Hosszabb ideje nyomaszt már egy eléggé formátlan gondolat, inkább megérzés, miszerint rosszul beszélünk a gyerekekkel. Illetve nagyon diplomatikus akarok lenni, tehát egyes szám első személyben írom ezt az egészet, habár azt sejtem, nem csak engem érint ez a helyzet, sok-sok szülőtársam hasonló cipőben jár. Nem úgy értem a rosszul beszélést, hogy nem megfelelően hangsúlyozva, vagy nem a legjobb szavakat választva, hanem úgy, hogy lényegileg hibásan, hosszú távra kiható módon, sok feszültséget, hisztit, egymásnak feszülést kiváltva ezzel. A megérzésem megrekedt a felmerülés pontján, nem fejlődött tovább, nem kerekedett ki, csak feszített belülről, mint egy pukipirula-reklámban a sematikus belekben pöffedő piros kényelmetlenség.

Ane egy hete hazahozott egy könyvet, ami végül formát, mondatokat adott ennek az érzésnek. Baltával kopogtatta meg a homlokomat, holott semmi meglepőt nem tartalmazott, inkább csak pár egyszerű leíró bekezdéssel szembefordított saját magammal. Tízből kilenc példamondat rám illik, de ami fontosabb, az egy mondatban összegezhető alaphiba is passzol. Ez persze jó hír, mert ami egy mondatban megfogalmazható, és fel is ismeri benne magát a versenyző, az ellen könnyű tenni – akár minden mondatomat összevethetem az egyszerű kérdéssel: vajon komolyan veszem-e a gyerekem érzéseit?

“A gyerekeknek szükségük van rá, hogy érzéseiket elfogadják és tiszteljék.” Erre valójában minden emberi lénynek igen nagy szüksége van, csakhogy a kicsikről hajlamosak vagyunk azt gondolni, nekik nincsenek is még felnőtt értelemben vett érzéseik, “nem tudják, mit éreznek”, ezzel ráérünk később foglalkozni. Kicsit nagyobbaknál, ez, gondolom, átcsap oda, hogy az érzelmeik úgyis irreális vágyakat testesítenek meg, hektikusak, hátsó szándékok által motiváltak, szembesíteni kell őket a realitásokkal, nem hajthatunk fejet minden bolond vágyacska vagy ellenkezés előtt.

“Ami engem illet, ha valami miatt ideges vagyok vagy szomorú, akkor a legutolsó dolog, amit hallani akarok, az a tanács, a filozofálás, a pszichologizálás vagy a másik nézőpontjának taglalása. […] De mind közül a legidegesítőbb, amikor azt mondják, nincs jogom úgy érezni, ahogy érzek. […] Ön is tapasztalta, milyen nehéz megállni, hogy ne azokat a dolgokat mondjuk, amiket általában szoktunk? Sokunk számára a szarkazmus, a kioktatás, a figyelmeztetés, a sértegetés, a fenyegetés mind-mind bele voltak szőve abba a nyelvbe, amelyet nevelkedésünk során hallottunk. Nem könnyű a megszokottat feladni.”

Ismerős? Ha nem veszed fel a kabátodat, elveszem a cumidat! Hogy csinálhattál ekkora ostobaságot? Dehogy vagy éhes, hiszen most ettél! Hányszor mondjam még, hogy ne rajzolj az asztalra? Mit képzelsz, neked szabad, amit a tesódnak nem? Hogy merészeled direkt kiönteni a teát, mindjárt kapsz egyet! Most meg minek üvöltesz, ennek semmi értelme! Ezt mégis hogy képzelted?

Nem sorolom tovább, nekem most is borsódzik a hátam, amint leírom ezeket a saját mondatokat. Éppen csak egy kicsit kell belegondolni, mennyire feszül be az az ember, aki egész nap ezt kapja a szeme közé. A másik semmibe vétele, ráadásul jókora dühtartalommal. Elvontság. Alázás. Kioktatás. Fenyegetés. Basszus.

Ane írta épp az előző bejegyzésben, hogy “a lányok még hisznek a szavak teremtő erejében”, és bizony jó lesz fejben tartani, hogy a szavak valóban képesek a teremtésre. Ha valakinek elég sokáig mondjuk, hogy hülye, rossz, ügyetlen, gonosz és így tovább, annak hatása lesz rá és a kapcsolatunkra is. Talán nem lesz hülye, rossz, ügyetlen és gonosz, de biztosan frusztrált lesz és eltávolodik attól, aki így bántja napjában százszor is.

A könyv, ami egyébként az amerikai szerzőktől szokatlan módon mérsékelten didaktikus, bár európai olvasónak még így is késélen táncol, ad gyakorlati tanácsokat is dögivel, de talán nem is ez a lényeg, akit rábeszéltem, elolvassa majd. (Talán sosem gondoltam még ezt angolszász nevelési szakkönyvről, de ez esetben úgy tűnik, használható tanácsokat kapunk, egyébiránt.) Inkább azért meséltem el ezt a történetet, mert azóta könnyebb. Micsoda? Türelmesnek lenni. Nem mondom, hogy nem esem ki a szerepemből naponta többször is, de folyamatosan hallom a kis súgót a hátsó fertály felől: ne nézd le a gyerekedet, te nagyokos felnőtt!

• 7 hozzászólás

A reklámfilm végén – amelyben a Tavaszi böngésző című képeskönyvet promotáljuk – a férfi főszereplőt újra kellett indítani, de más üzemzavar nem hátráltatta a könny és nyál korlátlan áradását.

• 3 hozzászólás

Két hónapja mutogatom a lányoknak a könyveket. Eleinte csak az egy kutya (vau), két tehén (múmú) három kecske (mekmekmek) satöbbi típusokkal próbálkoztam, később a lehajtható fülű Hol a szemüveg? A cicán!, Hol a zöldbab? A zokniban!, Hol a korona? A hápin! sorozatokkal, aztán hosszas keresgélés után megvettem az első történetmesélős könyveket is. Lehet olvasni Marék Veronikát, Móriz Zsigmondot, Bartos Erikát, Szutyejevet, Zdenek Milert, Lucy Cousinst, oszt slussz-pássz. A kisvakondos szerzőt kivéve mindenki mástól van mesénk. (Nem bírom a kisvakondot, se a kertésznaciját, se a kalandjait, kövezzetek, kövezzetek, de én akkor sem.) Szóval ott állnak ezek a könyvek hónapok óta a polcon, az én lányaim meg (akik a Feri lányai is - ezt mindig hozzáteszi, ha így mondom) csak egyfolytában a mozgásfejlődéssel voltak elfoglalva. Ezért aztán hónapokig ültem a kis könyveimmel a babzsákfotelben, és amikor elrohant előttem egy gyerek, gyorsan felmutattam neki Mehemedet vagy Kispipit, de Annipannit már csak utánuk tudtam volna hajítani, annyi időt sem szántak az én könyvecskéimre. Aztán egyszercsak megtanultak járni, és ezzel párhuzamosan egyrészt elfelejtettek mászni, de mintha tényleg nem ez lett volna öt hónapon keresztül a létformájuk, másrészt rávetették magukat a könyvekre. És nem csak úgy, hogy akkor most már van napi egy mese, dehogy is! Először végignézzük Mimi ajándékait, aztán a Mimi fényképeit, aztán elolvassuk, hogyan indult Boribon a szamócavadászatra (Feri szerint úgy, hogy magával vitte a szamócaölő puskáját), aztán megnézzük Mehemed udvarában a pipiket, majd Kisbencét, hogy hogyan verte el az anyukája, lelkesen üdvözöljük Kispipit és Kisrécét, hangosan mutogatjuk a Három kiscicát, megnézzük Bóbitát, végül elmondom az egy kutya (vau), két tehén (múmú) három kecske (mekmekmek) satöbbit tízig, és legvégül, tényleg csak levezetésnek hátulról előrefelé felolvasom a a lehajtható fülű Hol a szemüveg? A cicán!, Hol a zöldbab? A zokniban!, Hol a korona? A hápin! könyvünket. Mindezt naponta ötször. Minimum. Két olvasás között pedig a Tavaszi Böngészőt nézegetjük. A könyveket mindig ők hozzák, aztán felmásznak az ölembe, néha a nagy mutogatásban kipottyan egy-egy gyerek, de fel sem veszik, visszamásznak azon nyomban, és közben magyaráznak és magyaráznak. Hogy mit, az egyelőre rejtély. A lányaim (akik a Feri lányai is) még mindig nem a mértékletességükről híresek.

• 2 hozzászólás

Egy-két hónapja kaptuk ik-tól az “Aludj jól, gyermekem!” című könyvet (Dr. Eduard Estivill és Sylvia de Béjar munkája), amely némiképp kottaszerű receptet ad arra, hogyan tanítsd meg a csecsemőt egyedül elaludni, egyedül visszaaludni és általában átaludni az éjszakát. A módszer lényege abban áll, hogy a megjelenéseddel és egy a kölöknek állandó kapaszkodóként szolgáló mantrával biztosítod arról, hogy nem hagyták el, ugyanakkor azt is (meta)kommunikálod, hogy hiába próbálkozik, nem fog bepalizni egy kis ringatásra csak azért, mert hangos a sikítása. Biztonságot adsz ugyan, de nem hódolsz be a követelőzésének. Az egész kicsit szájbarágós, kicsit ovis, de világos, hogy működhet, mert teljesen logikus. Arra  csak egy fejezetben tér ki a szerzőpáros, mit kell csinálni, ha a gyerek remekül elalszik, de éjjel-hajnalban szörnyű éhséget mímelve felébred és csak tápszerrel csillapítható a jajszava, de ennyi is elégnek tűnt: ha már semmi más ötletünk nem lesz, bevetjük a “bemegyek 2-3-5-8 percenként és elmondom a Pepito is veled alszik” bullshitet.

Egyik éjjel aztán, amikor kezdett elkanászodásnak tűnni a többszöri rapport, elhatároztuk, hogy másnaptól ezt a módszert vetjük be, mert ik állítja, hogy négy ismerősből négynek bejött és már a könyvnek is aurája van, megérzik a gyerekek, ha lecsap a családban. Másnap lefekvés előtt egyeztettem is Anéval, mi lesz a mantra tartalma, a reggeli felsírásnál be is mentem és elmondtam a mondókát, habár közben említettem fejben a kedves szerzők kurva rokonságát, de azért végigdaráltam egy kábé szövegnek hangzó szöveget. Húsz perc múlva újra, bár akkor kicsit belezavarodtam.

Másnap este már komolyan gyúrtam a várható éjszakai versmondólány-szerepre, de nem szólított színpadra senki. Enyhe sértődöttséggel tudomásul vettem, hogy biztos valami melegfront vagy szájpenész akadályozza meg a nevelendő gyermekeket a felsírás megszokott bemutatásában, de bizakodtam a következő éjben. Erre tessék, nem voltak hajlandók! Dafke megtanulták átaludni az éjszakát mantra nélkül, percenkénti bejárás nélkül, mert megérezhették a szándékunkat, miszerint most véget vetünk a hajnali jelentéstételi kötelezettségnek.

A tanulság szerint a könyv működött. Már a puszta jelenléte, pontosabban az alkalmazás szándéka is elérte a kívánt hatást, a lányok jószerivel átalusszák az éjszakát - azóta fogzanak, így bemegyünk olykor ínyt zselézni, ha nagyon ríknak, de ez mellékszál -, mantra nélkül, pusztán a szülői szándéknyilvánítást megértve. Elkezdtünk hinni az írás erejében.

Hasonló szakmunkák után kutatva sem sikerült sajnos belefutni a “Levágom a körmödet, gyermekem” és az “Egyél idegroham nélkül, gyermekem” című hiánypótló szakmunkákba, pedig azok tényleg kellenének. Nincs meg valakinek?

• nincs hozzászólás

Amióta fel tudnak mászni a kanapéra, azóta nekik a parketta smafu, csak az szaladgál rajta, aki nem tud felmászni a kanapéra, meg néha mi az apjukkal puszta megszokásból. A kanapéról a világ érhető el, még ha most nem is tudják. Ott van mögötte a könyvespolc, az egyévesek nagy kedvence, akik ha tehetnék, azon nyomban beiratkoznának egy könyvtárba, bármelyik poros kerületiszabóervin megtenné. És akkor ma reggel kint voltam a konyhában, kevertem a Sinlacot reggelire, brrr, és gyanús volt a csend, hogy az én folyton tyátyázó, sikítozó, veszekedő, nevetgélő, sikongató, röhörésző, kerregő, berregő, óóózó, nenenéző, edéző, addező, visítózó, kurjongató lányaim néma csöndben vannak. Ó ne, vizionáltam az öcsémet, aki kétéves korában egy ilyen csendes pillanatában kifestette a nappalit olajfestékkel, tisztes munkát végezve, értsd a tévé képernyőjét is, és rohantam, hogy kikapjam az egyéveseim kezéből a nem is létező olajfestékbödönöket, és akkor ott találtam a két megriadt könyvtári olvasót, akik hét könyvet kölcsönöztek ki, és ezeket olvasgatták a legnagyobb némaságban, ahogy azt rendes, könyvtárba járó kislányok szokták. Egyetlen könyvet sem rágtak meg, nem gyűrtek össze, nem szakítottak el. Viszont rohadtul röhögtem, amikor megláttam, hogy miket választottak.

• 3 hozzászólás