A Dédi a hétvégén megállapította, hogy az ikrekben nincs semmi félelemérzet, önveszélyesek és fegyelmezésre szorulnak. Tulajdonképpen sokszor találkoztunk már ennek a véleménynek a túl- vagy alulexponált változatával, amiknek közös fókusza (ah, micsoda fényképészeti hasonlatorgia) a gyerekek túlzott bátorsága körül fodrozódik. Ezek nem félnek semmitől, mosolyogva vetik le magukat a lépcső tetejéről a karjainkba, motorjukkal a lejtős utcán felemelt lábbal dübörögnek alá, a játszótéren pedig korukat meghazudtolva kúsznak a tornaszereken.

Aki tényleg közelről ismeri őket (a kétfős csapat tagjai Ane és én vagyunk), tudja, hogy ez megalapozott, ám téves következtetés. Megalapozott, mert tényleg belevetik magukat olyan dolgokba, amikbe sok ismerős kisgyerek nem, sőt számos ilyen helyzet nem is magáról a bátorságtól különös, hanem hogy mennyire lazán, vigyorogva, kétségek nélkül, felszabadultan, esetleg felelőtlenül bátrak. Téves mégis, mert közelről jól látszik, hogy ösztönösen különbséget tesznek azok között a dolgok között, amiket csak a felnőttek gondolnak veszélyesnek, és az ismeretlen és tényleg veszélyes helyzetek között, amikben viszont óvatosak, sőt olykor félősek is.

Amikor felvesznek a fűből egy tetemes sörösüvegüvegcserepet és ujjaik közé csippentve felmutatják, rutinból üvöltjük le a hajukat, pedig ha nem szorítják szándékosan ökölbe a markukat körülötte, nem történhet bajuk. Amikor a csúszda tetején fültől fülig mosollyal lengedeznek a keresztrúdon lecsúszás előtt, sosem engedik el, hogy a mászóka tetején hátrazuhanva leírni is véres katasztrófát szenvedjenek, mert az izmaik kényelmesen elbírják ezt a súlyt és mert miért is engednék el? Tudják, hogy olyankor hátraesnek és annak döndülő tarkó a büntetése. Amikor a mászóka létráján tepernek felfelé, a közelben tébolygó felnőtt érzi minden egyes fogásukon az óvatosan erős szorítást, a kezek koncentrált kapaszkodását, a lábak biztos alátámaszt kereső tapogatózását.

Olykor figyelmeztetem magam, hogy ha én másznék fel a csúszda létráján, biztos bosszantana közben az aggódás, hiszen hiába van magasan a teteje, nem nagyon tudom elképzelni a körülmények olyan összetett együttállását, amikor le tudnék onnan esni. Bizonyos izomtömeg-testsúly arányon túl ez nem óvatossági kérdés, ahogy járás közben sem tartunk a hasra vágódástól, erre már nem kell koncentrálni. Ma már arra sem figyelmeztetjük őket, hogy ne lakmározzanak a csikkekből, hiába ólálkodnak a kukák körül. Nem kell, már tudják, már nem törődnek ezzel külön, nem számít mutatványnak a csikknemevés. Ahogy a hintáról leesés sem. Ezért a látványos különbség szülők (plusz bölcsinénik) és a környező felnőttek között – míg utóbbiak felszisszennek minden ingatag és sebes lépcsőzés közben, előbbiek már csak szájsarkukban somollyal nézik a száguldó kukacokat.

Így sziszegtek volna családtagjaink a hétvégén is, pont a dédi előtti napon ugyanis kalandparkban jártunk, így friss élmény segítette cáfolni a kölkök félelemnélküliségét. Felzavartuk ugyanis őket a bébi akadálypályára, amit érzésem szerint három éves kortól ajánlanak a kicsiknek, de mi megszoktuk, hogy az ikrek mozgás terén koravének, hát próbálják meg.

Igaz, éppen a védőfelszerelésért való sorban állás közben kénytelen voltam egy jelentősebb Tamifenyítést lejátszani, ami talán nyomot hagyott az érzékeny lelkecske patyolat felületén, de a kalandpályán a vidám indulás hamar szűkölésbe csapott át. Úgy éreztük, nem is a feladattal vagy a veszélyekkel van a baj, hanem a körülményes felszerelés, a szoros szíjazat és hülye kobak zavarják őket. Mindenesetre hamar előadták a tériszonyos menyecske műsorát, s csak a fedett részeken voltak kegyesek átkocogni vigyorogva. A köztes részek a félelem jegyében, illetve apa-anya karjaiban teltek. Ahogy az egy kétévestől elvárható.

Még több kép a kalandparkról itt »

• 1 hozzászólás

Ikres családban máshogy alakulnak a tulajdonviszonyok, mint az egyenként érkező gyerekek között. Ha egyszerre csak egy fős a rugdalózós brigád, akkor világos, hogy kié a sok rugdalózó, ki kapja a macifüles fürdőköpenyt és ki mehet a nyulasmotoron. Ikreknél erre nincs mód. Nem mintha komoly nevelési elvek tennék szükségszerűvé a kommunizmust, mintsem inkább a praktikum. Ha egy fiókban ott sorakozik húsz különböző kombidressz, senki nem fogja megjegyezni, melyik tíz tartozik az egyik gyerekhez, melyik tíz a másikhoz. Amikor cipőt akarsz húzni két zsák sikítva tiltakozó bolhára, nincs kedved még egy szempontot mérlegelni (melyik az övé), miközben belefeszegeted a topánba a menekülő kölköt. A játékhalomból sem húzol ki tulajdoni alapon plüsscápákat – minden mindenkié, aztán csönd legyen! És ez ellen nem is tiltakozott senki.

Korábban úgy gondoltam, az így bevezetett köztulajdon fogalma a társasági önzés kibontakozását is gátolni fogja majd, és eleddig igazolódni látszik a feltételezés, a lányok nem önzőznek a játszón vagy a bölcsiben, sőt ha elunják az egymással civakodást, kéretlenül is odaadják mindenüket a másiknak. Folt a selymen, hogy a szakirodalom szerint majd csak mostanság következik a klasszikus játszótéri bunkózás, amikor szigorúan beszólnak bárkinek, aki hozzáér a kisvödrükhöz. Borka a napokban már táguló orrlikakkal loholt a nyulasmotorjához, amire felbátorkodott egy másfél éves és azt kántálta, enyémenyémenyém!

Közben pedig észrevétlenül lett saját tulajdonuk is, pedig mi nem segítettünk benne. Választottak. Először ágyat. Miután levettük a rácsot, az első napokban cserélgették, hiszen lehetett, és amit lehet, azt muszáj, de ma már mindig ugyanoda fekszenek. Azóta rákaptak az ízére, így van már saját cipőjük (Boráé a tulipános), saját helyük az egymás melletti babakocsiban, előkéjük (Tamié a zöld, Borkáé a sárga) és motorjuk (Tamié a lila). Általában az egyik kijelölte magának a neki tetsző tárgyat, a másik pedig ehhez igazodva azonnal imádni kezdte a párját, így ezeken nem is szoktak összeveszni. Az egyetlen, amit mindketten sajátjuknak tekintenek, pedig csak egy van belőle, az az anyjuk. Minden reggel és este hajbakapnak rajta, szóval lehet, hogy be kellene szerezni belőle még egy példányt.

• 6 hozzászólás

El ne kiabáljam, de korán ittam a vírus bőrére. Reggelre kialudták az előző hajmeresztő délutánt. Állítólag van ilyen, a kölkök elfáradnak – amire éppen lehetett okuk, elvégre két hét itthonülés után ránk szakadt a tavasz napi egy bölcsiudvarral és egy játszótérrel, nomeg plusz tíz fokkal. A helyzet annyira reményteli, hogy ma délelőtt elmegyünk babaúszni, két kihagyott hónap után.

• 3 hozzászólás

Az egyik hüjjegyerek ma nekifutásból levetette magát egy betonlépcső tetejéről a játszótéren, aztán a becsapódástól persze lefagyott az arcáról a vigyor, egész estére. A másik meg hajnalban süteménynek képzelte magát, s a szívószáltengeren egy tortaformában hajókázott. Egyébként hajnali ötkor kelnek és estére már nagyon nyűgösek, a hüjék. Pedig ha aludnának még másfél órát, egész nap vasalt fejjel bohóckodhatnának. De hüjjék.

• 5 hozzászólás

A nagy kísérlet jól sikerült végül. Volt időnk játszóterezni Tamarával, favágókat nézni a ház előtt, ebédelni úgy, hogy én is eszem, összebújva olvasni. Aztán mennünk kellett Borkáért, mert az egyetlen, ami nem működik a nagyinál, az az ebéd utáni alvás. És hogy mi a különbség, ha az ember egy gyerekkel van a kettőhöz képest? Épp csak annyi, mint szibériai olajmezőkön kútfúró munkásnak lenni, vagy a Ludwig Múzeum állandó kiállításán teremőrnek.

Egy gyerek csendes, két gyerek bölcsöde. Egy gyerek türelmes, két gyerek egy pillanatot sem tud várni. Egy gyerekkel közösen lehet ebédelni, kettőt folyamatosan etetni kell. Egy gyereket felöltöztetni csak annyira kihívás, hogy mire felöltöztetem, már pont vége is, kettőnél ha az egyikkel végeztem, kezdhetem elölről, és akkor még jó, ha közben az első nem kezdi szép sorban levenni a zoknit, sapkát, pulóvert. Egy gyerek ha nem alszik, akkor majd alszik később, kettőből ha egy nem alszik, akkor felborult a nap. Egy gyerek nem gyepálja önmagát egy pöttyös kistáskáért, kettő még azon is össze tud veszni, amiből kettő van. Egy gyereket kivinni az autóhoz egy kis bicepsz kérdése, kettőt vinni nagy bicepsz plusz artista iskola hatodik évfolyam. Egy gyereket kivenni az autósülésből semmi, két gyereket kivenni úgy, hogy akit először kivettél, az is a kezedben maradjon, kínai nagycirkusz. Egy gyerekre figyelni a játszótéren két szemet és két lábat igényel, két gyerekre figyelni acélos idegendszert, amely nem omlik össze minden pillanatban, amikor kétfelé szaladnak. Egy gyereket vigasztalni rossz ébredés után, finom, meleg érzés, kettő vigasztalásához bicepsz, tricepsz és kiváló labdaérzék szükségeltetik, hogy amíg mindkettőt tartod, a lábaddal dekázzál kicsit, elvonva ezzel figyelmüket a sírós, maszatolós ébredésről. Ha egy gyerek ordít a babakocsiban, akkor kiveszed, és rodeózol a másik kezeddel a kocsival, ha két gyerek ordít a babakocsiban, akkor nincs lehetőséged, hallgatod. Ha egy gyerek nem akar otthon beülni a babakocsiba, akkor legfeljebb nem mentek sehova, ha kettőből egy csinálja ezt, akkor ha otthon maradtok, a másik kezd visítani és ütni a bejárati ajtót, hogy azonnal induljatok a játszótérre, ha meg a tiltakozót akarod beültetni, akkor középen ketté kell törni a gyereket ahhoz, hogy babakocsiülés alakja legyen. És így tovább, és így tovább. Jó volt teremőrnek lenni, és a klimatizált kiállításon azon bosszankodni, hogy ma két látogató is olyan csúnyán köhögött, hogy az már fülsértő, kérem, de semmiért nem adnám az én nehéz olajmezőmön az én két gyönyörű kutacskámat.

• 17 hozzászólás

Nem volt a héten segítségem, vagy éppenhogy alig, és tegnap is egész nap nyomtuk a surányi nyaralóprogramot (ami végtelen mennyiségű fürdőzés és porban rohangálás), így most fáj mindenem, a bokám oda, és ha még egyszer ki kell mennem a játszótérre, égő cigarettacsikkeket fogok elnyomkodni az alkaromon. Ennyi tömören, hosszabban meg az, hogy a nagyi vírust kapott, a pótnagyi lakásfelújított, így aztán ejtettem nagyvilági, fennhéjázó magánprogramjaimat (úgymint fodrász és A Tünde), és egész héten homokoztam, csúszdáztam, csikket gyűjtöttem, kavicsokat pakoltam a számba, mások minibabakocsijával rohangásztam, miközben a a sajátomét le sem szartam, mások motorjára könyörögtem fel magam, miközben a sajátomét akárcsak fentebb, visítoztam, hogy valaki tegyen fel a motorrra, aztán visítoztam, hogy valaki vegyen le róla, több tonnányi homokot rejtettem a nyakredőimbe, fejeseket ugrottam a magasabbik csúszdáról, elmentem Ringatóra, ahol harminc percig ütöttem a terem egész oldalát elfoglaló tükörben látható önmagamat, ezért aztán egyetlen ölbéli játékot sem játszottam szegény unatkozó édesanyámmal, valamint benéztem a Helen Doron bemutató órára, ahol rohangáltam a teremben, kipakoltam az összes dobozt, ütögettem a magnót, aztán hazaérve elkápráztattam mindenkit azzal, hogy a where is your nose kérdésre megmutattam az orrom, és végül Surányban beledugtam az ujjam Zénó kutya szájába vagy százszor, belekakiltam a minimedencébe, és szigorúan betartottam Örkény István utasításait, vagyis széles terpeszem közül néztem a világot, fejemet hosszasan a Szentendrei-sziget porába hajtva. Ezt csináltam a héten, de szerencsére a lányok zseniálisak voltak. Felismerik az apácákat képről, a Böngészőből lényegében majdnem mindent meg tudnak mutatni, de kifigyeltem, hogy néha kamuznak, mert a hol van Oszkár fűrésze kérdésre, rátenyerelnek Oszkár egész szerszámoskamrájára, viszont amikor megkérdezem, hogy milyen Tallula ruhája, akkor a szívükre mutatnak és ritmikusan verik, mert Tallula ruhája szivecskés. És az a legjobb, hogy olyat is játszanak, hogy Tamara mondja a szavakat, Bora meg mutatja a képet hozzá (bi-bicikli, ó-óra, ha(halló)-telefon). Vagyis nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz saját nyelvük, és ennek azért én kicsit örülök.

• 1 hozzászólás

Ma jöttem rá, hogy az elmúlt hetekben kissé túlpörgettük a gyerekeket: naponta kétszer mentünk játszótérre/sportpályára, ahol órákat mászkáltak, homokoztak, csúzdáztak és szemetet gyűjtöttek rendíthetetlenül. A szemétgyűjtési szenvedélyük szorosan összefügg a kuka szó elsajátításával: minden egyes csikket, rágógumit, madártollat, kutyakakit, söröskupakot, féldisznót odanyújtanak nekem, hogy “kuka”. Ez egyébként már a jobb fázis, mert eleinte a szájukba vették az összes féldisznót. Remélem, eljön az idő, amikor korkedvezményes nyugdíjjal végleg kilépnek a parkőrklubból kis emlékéremmel a zsebükben. A rengeteg mozgás után aztán minden este hullafáradtan vágtunk neki az esti ceremóniának, és sokszor már hétkor le kellett őket fektetni, amit miatt persze mi nem meresztettünk bánatos kutyaszemeket.

Napközben egyre hosszabban aludtak a lányok, végül a kétszer két óránál tartottunk, mégis sokszor nyűgösen és fáradtan ébredtek. Enni is annyit ettek, mint két német úszónő az olimpiai felkészülés időszakában. Bár igaz, hogy kevés szénhidrát, inkább hús, zöldség, gyümölcs meg joghurt van menün . (Nem tudom, miért nem esznek kenyeret, de a sajt-sonka-paradicsom-kenyérből csak a kenyér nem kell nekik, a kiflit is csak szopogatják, és amikor az eléri a tökéletesen kenhető állagot, akkor belepaszírozzák a babakocsi ülésébe.) Ma Tamara a kétszer két óra alvás után annyira nyűgös volt, hogy nem mentünk játszótérre (vagyis mentünk, de csak tényleg fél órácskára, és csak egyszer), inkább itthon játszottunk, olvastunk. Estére aztán kaptunk két kipihent, de álmos gyereket, meg két egészen friss és fitt szülőt, akiknek még olyan terveik vannak, hogy megnéznek este egy filmet. Persze ez a százszázalékos bukó, mindketten el fogunk aludni, de már a tervezgetés is előrelépés!

• nincs hozzászólás

Két smárolás között a lányok nyilván azon gondolkoznak, milyen extrém sportot kellene legközelebb kipróbálniuk. Merthogy nem hagytak fel a mozgásfejlődéssel sem, már nem is emlékeztetnek a másfél hónappal ezelőtti, első totya lépéseiket próbálgató önmagukra. Illetve akkor még csak Bora próbálgatott, de az egész család nevében. Azóta már Tami is remekül jár, sőt leginkább a kanapén vagy ágyon szeretnek végigrohanni, mert az olyan ingós-hullámos-izgi és egészen látványosakat lehet róla fejjel előre a szekrénynek csattanni. A napokban azonban a kanapéfutást már-már elhomályosító mulatságot találtak maguknak – beszippantotta őket a sárga lejtők adrenalintócsája. Fene se gondolta volna, hogy 13 hónaposan már hason fognak lezúgni a csúszdán. Ezt mások is így szokták ebben a korban?

• 3 hozzászólás

Semmi sem nehezebb, mint itthon tölteni egy kerek napot két, márcsakhőemelkedésevan gyerekkel, akik még lázasan is energiabombák, nem hogy éppencsak hővel. Ma már nincs láz, se hőemelkedés, úgyhogy ha felébrednek, irány a homokozó, mindenki vezetheti le a feszültséget. Alig várom már, hogy kihomokozhassam magamból a sok felgyűlt energiámat. A játszóteret a lányok imádják, nekem meg mindig kicsit összeszorul a gyomrom, amikor belépünk: iszonyú, mennyi gyerek van ott… meg mennyi anyuka. Aki játszóterezik, tudja, miről beszélek.

• nincs hozzászólás