A mi kis ikreink sokat finomodtak ugyan az elmúlt hónapokban, de ezt csak úgy kell érteni, hogy kifinomultabb, pontosabb mozgáselemek segítségével ránganak-tekeregnek-esnek-kelnek szünet nélkül. Szerintem például azért soványabbak (oké, nyúlánkabbak) az átlagnál, mert képtelenek türelemmel viselni a saját evésüket, azaz ennek a tevékenységnek a helyhez és helyzethez kötött voltát. Belégtornáznak az etetőszékeikbe, minden kanál ételhez vágnak egy grimaszt, majd térdelnek, guggolnak, felállnak, kiülnek a karfára – miközben boldogan mesélik, hogy innen Tami egyszer kiesett –, mérlegállást mutatnak be, végül egykezes homloktámaszban, lábbal igyekeznek elérni a kanalat. Ilyenkor üvöltök, ők visszaguvadnak a székükbe (”csak guggolok, azt leheeet?”), de mint egy szél pengette feszes szárítókötél, rezegnek és hamarosan újra saslengést gyakorolnak a fűtéscsövön. Egyébként mindenben ilyenek, csak az evésnél viselem ezt a legnehezebben. Látom, hogy éhesek, de mégsem esznek, és ez az a fajta logikátlan ellentmondás, amitől agyam kisebbik, ám merőben erőszakos progmatos része könnybe lábad és úgy visít. Kedvenc játékuk mostanában, hogy apa legyen farkas, azaz üljön le a szőnyegre és ne csináljon ott semmit, míg ők szaporán futnak körülötte két méter sugarú körpályán és vihogva emlegetik a puszilós farkast, aki nem harap. Futnak, ez a játék lényege, a farkaskaland csak a habköret.

Olyanok, mint két áramütötte kacagórobot, akik végtagjai körül ibolyaszín villámok repedeznek szolid remegés és ózonszag közepette. Felületes szemlélő azt hihetné, nincs rajtuk kikapcsológomb, pedig van olyan módszer, ami rezzenetlenül figyelő mongúzokká változtatja őket. Nem hittem, ma sem hiszem, nem is igazán értem, de boldogan alkalmazom.

Bele kell kezdeni egy mesébe. De szó sem lehet ám sárkányról, hercegnőről vagy vakond és gólyáról – ezekkel is leköthetőek, de kis idő elteltével elmozognak előle, mint bokszoló a lábmunka-edzésen. A mese egy olyan gyerekről kell szóljon, akivel a lehető leghétköznapibb dolgok történnek. Nem akar hazajönni a bölcsiből, hisztizik, ellenkezik, húzza az időt vagy éppen nem akar felöltözni – mesénként egy rosszaság. Egyszerű, banális, didaktikus tanulsággal záródó mesék, mentesek mindenféle csodás elemtől, fantáziától, váratlan fordulattól. Pocak Pali nem akart hazajönni a bölcsiből, anyukája ott hagyta, Ildi néni hazavitte, de ott nem volt mivel játszani, így estére már nagyon haza szeretett volna menni ez a Pocak Pali. Cizelláltabban, persze, de tartalmilag ennél nem árnyaltabban.

És a két kis rugóláb megkushad, tág szemekkel és ráncolt homlokkal figyel, nem moccan, néha belekérdez vagy inkább segít, ha a felnőtt elakadna, és közben csinálja, amit éppen kell neki. Elfelejt tiltakozni, elfelejt hisztizni, tág szemekkel és ráncolt homlokkal öltözik, lapátolja a spenótot vagy baktat az apukája után, mikor mire kapott parancsot családi hipnotizőrétől.

Az ötletet Berg Judit Hisztimesék című első kötete adta. Anetta kezdett efféle történeteket gyártani, s a lányok egyrészt követelték az újabb epizódokat, másrészt valóban kiestek dackorszakkal súlyosbított egyéniségükből a történeteket hallgatva és éveket öregedve engedelmeskedtek a legképtelenebb szülői kívánságoknak is, amíg a mese kitartott. Amint elfogyott, azonnal visszaszédültek a csakazértis-paradicsomba, de addigra már orvul rájuk húztuk a kezeslábast.

Ezzel a módszerrel a legnagyobb sikeremet akkor értem el, amidőn egy deres szombat délben a játszóról ballagtunk haza egy mese jótékony ernyője alatti védettségben, Mester és a két kis elbűvölt Margaritája. Megálltunk egy részletet alaposabban tisztázandó, én görcsösen beszéltem tovább, mígnem arra lettem figyelmes, hogy egy utunkat keresztező apuka és kisfia megállnak mellettünk és a kölök felveszi ugyanazt a bávatag szemtartást, amit a lányaim szoktak ilyenkor. Földbe gyökerezett lábbal hallgatózta a mesét, az apuka olykor megkérdezte, nem mennének-e már, de a fiúcska rá se nézve hessegette el, s amint mi továbbindultunk, követni kezdte a kompániát.

Aztán, amint a mese nem tudta kikerülni saját végét, a lányok azonnal sivalkodásba fogtak, a mögöttünk lopakodó csapat pedig, elveszítve a varázspányva erejét, lemaradt, rájuk ült a fülpirosító, hideg köd, s lassan elhomályosodtak a téli délelőttben. Akárcsak az illúzió, hogy ez egyszer hazaérthetünk vaskosabb visítás nélkül.

• 2 hozzászólás

Hosszabb ideje nyomaszt már egy eléggé formátlan gondolat, inkább megérzés, miszerint rosszul beszélünk a gyerekekkel. Illetve nagyon diplomatikus akarok lenni, tehát egyes szám első személyben írom ezt az egészet, habár azt sejtem, nem csak engem érint ez a helyzet, sok-sok szülőtársam hasonló cipőben jár. Nem úgy értem a rosszul beszélést, hogy nem megfelelően hangsúlyozva, vagy nem a legjobb szavakat választva, hanem úgy, hogy lényegileg hibásan, hosszú távra kiható módon, sok feszültséget, hisztit, egymásnak feszülést kiváltva ezzel. A megérzésem megrekedt a felmerülés pontján, nem fejlődött tovább, nem kerekedett ki, csak feszített belülről, mint egy pukipirula-reklámban a sematikus belekben pöffedő piros kényelmetlenség.

Ane egy hete hazahozott egy könyvet, ami végül formát, mondatokat adott ennek az érzésnek. Baltával kopogtatta meg a homlokomat, holott semmi meglepőt nem tartalmazott, inkább csak pár egyszerű leíró bekezdéssel szembefordított saját magammal. Tízből kilenc példamondat rám illik, de ami fontosabb, az egy mondatban összegezhető alaphiba is passzol. Ez persze jó hír, mert ami egy mondatban megfogalmazható, és fel is ismeri benne magát a versenyző, az ellen könnyű tenni – akár minden mondatomat összevethetem az egyszerű kérdéssel: vajon komolyan veszem-e a gyerekem érzéseit?

“A gyerekeknek szükségük van rá, hogy érzéseiket elfogadják és tiszteljék.” Erre valójában minden emberi lénynek igen nagy szüksége van, csakhogy a kicsikről hajlamosak vagyunk azt gondolni, nekik nincsenek is még felnőtt értelemben vett érzéseik, “nem tudják, mit éreznek”, ezzel ráérünk később foglalkozni. Kicsit nagyobbaknál, ez, gondolom, átcsap oda, hogy az érzelmeik úgyis irreális vágyakat testesítenek meg, hektikusak, hátsó szándékok által motiváltak, szembesíteni kell őket a realitásokkal, nem hajthatunk fejet minden bolond vágyacska vagy ellenkezés előtt.

“Ami engem illet, ha valami miatt ideges vagyok vagy szomorú, akkor a legutolsó dolog, amit hallani akarok, az a tanács, a filozofálás, a pszichologizálás vagy a másik nézőpontjának taglalása. […] De mind közül a legidegesítőbb, amikor azt mondják, nincs jogom úgy érezni, ahogy érzek. […] Ön is tapasztalta, milyen nehéz megállni, hogy ne azokat a dolgokat mondjuk, amiket általában szoktunk? Sokunk számára a szarkazmus, a kioktatás, a figyelmeztetés, a sértegetés, a fenyegetés mind-mind bele voltak szőve abba a nyelvbe, amelyet nevelkedésünk során hallottunk. Nem könnyű a megszokottat feladni.”

Ismerős? Ha nem veszed fel a kabátodat, elveszem a cumidat! Hogy csinálhattál ekkora ostobaságot? Dehogy vagy éhes, hiszen most ettél! Hányszor mondjam még, hogy ne rajzolj az asztalra? Mit képzelsz, neked szabad, amit a tesódnak nem? Hogy merészeled direkt kiönteni a teát, mindjárt kapsz egyet! Most meg minek üvöltesz, ennek semmi értelme! Ezt mégis hogy képzelted?

Nem sorolom tovább, nekem most is borsódzik a hátam, amint leírom ezeket a saját mondatokat. Éppen csak egy kicsit kell belegondolni, mennyire feszül be az az ember, aki egész nap ezt kapja a szeme közé. A másik semmibe vétele, ráadásul jókora dühtartalommal. Elvontság. Alázás. Kioktatás. Fenyegetés. Basszus.

Ane írta épp az előző bejegyzésben, hogy “a lányok még hisznek a szavak teremtő erejében”, és bizony jó lesz fejben tartani, hogy a szavak valóban képesek a teremtésre. Ha valakinek elég sokáig mondjuk, hogy hülye, rossz, ügyetlen, gonosz és így tovább, annak hatása lesz rá és a kapcsolatunkra is. Talán nem lesz hülye, rossz, ügyetlen és gonosz, de biztosan frusztrált lesz és eltávolodik attól, aki így bántja napjában százszor is.

A könyv, ami egyébként az amerikai szerzőktől szokatlan módon mérsékelten didaktikus, bár európai olvasónak még így is késélen táncol, ad gyakorlati tanácsokat is dögivel, de talán nem is ez a lényeg, akit rábeszéltem, elolvassa majd. (Talán sosem gondoltam még ezt angolszász nevelési szakkönyvről, de ez esetben úgy tűnik, használható tanácsokat kapunk, egyébiránt.) Inkább azért meséltem el ezt a történetet, mert azóta könnyebb. Micsoda? Türelmesnek lenni. Nem mondom, hogy nem esem ki a szerepemből naponta többször is, de folyamatosan hallom a kis súgót a hátsó fertály felől: ne nézd le a gyerekedet, te nagyokos felnőtt!

• 7 hozzászólás

Éppen csak illusztrálandó a közérzetromboló harci felszerelés harmadik nagy fegyverét, a nyavalygást, álljon itt egy míves példa.

Tamara már percek óta nyüszög, nyekereg, sír egyfolytában. Abban a bizonyos szülőölő létállapotban van, amiről Feri írt. Felteszem a pelenkázóra, húzom le róla a harisnyát, vetkőztetem, próbálok nem tudomást venni a nyavalygásról, amibe belerekedt. Veszem elő a kenőcsöt, kenem az ekcémáját, nem nézek rá, nem kérdezem meg, miért nyekereg, nem vagyok mérges rá, csak teszem a dolgom, nem is tudom, hogy erős vagyok-e vagy kiégett. Egyszer csak rám néz a gyerek, felül, és azt kérdezi teljesen normális, nem nyüszítő hangon:
- Anya, én most miért is sírok??!

Bajing!

• 1 hozzászólás

A Nagy Visszatérés fejezete következik. Mondjuk, ehhez ki kéne találni, hogy hol voltunk, ahonnan visszatérünk. Lehetne olyat mondani, hogy alkotói szabadságon? Vagy alkotói válságon? Ane egész biztos intenzív nyelvtanfolyamon volt, ami miatt délelőtt tanfolyamkodott, délután ikreskedett, este házit csinált, de addigra csak fél szemmel, mert a másik már hunyva volt. Én pedig úgy határoztam, hogy az elmúlt időszak fejünkre száradt ügyintézős hordalékát lekaparom egy elfogadható szintre: adóhatóság, rendőrség, önkormányzat, nyugdíjbiztosítás, javítások, megrendelések, társasági kötelezettségek, tartozások és behajtások, rejtélyes ügyirati régiségek kibogozása és ügyintézők torkán való ledugdosása. Ezek azok a velejárói a felnőtt életnek, amitől irtózom, nem csoda a felhalmozódás és a hőstudat minden újabb elvégzett telefonálás után. Minden nap kitűztem magam elé egy-két teendőt és igyekeztem bepréselni a napi kötelezettségek közé. Estére úgy éreztem magam, ahogy Pióker Ignác érezhette, amint “az esztergályosoknál már bevált gyorsvágást alkalmazva 1949. december 21-én 1470%-os országos csúcsot ért el”. Fáradt lehetett szegény.

Ane angolja immár még sokkal felsőfokúbb, az én tennivaló-listám pedig megtelt – de mondjuk inkább úgy, benépesült – kipipált sorokkal, a gyerekek is abbahagyták a múlt héten szülői nyomásra bevezetett szervezett bölcsikerülést, így visszatérni látszik az este nyolc utáni rövid, ám hasznos ébrenlétek kora, ezt igyekszem most kihasználni.

Hozzájárult hosszan tartó hallgatásunkhoz az is, hogy a lányok észrevétlenül átcsúsztak egy új minőségbe, ami nyilván szükségszerű állomása fejlődésüknek, de nekünk egyelőre úgy tűnik, a hideg tél beköszöntével együtt elegendő ok egy párosban bemutatott, önakasztásos érfelvágáshoz, kihűlt fürdővízzel és elmaszatolt búcsúlevelekkel, ahogy kell. Kissé kudarcosan éljük meg mostanában a nevelési teljesítményünket, azt hiszem.

Három pillére van az ikrek elvadulásának, és az első, és véleményem szerint katalizáló tényező ezek közül a szarás.

Ez a problémakör elsősorban Tamarát illeti, aki úgy öt hete szinte egyik napról a másikra úgy döntött, hogy nem akar kakilni. Kakilni rossz. Avagy fáj. Avagy illetlen. Nem tudjuk pontosan, de ha jön a kaki, akkor meg kell feszülni, irdatlan hangerőn visítani kell (”nem akarok kakííínííí”) és úgy csinálni, mintha egy ráspolyos dugóhúzó készülne elhagyni a kis testet, mondjuk szemüregen át. Ezt reggeltől a visszatartási ügyességtől függően akár kora estig, tízpercenként, iszonyú szenvedéssel, fájdalommal. Aztán, ha végül valahogy kicsusszan, elönti a mosoly és újra egy kedves, kezelhető(bb) kisleány keletkezik. Nem értjük. Igyekszünk kikérdezni, hogy a teste vagy a lelke fáj, igyekszünk kemikáliákkal és megértéssel és ölelkező csoportszékeléssel (ugye milyen jól hangzik?) könnyíteni a dolgát, feltárni a lelki okokat vagy rájönni a testiekre, szigorral kezelni a következményképp jelenvaló hisztis akaratosságot, de semmi nem segít. Amíg nem csattan végre el a napikaki, kisebb-nagyobb megszakításokkal rémnap van. Nem csoda, hiszen a visszatartás is elég stresszes feladat, de a feszülő, bekeményedett has, az állandó készenlét, a nagylánysági státusz elvesztésének rettegése, ami a pelenkaviselésen (vagy bekakiláson?) múlik és persze mindezek mellett az egész harchoz szükséges testi megpróbáltatások fárasztó sora egyáltalán nem kisleányálom.

A második pillér az ellenszegülés. Valószínűleg van egy válaszút minden kis szaros életében, egy elágazás, amikor eldönti a sors, hogy ő a következő hónapokban-években az együttműködésben vagy az ellenszegülésben találja meg a nagyobb örömöt, azaz a vidám, érdeklődő kooperáció ösvényére lép, vagy a mogorva, mufurc, eszetlenségig önérvényesítő sötét oldalra áll. Az együttműködő gyerekek láthatóan élvezik, ha feladatot kapnak, sőt kikövetelik az újabbat, maguktól is új kihívásokat keresnek, amit megoldva büszkén vonszolnak a szülők elé, mint vizsla a lelőtt vadkacsát. Az ellenszegülő gyerek több hasznos impulzust talál az egója folyamatos versenyeztetésében, már ami a szülővel való ütköztetést illeti, mert házon kívül persze tündibündi. Csípőből elutasít mindent, részletes koreográfiákat alakít ki, amiktől eltérni tilos és hisztiveszélyes, a leglehetetlenebb dolgokon sértődik meg, indulatos és meggyőzhetetlen – habár fenyegetésekkel, izomalapú tárgyalástechnikákkal részlegesen kezelhető. Mindkét út létjogosult és szükséges, mindkettő kell a személyiség kialakulásához, de ez utóbbi eléggé büntető, főleg sztereóban. Márpedig nálunk befutott – nem mondom, hogy meglepett, ismerve a múltjukat, de ettől még elég nehéz két olyan szülőnek, akik alapvetően utálnak veszekedni, parancsolgatni és felsőbbségi döntéseket hozni. Napról napra igyekszünk új hangsúllyal, még meggyőzőbben visítani azt a kifejezést, hogy nem szabad, de ez valahogy eleve vesztes harcnak tetszik.

A harmadik fontos eleme a közérzetrombolásnak a nyavajgás. Ez a jelenség egy általános reakcióforma, amit mindenre lehet válaszként alkalmazni. Olyan hangok kiadásából áll, amelyek leginkább egy éhes macskakölyök és egy olajozatlan kertkapu nászából születhetnek, perceken át kitarthatóak egy hangerőn és -magasságon, illetve modulálhatóak is minden paraméter mentén. Nyüszítés, nyivákolás, visítás, sivalkodás, hüppögés, nyögdécselés, annyi szavunk van rá, mint eszkimónak a hóra. Nem csoda, egész nap megy, szünet nélkül, valahogy visszamaradt a babakorból, amikor még a sírás volt az egyetlen érvényes kommunikációs forma. Elégedetlenséget fejez ki, ami sokszor érthető, de még többször inkább csak rutinnak látszik, mint a leghatékonyabb ismert elintézési forma alkalmazása. Mint amikor a rendőrök előbb gumibotoznak, csak aztán kérik az iratokat. Értelmetlenül túlzó érzelmi zsarolás, túlbiztosított önvédelem. Ha valaki azt kéri, apa, add ide a cipőmet, akkor apa odaadja. De ha már eleve ezt is a zokogás szélén hangsúlyozva, mint ahogy piroslámpás koldus igyekszik a szemedbe fúrni a tekintetét, úgy kéri, akkor apa tikkelni fog és idegesen magyarázza, hogy eddig még mindig megkapta, ezután is mindig meg fogja kapni, tök fölösleges esdekelni. Sokszor csattanok fel ilyenkor, hogy kérd vidáman és meglátod, ugyanúgy megkapod (mutatom is mindig, hogy kell vidáman kérni), és persze ilyenkor azonnal kipróbálják, igazat mondok-e, de aztán rögvest visszatérnek a szipogós kérlelésre, elvégre az a tuti kigyakorolt módszerük.

Ez utóbbi talán a leginkább elviselhetetlen mind közül. Ha egy-egy pillanatra sikerül kívül maradnom a dupla nyiffongás őrjítő auráján, és mint hangkulisszára tekinteni a körülvalóra, megértően kezdek gondolni a rángó szemhéjjal családot mészároló, amúgy köztiszteletnek örvendő egykori napközis tanárra. Olyan magunkat hallani, mint egy halottsirató tanfolyam csoportos záróvizsgáját. Drámai, patetikus, agresszív – kibaszott idegesítő, ezen nincs mit szebben mondani. Talán egy sokáig kallódó féléves kortárs operabérlet váltana ki belőlem hasonló reakciót, amit hirtelen az utolsó három napban kell lejárni.

Kakipara, ellenszegülés, nyavajgás - ez a három takarja be minden percünket, amik egyébként telis-tele vannak megható, lenyűgöző, büszke pillanatokkal is: a csillogóan értelmes és kedves lányaink fejlődés-mozijához a nagy hármas csak a filmzene. Egy bő hónap ebből a kiképzésből elöl minden jókedvet és kreatív íráskényszert, ezért is csöndesedtünk el kicsit.

• 4 hozzászólás

Talán kicsit nyűgösek voltak egész nap, de nem jobban, mint bármimáskor, szóval vidáman indultunk a plázába, hogy ott megtapasztaljuk a baba-angol bemutató óráját. Óvódányi tér, sok szülő és gyerek, zsivaj a fájdalomküszöbön, majd a lelkes forgalomirányításnak köszönhetően már csak szoba, nyolc kétévesforma gyerek a szülőjével és egy tanárlány.

A szülők körben ülnek a földön, előttük vagy ölükben a gyermek, a tanár pedig angolul bohóckodik profin, játszik a hangjával és bábokkal, nevetteti a kicsiket, az idegen szövegbe gesztusokat, magyarban is létező kifejezéseket, aktívkodást kever. A gyerekek figyelik, rémülten vagy vidáman együttműködve követik a tekintetükkel, örülnek a labdának, amit dob nekik, egyszóval részt vesznek az újszerű, szokatlan játékban.

Bora és Tamara a szekrény tetején látható plüsskrokodilt követeli, a kis szobához és fókuszált figyelemhez mérten elég fülsértően. Mi nevelőartistaként igyekszünk visszaterelni őket a közös helyzetbe, de láthatólag sem ez a törekvés, sem az angolóra nem köti le őket cseppet sem. Néha, percekre azért figyelnek, de aztán mint a lazán kikötött csónak a hullámverésben, ellibeg az érdeklődésük, a szekrény teteje sokkal hívogatóbb. Nem lenne akkora baj, ha nem szarnának magas ívben a szituáció szabályaira, de ők fennhangon valami labdát követelnek, felmásznak a szekrényre, nekünk diktálják követeléseiket. Sőt, pisilniük kell, szóval ki kell mennünk a plázába vécét keresni.

Az óra véget ér, a tanár a szülőknek igyekszik elmondani az alaptudnivalókat, a gyerekek persze zsonganak, játékokkal dobálóznak, élen a mi két forgószelünkkel, akik ráadásul beindítják a vegyél fel-tegyél le-odamegyeeeeeek-addideeeee terrorprogramot. Nem bírjuk tovább, rángó szájszéllel kitépünk az előtérbe, ahol Tami lufit követel, de elutasítom, kissé dafke, dehát legalább ennyiben jelezni akarom, hogy a szokásos helyzet az, amikor a szülő érvényesíti az akaratát, nem a gyerek. Taminál ez kicsapja a biztosítékot, ikonikus hisztit nyom cipőhúzás közben, a plázafolyosó zeng, hüledező felnőttek nézik, ahogy a visító gyereket magára hagyja a gyomorgörcs-arcú szülő, majd hóna alá csapva a liftbe szédül, s a záródó fémajtó tompítja el végül az ordítást.

Mi felnőttek méregtől elcsukló hangon osztjuk a kölköket - lehetne ez egy szokásos hiszti, amit fel sem veszünk, de nagyon megviselt mindkettőnket a helyzet, mert a két gyerek hibátlanul figyelmen kívül hagyott egy társas normarendszert és benne minket, az akaratunkat, elvárásainkat, utasításainkat, egyszóval a szülői fennhatóságunkat. Az igazi tőrdöfés pedig az volt, hogy a másik hat gyerek, ha olykor izegve-mozogva is, de magától figyelt, egy-egy szelíd szülői félszóra mederben maradt, csak a mieink bizonyultak kezelhetetlen, neveletlen hisztikupacnak.

A tízperces hazaúton elhatározást érleltünk, ezt látványosan fogjuk lereagálni. Otthon beküldtük a párost a szobájába, megmondtuk, hogy haragszunk amiatt, hogy nem fogadtak szót, és rájuk zártuk az ajtót. Aztán ötpercenként visszamentünk és megerősítettük a hírt, miszerint büntetésben vannak, mi pedig haragszunk. Egyre jobban sírtak, fél óra múltán már két bedagadt szemű, teljesen kétségbeesett csecsemő zokogott az ágyában, ekkor megkegyelmeztünk, elmagyarázva még egyszer, miért haragudtunk.

Azt hittem, lassan megnyugszanak és apránként visszacsúsznak a nyűgös, akaratos, kajadobálós, egymást pofozós megszokásba, de nem így történt. Az idő hátralévő részében két ismeretlen, nyugodt, szófogadó kislány töltötte nálunk az estét. Semmi túlpörgés, semmi nyivákolás, sőt olykor engedélyt kértek, a felszólításainknak pedig készséggel eleget tettek. Most látszott csak, mennyire más lenne, ha mindig ilyenek volnának.

Miután elaludtak, hüledezve elemezgettük a történteket. Nem volt kedvük részt venni az angolórán, ezért lázadták ki magukat a helyzetből, ami kevésbé figyelemzavarról szól, mintsem inkább tanuláscélú ellenkezésről, akaratátvitelről, legalábbis mi erre jutottunk. Ezt nem felmentésként ötöltük ki számukra, de fontosnak tűnik jól érteni, mivel állunk szemben. A következetes haragszomrád látványos hatása pedig lenyűgözött, megbabonázott mindkettőnket, merthogy eszerint igen jól megértették a büntetés és kiváltó oka közti összefüggést, tisztában voltak vele, milyen mértékben lőttek túl a célon és főként erőlködés nélkül voltak képesek az önfegyelemre, ami jó hír, mert ezek szerint a képesség megvan bennük, csak el kell várnunk tőlük a gyakorlását.

Éjfélkor muszáj volt bemennem hozzájuk és elnézegetnem kicsit a két szuszogó kupacot, mert folyton a kétségbeesetten zokogó arcuk járt a fejemben. Békésen durmoltak, a fejük éppen beleillett a tenyerembe, s ezzel az érzéssel a kezemben már én is el tudtam aludni.

• 4 hozzászólás

Visszatértünk a nyaralásból, és elég is volt az idei nyárra mindenből. De legfőképp a visítozó, akaratos leánygyermekeink kezelhetetlen hisztirohamaiból. Mindig vannak, akik szerint túlzás, amit írunk, azért nem is olyan nehéz, nem is annyira elviselhetetlen, nem is olyan rémes. Most akkor ezúton üzenem minden kétkedőnek: DE. Nekem mára elég lett. Az még hagyján, hogy fél hatkor kelnek, de hétkor már olyan visítás vesz körül, mintha malacfarmon lennék disznóvágás előtt. Az amúgy is állandóan beszélő, nyüzsgő rohangáló gyermekeim MINDIG MINDENTŐL hisztirohamot kapnak. Tamara ma reggel például attól, hogy nem tudott egyedül felülni a hintába.

Áll a gyerek a hinta előtt, próbálkozik felugrani rá, de mindig lecsúszik. Megelégeli és visít. Megy az anyja, hogy segítsen. Visít, hogy anya ne segítsen. Egyedül! De egyedül nem megy. Az anyja magyarázza, hogy szorítsd erősen a kötelet, és akkor fel tudod magad húzni. Gyerek üvölt. Már fekszik a földön, anya nem segít! Anya hátrébb áll. Gyerek leveti magát, rúgkapál, hogy nem tuuuuudok, Bora tud, én nem tudok! Ordít. Orrán takony, száján nyál, patakokban. Fekszik a hinta a alatt. Frusztált és hangos. Nyílnak a lakótelepi ablakok. Ordít és ordít és dobálja magát a hinta alatt, és már akkor sem sikerülne felülnie, ha megnyugodna, hiszen már nem is lát az idegrohamtól. Én bepánikolok, hónom alá kapom, hazaviszem, és legszívesebben behajítanám az ajtón, de az apjának még nem ment el a józan esze, átveszi a gyereket, megnyugtatja.

Este veszem ki Borát a kádból. Üvölt, hogy apa vesz ki. Apja átveszi. Üvölt, hogy nem apa, anya visz. Beviszem a szobába a törölközőbe tekert gyereket, ekkor már végképp elszakad a cérna, feszíti ki magát, és a földre veti, hogy apaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! Felsőlégúti nedvek megindulnak, könnyel keverednek, a gyereket nem lehet megtörölni, öltöztetni. Apja egy centiről üvölt az arcába, de szerencsére az anyjának még nem ment el a józan esze, átveszi a gyereket, megnyugtatja.

Ebből a típusú rohamból van napi négy per gyerek. Szerintem nem lehet ép ésszel kibírni. Ehhez jönnek az apróbb, elestem és fáj a lábujjam visítások, valamint a Tamara/Bora elvette a babámat/perecemet/Freud összesemet. Nem tudom, mit csinálok rosszul. Hétfőtől bölcsi, de azért akkor is, ez nem normális. Kicsi őrültekkel élünk együtt.

• 14 hozzászólás

Az elmúlt napok Bora és Tamara életében a táplálkozási folyamatnak arról a végéről szólnak, amiről kevesebbet illik beszélni. A nyaralás, ahol időnk jelentős részét a slaggal is takarítható kertben töltöttük, kiváló alkalomnak tűnt a pelenkáról való leszokás megkezdésére. A megkezdést magyarázkodással kezdtük el: lányok, levesszük a pelust és ha pisilni vagy kakilni kell, szóljatok anyának vagy apának. Máris hozzuk a bilit, vagy rá lehet ülni a vécére is, ízlés szerint. Amíg magyaráztunk, vidáman integető csöppségeket képzelegtem, akik irigylésre méltó önuralommal értesítik büszke szüleiket, ha bilire támad szükségük, majd egy napilappal a kezükben trónolnak negyedórát, hogy végül szerény mosollyal mutathassanak a tökéletesen formázott eredményt.

A rohamok kétóránként törtek rájuk és úgy fél-háromnegyed órán át tartottak. Nyüszítés, bilizés, öt perc szünet, goto 10. Pisíííni kell! Kakíííni kell! Ez rendben is van, a hamis riadókra titkon számítottunk, ha nem is ennyire. Az már sokkal meglepőbb volt, hogy kétségbe esnek, ha nem sikerül a művelet, sőt akkor is, ha egy perce még sikerült, de újrázni már nem tudnak. A leginkább mellbevágó helyzet az volt, amikor Tami bilibe pisilése után néhány perccel Borkának is sikerült ugyanez a mutatvány a vécén, amit büszkén közhírré is visított. Taminak erre azonnal meg kellett próbálnia a vécét, de persze kétszer egymás után nem jött össze, amitől komplett idegösszeomlást kapott. Nem akart lemaradni Bora mögött, de nem hitte el nekünk, hogy a pisilés nem elhatározás és tehetség, hanem számos fizikai kondíció együttes rendelkezésre állásának kérdése, de minimum egy teli hólyag kell hozzá. Pisíííni akarok! – üvöltötte megfeszített végtagokkal, magán kívülre vörösödő fejjel. Végül, fél óra múltán azt mondtam, inkább bezárom a fürdőbe, hisztizzen egyedül, én ezt nem bírom. Ő pedig, amit még sosem csinált, egyetértőleg kiküldött! Pár percenként benéztem az ablakon, s egyszer csak egy boldog gyerekfej vigyorgott vissza: pisííítem a vécébe! Pár perc hintázás után pedig már érkezett is menetrend szerint a következő húgytorna.

Azóta eltelt két hét, már haza is jöttünk, de csak egyetlen elemmel színesedett a játék. Tami nem akar bilibe kakilni. Pontosabban semmit nem akar, annál kevésbé pedig csak az ellenkezőjét akarja. Egyetlen feltétel van: egyedü! Ami annyit tesz, segítség nélkül csinálna mindent. Például így száll le a vécéről, veszi le és fel a ruháit, mászik be az etetőszékbe és intézné a székelés felemelő kötelességét is. Csak éppen bilibe nem, nomeg persze vécébe sem. Pelenkába szívesen, de azt már csak alváshoz adunk, vállalva ezzel a csordultig teleszart bugyikák folyamatos csereberéjét, amikor a balesetet szenvedett alany maga elé meredve azt brummogja: nem szóltam…A pisi már jól megy, negyedóránként egy zónaadag a biliben és szárazak a pelenkák, de a kakival van még valami elengedés-para avagy ne vedd el a testrészem-para.

Aki nem tudja jól maga elé képzelni a kakipisimasina napi működtetését vagy tévesen jópofa jelenetek soraként képzeli azt el, annak mondom, hogy őrjítő. Kakíííni kell! Akkor ülj rá a bilire. Neeeeem! Akkor mi lesz? Kakíííni kell! Egész nap ez megy, kivéve azokat az eseteket, amikor tényleg kell, olyankor csend, szomorú nézés, majd a huncut-keserű beismerő vallomás következik.

Vannak persze sikerélmények, kábé már az alagút vége is látható, de attól még nem múlik a kínzó érzés, mintha hónapok óta feszülnénk minden idegszálunkkal azon, hogy senki ne szarjon a szőnyegre.

• 10 hozzászólás

Tamara nincs túl jó passzban mostanában. Egészen eddig ő volt a bölcs, belátó nővér. Ha a húga a Hello Kittys fürdőköpenyért visított, akkor ő megadóan felvette a kacsásat. Amíg Bora csak cipeltetni volt hajlandó magát egy időben, addig ő békésen fogta a kezemet, bárhova is mentünk. Bora hisztijeitől már a bölcsiben is tartottak. Volt egy-két hét, amikor soha semmi, de semmi se volt jó neki. És amikor Borának valami nem tetszett, akkor ő visított, ahogy azon a kicsi torkán kifért. Majd szétszakadt a dühtől, elkeseredéstől és nyilvánvalóan a frusztrációtól. Ennek oka pedig az volt, hogy akkoriban Tamara sokkal jobban beszélt, már összetett mondatokban nyújtotta be napi igénylistáját, és ledumálta Borát szünös-szüntelen. Aztán hipp-hopp, ahogy az lenni szokott, egy napsütötte reggelen Bora pontosan ugyanolyan jól beszélt, mint Tamara, abbahagyta a folyamatos visítást, megbékélt a világgal, kisimultak a homlokán a ráncok, és cuki kétévessé változott. Ugyanezen a nem is annyira napsütötte reggelen Tamara belefeszült valamibe, amiről még egyelőre nem tudjuk pontosan, hogy mi, de a frusztráció lényege az, hogy ő kicsike. Ezt ő mondja így. Többször találom a szobában, amint azt zokogja “Nem tudom megcsinálni, kicsike vagyok. Brühühühü. Kicsike vagyok. Jajajajaj!” Talán akkor kezdődött, amikor a majomügyességű Bora felmászott a nyaralóban a csúszdán, szemben a menetiránnyal. Tami néhányszor nekiveselkedett, de a harmadik visszagurulás után leült a csúszda aljába, és rákezdte. “Nem tudok felmászni, kicsike vagyok.” Brühühühühü. És mivel ebben teljesen igaza is van, ilyenkor vigasztalhatatlan. Mert ki nem szarja le, hogy jövő héten vagy holnapután már képes lesz felmászni? Ezzel a gyenge dumával elő sem állok ilyenkor. Segíteni nem lehet neki. Minden segítségtől újabb ideg- és dührohamot kap és átvált kettes számú hisztimantrájára. “Egyedüüüül!” Nem viccelek, van olyan, hogy kihozom a fürdőszobából, mert már fél órája spricceli ki a vizet a mosdóból, és akkor elborítja azt a szép szőke fejét a fene méreg, és csak visít, hogy egyedül. Eleinte nem jöttem rá, hogy mit akar ilyenkor egyedül, de most már tudom: egyszerűen le akar szállni a fellépőről, és kisétálni a fürdőszobából. Mindent egyedül akar, és nemcsak az olyan triviálisan kétéveseknek való dolgokat, mint felöltözni, pelenkát cserélni, enni, inni, hanem megmászni a Csomolungmát, feltalálni a spanyolviaszt, és megszervezni a világbékét. És ráadásul fifikás is nagyon, mert kifigyeli, hogy mi az, amit neki nem lehet, vagy ő nem tud, de mások igen. Mint például karúszó nélkül úszni két méter mély vízben. –”Anya, a néni lehet karúszó nélkül?” –”Igen, ő lehet.” –”Mert ő felnőtt?” –”Igen, de inkább azért, mert tud úszni, de azért ez bizonyos mértékig összefügg.” Az egyetlen érvelés, amit jelenleg elfogad, hogy a felnőttek többet tudnak, és nekik többet lehet, mint a gyerekeknek. Ezért aztán úton-útfélen mindenkitől megkérdezi: “Te felnőtt vagy?” Igazából tényleg rémisztően frusztráló lehet, hogy a kisbabákat kivéve mindenki, de mindenki többet tud nála ezen a világon. Persze ő még nem tudja, hogy ez egyáltalán nem így van.

• 1 hozzászólás

Szombat este, miután lenyomtuk őket a nyaraló tűzhányó emeletén az ágynyi szobában a girbegurba lószőr matracokra, s otthagytuk az édesen szuszogó kis izzadtságcsomókat, letámolyogtunk a lépcsőn és hökkent tekintettel estünk egy-egy kerti székbe, bámultunk magunk elé és a plafonra. Huszonnegyedik órája voltunk már ott, túl egy réméjszakán, ahol az családi együttalvásból holdkór lett, két vigyázzba merevedett szülő között vinnyogó kukacok tekeregtek, és túl egy rémnapon, amikor semmi sem volt elég jó, minden miatt sírni kellett, vagy panaszosan hüppögni legalább, mindenen hisztirohamot kapni, unatkozni a kalandparkká alakult kertben és megkeseredett kiképzőtisztként csicskáztatni a szülőket. A nap sütött, a csúszda csúszott, a hinta lengett, a ribizli bokorról volt ehető, a kajszi a földről, de valahogy ezekkel is mind baj volt. A hinta “billeg”, sőt “nem stabil”, a ribizli “savanyú”, anya vegyél fel, de tegyél le, de vegyél fel, “hangya seperd le”, “leveszem a cipőt” és “leveszem a pelenkát”  és egyáltalán, minden olyan “brühühűűű”. Borkából kitört minden kényszeressége, a hintát csak középen volt szabad lökni, apa vegye le a cipőjét és ha már ivott a pohárból, semmiképpen se maradjon ott az asztalon, tűnjön el, valahogy, leszarom, de ne legyen itt! Tami pedig, a mostanában sokkal reálisabb, kiegyensúlyozottabb gyerekünk összeráncolt homlokkal közlekedett a világában, és már egy botlástól is sikítórohamot kapott.

Ane már reggel belepumpált Borába egy Nurofent, hátha attól ilyen nyűgős, mert fáj valamije. Ezzel sikerült is áttolni a rontást Tamira, de később Borka is visszaszédelgett a  hisztispicsa szupersztár szerepbe. Estére gyerekszalonnát akartunk sütni a maradékukból rakott máglyán.

Az igazán furcsa mégis az volt, hogy amint elhagytuk a kertkaput, akár a szomszéd Zénókutya meglátogatása végett, akár azért, hogy kavicsot dobáljunk a Dunába vagy ússzunk a tóban, elmúlt, illetve felpuhult a kórság, újra két mérsékelten elviselhetetlen, de mértéktelenül cuki kölkünk ámította az arrajárókat.

Fel voltunk készülve arra, hogy az első nap nehéz lesz, mert bele kell szokniuk minden új környezetbe. Kifigyeltük, hogy az első napon bizonytalanok, és ez náluk szétcsúszással jár. Eddig azonban ezek az állapotok kezelhetőek voltak figyelemeltereléssel, sok öleléssel, bohóckodással, most viszont semmi sem segített, még a torkaszakadt üvöltés sem rettentette el őket negyed percnél tovább a nyűgtől.

Nem értettük a gyerekeinket. Nem a kerttel volt bajuk, nem is velünk, nem is betegek, nem fogzanak és nem menstruálnak és mégis megszorongatta a torkukat valami félelmetes vagy megoldhatatlan, amitől tükörsima pánikban töltötték a napjukat. Délután már kutatói érdeklődéssel lestem, elmosolyodik-e akár egy pillanatra is valamelyik egykor-vigyormanci, de inkább csak gondterhelt tekintettel meredtek maguk elé a hintán.

Magyarázat nincs. Egy régi barátnőnk mondta egyszer, hogy amikor már érteni véled a gyereked működését, váratlanul letölt egy szoftverfrissítést az ufók vezérhajójáról és teljesen új kínzásokkal áll elő, amikre nem számítottál és nem lehettél felkészülve rájuk. Nyilván ez történhetett nálunk is.

Már csak az a kínos kérdés feszíti egy kicsit a lelkünket, hogy a hét végén, amikor indulunk ugyanide nyaralni két hétre, vajon minek nézünk elébe? Az ágyakat mindenesetre lecseréljük addigra. Ha lesz alvás, megússzuk.

• 4 hozzászólás

Számomra is megdöbbentő mértékben képes vagyok elveszíteni a türelmemet a hisztitől. Vicsorgás, erőfölény, kiabálás arcközelben, brrr. Fröcsköl ki a fülemen az adrenalin, miközben az eszem egy ilyenkor hátrébb szorult zugából jól hallom a dörömbölést is, mekkora hülyeséget csinálsz, faszikám! Mert a kiabálásból nem tanulnak, még nem, talán majd egy év múlva. Az öklendezésig befeszülő gyerek három perc múlva, amikor még ott ülnek a könnyek az arcán, vigyorogva öleli a nyakamat, én pedig persze nem tudok sértődött pofát vágni. És azt hiszem, éppen ez a kiborulásaim fő oka: eszköztelen vagyok, sőt kissé tanácstalan is.

Egyrészt úgy gondolom, hogy ebben a korban már ki kell jelölni bizonyos határokat, részben az élhető közös élet, részben a tanulás miatt. Nem kell hátratett kézzel ülni az ebédnél, ki lehet pakolni a fiókokat, szabad hisztizni is, amíg bírjuk, nem kell a mi ritmusunkhoz vagy elképzeléseinkhez igazodni, mert ezek mind irreális elvárások lennének egy kétévesnél. Ugyanakkor vannak dolgok, amiket nem akarunk engedni, amiket tiltunk és megtorlunk, de legalábbis szóvá teszünk. Ilyen például a testvérharc, a macskakínzás, a kajadobálás, az úttestre kiszaladás, a fájdalomokozás nekünk, és ide tartozik a csakazértis ellenszegülésnek az a pontja, amikor úgy gondoljuk, most már kigyakorolhatta a gyermek a saját akaratának kinyilvánítását, innentől jöhetnek a mi szerény vágyaink.

Másrészt viszont nem tudom, mivel lehet elérni az én józan belátásom ráfeszítését a kicsi egókra. Elméletileg persze itt a fejemben a megoldás: pozitív üzenetek, amik felkeltik a gyerekek érdeklődését, amikhez önként és jó kedvvel igazodnak. Játékká varázsoljuk a tanulást. Érzelmi kapcsolás, azaz ne csináld, mert ettől apa szomorú lesz. A figyelem elterelése, azaz rugalmas elhajolás a hiszti zúgó balegyenese elől. Figyelmen kívül hagyás, átlépés, bamba mellébámulás. Értelmes elmagyarázás a lehető legegyszerűbb összefüggésekkel. Ezek azonban nem is működnek mindig és olykor nem is férnek bele az élet vonta korlátok közé. És persze nem is vagyok az a szent ember, aki mindig képes mosolyogva visszanyelni a feltoluló bosszúvágyat, agressziót, türelmetlenséget. Ilyenkor jön a kontrahiszti, ami teljesen nyilvánvaló módon nem működik. A pillanatnyi problémát kezeli úgy-ahogy, de a neveléstől, a tanítástól nagyon távol esik, sőt attól tartok, inkább rossz beidegződéseket alakít ki a gyerekben. Ha kihoz a sodromból, hatalmat nyert felelettem. A bölcs apa képe helyett mitugrász vesztest emeli mintának. Mindenki veszít így.

Ilyenkor szenvedek az eszköztelenségtől. Ami kézre állna, abban nem hiszek, ami kibuggyan belőlem, azt elítélem, de a legrosszabb, hogy utána, szégyenkezve sem találok ki semmit, ami helyesebb és ugyanakkor végrehajtható lett volna. Ha bölcsibe indulás előtt valaki hörgő zokogással tépné le magáról a zoknit, miközben én adnám fel a cipőt, akkor mi van? Ha a tekintetében gyűlölettel sóz rá a kézfejemre egy teli kanál pürével, akkor mi van? Mosoly, mesék, megbocsátás? Hát nem.

Később majd többet lehet érvelni, összekötni a viselkedést a következményeivel, emlékeztetni elkövetett hibákra, óvatosságot kialakítani, de most ezek még nem működnek. A büntetés nekem esik rosszul (miközben semmi nem jobb kiüvölteni a gyomromból a helyzetet), harmadik útról viszont nem tudok. Amit nem tudok elképzelni, hogy mindent ráhagyok a babákra, megvárva, míg belenőnek a józanabbul irányítható korba.

Itt tartunk most. Jól-rosszul, vicsorogva és vigyorogva. Mire belenőnék, már pont felnőnek.

• 11 hozzászólás