Ha a lányokra “szép ruha” kerül, újabban azonnal táncolni akarnak. Tegnap volt musical-délután is – a Hair azon ritka zenéink közé került, amit az ikrek, no persze jelentős aktívkodás közben, szívesen hallgattak –, de a táncnap azzal kezdődött, amikor reggel piruett-bemutatóval ünnepelték a kiskosztümjeiket, amiket csíkos zoknikkal viseltek egyébként. A csinos szerelést amúgy rögtön a tánc után levettük, mert a reggeli garantáltan szennyesbe küldte volna a ruhákat (szeretem őket meztelenül etetni, mondtam már?), vissza pedig valami praktikusabbat vettek, szóval úgy tűnik, ezt a ruhát tényleg csak a tánchoz vették fel.

A táncmozdulatokat legjobb tudomásunk szerint egyedül fejlesztették, mi nem tanítottunk semmi effélét, persze lehet, hogy a bölcsi a ludas.

• 7 hozzászólás

Az ő 2 és 1/3 évük már nem puszta szivacsolásról szól. Ők bizony már alkotnak. Szavakat, helyzeteket, játékokat teremtenek, s hiába állnak ezek a csinálmányok a környező életükből összecsipegetett morzsákból, a végeredmény akkor is eredeti, egyedi, tehát nekem lenyűgöző, mint a posztmodern többször. Olykor azonban olyan összekötéseket végeznek el, amire tényleg csak leesett állal bámulok fel, és éppúgy érzem benne a teremtés őserejét, ahogy a többi hasonló kitalálmányukban az óvónéni vagy nagymama termékenyítő hatását.

A közelmúltban levegőztetés címén, nomeg hogy Ane nyugodtan főzhessen egy-két órát, elmentünk hármasban a Kopaszi gátra, megnézni a mozgásaktív fiatal értelmiségi családok tömeges felvonulását a barátságos öbölben. A lányok az új motorjukkal közlekedtek, én görkorin követtem őket. S ahogy gurultunk a népes sétaúton, azt kezdték kiabálni, aranykapu! Jócskán kellett gyorsulnia az agyamnak, hogy elfogadható időn belül megértsem, a szándékuk az ismerős bújócskás játék előadása sok keréken, mozgó terpesszel, motorral és görkorcsolyával, akrobatikus elemekkel.

Márpedig ilyet nem játszottak a bölcsiben, senki más nem görkorizott velük, a tévében sem láthatták, egyszóval ezt bizony összeszerelték a bölcsis játékból és az adott szituációból. Azon a délelőttön ötvenszer hajtottak át a terpeszemen, s ötvenszer vihogtak hozzá boldogan, hogy milyen jót is találtak ki. Én meg bezsebeltem a gyerekbarát tömeg összes elismerő-nevető-irígy pillantását, hízó májjal, naná.

• 4 hozzászólás

Törvény, hogy minden kisgyerek imádja a vizet. Pocsolyában muszáj trappolni, kerti csapnál sarazni, ivókútnál inni, homokozóban vizesárkot gyártani, utcai kútnál könyörögni, szökőkútnál bámulni, élvezkedni. Uszodában halacskát játszani, Balatonnál lila és remegő szájjal is maradni még egy kicsit, ezek már nem törvényszerűek, de még mindig nagyon sok gyerekre állnak. Egy elem mindig közös: sok energiát tesznek abba, hogy megfogják, megharapják, visszatartsák, egyszóval rögzítsék ezt a furcsán mozgó, mindenhonnan kiterjedő, szokatlan anyagot. Biztos ez a legfőbb vonzereje: hogy más. A világ (legalábbis az övék) túlnyomó részt száraz és szilárd, benne a folyadék ünnepi kivétel, megismerni való ritkaság.

Aztán persze az is lehet, hogy a méhben az elejétől végéig lepörgetett törzsfejlődés kopoltyús-úszóhártyás szakasza hagyja ezt a markáns nyomot a lelkükön, ahogy persze az is, hogy magzatvízben bucskázzák végig a kilenc hónapot, hogy aztán a felszínen az első vízmentes pillanatot visítással üdvözöljék. Tényleg, arra kíváncsi lennék, hogy a koraszülöttek, akik különösebb ok nélkül hamarabb elhagyják az anyaölt, szeretik-e a vizet, vagy inkább éppen azért születtek meg előbb, hogy végre vége legyen a búvárhónapoknak.

A mieink kábé időre születtek, imádják a vizet és akármikor találkoznak vele össze, sokáig kell a társaságában maradniuk. Nagy barátok, a víz meg ők.

• 2 hozzászólás

Most már biztos: ezekből emberek lesznek. Korábban sokszor nehéz volt elképzelni, mert a bébik teljesen ufóból indulnak és meglepően sokáig maradnak meg olyan tulajdonságaik, amelyek felnőtteknél, sőt akár már óvódásoknál is kizáró tényezők, mármint az emberi fajból. A cselekedeteik legfeljebb durva fizikai szinten kapcsolódnak a környezetük történéseihez, és átnéznek a legtöbb élőlényen, így például egymáson vagy a születésük óta velük élő macskán is. Eleinte képtelenek járni, aztán meg hiába szaladnak már ügyesen, kerülik el ösztönösen az asztal sarkát, mégis folyton orra buknak a saját lábukban és egy-egy figyelmetlen oldalra fordulásból akkorát tudnak esni, mint a fekete-fehér burleszkekben a jégpályás jelenetek főhősei. Az ösztöneik annyira uralkodnak felettük, amit más embertől már nem viselnénk el, a gonoszos filmek sablonos főgonoszainak paródiái ők, annyira önző, tekintetlen, agresszív, kompromisszum- és elismerésképtelen mindegyik. Embertől ilyet nem vennél be, talán földönkívüli értelmes létformák lehetnek csak ennyire mások, mint mi, kifejlett homo sapiensek.

Mostanában azonban mintha megszaporodtak volna a Jelek, az emberré válás nyugtató bizonyítékai. Odafigyelnek egymásra, igénylik a másik fizikai közelségét is, nemcsak a tudatit. Együttműködnek a játékban. Formailag teljes mondatokat kezdenek használni. Humoruk nőtt. Vidám fejcsépelés helyett simogatják a macskát, fejtől farok felé, ahogy kell, amit Mati azzal jutalmaz, hogy nem menekül előlük. Az akrobatikus funkcióik már némi rutinnal működnek: nem csak a puszta vakszerencse tartja fenn őket a fotelkarfán, hanem a mozgáskoordináció nyomai. Mindezek felett és előtt pedig végre fülig szerelmesek az apukájukba, szóval tényleg embergyerekké formálta őket az idő. Tessék csak nézni, mennyire!

• 1 hozzászólás

A videós cukiság-folyamot akciódús jelenettel szakítjuk meg. Gyengébb idegzetű szülők és nagyszülők takarják el szemeiket, s úgy lessenek ki az ujjaik közül. A nyugalom megzavarására alkalmas képsorok előtti kedvcsináló: a hepiend garantált.

Érdemes megfigyelni, milyen macskaügyességgel fordul még a levegőben a kis légtornász &endash; ilyet utoljára Matimacskától láttunk. Úgyszintén felhívom a figyelmet a szülő teljesen hideg vérére, aminek segítségével ezúttal a sírás is elmaradt.

• 5 hozzászólás

Azt játszottuk, hogy én vagyok az oroszlán, üvöltök, aztán harapok. A lányok rötyögtek, sivalkodva kacagtak, visongatva élvezték a mókát. Tami fújtatva felküzdötte magát a kisasztalukra, lehuppant a fenekére, s megült a klasszikus babaülések egyikében, egyenesen előrenyújtott lábakkal, térden doboló ujjakkal. Elégedetten sóhajtott, és mint tinilány, aki végre megadja hódolójának, amit az annyira követel, huncutul rám sandított és egy szuszra, ereszkedő hanglejtéssel kibökte: harapj!

• 1 hozzászólás

Mielőtt átmenne az ikerház valami ócska kórházsorozatba, amelyben anya olyan szörnyűségeken megy át, mint megfázás (brrr), köhögés (krrr), sápadtság (juj), írok néhány szót az ikrekről is. Nekifogtunk a tavasztől őszig tartó legnagyobb projektünkbe, a JÁTSZÓTEREZÉSBE. Tavaly nyáron még arról szólt ez az outdoor időtöltés, hogy milyen reakcióideje van anyának, és tízből hányszor tudja elkapni a csúzda, vonat, mászóka, rugós elefánt tetejéről a magát mélybe vető totyogóját, hányszor veszi észre, hogy csikk, kavics, söröskupak került gyermeke eladdig sterilen tartott szájába, bírja-e idegekkel, hogy amíg az egyik lánya a csúzda tetején áll készenlétben, hogy onnan egy dupla cukaharával távozzon, addig a másik visítva rángatja egy nála két fejjel magasabb kisfiú biciklijét. Ehhez képest idén van két önálló gyerekem, akik a játszóteret a saját funkciójában használják. Az egyetlen gond, hogy nem együtt játszanak, és túlságosan nagy és zegzúgos a játszóterünk ahhoz, hogy mindkettejüket szemmel tarthassam. Tamara jobban igényli a jelenlétemet. Miközben játszik, figyeli, hol vagyok. Bora sokkal függetlenebb, álmodozóbb, önálóbb karaker. Elindul a téren, megáll, nézi a focizókat, bekapcsolódik homokvárépítésekhez, ismeretlen anyukáktól kér almát, ropit, felül motorokra, biciklikre, kölcsönkér lapátokat, elmélázik a madarakon, szurkol a kosárlabdázóknak, berakatja magát a hintába nénikkel, bácsikkal, lassan az öregek sakkpartijába is beleszól majd. Mindeközben egyetlen pillantással sem keres engem. Megy a maga útján, ami kell neki, megszerzi és elintézi, ami érdekli, azt nagyon hosszan nézegeti, sőt szájtátva bámulja, ahol játszópajtásokra lel, ott lelkesen bekapcsolódik. Irigylem az önállóságát, a függetlenségét, a feloldódásra való képességét.

Amenyire függetlenek a lányok a játszótéren, olyan sokat játszanak itthon együtt: kötelet húznak, körtáncokat járnak, közös takarókba burkolóznak, együtt rajzolnak, babáznak végeérhetetlenül, segítenek egymást bepelenkázni, harapdálják, kergetik egymást, és vesznek össze egy pillanat alatt bármin. A legújabb játékuk, hogy hozzák az öklüket, és mesélik, hogy pillangó van benne, nyissam ki. Amikor kinyitom, akkor a pillangó elszáll, ők keresik egy kicsit, aztán meg kell fognom a pillangójukat, és visszatenni a tenyerükbe. Teljesen lenyűgöznek ezzel a képzeletjátékkal. Ezen kívül együtt járnak a képzeletbeli piacra, ahonnan mindig hoznak almát meg husit. Sokáig beszélgetnek a piacon a nénivel, ilyesmiket: néni, nem kukacos! nem kell, nem finom! piros kell! anyának viszem. A husi kötelező elem a piacról, az überalles, minden kaja kajája, és ha megkérdezed tőlük, milyen tortát kérnek a születésnapjuka, azt fogják felelni: husisat!

• 2 hozzászólás

Az új hetet, új tavaszt, kezdődő bringaszezont, vissza nem eső lányainkat, új arcüreget és hősies hétvége végét egy kis mulatozással ünnepeltük.

• 2 hozzászólás

Szinte észrevétlenül, minden bizonnyal a bölcsőde hathatós segítségével, a két egymástól látszólag független lánygyerek elkezdett párban is működni. Korábban leginkább elrohantak egymás mellett, a másikat csak harcban méltatták kontaktusra, játék közben is az volt a csúcstalálkozó, ha hörögve kitépték egymás kezéből a fröccsöntött ananászt. Úgy tapostak egymáson, ahogy mi ráfekszünk a saját karunkra és csak arra ébredünk fel, ha már egy cseppnyi vér sem maradt benne – a másikat saját testrészként kezelték, és az ember nem beszélget sokat a karjával. Aztán megindult a párbeszéd, figyeltek egymásra, ha az egyik sírt, a másik odahozta a kedvenc babát, megtanulták kimondani egymás nevét. Ez még mindig csak a passzív figyelem és a közvetítőkön (rajtunk) keresztül érintkezés korszaka volt, az akcióközösség váratott magára. Egyik reggel azonban, a klasszikus függönyjáték (kukucs!) közben arra lettem figyelmes, hogy felőlem egymás felé fordulnak. Tami megszólítja Borkát, aki visszaszól és vihogva elmerülnek egymás bökdösésében. Rólam és a videóról meg is feledkeztek.

Végül persze a zárszó mégiscsak a magányosan elrebegett, panaszos mamihívás volt. A legfontosabb társ már a tesó, de a leghasznosabb még mindig anyu.

• 2 hozzászólás

Általában szorongok attól, mennyire nem ismerik a veszély fogalmát, de azért titokban irígykedem is, mennyire bátran és fenntartások nélkül vetik bele magukat mindenbe. Az Ikea fenti elnevezésű alagútján például a kibontás után azonnal végigsepertek, nem törődve a bezártsággal és hasonló felnőttfélelmekkel, s azóta is naponta egyszer felkérik bájos segédeiket az üzembehelyezésre.

• 3 hozzászólás