul, a szolga nemsokára mintha gondolatolvasó lenne, úgy megy elébe ura elvárásainak. Megtanulja kiszolgálni Őt, s ezzel egyfajta együttműködés, egyensúlyi állapot jön létre. Most képzeljük el, hogy a szolgának két ura van, akik nincsenek tekintettel egymásra – az egyik parancsol, de a másik is, a tennivalók átfedésbe kerülnek, az egyik elégedettsége a másik kiszolgálatlanságához vezet és így tovább. Akárhogy szolgál a cseléd, mindig elégedetlenséget kap vissza a megbízóitól végső átlageredményként. Ami az egyiknek jó, az a másiknak néha rossz vagy legalábbis nem megoldás. A helyzet folyamatos feszültséget tartalmaz.

Olvastam valahol egy efféle idézetet: “Mit érdemel az a civilizáció, amelynek tagjait idegesítik saját utódai?” Szellemesnek tűnik, holott ostobaság. Ez a civilizáció olyan életformát, értékrendet alakított ki, amiben egy csecsemő érkezése sokkal nagyobb zavart okoz, mint száz évvel ezelőtt egy tanyán. Annak a felnőttnek, aki élete központi részévé tette a testmozgást, az olvasást, az eszmecserét, durva váltás mindezek hirtelen hosszú időre való megvonása. Abban a társadalomban, ahol az alávetettség, az egyenlőtlenség, az igazságtalanság ellen transzparensek és parlamenti határozatok születnek, ahol alapérték a szabadság és a tolerancia, nehéz belehajtani fejünket a gyerekezés szoros jármába. Egy vidéki parasztasszony száz éve (de egy erdélyi parasztasszony még mostanság is) magára kötötte a csecsemőjét, úgy ment a földekre, otthon átadta a kicsit az ugyanott élő anyjának vagy húgának, trécselt a szomszédsággal, énekelt egy jót guzsalyozás közben és amúgy is a tyúkokkal meg a nappal kelt – nem váltott életformát a csecsemő érkezésekor. Egy városi munkás asszonykája nem szavazhatott, sem az ország dolgairól, sem az ura nadrágjáról, mert kaphatott egyet, az alávetettség (és az azon belüli kiteljesedés képessége) megszokott állapot volt. Ezekhez képest ma, amikor központi szerepet kap a szabadság és az önmegvalósítás, sokkal nagyobb a váltás, sokkal kontrasztosabb a két élet, amit egy (vagy több) véres visításcsomó érkezése választ el.

Egy csecsemő az értelmiségi életében nagy próbatétel, hát még kettő! Elveszik az életed eddigi értelmét, hogy helyette újat adjanak, de ez az új egyelőre kizárja a régit és sokkal monotonabb, kizárólagosabb és korlátozóbb, mint a régi volt. Ad ugyan egy csomó új élményt, intellektuálisat és érzelmit egyaránt, s helyére teszi az értékrended lebegő részeit is, tehát nem negatív a változás, ezért is használtam a szívás helyett a próbatétel kifejezést. De, mellőzve a sok sallangot: picsanehéz.

Mindezeket átgondolva, sőt átélve döntöttünk úgy, hogy az egész családnak jót fog tenni, ha Ane kap minden nap három-négy óra önmagára (vagy rám, vagy a környezetünkre) fordítható időt. Egy szeletet a régi életéből, egy esélyt a régi értékeknek. A gyerekek délelőtt közösséget tanulnak, hogy délután még több és energikusabb anyai fejlesztést kapjanak. A felnőtt délelőtt gyakorolja a XXI. században kiérdemelt életét, hogy ne érezze magát egy űrállomáson, ahol minden pillanat az űrről szól, így délután már ő lesz a legjobb űrhajós.

A döntést akkor hoztuk, amikor mindketten éppen erőnk legvégén jártunk. Azóta sokkal jobb a helyzet, újra két duzzadó izmú babakrobata áll a porondon, de most már nem másítjuk meg a terveinket. Látni véljük az elgondolás hátulütőit is, de egyelőre hiszünk benne.

• 12 hozzászólás

A kommentekből úgy tűnik, hogy sok ikres olvassa a blogunkat, olyanok is, akiknek már nagyobbak a gyerekeik. Tudnátok nekem tanácsot adni: milyen babakocsit vegyünk a lányoknak? Ti milyet használtok, és az hogyan válik be? A Maclaren Twin Technót kinőtték a lányok. Nem is igazán alkalmas ülőkocsinak, csak nyeklenek benne, pedig egyébként már régóta nagyon stabilan ülnek. A Graco Stadium Duóját néztem ki nekik, de nem hallottam róla semmit. Az ára (47e) és a súlya (12kg) is nagyon tetszik.

• 16 hozzászólás