Megint kicsit hanyagoljuk az írást. Fáradtak vagyunk. Szerintem két és fél év a holtpont. Pedig mostantól kezd minden beérni. Talán ezért holtpont. Lehet végre lazítani, lehet fáradtnak lenni. A lányok egész délutánokat képesek kettesben játszani, lehet velük beszélgetni, sőt képesek érzéseket megfogalmazni. Olyanokat mondanak, hogy anya engem zavar… ez meg az. Vagy hogy szeretem/nem szeretem ezt meg azt. Ma például Tami elmesélte, hogy amikor mi kiállításon voltunk Bécsben, ők meg a nagypapáéknál aludtak, akkor sírtak, mert hiányoztunk nekik. Sírtunk, anya, mert nem jöttetek értünk, mert az akartuk, hogy gyertek. Egy múltbeli (két hónapja történt) érzést idézett fel. A beszéd nagyon megkönnyítette az életünket. Olyan sok mindent képesek elmondani a lányok, hogy elgondolkodtatott, hogy talán mi voltunk béna szülők, és nem értettünk a preverbális kommunikációból, ezért szegény gyerekeink kénytelen voltak két és fél éves korukra szinte tökéletesen  megtanulni beszélni és érzéseket megfogalmazni, ha azt akarták, hogy béna szüleik végre megértsék és kielégítsék az igényeiket. Szóval tényleg minden kezd könnyebb lenni, mi meg végre elengedhetjük egy iciripicirit magunkat, én például valamelyik este már meg mertem inni egy pohár bort is. A lazulásra az is okot ad, hogy kétszer is előfordult, hogy a lányok hétig aludtak, megdöntve minden eddigi rekordjukat, és én tényleg úgy érzem, ha egyszer elérjük a nyolc órát, akkor soha többet nem panaszkodom, hanem leírom százszor, hogy nyolc, az hárommal több, mint öt, csak hogy ne feledjem, hánykor is keltem évekig, meg a miheztartás végett.

Most épp egy hete itthon vannak a lányok, mert rájuk szólt az igazgató, hogy év végéig ki kell venni a szabikat, nem lehet átvinni a következő évre, úgyhogy gyorsan beszerezték a köhögős vírust. Már vártam, hogy megbetegedjenek, mert augusztus 24-e óta, amikor kezdték a bölcsődét, csak egyszer voltak betegek – óh, milyen meglepő – a köhögős vírus miatt. Szerencsére a helyzet nem súlyos, a köhögésen kívül nem jár mással, mint orrfolyással. Mindennapjainkat legjobban úgy írhatom le, hogy a lányok rohannak elöl, utánuk meg lebeg a taknyuk. Egyetlen  durva köhögős éjszakája volt Borának, amit Feri csinált végig, mert a gyerek annyira rendes, hogy pont akkora időzítette a mindjárt megfulladok köhögését, amikor én bazsalikomos papperdelét fogyasztottam házon kívül, persze volt aztán lelkiismeret-furdalásom. Mire hazaértem, abbahagyta a köhögést. Érezte, hogy ennyi bazsalikomos-paradicsomos tésztával a gyomromban képtelen lennék megfelelő minőségű ápolásra.

Kiderült, hogy a lányok utálják a hideget. Eddig kétszer merészkedtünk ki a hóba, és dacára a frissen beszerzett szánkónak, tíz percen belül kitört a haza akarok menni, nagyon fázik a kezemlábammindenem ordítás mindkét gyerekből. Aki látta már az én gyerekeimet visítani, az tudja, hogy ilyenkor a legjobb megoldás a bokrok alján hazahúzni, de rögvest. Inkább itthon szakkörözünk. Legújabb szenvedélyük a festés. Napi tíz-tizenöt alkotás készül. Tamara továbbra is figuratív dolgokkal próbálkozik, és konceptualista. Festészete témája: apabálna. Festményein vagy kizárólag apabálna szerepel, vagy apabálnán kívül megjelenik a festő maga. Ilyenkor ő apabálnában van benne, és együtt úsznak (3. kép). Nagy ritkán tűnik fel képein anyabálna, aki mindig kisebb, és nincsen a pocakjában Tamara, valamint néha egy-egy csiga (2. kép). Nem kell Freudnak lenni, hogy rájöjjön az ember, Tamara nagyon apás. Bora inkább az absztrakt expresszionizmus, és ezen belül is Mark Rothko festészetére szavaz. Ha megkérdezed, hogy mit festett, azt mondja, szépet. Igazi elronthatatlan ösztönlény. Inkább a fehérséget akarja színekkel megtölteni, mint hogy kliséformákkal kísérletezzen, amelyre sem a keze, sem a gondolkodása nem alkalmas. Próbálom őket nem terhelni formákkal és előrajzolással, hogy hogyan kell átlagnapocskát meg koncepciósünt rajzolni, de elkerülni nem tudom, hiszen a bölcsődében mutatják nekik. Otthon hagyom őket úgy alkotni, ahogy csak jól esik.

Bora festményei

Tamara festményei

• 2 hozzászólás

Fáradtak vagyunk. Ez a hét a különböző fejüregekről, antibiotikumokról, orvosokról és köhögésről szólt, nomeg a lányok visszaesésétől való félelem állandósulásáról. A bölcsibe való visszatérés előtti napon már elkezdtek köhögni és orrot folyatni, éjjel kicsit rosszabbul aludni, amúgy virgoncan száguldozni a lakásban. Mi erre szomorúszmájli-tekintettel vettük is elő az orrszívót, köhögéscsillapító szirupokat és házipáleszt a nyűgös gyerekek tolerálásához, de – tessék lekopogni! – eddig nem fejlődött kijjebb az állapotuk. Ez mérhetetlen szerencse, mert párszor félnap pihenő nélkül már nem ment volna tovább, csak úgy repkedtek volna ki a lánygyerekek az ablakon. Nem mintha nem lennének világbajnok kedvben, de még a szupercukiktól sem viselhető el, amikor egész délelőtt a kialvatlan, ám dugult orrú arcüregen szökdécselnek. Egész biztos azért nem gyógyulunk a kellő ütemben, mert nem tudunk lefeküdni egy teljes napra. A lakás elrendezése és a gyerekek habitusa (nomeg számossága) nem teszi lehetővé, hogy a kádon kívül bárhol máshol fekvő ember helyezkedhessen el.

Pedig kellene estére az erő, hogy meg tudjuk írni, mennyi lenyűgöző újdonsággal álltak elő az összes fejlődési pályájukon. Akrobatikából megtanulták a térdelőszék alkalmazásával megmászni az etetőszékeket. Több versikét, ha hiányosan is, de eldünnyögnek az orruk alatt, megvolt köztük az első beszélgetés (”Boja gyeje futkáozni! – Nincs kedvem, nem megyek!”), és az első hízelkedés is (”Anya szép”, majd “Anyucikát szejetem”), szóval a Verbál órán is figyeltek. Természetrajzból vették a kakibüdösséget és a borzbüdösséget, megtanulták a befogott orr jelét. A zizizizihideg jelét is tudják, és jól áll nekik. Össze tudják rakni a két elemű puzzle-t, olykor ölelkeznek. Tami nővéres vonásai erősödnek, folyton meginti Borkát, aki pedig legyőzte egy hetes őrülthiszti-kényszerét, aminek keretében a legváratlanabb pillanatokban, mosolygásból váltott sülthaltartásban visításba.

Ennyi minden történik, mi meg csak azon tudunk keseregni, hogy nem múlik ez a kurva füldugulás-orrfújás-arcfájás-köhögés, holott egy hét alatt betoltunk tizenötezer forintnyi csodabiotikumot. Hálátlan népség vagyunk.

• 4 hozzászólás

A lányok tüdőgyulladása már a múlté, a felnőttsereg viszont vergődik. Ane köhögésétől nem alszunk semmit, én kontrázok, fejfájásra hivatkozom, sőt mára a derekam is beállt, amiben az a legjobb, hogy a köhögéstől összeesem, mert rángatja a fájó részeket. Ane tegnap remek húslevest csinált, de ezt csak onnan sejtjük, hogy én tudok három másodperces ízérzékelést kiváltani nyelés közbeni orrfújással, amúgy ízeket napok óta nem érzünk. Forró víz papírhússal és gyurmatésztával. Este bánatunkban megettünk egy doboz jégkrémet, ami legalább hideg volt.Lázunk nincs, de régen voltunk ennyire szar állapotban. A vad bölcsivírusok meglepő pusztítást képesek végezni a felnőttek között.

A lányok cserében életük legkedvesebb formáját hozzák, viccesek, szerelmetesek, s tegnap ebédnél elérhettük első nevelési sikerünket is. Tami ellenkezett valamiben (nem fogadta el az ebédet a felszolgált tányérban, ha jól emlékszem), mire én indulatok nélkül kikaptam a székéből és kitettem a konyhából. Ő ilyenkor az ajtónál, a zárt rácsba kapaszkodva zokog, mi pedig érzéketlen tuskók módjára hátat fordítunk. Most is így történt, de kis idő után beszaladt a szobába, majd hamarosan hüppögve visszatért és éhségét fejezte ki az általa ismert összes formában. Megkérdeztem: jó lesz-e abból a tányérból, ő szégyenlősen bólintott és megenyhült mosollyal enni kezdtett. Beismerte, hogy ez nem jött be, elfogadta, hogy a mi akaratunk győzött. Aprócska győzelem, de hatalmas előrelépés.

Ez a nap az elsőségek napja volt, délután lekoptattuk a bébiket, hogy némi levegőhöz, pontosabban ágynyugalomhoz jussunk. Nagypapáék vitték őket magukkal, s mivel ez volt az első alkalom, volt bennem izgalom – teljesen feleslegesen, hiszen a lányok és a nagyszülők is remekül érezték magukat. Mi pedig szombat délután megnéztünk kettesben egy filmet, ehhez pont egy év, nyolc hónap, két hét és két nap kellett. Menőbb lett volna, ha közben nem trombitálunk kánonban és nem repeszti ki a halántékunkat a takony, de ezzel is nagyon elégedettek voltunk. Az édes kölköknél csak az édes magány édesebb.

• 1 hozzászólás

Mától hivatalosan is meg van erősítve: mindkét leányunknak van egy-egy Gyulája – a Tüdő Gyula meg a Hörgő Gyula. Utóbbin jó testvérhez méltóan osztoznak, de Tüdővel csak Tami barátkozik, egészen pontosan neki is csak a bal fele. A Gyulák a derült égből érkeztek, hacsak a november óta tartó folyamatos betegség-egészség ingadozást nem tekintjük baljós előjelnek. Pénteken délelőtt még mindenki vidáman köhécselt a bölcsiben, aztán délutánra bezúgott a lázmérőbe egy harmincnyolcfél, a hallójáratainkban pedig állandósult a visítás okozta zsibbadás. Tegnap éjjelre már mindketten nagyon akarták a Gyulájukat, Tami direkte lihegett utána álmában, Borka pedig dorombolt neki, mint a szerelmes dízelaggregát. Doktorunk ma életükben először antigyulatikumot rendelt, mindjárt kétfélét is, hogy egyszerre harcolhasson az atípusos és típusos változat ellen, továbbá befenyegetett két hét szobafogsággal (minimum! mondta és a mutatóujjával a felső szomszéd felé bökött) és néhány elkövetkező szörnyű éjszakával. Mi nem kapunk a gyerekek Gyuláiból, mert nem vírus csinál ilyesmit, hanem baktérium, legalábbis az övékét, legalábbis a Doktor szerint. Az antibiotikumokat csak három-négy napig kell szedni, viszont az egyik olyan keserű, hogy ezt még a mi gyógyszer- és szuribarát kölkeink is sírva fogadják. Amúgy nincs semmi egyéb teendő, mint a köhögést és lázat csillapítani, őrjöngő káromkodásrohamokat visszaszívni, karikás és csillogó szemeket csókokkal elhalmozni és elhinni, hogy az orvostudomány ennél nagyobb kihívásokkal is játszva elbánik. Doktor szerdán újra jön, állítólag addigra már sokkal jobban lesznek a páciensei.

Sosem hittem volna, milyen állati indulatokat vált majd ki belőlem, ha hallom a gyerekemet kínlódva köhögni. Nem is a féltés vagy a szánalom pöcköli fel az orromat, hanem a felelősök keresgélésének teljesen értelmetlen dühe: miért nem adnak valami gyógyszert, miért nem hat a vitamin, miért taknyos már megint, mikor most szívtam ki az orrát. Arcon rúgnék bármilyen sittes izomembert ilyenkor, a nyilvánvalóan szerény verekedési tapasztalatommal együtt is. Szegény kis nyulak.

A szegény kis nyulak egyébként cukiságolimpiára tréningeznek, amikor éppen nem akadályozza őket lázsérülés. Borka illegeti magát és hosszan elmatat a játékaival, Taminak arcjátéka van és nyelvtehetsége, aggódnak egymásért és esetlenül ölelgetik a környezetüket, legyen az apuci vagy a villanyoszlop. Látszik rajtuk, ahogy nekik is jól esik szeretni, és szeretve lenni. Tüdő és Hörgő urak nem érdemelnek ilyen nett kisasszonyokat.

• 19 hozzászólás

A lányok másfél hete itthon dekkolnak, a helyzet elkeserítő. Nem különösebben betegek, a láz már napok óta elmúlt, de a köhögés nem. Mélyről, öblösen, gurgulázva ugatnak, a légzésük szolíd horkolásnak hangzik, a köhögőrohamok olykor impozáns hörgésbe torkollnak. Leginkább akkor veszi elő őket a kórság, ha isznak, fekszenek vagy esznek. Ennek több következménye is van. Alvás közben köhögnek, amire hajnalban fel is ébrednek, nem alusszák ki magukat, tehát nyűgösek. A reggeli és esti tápszert nem tudják meginni, minden kisérlet folyamatos köhögésbe fullad, szó szerint, tehát éhesek, nyűgösek. Az evés pedig igazi horror, talán fáj a torkuk, talán csak irritálja a nyelés, mindenesetre minden kaja ellen tiltakoznak – miután sivalkodva erőszakolták ki, hogy kapjanak valamit, hiszen éhesek. A tiltakozás abban merül ki, hogy lendületes lapátolás helyett minden olyasmi megtörténik, amit étellel csak a John Waters filmekben szokott. Hajrakenés, szétszórás, főzelékdomb képzése felfordított tányér segítségével, hátrafeszülő visítás a közelítő kanál láttán, tenyérrel belecsapás, ruhába rejtés, a legmenőbb mégis Borka specialitása, a saját orrlyukba való borsótömködés. Ane a hétvégére már nem volt hajlandó részt venni az esti étkezési szeánszokon. Más bajuk nincs, tele vannak energiával, így mennének bárhová, de nem szabad, itthon kell ülni, ettől persze még őrültebbek. Gyógyszer nincs, kúra nincs, várjuk a tavaszt. Az összezártság és a szobafogság együtt nem tesz jót a nőknek, ennyi idő után már egymás idegeire mennek, ami mélyre húzó spirálba rántja estére a családot. Ane tűréshatára mentén randalíroznak az ikrek, ami persze tűrhetetlen, amitől Ane megfeszül, amit a lányok visszavernek, mint a csorba tükör, szóval estére már nagyon jó szokott lenni. Kilátástalan ez így, mert hétfőn majd visszamennek a bölcsibe, csütörtökre megint elkapnak valamit, újabb hét itthon, és ugyanígy tovább kikeletig. Már blogolni sincs kedvünk, pedig amúgy jópofák a kis múzsák.

Ma már mindenképpen el kellett húzni itthonról, kerestünk hát egy sóbarlangot. A légutaknak jót tesz, programnak is kiváló, messzire sem kell menni érte, ideális megoldásnak tűnt a délelőtt eltöltésére. Nem is csalódtunk, Tami életében először attól hisztizte el magát, hogy el kellett hagynia egy helyszínt. “Oda vissza!” – mutogatott zokogva a sóhomokozó felé. Igazi meseterep világító sótéglákkal és függőkosarakból gomolygó hidegpárával, ráadásul ma még óvódista nénik is mulattatták a nagyérdeműt. Büszkék voltunk a libácskákra, húzódozás nélkül vetették bele magukat a vadidegen társaságba, beálltak a körtáncba is, az pedig csak értetlenül nézték, ha egy-egy agresszívebb fiúcska nekiállt kitépni a kezükből a lapátot. Egymásra ügyet sem vetettek, de amikor egyikük kitotyogott a helyiségből, a másik azonnal szeppenten nézegetett körbe. Össze vannak láncolva, már naponta látjuk.

• 15 hozzászólás