Tamara valamelyik délelőtt ezt a képet készítette. A képen Nagyi és Tamara láthatók. Épp teregettem (néha az az érzésem, hogy minden posztot kezdhetnék úgy: épp teregettem, amikor…), amikor Tami boldogan rohant ki a szobából. Nézd anya, itt a nagyi meg Tamara! És tényleg!

Megint egy hetet itthon töltöttek a lányok. Megint vírus, megint a köhögős. Amikor a bölcsi öltözőjében mondtam az egyik anyukának, hogy a lányok még csak egyetlenegyszer kaptak antibiotikumot, négy fej fordult felém: még csak egyetlenegyszer? Az enyém már négyszer, az enyém nem is tudom hányszor - mondták a többiek. Azt már el sem mertem mesélni, hogy utólag úgy tűnt, az az egy is felesleges volt. Még nyáron történt, amikor nyaralt a dokibácsink, Borka meg már napok óta inkább pihegett, mint rendesen lélegzett. Végső kétségbeesésemben levittem a körzeti gyerekrendelőbe, hogy valaki hallgassa meg. A körzeti dokinéni meghallgatta, belenézett a torkába, majd lekapott a tíz körmömről, hogy miért csak most, és hogy képzelem, hogy egy ilyen beteg gyereket nem viszek orvoshoz, hiszen ennek tüdőgyulladása van! Azonnal induljak a kórházba, itt a beutaló. Nem megyek - mondtam. Nem viszem kórházba a gyerekemet. Ha kell, bemegyek vérvételre, röntgenre, de nem hagyom ott a gyerekemet, nem és nem. És van nekem ez a másik is itt. Mi az, amit én ne tudnék neki otthon nyújtani? Eszik, iszik, nem lázas, kicsit hörög, én is hallom, de nem túlzás ez a kórházi beutaló? Anyuka, itt írja alá, hogy maga nem viszi a beteg gyerekét a kórházba. Aláírom, nem viszem. Tudna adni azért valami gyógykezelést is, doktornő, vagy csak a lebaszást tetszik osztogatni e nemes állami intézményben? Itt van ez az antibiotikum, de magára vessen, ha… Magamra vetek, doktornő, ne féljen, aláíratta velem a felmentőjét, maga már nem lehet hibás. Maga már elszámolt a lelkiismeretével azon a darab papíron ott ni. Én meg majd megoldom. Ekkor hívtam szinte zokogva a dokinkat, aki először is megvédte a körzetist, hogy nem az ő betege, jobb, ha utalja, akkor neki nem lesz baja. Másrészt épp most jön hazafelé, de akkor egyenesen hozzánk. Élesen él az emlékezetemben, hogy milyen szép idő volt, és mennyire cudarul éreztem magam. Gyötrődtem, hogy a nyakamba vettem egy olyan döntést, amiről csak a szívem beszélhet, tudásom a világon semmi, és tapasztalatom sem sok, a magam kétéves anyaságával, még ha iker is az. Megérkezett a mi mindig borostás dokibácsink. Először meghallgatta Borát, aztán kért tőlem egy tejfölös dobozt meg egy kisollót, vágott egy csinos lukat a doboz alján, beleillesztette a Ventolint, fújt egyet, rászorította Bora arcára, aztán újra hallgatózott. Várt egy percet, aztán megint hallgatózott. Igen – mondta végül, lehet valamit hallani, de nem tüdőgyulladás, inkább a vírusos megfázásának van egy kis asztmatikus felhangja. Persze sosem tudhatjuk, hogy vírusos vagy bakteriális. Szóval lehet, hogy elkél az antibiotikum, de tudja, én mindig várok három napot, csak akkor kezdem adni. Mit is írt a doktornő? Mondom. Hát igen, én alulról szoktam a gyógyszerezést belőni, úgy látszik, ő pedig felülről. Persze azt is lehet, az a biztosabb. Végül megegyeztünk, hogy legyen antibiotikum. Inkább miattam, mint Bora miatt. Még mindig remegtem, mint a nyárfalevél, hogy nem jól döntöttem, és a gyereknek lesz valami nagy baja, mert a szívemre hallgattam. A gyereknek aztán nem lett nagy baja. Három nap múlva kiderült, hogy inkább vírusos volt, mint bakteriális. Az ikrekben az a jó, hogy mindig van kéznél kontrollcsoport. Tamara két nap múlva kezdte a hörgést, és aztán antibiotikum nélkül is éppúgy elmúlt neki, mint Borkának. Így történt az egyetlen antibiotikumozás, és azóta se soha. Ez már jó régen volt, és úgy tűnik, a gyerekeink attitűdjében (soha egy percre le nem állnak) és életmódjában (föl-le-föl-le) nagyobb a rizikófaktor, mint az egészségért felelős génjeikben. Vagyis többször voltunk a balesetin, mint ahányszor antibiotikumra volt szükségük.

Ha már egészség… az ekcémájuk elmúlt! Vagy csak most épp nincs? Sajnos nem tudom megmondani a tutit. Annyi mindent megváltoztattunk. A gyógyszertári kenőcs helyett Eucerinnel kenjük őket minden este. Homeopátiás alkati szereket és speciális ekcéma elleni bogyókat szedtek két hónapon keresztül. Kidobtam minden enzimes mosószert, csak biomosok. Nem fürdenek minden este, csupán heti háromszor. Az e-t tartalmazó élelmiszerek számát csökkentettem itthon. Nincs Túró Rudi, tejszelet, és válogatva veszem a felvágottakat. Igazából ezek a trükkjeim. Fogalmunk sincs, melyik miatt múlt el az ekcéma, de azért én a homeopátiára szavazok. Vagy a biomosásra. Vagy az egészséges étrendre. Vagy az Eucerinre. Vagy a nagy ekcémaevő szörnyre. Akinek kell, utánvéttel küldöm. Cím a kiadóban.

• 4 hozzászólás

Ekcéma ügyben vannak jó meg rossz hírek is. A jó az, hogy a lányok arcán a rémisztő szétrepedezett vörösesség kezd megszűnni, a rossz meg az, hogy az állami egészségügy nevetséges teljesítményt nyújtott a nagy ekcéma-felmérőn. Nemhogy megbukott, hanem egyszerűen ki kellett zavarni a teremből, de erről később majd részletesen. Ekcémairtás alatt pedig megint kevesebbek lettünk egy laptoppal. Legyen a gyereke súlyos beteg annak, akinek az a perverziója, hogy gyerekkórház parkolójában autókat tör fel! Tudom, hogy soha nem szabad autóban laptopot hagyni, de a Heim Pál rendelőjébe bevinni, ahol két gyerek után kellett futkosni, sem tűnt jó ötletnek. De vissza a lényeghez.

Az lehet, hogy valakinek rossz napja van, leterhelt, a fizetése nem égbekiáltó, a munkakörülményei kicsit sem rózsásak, és az is lehet, hogy mi vagyunk ennek a valakinek a tizenharmadik páciensei aznap a Heim Pál bőrgyógyászatán, de az már nem lehet, hogy felelőssége teljes tudatában a valaki a lehető legkellemetlenebb megoldást válassza két kétévesnek. Vagyis hogy egyperces beszélgetést követően a doktornő beutalt mind a négyünket a kórházba háromnapos bent fekvésre. Felajánlom a  Monthy Python társulatnak a témát. Dalocskát is lehetne írni belőle. Ha kifújja a szél a szádat, foglalj le négy kórházi ágyat. Igencsak bizarr megoldás, az ágyúval verébre tipikus esete. Nem voltak illúzióink a kórházzal kapcsolatban, mert mentünk már a Heim Pálba felszakadt szemöldökkel, megzúzódott bokával, hólyagos háttal bárányhimlő után kutatva, és soha nem volt az az érzésünk, hogy ez itt a Disney-doktorok mennyországa, vagy a nagy Pixar-álom a gyerekbarát kórházról. Még csak az sem jutott soha eszünkbe, hogy itt jó lehet bárkinek is, beleértve orvost, nővért, beteget. Mindenki nyilvánvalóan alulfizetett, a körülmények szemet szúróan nyolcvanas éveket idéznek, a szervezettség pedig nem haladja meg egy leterhelt közös képviselő összeszedettségének színvonalát.  A rendelőben nem volt gyereknek való WC, gyerekméretű mosdókagyló (gyerekkórház!),  hanem budi volt, minden értelemben, pedig tényleg nem álmodtam WC-papírról meg szappanról, vagy tiszta ülőkéről. A folyosó annyira huzatos volt, hogy végül visszaöltöztettem a lányokat vastag pulóverbe. A székek száma fordított arányban állt a megjelenő közönséggel, fogas meg pont annyival volt kevesebb, mint kabát.  Az ember azt gondolja, hogy okéoké, ilyenek a körülményének, de majd bent az orvosi szobában a szakmaiság csimborasszója várja, és elhiszi a Kandász Andrea-féle kórházriportoknak, hogy a körülmények ellenére, itt mindenki rettenetesen felkészült, és a gyógyításba vetett hiténél már csak a gyerekeket szereti jobban. Aztán gyanút fog, amikor egyszerre három családot hívnak be az orvosi szoba két négyzetméteres vetkőzőjébe, azzal a felszólítással, hogy tessék a gyereket levetkőztetni. Ott nyomorogtunk nyolcan hosszasan, miközben a függöny mögött folyt a rendelés. És semmi, de semmi sem volt ebben a két négyzetméteres helyiségben, amivel két kétévest le lehetett volna foglalni. Csak a függöny, ami a doktornőtől választott el. Azon legalább voltak kacsák. Viszont azt nem volt szabad rángatni, ami egyébként érthető, de a tizenhetedik perc várakozás után már nemcsak a gyerekek, de mi is legszívesebben letéptük volna. Végül bejutottunk a doktornőhöz. Mutatom a lányok arcát, mondom, hogy ekcéma a combon is, meg hogy amióta nem fürdetem őket minden nap, sokkal jobb a helyzet. Mi? Hogy nem fürdetem? - sikkantott fel a doktornő, és innentől kezdve úgy kezelt, mintha egy nagyon korlátolt képességekkel rendelkező anyaszerűség lennék csupán. Engem még ennyire hülyének nem néztek, pedig állítottam már váltig benzinkutasnak, hogy a benzintankot ott kell nyomkorászni, higgye el, ki fog nyílni. A doktornő felírta nekünk a háromnapos kórházi ápolást, ahol majd elmagyarázzák, hogyan kell az ekcémás bőrrel bánni. Próbáltam kérdezni, hogy mégis hogyan kell, nem lehetne-e most, mert azért megértjük ám, akármennyit is rángattuk a függönyt. Azt felelte, hogy láthattuk, mennyien várnak kint, neki erre most nincs fél órája, hogy beszélgessünk. Na puff. Ilyenkor szerintem is a legjobb ötlet beköltöztetni egy teljesen egészséges családot a Heim Pálba. Egyszerűen meg sem tudtunk szólalni, vagyis még kikönyörögtünk valami kenőcsöt, amit úgy írt fel, hogy ez csak hidratál meg fertőtlenít, szóval ne legyenek túlzottak az illúzióink. Hát nem voltak.

Soha nem költöznénk be kórházba egészséges gyerekekkel. Semmilyenbe. Még olyanba se, ahol Sven Nordquist a doktorbácsi, Marék Veronika az ápolónéni, Annipanni és Boribon a szobatársaink, Eric Carle festette ki a falakat, és Gryllus Vilmos üldögél a folyosón gitárral és furulyával. Tényleg nem tudom, hogy tételesen fel kell-e sorolnom, de legyen: vérvételre be lehet menni a laborba járóbetegként, eligazítást lehet tartani fürdés ügyben (bár a heti három fürdés nagyon sokat javított Tami ekcémáján, lényegében eltűnt, csak a hasa maradt reszelős) bent fekvés nélkül, krémeket kipróbálásra haza lehet vinni. Ha csak egy kicsit is több magyarázatot kapunk, talán elgondolkodunk, ha csak egy fél fokkal több beleérzést tapasztalunk, talán meggondoljuk, ha csak két perccel több időt ránk szánnak, talán hallgatunk rájuk, de ne ámítsuk magunkat…

Feri megjegyzése: Nyilvánvaló volt, hogy azért kellene beköltöznünk, mert akkor van ránk idő, naponta kétszer, három nap alatt akár hatszor is beszélnek velünk fél órákat, kipróbálnak 2-3 krémet, ami járóbeteg-módra egy hétig tartana és sok-sok órányi várakozásba a szörnyű folyosón – azaz a dokinő azt ajánlotta, ami tőle, illetve az intézményétől legjobbként tellett, de talán megpendíthette volna azt is, hogy menjünk maszekhoz, ott lerendeznek három alkalom alatt, egyenként tíz perces várakozással.

A gyerekek arca végül rendbe jött. Elmentünk egy homeopátiás orvoshoz. Figyeltek ránk, meghallgattak, időpontra mentünk, fizettünk. De persze nem ezért hatott. Hanem mert rezegnek azok kis izék? Golyók?

• 10 hozzászólás

Borának asztmás hörgőgyulladása van. Ötféle színű és állagú gyógyszert kell különféle testnyílásaiba adagolni.

Borának súlyos tüdőgyulladása van, azonnal kórházba kell vinni.

Ön melyik diagnózissal ért egyet, kedves anyuka?

Én egy címeres ökör vagyok. Félreértettem a dokinkat. Úgy értelmeztem, hogy egész héten szabin van, elutazott. Ezért amikor Bora negyedik napja hörgött, átvittem a körzeti orvoshoz. Bár soha ne tettem volna ekkora baromságot, hiszen ettől a körzetitől jöttünk el, és választottuk helyette a dokinkat. Nem is tudom, mit vártam. Csak annyit, hogy hallgassa meg, mert hörög. Mint egy gejzír, úgy veszi, fújja a levegőt. Meghallgatta, lebaszott rámripakodott, hogy miért csak most viszem, ezt a gyereket kórházba kell vinni, tele a tüdeje vízzel, nem fogja bírni a szíve, a torka meg liláspiros. Beviszi anyuka a kórházba? Nem, nem viszem. Maga felelőtlen, akkor majd ha lila lesz a szája, szaladjon vele, itt írja alá, hogy orvosi javaslat ellenére sem viszi a gyereket kórházba. Én az ilyet mindig kórházba küldöm. Melyikbe – kérdezem. A Lászlóba. A Lászlóba? – csodálkozom. A Heimbe – javítja ki az asszisztense. Nem viszem a Heimbe. Mindent megkap otthon, MINDENT. Ha labor kell, beviszem, ha tüdőröntgen kell, beviszem, ha injekció kell, beviszem, de nem hagyom ott a gyerekemet, ahol nem veszik kézbe, ha sír, ahol csak a gyógyszerezés időpontjára figyelnek, ahol senki nem énekel Bóbitát elalvás előtt. Nem hiszem el, hogy nincs más megoldás. Nincs. Jól van, akkor hazamegyünk, legalább írjon neki valamit. Írt.

Felhívtam a dokinkat, hogy tudom, hogy elutazott, de most mit csináljak, csak egy esetben vinném a gyereket kórházba, ha ő azt mondja. Jaj, hát ne vesszen össze az orvossal, nem szabad, és félreértett, én már itthon vagyok, jövök azonnal. Jött. Hallgatja hosszan Borát. Kér egy joghurtos poharat üresen, meg kisollót. Lyukat vág a pohár aljába, beleilleszt egy porlasztót a kivágott lyukba, Bora arcára teszi a joghurtos dobozt, fúj hármat, hagyja, hogy Bora belélegezze. Újra hallgatózik. Ez egy asztmás hörgőgyulladás lesz. Nem hallok tüdőgyulladást. Adjam ezt meg azt, hamar segít, két nap múlva újra vidáman fog lélegezni, így reagált valami vírusra, asztmásan. És akkor nem kell kórház? Ugyan. A doktornő magát védte, nem ismeri magukat – elmentek tőle, aztán most hirtelen megjelentek, ilyenkor legjobb a kórházra hárítani a felelősséget. Őszintén szólva mindannyian ezt csináljuk, igen, én is. Sértődékenyek vagyunk, nem szeretjük, ha elmegy a beteg tőlünk. Ezt mondta. Megvédte a körzetist. És este kilenckor még rám csörgött, hogy van Bora.

Sokkal jobban. Köszönjük.

• 9 hozzászólás

A lányok méretre picik. Mindenki azt mondja, hogy azért mert ikrek, de szerintem egyszerűen azért, mert ilyen típusok. Borka nyolc és fél kiló, Tamara kilenc, a ruhaméretük pedig 80/86-os. Én is ilyen kicsi voltam, de én alig ettem valamit, azt is csak nagyon megcukrozva. A lányok étkezésével pedig a világon semmi gond nincs (kivéve az egymás fejére kent főzeléket). Három istenük van: hutyiisten, ubiisten és csapiisten, ahogy ők nevezik. Vagyis a hús, a savanyú uborka és a ketchup. Ezt a hármat bárhol, bármikor, bármilyen mennyiségben képesek fogyasztani. A tökéletes vasárnapi ebéd számukra a sült csirke korlátlan számú uborkával és egy liter ketchuppal. Az egészben a legmegdöbbentőbb, hogy Borkának már két hónapja ekcémás az ajka, és marhára csípi a savanyú uborka leve meg a ketchup is, de csak tömi magába két kézzel meg egy kanállal, és közben sírdogál, hogy csipi, csipi. Ezeken kívül nagyon szeretik a leveseket, a főzelékeket, a sós tésztákat, vagyis mindent, amitől egy anyai szív büszkén dobog, bár szerintem ennek semmi köze nincs a neveléshez. Az édességért nem kimondottan rajonganak, és ez sem az én kiváló nevelői képességeim hatása. Adtam nekik szaloncukrot karácsonykor, mert nem gondolom, hogy a cukortól való teljes eltiltásnak bármiféle ízlésformáló szerepe lenne, de a papírján kívül más nem érdekelte őket. A bölcsiben három dolgot nem esznek meg: a tejbedarát, a tejberizst és a sütőtökfőzeléket. Mindhárom édes. Egyszer a bölcsisnénik beparáztattak, hogy Borának nem olyan a széklete, mint a többi gyereké, és én meg honnan tudhattam volna, hogy milyen a többi gyerek széklete, így aztán remegő hangon kikönyörögtem egy teljes allergia beutalót a gyerekorvosunktól, aki némi cinikus mosollyal a bajsza alatt írta meg, mondván, hogy ez a gyerek úgy kerek, ahogy van. Persze én is éreztem, hogy attól hogy egyet szólnak a bölcsiben, még nem kellene a kórházig rohanni. Nem is a széklete miatt aggódtam, hanem hogy olyan kis picike, olyan apró anti, hogy hátha azért nem nagy és dundi, mert a szervezete nem jól dolgozza fel a tápanyagot. Bőrpróbával megnézték a tejet, a tojást és a szóját, a többi tápanyagot meg a véréből, de nem allergiás a világon semmire, legalábbis semmi olyanra, amit a Heim Pálban vizsgálnak. Most már legalább papírom van róla, hogy a kisbarack szervezete tökéletes, és mivel az étvágya is remek, az energiaszintje meg kirobbanó, jöhet az akármennyire képzett, meg ezermillió éve a szakmájában van bölcsis néni, megmondom neki, hogy ne paráztasson, mert apró anti úgy jó, ahogy van. A széklete meg azért volt olyan, mert épp egy hasmenéses vírus után kezdtük a bölcsödét. Azóta még egyszer próbáltak betegségre rábeszélni a bölcsiben, mondván hogy ezek a gyerekek bizony mindjárt bárányhimlősek lesznek, mert köhögnek(!), és most pont van is egy járvány. Az, hogy már valószínűleg voltak, meg hogy megkapták az oltást ellene, meg hogy kihívtam a dokibácsit is, aki semmit nem talált, nem zavarta őket abban, hogy aggodalmas arccal tovább szőjék az összeesküvés-elméletüket, miszerint Bora és Tamara reggel nyolctól délután kettőig titkos küldetésen van, melynek célja szanaszéjjel köhögni a bárányhimlő gonosz vírusát a bölcsödében. Lassan három hónapja bölcsizünk, és eddig egy hetet voltak felső légúti vírussal otthon. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy két-három hete köhögnek, köhécselnek, bár az orvos semmit nem talált. És legfőképp akkor, amikor felébrednek. Pedig párásítunk ezerrel, mintha gombát akarnánk termeszteni a lakásban, de így is száraz a levegő.
Ha már ilyen sokat írtam Borkáról, muszáj feljegyeznem, hogy Tamara nagyon jól beszél. Kétszavas mondatokat használ: apa fürdik, anya eszik, Bora játszik. Saját magát Taminak, én-nek, énké-nek hívja. Használja az enyém és tiem birtokos névmásokat. Bora megnevezésében a harmadik vátozatnál tart: Boji, Boja, Borka. Lehet vele dumálgatni is. Ilyeneket:
- papíííír!
- papírzsebkendőt kérsz?
- igen!
- nem papírt, amire tudnál rajzolni?
- nem!
- szóval akkor papírzsebkendőt?
- igen!
- és mire kell neked?
- pujni!
és belefújja az orrát a papírszebkendőbe, amit nyújtok neki.

• 2 hozzászólás

Kezdem Reader Digest stílusban: Amikor Tamara Pohly (16 hónapos lánygyermek) reggel fél hétkor felébredt, még nem is sejtette, micsoda vérfürdőben lesz aznap része. Nagyokat nyújtozkodott az ágyában, békésen játszott a cumijával, és szokás szerint pökhendi hanyagsággal kezelte az ágyába készített plüssállatokat. Amikor az első picike jelzéseket leadta, szülei meglepő örömmel törtek a gyerekszobába. A szülői boldogság oka nem volt más, mint e késői ébredés, Tamara Pohly ugyanis az utóbbi napokban (pontosabban az őszi óraátállítás óta) hajnali négykor ébredt. Ekkor még sem a boldog szülők, sem a kialudt gyermek nem gondolt arra az évezredes bölcsességre, hogy aki korán kel, az aranyat lel, aki viszont későn, az a Heim Pálban tölti a délelőttjét.

Amelynek kezdetén én fürödtem, Feri pedig épp a kameráért ugrott ki a konyhába, hogy megörökítse, ahogy Bora a lepedő alatt szellemet alakít. Ezt a pillanatot használta ki Tamara egy ágyról indított cukaharára. Amikor Feri berontott a fürdőbe kezében a vérben ázó Tamarával - ugyan próbálta nyugodtan, és szinte mosollyal az arcán közölni, hogy felrepedt a gyerek szemöldöke, de nincs semmi más baja - én felsikítottam. Ismert tény, hogy a szemöldök tud a legjobban vérezni.

Tisztogatás után

Feri a lelkes apukák és tudatlan ápolók első nekibuzdulásával a csap alá akarta tolni a gyerek fejét, de ekkor átvettem az irányítást, és inkább száraz nyomókötést alkalmaztunk. Némi telefonos segítség után elindultunk a Heim Pál sürgősségi osztályára. Kilenctől fél tizenegyig múlattuk itt az időt, ebből Tamara sebének összeragasztása kettő és fél perc volt, a koponyaröntgen (fejsérüléseknél a kötelező protkoll része) kettő perc, a további nyolcvanöt és fél perc: várakozás és adminisztráció. Ez köztudottan a tizenhathónaposok kedvenc elfoglaltsága. Egyébként épp őrületes szeparációs szorongása van, ezért ha a látókörzetében vagyok, akkor sírva, kérlelve mami-mami-mamizik, csak az ölemből hajlandó a világot szemlélni, de igazából ott sem nyugszik meg, mert szeretne beljebb kerülni, talán vissza az anyaméhbe, és amikor rájön, hogy ez lehetetlen, akkor tovább mamizik az ölemben nyüszögve. Bezzeg ha az apja elviszi, elő sem kerül a mamizás, újra világra nyitott, érdeklődő gyerek válik belőle. Ja és a diagnózis: 1,5 cm-es éles szélű sebzés, röntgenen fract. nem látható. A páciens köszöni jól van, estére a szuper bőrösszeragasztó kicsit lejött (ha lejön, vissza kell menni újraragasztásra), raktam rá leukoplasztot, holnapra ugyanis más programot tervezünk, nem Heim Palizunk. Csak nehogy korán kelés legyen a vége!

• 3 hozzászólás

Pénteken a tervtáblán még az szerepelt, hogy a hős apa vasárnap reggel felnyalábolja ikreit és kábé egész napra eltűnteti őket a hős anya álmos szemei elől. Nem sikerült, nagyjából az egész világ összeesküdött a nemes terv ellen. Egyrészt a frontok jönnek-mennek, vagy a fene tudja az okát, de újabban nappal enni, éjjel aludni nem szeretnek a kicsik. A nemalvásban Tamara jár élen, aki néhány - általunk figyelmen kívül hagyott - felsírás után hajnal három körül már kérlelhetetlen és nyugtathatatlan, ácsorog az ágyában és vonyít, mint a húsvéti nyúl, aki érzi a nyár közeledtét - ennek tartós elviseléséhez pedig nagyon fáradtak vagyunk, inkább bemegyünk, etetünk. Cserében megtanultak nappal aludni a babakocsiban otthon, ami azért nagy könnyebbség, köszönjük ezúton is, de nem pótolja a kihagyott éjszakákat. Másrészt szombaton leszereltük az ágyaik közös hosszú oldalán a rácsokat, így alakítva ki franciaágyat az ifjúságnak, hátha a közösködés megnyugtatja az éji vinnyogót. Nos, az első próba nem erre engedett következtetni. Vasárnap reggel egy nyomasztó éjszaka után mindenki nyűgös reggelre ébredt, ráadásképpen kiderült, hogy éjjel komoly kórházi rémület keletkezett Ane családjában - maradtunk otthon. A lányok megérezhettek valamit a törékeny hangulatból, sokat aludtak és rendesen ettek (ez utóbbit úgy kell elképzelni, hogy szörnyű balhék közepette, hörgéssel és zokogással súlyosbítva, de legalább megették a nekik rendelt mennyiséget), így mi is tudtunk lazsálni kicsit (délelőtti ágyban bóbiskolás a tévé előtt, hoppá!), s csak az uzsonna után mozdultunk ki otthonról. A Várnegyedbe mentünk sétálni, hogy ne kelljen a lakótelep jól ismert szegletei között unatkozni, vagy otthon várni az egészségügyi híreket - s habár kiderült, hogy a Vár sem sokkal jobb a telepnél, legalább begyűjtöttünk (a lányok) több kiló turistamosolyt és bíztató tekintetet. Azon már meg sem lepődtünk, hogy a mi lányaink még egy fél órás, izgalmas látnivalókkal zsúfolt nézelődést sem bírnak ki a seggükön, muszáj a szokásos ívbe feszülős hörgéssel tiltakozni minden ellen, ami… nem tudom, minden ellen. Az utolsó métereket már a karunkban tették meg, ezzel persze nem volt semmi bajuk. Csak vállat vontunk, keserű mosollyal és jövőbe vetett bizakodó tekintettel.

Estefelé változatos volt a hangulat, verkliző nyüszítést váltott csöndes kockadobálás és viszont, de szent volt a családi béke, a kórházból is jó híreket kaptunk. Még egy kis közös fényképezkedés is belefért.

A lefekvés aztán újabb meglepetést hozott. Borka nem volt hajlandó enni, de nem a szokott szabódó, már-már félénken tiltakozó módon. Amint a szájába toltam a cumit, üvöltésbe kezdett és abba se hagyta semmi vigasztalásra, folytatta az ágyában is, pedig Tami már aludt mellette. Ane végül kihozta, ringatta, nyugtatta és csak végtelen percek alatt tudta újra letenni. Ilyesmi nem esett meg velünk fél éve, én teljesen ki is akadtam, hiszen köztudottan az este az egyetlen szentség, amikor a lányok alszanak, mi pedig egy-két órán át úgy csinálhatunk, mintha lenne egy darab a régi életünkből is. Persze nyolcra már Borka is aludt (elvégre az este szentség), de kábé üres hassal, ami kínos éjszakát jósolt.

Kínos is lett, volt benne hosszú felsírás és fél hármas éhes ébredés - de hogy folytatódjon a rémálom, Borka a kezemben újra elutasította a kaját, az estihez hasonló módon. Végül Ane meg tudta etetni, de leesett állal bámultunk, ilyen még sosem történt. Az megesik, hogy valaki nem éhes, ilyenkor kitolja a cumit és nyög egyet - de hangos üvöltéssel kivetődni a szülői kézből és az ágyban is folytatni hosszasan a sírást, ilyet még nem láttunk. Eddig.

Este kényszerből ideiglenesen visszaváltottunk egy régebbi tápszerre, ez lehet az ok, vagy indul a szeparációs szorongás (amikor a csecsemő az anyján kívül senkitől nem fogad el semmit), esetleg csak a fenetudja-faktor működött. Visszaaludtak és reggel hatkor már két angyalka ébresztett, akik aztán egy órát játszottak kettesben és utána is elfogadható mértékben voltak nyűgösek, legalábbis csecsemő-mércével mérve. A reggelijük után Ane félálomban és eddig példa nélkül főzött nekik egy gyümölcsteát (korábban instant gyerekteát ittak), amiből fejenként két decit benyomtak. Eddig három korty után mindig arrébb menekültek, tehát valamire rábukkantunk! Talán nem ízlett az instant tea? Talán szomjasak - hiszen más gyerekek napi másfél literjével szemben ők mindössze 2-3 decit isznak. Talán ettől olyan nyűgös mindig mindenki? Talán csak itatni kell őket? Talán ez a Bölcsek Köve?

Ujjaink ikszben, s mondogatjuk ugyan egymásnak, hogy ne fűzzünk nagy reményeket semmihez, titkoban azért mindketten reménykedünk. Holnaptól két éjszakát átalvó, nappal vidám, öltözni szerető, pelenkázást direkte igénylő kisdedünk lesz, napi három liter teáért cserébe. Úgy legyen!

• 1 hozzászólás

Nagy csend van itthon. Délutánt írunk, a lányok sétálnak nagyival, Ane vásárol valahol, én pedig orromból kifolyólag (szó szerint) betegszabadságolom magam. Csak a mosógép zúg, néha egy nesz a macska felől, amúgy otthonos, drága csend. Most jövök csak rá, milyen régen volt részem ebben a kiváltságban. Ha nem munkában és nem bébiszitter biztosította szökésben (és ezek mind zajos helyek), akkor itthon, gőgicsélő, sikító, kiáltozó kislányok között telt az elmúlt hét hónap. Értékes csend. Tegnap és ma még annyiban is különös, hogy jórészt nem nyúlhatok a babákhoz, mert nem emelhetek az orrműtét miatt. Közéjük fekszem, etetem őket, szólok hozzájuk, de ha fel kell venni, áttenni egy másik helyszínre, becsúsztatni a hintába, benyomni a kiságyba, leengedni a rámpán a babakocsit, akkor nem jöhetek szóba. Teljesen legális, hogy itthon folyjék az élet, miközben én fekhetek az ágyban és belebóbiskolhatok egy regénybe - nem mondom, hogy nem furdal a lelkiismeret ilyenkor, de azért élvezem is, tagadhatatlanul. Egészen más az apaság, ha nem tölt ki napi 24 órát - egy hétre érdemes kipróbálni ezt is.
Apropó, orrműtét. A legendásan borzasztó, ijesztő, horror-vésős-csontkalapálós orrsövény-műtét. Amit mindenki, aki átesett rajta, élete nagy negatív élményei között említ. Hát nem tudom, vagy a technika változott sokat, vagy az orvosom volt extra profi vagy én vagyok a Pókember, de egyáltalán nem volt kínos, pedig az előzetes várakozásaimmal és megbeszéltekkel szemben pont úgy zajlott, ahogy mindenki mesélte, hentesmódra hagyományosan. Azok kedvéért, akik fontolgatják, íme egy rövid, ám véres összefoglaló.

Reggel bementem a kórházba, kaptam ágyat, húztam melegítőt és ledőltem. Hamarosan fenékbe talált egy nyugtató injekció, ami nagyon kedves ötlet helyileg érzéstelenített műtétnél. A jó közérzetet alapozta az is, hogy a Tétényi úti Szent Imre kórház nem felel meg az átlag fővárosi kórházképnek: semmi lepusztult mállás, semmi sötét és pergő plafonú, műanyag lambériával fedett századelős rémület, semmi lomtalanításból visszamaradt bútorzat. Világos, háromágyas kórterem saját fürdővel és tévével. Élénkpiros, gégészet feliratú pólót viselő nővérek, csilivili liftek, rendes kaja. Ilyen helyen könnyebb nem félni, de azért a nyugtató is jól jött.

A műtéthez maradhattam a szabadidőruhámban, ülő helyzetben egy fényvető alatt, mint a fogászaton. Az érzéstelenítés trükkös, nem egyből az injekcióval kezdik, hanem néhány lidokainba tunkolt gézszalagot tömnek az orrba, így már a szúrások sem fájnak. A műtét technikai részleteit legfeljebb emailben az igazi ínyenceknek, elég az hozzá, hogy fájdalom nincs, de érezhetni pontosan, mi történik. Ettől lehet előre irtózni, pedig a vésés például nem rosszabb érzés, mintha tenyéréllel gyengén ütögetnéd az arccsontodat - csak belül történik. Közben beszélgettünk is, már amennyire az érzéstelenítéstől keletkezett teniszlabda a torok környékén engedi a tiszta hangképzést. Nyilván van valami abszurd abban, amikor a hangokat hallva és az érzületet elemezgetve megkérdezem a doktort, hogy ez most csont vagy porc volt, ő pedig lelkesen kommentálja, amit én érzek. Bizton állíthatom, hogy a fogorvosnál rosszabb, ráadásul ott még a szád is tele van ujjakkal és fémeszközökkel.

Eredetileg úgy terveztük, hogy nem kerül tamponálás az orrlyukaimba, mert attól kissé szorongtam, de végül mindkettőt le kellett dugózni. Márpedig befogott orral tulajdonképpen nem lehet nyelni, ami komoly kihívások elé állított. Ilyenkor derül ki, milyen sokat nyálzik a felnőtt is. Ezt általában lenyeléssel kezeljük, nade ha az nehézségekbe ütközik? Macerás. Akárcsak az evés, ivás és légzés is. Ezért kerültem volna, de egy-két véletlen (a tervezettnél jobban szivárgó részek, illetve egy nem beüzemelhető elektromos húségető szerkezet) úgy hozta, hogy mégis szükség volt rá.

Délutánig maradtam a kórteremben, olvasgattam, szenderegtem, kicsit ettem-ittam, majd négykor felöltöztem, hívtam egy taxit és győztes mosollyal és orr alá kötött gézvirslivel az arcomon hazahajtattam. A következő 36 óra a türelemről és önkontrollról szólt, mert a nyelési képtelenségen túl az orrdugók valahogy a garatomat piszkálták, márpedig öklendezni nem jó ötlet, ha nem szabad megerőltetni magad. A műtét után két nappal aztán kihúzták a dugóimat, ami a várakozásommal ellentétben nem egy sebbe ragadt gézköteg leszaggatását jelentette, hanem nedves géz elválasztását a nedves nyálkahártyától. Nem kellemes, de egy nagy pofon vagy közepes bringás borulás biztos jobban fáj. Azóta olyan vagyok, mint egy enyhén náthás, ám nagyon büszke orrlégző, aki állapotára hivatkozva kivonja magát minden komoly munka alól. Hétfőn azonban már mindent lehet, akár dobálhatom is a csecsemőket, szóval az egész hacacáré egy hetet vesz igénybe, aminek a nagyobb része kényelmes otthoni pihengetéssel telik.

Mindenkinek tudom ajánlani, sőt felvetem a “mellnagyobbítás helyett orrplasztika” mozgalom elindítását. Előbbi sokkal jobban fáj és sokkal haszontalanabb, nem beszélve az ár-érték arányról. Szóval hajrá, kés alá!

Míg mindezt leírtam, eltelt egy teljes nap, így már péntek délután van és a szobában két boldogan gőgicsélő ifjonc gyakorolja az ülő testhelyzetet. Bemegyek, megnézem, tetszik-e nekik a gyógyult apu.

• 5 hozzászólás

Ma reggel végre készíthettem rendes képeket a lányokról, ezeket már büszkén ajánlom kattintásra!

Annál is inkább, mert ezek a gyerekek egyre szépülnek, különösen Bora, akinek hitünk szerint a külsejéből kellene megélnie. Mondogatjuk is neki, hogy "te nyered a Story Babahoroszkópot, csak akarnod kell" és "fogyózz, hogy karcsú legyél, a szépség nincs ingyen" - nem lehet elég korán kezdeni a felkészítést, ugye? Taminak ilyeneket nem mondunk, nekünk is van szemünk - ő minden bizonnyal tudósnak született, arca gondterhelt töri-föci szakos vonásokat idéz.

Bora szép

Tamara okos

Reggel 5-kor Anettától a következő üzenetet kaptam:

Elemér* tévedett, nem a 3. nap a legszarabb**, hanem a 3. éjszaka. Huh. Viszont kezd látszani a lábujjam***! Mellem kő, lábam libapásztorlány, hasam pudinggal töltött zsemle, arcom katicabogár, benevezek a Miss Üllői útra.

* Elemér a szülészünk,
** aki tegnap azzal biztatott, a harmadik napon elkezd húzódni a seb és az fájdalmas művelet.
*** Eddig a vizesedéstől a lábujjak helyén minivirslik voltak megfigyelhetők

Szóval még humoránál van a kőmellű asszony. Ebben segíti őt két leánya, akik immár a tegnap éji családegyesítés következtében közös ágyban szórakoztatják, hiszen senki nem infúz és senki nem sárga többé, lehet együttest alapítani a bevásárlókocsiban. Ja igen, megjött a hangjuk és szurkot szarnak, ezek a praktikus, ám izgalmas részletek.

A hajnali találkozót (Ane 3/4 7-kor invitált be) kedélyes fotózkodással, történetmeséléssel, kávéval töltöttük. Utána én jutalomképpen kaptam egy büféhamburgert is.

• nincs hozzászólás

Nem veszi fel. Elég sokszor, elég sokan tapasztalják az utóbbi napokban, hogy az ikerszülő nem válaszol a telefonhívásokra. Ennek az az oka, hogy beindult a logisztika. Két nap eltelt a szeletelés óta és ennyi idő társadalmunk és a tudomány szerint elegendő az anyának, hogy kilábadozza magát, feldíszítse lelkét a babákhoz és felgyűrje a hálóing ujját a munka végett, úgyhogy mától már szoptat, fejőgépel (nagyon szexis ám!), fürdet, pelenkáz, büfiztet és a lábujjaival citerázik is, ha marad még ideje. Állítólag ezt lehet még két gyerekkel is otthon, de a kórházban valódi kihívás. Mert otthon az ember lefej, amikor van ideje, vízzel higít a mikróban forralt vízzel és etet, amikor a gyerek bejelez, mindezt tízméteres távon. Nade a kórházban máshol a gyerek, szabva van az ideje a dolgoknak, máshol a vízforralás, messze a fejőgép és nem is mindig ér rá, szóval szervezést, de főleg beletörődést igényel az intézményi gyereknevelés. Ebbe ájult bele majdhogynem Ane ma délután.

De ájulás helyett az ágyához kísérték, segítették és alhatott is egy órácskát (mert az intézmény talán sorjás, de a dolgozók többsége perfekt), így este már újra vidáman fogadott. A kölkök besárgultak, így éjfélig a kék lámpa alatt fényezik őket, nem kellünk hozzájuk, ezért lehet lemenni a büféhez és viccelni például arról, hogyan szopnak integetve, avagy melyik a legjellemzőbb gesztusuk. Bemutatja leghűségesebb megfigyelőjük, a tejtulaj.

Amit még mindebből ki akartam hozni, csak szégyenlős volt a nekirugaszkodás: ne tessék látogatni a Szent Családot! A kórház nem alkalmas egyszerre ikertenyésztésre és vendéglátásra is, úgy látszik.

• nincs hozzászólás

Az orvosoknak vagy van sztetoszkópja, vagy nincs. Fehér klumpájuk viszont biztosan van, a férfiaknak is - pedig ők igazán maradhatnának a sztetoszkópnál!

• nincs hozzászólás