Tamara valamelyik délelőtt ezt a képet készítette. A képen Nagyi és Tamara láthatók. Épp teregettem (néha az az érzésem, hogy minden posztot kezdhetnék úgy: épp teregettem, amikor…), amikor Tami boldogan rohant ki a szobából. Nézd anya, itt a nagyi meg Tamara! És tényleg!

Megint egy hetet itthon töltöttek a lányok. Megint vírus, megint a köhögős. Amikor a bölcsi öltözőjében mondtam az egyik anyukának, hogy a lányok még csak egyetlenegyszer kaptak antibiotikumot, négy fej fordult felém: még csak egyetlenegyszer? Az enyém már négyszer, az enyém nem is tudom hányszor - mondták a többiek. Azt már el sem mertem mesélni, hogy utólag úgy tűnt, az az egy is felesleges volt. Még nyáron történt, amikor nyaralt a dokibácsink, Borka meg már napok óta inkább pihegett, mint rendesen lélegzett. Végső kétségbeesésemben levittem a körzeti gyerekrendelőbe, hogy valaki hallgassa meg. A körzeti dokinéni meghallgatta, belenézett a torkába, majd lekapott a tíz körmömről, hogy miért csak most, és hogy képzelem, hogy egy ilyen beteg gyereket nem viszek orvoshoz, hiszen ennek tüdőgyulladása van! Azonnal induljak a kórházba, itt a beutaló. Nem megyek - mondtam. Nem viszem kórházba a gyerekemet. Ha kell, bemegyek vérvételre, röntgenre, de nem hagyom ott a gyerekemet, nem és nem. És van nekem ez a másik is itt. Mi az, amit én ne tudnék neki otthon nyújtani? Eszik, iszik, nem lázas, kicsit hörög, én is hallom, de nem túlzás ez a kórházi beutaló? Anyuka, itt írja alá, hogy maga nem viszi a beteg gyerekét a kórházba. Aláírom, nem viszem. Tudna adni azért valami gyógykezelést is, doktornő, vagy csak a lebaszást tetszik osztogatni e nemes állami intézményben? Itt van ez az antibiotikum, de magára vessen, ha… Magamra vetek, doktornő, ne féljen, aláíratta velem a felmentőjét, maga már nem lehet hibás. Maga már elszámolt a lelkiismeretével azon a darab papíron ott ni. Én meg majd megoldom. Ekkor hívtam szinte zokogva a dokinkat, aki először is megvédte a körzetist, hogy nem az ő betege, jobb, ha utalja, akkor neki nem lesz baja. Másrészt épp most jön hazafelé, de akkor egyenesen hozzánk. Élesen él az emlékezetemben, hogy milyen szép idő volt, és mennyire cudarul éreztem magam. Gyötrődtem, hogy a nyakamba vettem egy olyan döntést, amiről csak a szívem beszélhet, tudásom a világon semmi, és tapasztalatom sem sok, a magam kétéves anyaságával, még ha iker is az. Megérkezett a mi mindig borostás dokibácsink. Először meghallgatta Borát, aztán kért tőlem egy tejfölös dobozt meg egy kisollót, vágott egy csinos lukat a doboz alján, beleillesztette a Ventolint, fújt egyet, rászorította Bora arcára, aztán újra hallgatózott. Várt egy percet, aztán megint hallgatózott. Igen – mondta végül, lehet valamit hallani, de nem tüdőgyulladás, inkább a vírusos megfázásának van egy kis asztmatikus felhangja. Persze sosem tudhatjuk, hogy vírusos vagy bakteriális. Szóval lehet, hogy elkél az antibiotikum, de tudja, én mindig várok három napot, csak akkor kezdem adni. Mit is írt a doktornő? Mondom. Hát igen, én alulról szoktam a gyógyszerezést belőni, úgy látszik, ő pedig felülről. Persze azt is lehet, az a biztosabb. Végül megegyeztünk, hogy legyen antibiotikum. Inkább miattam, mint Bora miatt. Még mindig remegtem, mint a nyárfalevél, hogy nem jól döntöttem, és a gyereknek lesz valami nagy baja, mert a szívemre hallgattam. A gyereknek aztán nem lett nagy baja. Három nap múlva kiderült, hogy inkább vírusos volt, mint bakteriális. Az ikrekben az a jó, hogy mindig van kéznél kontrollcsoport. Tamara két nap múlva kezdte a hörgést, és aztán antibiotikum nélkül is éppúgy elmúlt neki, mint Borkának. Így történt az egyetlen antibiotikumozás, és azóta se soha. Ez már jó régen volt, és úgy tűnik, a gyerekeink attitűdjében (soha egy percre le nem állnak) és életmódjában (föl-le-föl-le) nagyobb a rizikófaktor, mint az egészségért felelős génjeikben. Vagyis többször voltunk a balesetin, mint ahányszor antibiotikumra volt szükségük.

Ha már egészség… az ekcémájuk elmúlt! Vagy csak most épp nincs? Sajnos nem tudom megmondani a tutit. Annyi mindent megváltoztattunk. A gyógyszertári kenőcs helyett Eucerinnel kenjük őket minden este. Homeopátiás alkati szereket és speciális ekcéma elleni bogyókat szedtek két hónapon keresztül. Kidobtam minden enzimes mosószert, csak biomosok. Nem fürdenek minden este, csupán heti háromszor. Az e-t tartalmazó élelmiszerek számát csökkentettem itthon. Nincs Túró Rudi, tejszelet, és válogatva veszem a felvágottakat. Igazából ezek a trükkjeim. Fogalmunk sincs, melyik miatt múlt el az ekcéma, de azért én a homeopátiára szavazok. Vagy a biomosásra. Vagy az egészséges étrendre. Vagy az Eucerinre. Vagy a nagy ekcémaevő szörnyre. Akinek kell, utánvéttel küldöm. Cím a kiadóban.

• 4 hozzászólás

Sokat fejlődött a gyermekorvosi szakismeretünk az elmúlt két év alatt. Elég sokat betegeskedtek a lányok, habár sosem volt semmi tényleg komoly. A dokibácsink házhoz jár, ő tehát a kiképzőnk és mindig tanulunk tőle valamit. Hamar elfogadta azt, hogy kíváncsi emberek vagyunk, akik érteni akarják, mi miért és hogyan működik. A vírusokat, bacilusokat, oltásokat, lázat, hányást, alvást, gyógyszereket, mindent. Hamar elhitte, hogy amikor a miértekről kérdezzük, nem őt vonjuk kétségbe, csak magunkat akarjuk fejleszteni, így ma már magától magyaráz, tanít. Főleg engem, mert főleg én faggatom - Ane sokkal inkább élvezi, hogy ráhagyhatja magát, illetve az öszönei sikeresen pótolják a tudásmorzsák használatát.

Azt tanultuk meg először, hogy a vírusfertőzések a leggyakoribbak és azokkal nincs mit tenni, nem léteznek gyógymódok, csak tüneteket lehet csillapítani. Ma már elég jól felismerünk egy vírust, nyűgösséggel és rendszerint bőrkiütésekkel érkezik, lázzal folytatódik, egy héten belül nyomtalanul távozik, közben pedig kétóránként megtelik az orrszívó kémcsöve. A vírusra az egyetlen gyógyszert a saját szervezetünk termeli, s amit tehetünk, az mindössze a belső labor, az immunrendszer támogatása vitaminokkal és elővigyázatként oltásokkal. Ebből azt tanulja meg, ha nehezen is, a nyomorult szülő, hogy teljesen felesleges a doktornál gyógyszerért, holisztikus szaktekintélyért vagy boszorkányvajákolásért rimánkodni, mert semmi nincs a tarsolyában, a türelem az egyetlen esélyünk.

A második fontos lecke az volt, hogy megfázás nincs. Ez egy legenda, amiből mindössze annyi igaz esetleg, hogy a lehűlt nyálkahártyákban könnyebben szaporodik a vírus, baktérium. Ha tehát nincs vírus a környéken, bátran szaladgálhatsz meztelenül a hóban vagy mezítláb a hideg kövön, semmi bajod nem lesz. Ezért nem kell hallgatni az olyan aggodalmakra, amelyek szerint miért nincs rajtuk sapka és ne rohangáljanak mezítláb.

Ritkábban szükséges, de felettébb hasznos okosság, miszerint a hörgő-recsegő légzéshang (amit egy kétezer forintos fonendoszkóppal simán kihallgathatunk mi magunk is) leggyakoribb előidézője a taknyos orr, amit kiszívva a tünet elillan. Azaz nem minden doromboló gyerek tüdőgyulladt, a légzéshangját orrszívás után kell hallgatni. A csontozat jól vezeti a hangot, és amit a hátára tapadva zörejnek vélsz, az valójában az orrában bugyborékoló takony hangja.

A mostani hétvége több praktikus újdonsággal is gazdagította gyógyítói eszköztárunkat. A lányok súlyos nyűgösséggel indítottak, fejfájást emlegettek (ami simán lehetett kamu is), és lázat produkáltak. A torkuk piros volt és hólyagos, ez a szimulálás ellen szólt. Dokibácsi a fejfájásról értesülve inkább egyből jött (szombat délután!), és egyetlen egyszerű mozdulattal levette a listáról az agyhártyagyulladást: a háton fekvő gyerek tarkóját két kézzel maga felé húzta, hogy az álla a mellkasára bukjon. Ha agyhártya, akkor tarkótáji merevséget tapasztalnánk. Jó tudni. Ahogy azt is, hogy a különféle láz- és fájdalomcsillapító szerek ugyan csak hatóránként ismételhetőek, de a különböző hatóanyagú cuccokat egyszerre is adhatjuk, azaz a Germicid-C mellé mehet a Nurofen és valami paracetamol-alapú (pl. Rubophen) is, akár egyetlen maratoni kúpsorozatban, akár a felnőtt tabletta harmada kombinálva kúppal és sziruppal. Persze csak akkor, ha nagyon fáj valami (mint nálunk a lányok torka), vagy ha nem tudjuk, melyik hatóanyagra reagálnak a legjobban a kölkeink.

Ezen kívül azt is megtudtuk, de legalábbis sejtéseink támadtak, hogy a születésnapjaikat nem muszáj megpróbálni megünnepelni éppen időben, az első kettő ugyanis lázas visítással telt-telik el, eddig tehát százszázalékosan rossz a tendencia. Ellenben legközelebb már nem szarunk be egy kis “fájafejeeeeem” óbégatástól.

• nincs hozzászólás

Borának asztmás hörgőgyulladása van. Ötféle színű és állagú gyógyszert kell különféle testnyílásaiba adagolni.

Borának súlyos tüdőgyulladása van, azonnal kórházba kell vinni.

Ön melyik diagnózissal ért egyet, kedves anyuka?

Én egy címeres ökör vagyok. Félreértettem a dokinkat. Úgy értelmeztem, hogy egész héten szabin van, elutazott. Ezért amikor Bora negyedik napja hörgött, átvittem a körzeti orvoshoz. Bár soha ne tettem volna ekkora baromságot, hiszen ettől a körzetitől jöttünk el, és választottuk helyette a dokinkat. Nem is tudom, mit vártam. Csak annyit, hogy hallgassa meg, mert hörög. Mint egy gejzír, úgy veszi, fújja a levegőt. Meghallgatta, lebaszott rámripakodott, hogy miért csak most viszem, ezt a gyereket kórházba kell vinni, tele a tüdeje vízzel, nem fogja bírni a szíve, a torka meg liláspiros. Beviszi anyuka a kórházba? Nem, nem viszem. Maga felelőtlen, akkor majd ha lila lesz a szája, szaladjon vele, itt írja alá, hogy orvosi javaslat ellenére sem viszi a gyereket kórházba. Én az ilyet mindig kórházba küldöm. Melyikbe – kérdezem. A Lászlóba. A Lászlóba? – csodálkozom. A Heimbe – javítja ki az asszisztense. Nem viszem a Heimbe. Mindent megkap otthon, MINDENT. Ha labor kell, beviszem, ha tüdőröntgen kell, beviszem, ha injekció kell, beviszem, de nem hagyom ott a gyerekemet, ahol nem veszik kézbe, ha sír, ahol csak a gyógyszerezés időpontjára figyelnek, ahol senki nem énekel Bóbitát elalvás előtt. Nem hiszem el, hogy nincs más megoldás. Nincs. Jól van, akkor hazamegyünk, legalább írjon neki valamit. Írt.

Felhívtam a dokinkat, hogy tudom, hogy elutazott, de most mit csináljak, csak egy esetben vinném a gyereket kórházba, ha ő azt mondja. Jaj, hát ne vesszen össze az orvossal, nem szabad, és félreértett, én már itthon vagyok, jövök azonnal. Jött. Hallgatja hosszan Borát. Kér egy joghurtos poharat üresen, meg kisollót. Lyukat vág a pohár aljába, beleilleszt egy porlasztót a kivágott lyukba, Bora arcára teszi a joghurtos dobozt, fúj hármat, hagyja, hogy Bora belélegezze. Újra hallgatózik. Ez egy asztmás hörgőgyulladás lesz. Nem hallok tüdőgyulladást. Adjam ezt meg azt, hamar segít, két nap múlva újra vidáman fog lélegezni, így reagált valami vírusra, asztmásan. És akkor nem kell kórház? Ugyan. A doktornő magát védte, nem ismeri magukat – elmentek tőle, aztán most hirtelen megjelentek, ilyenkor legjobb a kórházra hárítani a felelősséget. Őszintén szólva mindannyian ezt csináljuk, igen, én is. Sértődékenyek vagyunk, nem szeretjük, ha elmegy a beteg tőlünk. Ezt mondta. Megvédte a körzetist. És este kilenckor még rám csörgött, hogy van Bora.

Sokkal jobban. Köszönjük.

• 9 hozzászólás

Mától hivatalosan is meg van erősítve: mindkét leányunknak van egy-egy Gyulája – a Tüdő Gyula meg a Hörgő Gyula. Utóbbin jó testvérhez méltóan osztoznak, de Tüdővel csak Tami barátkozik, egészen pontosan neki is csak a bal fele. A Gyulák a derült égből érkeztek, hacsak a november óta tartó folyamatos betegség-egészség ingadozást nem tekintjük baljós előjelnek. Pénteken délelőtt még mindenki vidáman köhécselt a bölcsiben, aztán délutánra bezúgott a lázmérőbe egy harmincnyolcfél, a hallójáratainkban pedig állandósult a visítás okozta zsibbadás. Tegnap éjjelre már mindketten nagyon akarták a Gyulájukat, Tami direkte lihegett utána álmában, Borka pedig dorombolt neki, mint a szerelmes dízelaggregát. Doktorunk ma életükben először antigyulatikumot rendelt, mindjárt kétfélét is, hogy egyszerre harcolhasson az atípusos és típusos változat ellen, továbbá befenyegetett két hét szobafogsággal (minimum! mondta és a mutatóujjával a felső szomszéd felé bökött) és néhány elkövetkező szörnyű éjszakával. Mi nem kapunk a gyerekek Gyuláiból, mert nem vírus csinál ilyesmit, hanem baktérium, legalábbis az övékét, legalábbis a Doktor szerint. Az antibiotikumokat csak három-négy napig kell szedni, viszont az egyik olyan keserű, hogy ezt még a mi gyógyszer- és szuribarát kölkeink is sírva fogadják. Amúgy nincs semmi egyéb teendő, mint a köhögést és lázat csillapítani, őrjöngő káromkodásrohamokat visszaszívni, karikás és csillogó szemeket csókokkal elhalmozni és elhinni, hogy az orvostudomány ennél nagyobb kihívásokkal is játszva elbánik. Doktor szerdán újra jön, állítólag addigra már sokkal jobban lesznek a páciensei.

Sosem hittem volna, milyen állati indulatokat vált majd ki belőlem, ha hallom a gyerekemet kínlódva köhögni. Nem is a féltés vagy a szánalom pöcköli fel az orromat, hanem a felelősök keresgélésének teljesen értelmetlen dühe: miért nem adnak valami gyógyszert, miért nem hat a vitamin, miért taknyos már megint, mikor most szívtam ki az orrát. Arcon rúgnék bármilyen sittes izomembert ilyenkor, a nyilvánvalóan szerény verekedési tapasztalatommal együtt is. Szegény kis nyulak.

A szegény kis nyulak egyébként cukiságolimpiára tréningeznek, amikor éppen nem akadályozza őket lázsérülés. Borka illegeti magát és hosszan elmatat a játékaival, Taminak arcjátéka van és nyelvtehetsége, aggódnak egymásért és esetlenül ölelgetik a környezetüket, legyen az apuci vagy a villanyoszlop. Látszik rajtuk, ahogy nekik is jól esik szeretni, és szeretve lenni. Tüdő és Hörgő urak nem érdemelnek ilyen nett kisasszonyokat.

• 19 hozzászólás

Bekentem vele az itthon található seggek ötven százalékát, azokat, amelyek tegnap este még vetekedtek egy, pontosabban két páviánéval, ma reggelre meg Pampers/Libero/Huggies/Babylove fotózásra előkészített popsik kerekedtek szemeim előtt. Ilyen még nem történt, hogy valami működik, és elmulasztja a fogzós pelenkakiütést. Mert vagy nem fogzanak, és akkor mindig csodaszép a fenekük, ilyenkor semmiféle kencét nem használok, vagy fogzanak, és bármit használok, akkor is vöröslik az alfelük. Azt hittem, ez már csak ilyen, aztán jön a grapefruitmag, és sarokba szorítja Murphyt. Ajánlom mindenkinek: kicsi vízben feloldani, gyerek seggét bekenni.

• nincs hozzászólás