Egyre több a jogos kérdés: miért nem hízik tovább ez a blog?

Ha nagyon rövid akarok lenni: mert eluntuk. Nyilván vannak mindenféle hétköznapi okok – például valahogy átalakult az életritmusunk, kevésbé fér bele a napi fél-egy óra írás; új lakást keresünk, ami sok online időt és egérkattogtatást igényel; az én munkám tavaly nyár óta napi nyolc óra aktív szövegnézés és -szerkesztés és -írás, ami után este már nem kívánkozik a szemem elé a számítógép. Estére amúgy is lekókadunk a kötelességeink teljesítése után, ilyenkor már nem hiányzik még egy kötelezettség, nevezetesen a blogolás. Inkább beszélgetünk.

Nekem azonban van egy ennél érdekesebb, egységesebb elméletem is arról, hová lett a blogolhatnékunk – legalábbis az enyém. A blog komoly hajtóereje volt az a rácsodálkozás, amivel nap mint nap néztem a szülőség kihívásait, feladatait, egy idő után örömeit. Esténként leültem a gép elé és gyorsan leírtam, ami akkor jutott eszembe, amikor ezen a folyamatosan a fejemben lévő, megdöbbentő, nagyon új, letaglózó projekten gondolkodtam. Mindig ez járt a fejemben: fürdés közben, a bringán munkába tekerve, a kávézóban és itthon is, míg mondjuk az alvó lánykákat nézegettem ellágyulva. Percről percre megdöbbentem azon, hogy apa vagyok, ikreim születtek, újfajta feladatok álltak elém, amiket meg tudok oldani. És a blogban igyekeztem másokkal is, magammal is megosztani ezt a rendszeres katarzist.

Ma már nem döbbenek meg olyan gyakran. Megszoktam ezt az új, érzelmileg teljesebb, bár kocsmázásilag szűkösebb életet, megszoktam a gyerekezést, az ezzel járó feladatok már nem hatnak újdonság gyanánt. A testnedvek a barátaim, a babalogika követése a rutinom része, megtanultam (úgy-ahogy) mesélni és gyerekbőrt kozmetikázni, megfázást gyógyszerezni és hisztit leszerelni. Már nem csodálkozom, ha összefutunk a régi barátokkal, hogy főleg a gyereknövesztés körül forog a szó, ahogy az sem lep meg, hogy más (másra figyelő, mást látó) szemmel nézek körül az utcán, a nyaralóban, a boltban és a játszótereken. Apa lettem teljesen.

Azok a blogok pedig sosem érdekeltek, amiket pusztán a “ma barnábbat kakiltam” dokumentációs kényszere hajtott előre. A napi rutinról, a megszokottról, a változatlanról írni nem fontos, jól nem is könnyű, de talán nem is kell. Persze lehetne dokumentálni az ikrek gyarapodását, lenne is mit, hétről hétre változnak, egyre érdekesebbek, egyre különlegesebbek, de engem nem vonz a ténynaplózásnak ezen folyó szöveges formája. És, ami még nagyobb veszteség, szerintem Anettát sem vonzza.

Ez persze nem azt jelenti, hogy semmi sem történik az Ikerházban, vagy már nem villanyoz fel annyira az ikrek cseperedése. Ó, dehogynem! Úgy dagonyázok a kis világuk meleg érzelem-locspocsában, mint a disznó. Egyre többet tanulok tőlük, róluk is meg magamról is, meg az anyanyelvemről meg a világ logikájáról meg az emberi tulajdonságok és képességek kialakulásáról, meg az irrealitás hétköznapi mivoltáról. Éppen csak nem írok róla.

Ettől még nem zárjuk be a blogot, ez sem egy búcsúposzt, inkább csak magyarázkodás. Viszont új formákat keresünk, olyanokat, amelyek jobban megfelelnek a jelen életszakaszunknak. Érdemes lehet például ránézni erre az oldalra: ikerhaz.tumblr.com - talán ez az Ikerház jövője. Majd meglátjuk.

• 6 hozzászólás

Törvény, hogy minden kisgyerek imádja a vizet. Pocsolyában muszáj trappolni, kerti csapnál sarazni, ivókútnál inni, homokozóban vizesárkot gyártani, utcai kútnál könyörögni, szökőkútnál bámulni, élvezkedni. Uszodában halacskát játszani, Balatonnál lila és remegő szájjal is maradni még egy kicsit, ezek már nem törvényszerűek, de még mindig nagyon sok gyerekre állnak. Egy elem mindig közös: sok energiát tesznek abba, hogy megfogják, megharapják, visszatartsák, egyszóval rögzítsék ezt a furcsán mozgó, mindenhonnan kiterjedő, szokatlan anyagot. Biztos ez a legfőbb vonzereje: hogy más. A világ (legalábbis az övék) túlnyomó részt száraz és szilárd, benne a folyadék ünnepi kivétel, megismerni való ritkaság.

Aztán persze az is lehet, hogy a méhben az elejétől végéig lepörgetett törzsfejlődés kopoltyús-úszóhártyás szakasza hagyja ezt a markáns nyomot a lelkükön, ahogy persze az is, hogy magzatvízben bucskázzák végig a kilenc hónapot, hogy aztán a felszínen az első vízmentes pillanatot visítással üdvözöljék. Tényleg, arra kíváncsi lennék, hogy a koraszülöttek, akik különösebb ok nélkül hamarabb elhagyják az anyaölt, szeretik-e a vizet, vagy inkább éppen azért születtek meg előbb, hogy végre vége legyen a búvárhónapoknak.

A mieink kábé időre születtek, imádják a vizet és akármikor találkoznak vele össze, sokáig kell a társaságában maradniuk. Nagy barátok, a víz meg ők.

• 2 hozzászólás

Már rég hazajöttünk a nyaralásból, már rég a hétköznapokat éljük, már régen kipakoltuk a bőröndöket, kimostuk a szennyest, visszaraktuk a fogkeféket a poharakba, és már rég visszazökkentünk a jó öreg, reggel hatos kelésbe, de még mindig nem írtunk egy sort se. Mert hogy nem volt min írni, és ez a tény eltörpül amellett a néhány nem elhanyagolható szokásunk mellett, melyeket hazaérkezésünk óta mellőzni vagyunk kénytelenek. Nem iszunk reggeli kávét, nem eszünk fém evőeszközökkel, nem hallgatunk zenét, nem hordunk sem órát, sem ékszert, sőt Feri egyáltalán nem hordja egyetlen régi nadrágját sem, nem hordja a régi cipőit, én nem burkolom magam parfümfelhőbe, ami végül is nem is baj, hiszen se nem porszívózok,  se nem vasalok, mióta hazajöttünk a nyaralásból. Az élet ezen apró örömeitől megfosztottak minket a betörők. (A lányok szerint betörőbácsik.) Itt állunk, ülünk, fekszünk kifosztva. Egy terrabájtnyi fotótól, videótól, emléktől megfosztva. Az anyám gyűrűjétől megfosztva, ami az egész gyerekkoromat jelentette. Kamaszkoromig hordta ezt a gyűrűt, ott volt minden simogatásában, ebédfőzésében, priznicelésében. Én ma komolyan elgondolkodtam, hogy az élet tényleg direkt baszik ki velem mostanság ennyire, vagy tettem-e valami nagyon olyat, amiért ezt megérdemlem, vagy csak épp most kerültem sorra a nagy kibaszós listán, hogy előbb elveszítem a szüleimet, aztán meg a tárgyaimat. Most már elég nagy tisztogatást tartottak a fejem felett. Még az is lehet, hogy kitöltök egy lottót, épp egymilliárdot lehet nyerni. Mert lehet, hogy ezt úgy kell értelmezni, hogy a múlt lezárva. Lehet indulni bele az új életbe. És tényleg megmondjam, hogy mi volt a legeslegeslegszarabb, abban hogy kipakolták a lakásunkat, amíg nyaraltunk? Az, hogy nem hívhattam fel a szüleimet, hogy elmondjam nekik.

• 27 hozzászólás

Azt hiszem, rájöttem, miért sztárok minden nagybaba szemében a kukásbácsik. Pedig nem értettem, miért gerjed fiú és lány egyformán a narancs ruhás szemétmenedzserekre (azt, hogy miért jönnek be később a szemét menedzserek, már inkább értem, de az egy másik sztori), mikor csak utaznak egy kocsi hátulján, leszállnak, belendítik a kukákat a kufferba, aztán integetve továbbállnak. Nem mentik meg a világot, nem vezetnek repülőt, nincs vizilovuk és mégis sikongó boldogságcsomókat hagynak maguk mögött mindenfelé.Egyébként az milyen menő már, hogy a kukások sem tudják, miért ilyen népszerűek, de elfogadták és munkakörük részének tekintik, hogy kisgyerekeknek integetni kell? Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy ez a világ igenis egy barátságos hely, az emberek pedig szeretnivaló lények. Ám ne tereljem el a szót, fel fogom lebbenteni a narancssárga fátylat a kukásrejtélyről.A kukások a mindig változó utca szédült, követhetetlen, ismeretlen objektumoktól hemzsegő, rémítő kavalkádjában az állandóságot képviselik. Mindig ugyanakkor jönnek, ugyanolyan jól felismerhető vizuális jegyekkel azonosíthatóak, ugyanazt csinálják, ugyanúgy viselkednek, mint máskor. Márpedig a kölkeknek ez a legnagyobb érték – minél kisebbek, annál inkább szükségletük a kapaszkodók, az ismerős dolgok meg- és jelenléte. Van egy íve az életünknek, ami a kezdetekben a minden ismeretlen, tehát feldolgozandó állapotából tart a minden ismerős, tehát unalmas állapotába. Nyilván az eleje a legrémítőbb, a vége a legnyugodtabb, s az értékesség mértéke is ível az ismerőstől az ismeretlen felé. A kukások pedig az utca élőlényei között az egyetlen totyogó-aggyal is kiismerhető, ismerősséget képviselő elemek.Könnyű megérteni, ha belegondolsz, hogy milyen lenne mondjuk egy többnapos üzbegisztáni sztyeppetúra után találni egy McDonald’s-ot és kérni egy Big Macet.

• nincs hozzászólás

Ma reggel elábrándoztam arról, hogy Anéval kettesben lelépünk egy hétre bárhová, ahol nincsenek gyerekek, legalábbis a mieink. Aztán átgondoltam és világos lett, hogy ez ma még lehetetlen. Aztán nekiálltam őszintén ránézni, mitől tartunk, miért is nem fogjuk másokra hagyni hosszabb időre a lányokat? Talán csak buta szülői aggódás? Senki nem tudhatja jobban nálunk, mi kell nekik? Önmagunk fontosságába való idétlen kapaszkodás? Nettó félreértés?

Arra jutottam, hogy nem mi vagyunk az akadályai a vakációnknak. Sokan vannak ezen a világon, akikre bátran ráhagynánk a lányokat, mert tudjuk, hogy nem ejtenének rajtuk maradandó sérülést, sem a kültakarón, sem a lelkecskéken, sőt. Abban is biztos vagyok, hogy mindketten megtanultuk a bölcsi kapcsán, hogy nélkülünk is remekül működik az életük, pontosabban ha nem vagyunk ott, akkor sem ebből fakadóan történnek a jó vagy rossz dolgok velük.  Tehát emiatt is elengednénk őket. Akkor miért mondom mégis, hogy most még nem hagyhatjuk őket magukra hosszabban?

A kicsik, s gyanítom, nem csak a mieink, eléggé idegenül érzik magukat a világban. Napról napra új helyzetekhez kell alkalmazkodniuk, új szabályokat kell elfogadjanak, minden változik a világukban, illetve bővül a megérteni rendelt dolgok köre. Minden ismerős apróság pillanatnyi enyhet hoz a folyamatos fejlődési kényszerben, a megszokott helyzetek pihenésre, a koncentráció csökkentésére adnak lehetőséget. Ezért ragaszkodnak a hülye kis szertartásaikhoz. Reggel ugyanazzal a pár szóval köszöntenek, ugyanúgy csörtetnek át a szülői ágyba egy ölelésnyi plüsspajtással, fekszenek be az ágyunkba és veszik fel a szinte védjegyeikként tulajdonolt pózokat. Ezért kell behúzni a másik függönyt is, ezért visít, aki nem tudja elvenni a másiktól a kiszemelt fakalácsot, emiatt nem lehet elkezdeni az ebédet előke és feltűrt ingujj nélkül. Este ugyanazt a dalt énekeljük és ugyanolyan nyakonöleléssel búcsúzunk, miután mindig ugyanannyi porból és vízből készített tejet isznak, és ha más az íze vagy a hőfoka, fanyalogva ellökik az üveget. Ragaszkodnak a szertartásainkhoz. Nagyon nem szeretik, ha egy ismert menetrend átalakul, mert ez egy biztosnak hitt pillanat elvesztését jelenti, és az nagy csapás a kétévesek világában. A szertartás kereteket ad, a hiánya szorongást okoz.

Márpedig akárki vigyázna rájuk abban a pár napban, óhatatlanul is letiporna minden szabályt, megváltoztatna minden ismert mozdulatot, ízt és játékot. Máshogy szívná ki az orrukat, máshogy kérné el reggel a cumit, öltöztetne fürdés után, reagálna egy orra esésre, másként nevezné a dolgokat és másféle csínyek miatt sivítana üveghangon. Ezt persze a lányok, mint izgalmas másságot, kicsit élveznék eleinte, de hamar elkomolyodna az arcocskájuk és titokban már nem éreznék olyan felszabadultan magukat az újnak látszó helyzetben. Abban például nem lennének biztosak, hogy visszajövünk (ilyenkor még nem képesek ekkora absztrakcióra), ezért aztán úgy élnék meg az egészet, mint az új szülők elfogadásának stresszes folyamatát.

Nem mondom, hogy mindez maradandóan megtaposná a lelki fejlődésüket, de valószínűleg nem éreznék benne jól magukat, és az kerülendő. Mármint ha nem az ő közvetlen és kifejezett érdekük, hogy pillanatnyilag szenvedjenek kicsit, mint például egy oltás vagy feddő hajleüvöltés közben.

Ha egy kényszerest igazán kellemetlen helyzetbe akarsz hozni, rendezd át a lakását. Ha egy kétévessel tervezed ugyanezt, elég, ha néhány napra másra hagyod részletes felhasználói kézikönyv nélkül. Szóval, ha engem kérdeztek, kettesben csak jövőre nyaralunk.

• 7 hozzászólás

Odavagyok teljesen. Endorfin folyik ki a fülemen. Mondhatni. Úgy érzem magam, mint egy zseniális karmester, aki a kéttagú zenekarát olyan tökéletes harmóniába képes rendezni, hogy attól még a botfülűek is könnyekre fakadnak. Mi vagyunk exponenciális növekvőék. Kezdtük két állandóan kapálózó, folyton síró csecsemővel. Folytattuk két sikítozó ülőbabával, valamint két nyüszítő totyogóval, majd áttértünk a kétfelé ronangáló ön- és játszótérveszélyes kisgyerekekre, később találkoztunk két megszállottal, akik folyton akartak valamit, de még nem pontosan tudták, hogy mit és hogyan is.

Most meg itt örülök, mint majom a farkának, hogy micsoda csodálatosfantasztikus gyerekeim vannak. Sőt továbbmegyek. Halálosan komolyan gondolom, hogy nekem vannak a legszuperebb gyerekeim a világon. Isten bocsássa meg, nem vélekedtem mindig így, hjaj. Amióta beszélnek is, öröm velük lenni. Egész nap nevetgélnek, kacarásznak (krr, ez olyan Walt Disney-s, szóval legyen inkább rötyörésznek), egymást ölelgetik, engem simogatnak, bújnak, becézgetnek. Anya, anyám, anyukám, Timár Anetta - így szólítanak, ha nem figyelek az anyámra. Őrület.

Énekelnek. A hinta palintát, a verebeket, a csigabigát. Elmesélik, hogy mi volt akkor, amikor apu kicsike volt (mutatják hüvelyujjuk és mutatóujjuk között, mennyire kicsike volt.) Egyébként szánkózott és vödör volt a jele az oviban, ha ez bárkit érdekel. Olyan töltelékszavakat használnak, hogy bizony, bizony meg jaj, de örülök. Számolják a lépcsőfokokat, az ujjaikat, a poháron a teheneket. Kérdezgetnek. Ez micsoda? Az micsoda? Hol vagyunk? Mit csinálsz? Ha nem teszem fel a szokásos reggeli kérdéseket, mert túl álmos vagyok bármiféle párbeszédhez, akkor Bora néhány percig fekszik rajtam, majd megszólal. Jufikjól álmodtam. Aztán hozzáteszi. Kékek meg lilák. Ezután szólal meg Tamara. Meg zöld is. Egyelőre élvezik, hogy értik, amit mondok, ezért hűséges szolgákként teszik, amit kérek. Mint a kisangyal jönnek orrot szívni, hozzák a váltócipőjüket, nem mennek az útra, ahol autók járnak, a WC-papírból csak egy kockát tépnek le, a sütőhöz nem nyúlnak (néha Bora, de Tamara azonnal visít, hogy Boja, csak nézni szabad!). Szeretnek bölcsibe járni. Még soha nem mondták, hogy ne menjünk, de sokszor mondták hétvégén, hogy menjünk. Jól alszanak: este nyolctól reggel hatig, és déltől kettőig, háromig. Nincs gond a lefektetéssel. Egy mese után tej, aztán alvás. Délután egy mese után alvás. Délután sokszor egymás ágyában alszanak, és játszanak még egy keveset elavás előtt, de ebből nem csinálok gondot. Nem ülök ott csendőrként, hogy mindenki maradjon az ágyában. Ha össze akarnak bújni, bújjanak, ha még egy kicsit játszani akarnak, játsszanak, tudom, hogy mindig alvás a vége, és hogy nem a rossz hatás érvényesül, hanem a jó. Ha valamelyikük álmos, akkor elalszik, akármit is csinál a másik, ilyenkor a nem alvó befekszik az alvó mellé, és ringatja, altatja magát. Az egész ikerség egyre ikresebb, egyre ámulatbaejtőbb. Továbbra is fenntartom, hogy vannak gyerekek, akik utálnak csecsemőbe zártan lenni, és ők ilyenek voltak. (Nem mellékesen, alma meg a fája miatt, én is ilyen voltam.) Tényleg minden egyre jobb.

Tudom, hogy sokak számára az élénkségük még mindig ijesztő, hogy mások úgy gondolnak rám, mint egy hősre, aki kibírja. Tudom, hogy vannak, akik azt hiszik, hogy ők már rég ideggörcsöt kaptak volna két ekkora sajtkukactól, de én ebbe szocializálódtam bele, mondhatnám anyálódtam bele. Soha nem volt órákig egy madzaggal bíbelődő típusú gyerekem, soha nem volt cicin elalvó, a kezemben megnyugvó kisbabám, ezért számomra minden, ami a kezelhetőség irányába tart, hatalmas öröm, minden, ami arrafelé halad, ahol társak lehetünk, nagy-nagy pozitív jel. A dünnyögés, a dajkálás nem ment két gyerekkel. De a barátkozás, az egy hullámhossz, az élet közös élvezete sokkal inkább. Aztán persze majd meglátjuk a dackorszakot. De addig még van egy kis időnk, akkor meg majd úgyis jönnek a Ha valaki még egyszer ellentmond nekem, feltámasztom a kisgazdapártot típusú posztok.

• 5 hozzászólás

Ikres családban máshogy alakulnak a tulajdonviszonyok, mint az egyenként érkező gyerekek között. Ha egyszerre csak egy fős a rugdalózós brigád, akkor világos, hogy kié a sok rugdalózó, ki kapja a macifüles fürdőköpenyt és ki mehet a nyulasmotoron. Ikreknél erre nincs mód. Nem mintha komoly nevelési elvek tennék szükségszerűvé a kommunizmust, mintsem inkább a praktikum. Ha egy fiókban ott sorakozik húsz különböző kombidressz, senki nem fogja megjegyezni, melyik tíz tartozik az egyik gyerekhez, melyik tíz a másikhoz. Amikor cipőt akarsz húzni két zsák sikítva tiltakozó bolhára, nincs kedved még egy szempontot mérlegelni (melyik az övé), miközben belefeszegeted a topánba a menekülő kölköt. A játékhalomból sem húzol ki tulajdoni alapon plüsscápákat – minden mindenkié, aztán csönd legyen! És ez ellen nem is tiltakozott senki.

Korábban úgy gondoltam, az így bevezetett köztulajdon fogalma a társasági önzés kibontakozását is gátolni fogja majd, és eleddig igazolódni látszik a feltételezés, a lányok nem önzőznek a játszón vagy a bölcsiben, sőt ha elunják az egymással civakodást, kéretlenül is odaadják mindenüket a másiknak. Folt a selymen, hogy a szakirodalom szerint majd csak mostanság következik a klasszikus játszótéri bunkózás, amikor szigorúan beszólnak bárkinek, aki hozzáér a kisvödrükhöz. Borka a napokban már táguló orrlikakkal loholt a nyulasmotorjához, amire felbátorkodott egy másfél éves és azt kántálta, enyémenyémenyém!

Közben pedig észrevétlenül lett saját tulajdonuk is, pedig mi nem segítettünk benne. Választottak. Először ágyat. Miután levettük a rácsot, az első napokban cserélgették, hiszen lehetett, és amit lehet, azt muszáj, de ma már mindig ugyanoda fekszenek. Azóta rákaptak az ízére, így van már saját cipőjük (Boráé a tulipános), saját helyük az egymás melletti babakocsiban, előkéjük (Tamié a zöld, Borkáé a sárga) és motorjuk (Tamié a lila). Általában az egyik kijelölte magának a neki tetsző tárgyat, a másik pedig ehhez igazodva azonnal imádni kezdte a párját, így ezeken nem is szoktak összeveszni. Az egyetlen, amit mindketten sajátjuknak tekintenek, pedig csak egy van belőle, az az anyjuk. Minden reggel és este hajbakapnak rajta, szóval lehet, hogy be kellene szerezni belőle még egy példányt.

• 6 hozzászólás

A lányok szinte semmit nem felejtettek a jelelésből. Nem használják napi szinten, mert beszélnek (sztereóban és egyfolytában), de kérésre mutatják a jeleket, és néhány dalt végigjelelnek, valamint imádják a jelelős könyvüket. Azon gondolkodom, hogy elmenjünk-e még egyszer a tanfolyamra (épp holnap indul a szemben lévő művházban), mert úgy tűnik, fogékonyak erre a fajta tanulásra, és a tizedét sem jegyeztük meg a jeleknek. Persze nem vagyok abban biztos, hogy okos dolog ikreknek titkos nyelvet tanítani, amellyel később el tudják magukat szeparálni a környezetüktől. Na most akkor hagyjam, hogy szépen lassan kikopjon az emlékezetükből, vagy ne hagyjam?

Gryllus jelelve. Én énekelek és mutogatok, a lányok velem szemben ülnek, és hogy legyen összehasonlítási alap, Feri bevágta középre a profi jelelőt.

• 10 hozzászólás

Gondolt egyet nemisbéka gasztroanya és gigantikus sütiárverést szervezett anyák napja környékére, hogy a befolyt összegből bajban levő babák és mamák jussanak létszükségleti cikkekhez. (Ennek a reklámsütiszívecskéjét láthatni itt jobbra.) Nem egy nagyon bonyolult projekt, a hölgyek sütnek, a vevők licitálnak, a szervezők a pénzből pelenkát vesznek, a krízisközpontban pedig pelenkáznak.

Az viszont nagyon menő, hogy nemisbéka gondol egyet, e-mailezget kicsit és máris negyedszáz sütőben sül a süti, a vezető nethatalmak felkarolják, az ismerős bloggerek írnak róla, a Google első helyen hozza a találati listájában és várhatóan komoly heppienddel végződik a kaland. Engem pedig mindig felvillanyoz, amikor az internet megmutatja az igazi erejét, ami túlmutat az ingyenpornón és vámpírhajigáláson. Egyrészt hihetetlen könnyű valódi civil ügyeket felkarolni, támogatni a segítségével, másfelől nem csak a lehetőség van benne, hanem időről időre meg is történik a közösségszerű cselekvés. Amikor a média ostoba nyomásának engedve olykor elkap a kétely, hogy ez a nép tényleg önző hülyék gyülekezete, az ilyen sztorik segítenek visszarázódni a valóságba. Merthogy én ezt gondolom a valóságnak, nem a plazmatévéért hitellel hadonászó, vállvonogató Jobbik-szavazók országát.

A bajba kerülő családokról szóló történetek mostanság amúgy is meglepően mélyen érintenek, a bringaszezon indulásával pedig egyre bátrabban sütizek, szóval én licitálni fogok.

• 2 hozzászólás

Bora harap. Elsősorban magát meg a tárgyakat, amik ellenszegülnek, de adott esetben Tamit is, ha ő okozza a feszültséget. Amikor harap, összeszorítja a szemét, rezeg a feje, mint aki minden erejét beleadja, sőt még annál is többet. Teljes kontrollvesztés. Amikor ezt látom, felbugyog bennem az indulat, adrenalin csorog a testnyílásaimon, legszívesebben elkapnám és agyonütném, mozdulna is a kezem, ha nem fogná le a másik agyféltekém súlyos erőlködéssel. Eleinte azt hittem, nem bírom elviselni a gondolatot, hogy értelmetlenül kárt tesz magában, meg később majd nyilván másokban is. Aztán felködlött előttem a papája, aki ha barkácsolás közben ráüt a kezére, csak attól nyugszik meg, ha teljes erőből belevághatja a kalapácsot a sarokba, s az össze is tör valamit. Dulifuli. Ezek szerint főképp az zavar, hogy szegény megkapta ugyanazt a tehetetlen agressziót, amit én is. Megalapíthatjuk a családban a Hülyén Hadonászók Indulatgazdag Baráti Körét. Majd később tartunk kétszemélyes csoportterápiákat, Pohly Bora vagyok és a dühömet másokon töltöm ki, mondja majd és szégyenlősen, oldalra nézve elvigyorodik, babrál a fürtjein.

Már csak az a kérdés, mit kell tanítanom neki? A készség elfojtását, felvállalását, okos elterelését, vagy hogy hajtson vele mozdonyt? Pont én tudjam?

Ja.

• 5 hozzászólás