Minden éremnek két oldala van: az akaratosság másik oldala az önállóság. Az, hogy az első szavaik egyike az volt, hogy egyedüüüül, már sokat elárult. Aztán a pelenka elhagyása után kizárólag önállóan akartak pisilni a WC-be. Nem kérek szűkítőőőőt, nagylány vagyok! Jaj, anya beleestem, húzzál ki! Nézd, itt a kacsás szűkítő, ha használod, nem esel bele! Neeeem, nagylány vagyok! Oké, oké, ma már én is tudom, hogy a legeslegnagyobb sértés, amit mondhatsz egy kétévesnek, hogy kicsike vagy! Erre azonnali bömbölés a reakció: neeeem, nem vagyok kicsike, én naaaagy vagyok! A pisilés témában végül mára oda jutottunk, hogy be sem jelentik, ha pisilniük kell. Sokszor csak véletlenül látom meg, hogy valaki a vécén üldögél.
Aztán tegnap hallom, hogy bekapcsol az orrszívó porszívó. Feri külön porszívót épített a pelenkázó mögé, hogy ne kelljen örökké a nagy porszívót előrángatni, és távirányítós kapcsolót szerelt hozzá (igen, én tudom, mennyire szerencsés vagyok), hogy a pelenkázó tetejéről lehessen irányítani. A távirányítót már régóta kezelik a lányok, és a pelenkázóra is simán fölmásznak egyedül. Szerencsére az orrszívás nálunk sosem volt az az ordítós, zokogós, tiltakozós hadművelet. Már nem én szólok nekik, hogy ki kell szívni az orrukat, hanem ők jönnek. És úgy tűnik, tegnaptól engem is kiiktattak a folyamatból.

Amikor beléptem a szobába, épp Tamika orrszívott.

Aztán átadta a helyet Borának, aki meghitten “szivocskázott”. (Anya, csak egy kicsit szivocskázok.)

Az ágyról kapaszkodnak fel a pelenkázóra. Azt, hogy hogyan kell felmászni, Bora tanította Tamarának.

• nincs hozzászólás

Ane igazán hamar megbarátkozott új telefonjával, amelynek sok előnye közül ma az szolgálja mindnyájunk épülését, hogy klasszul lehet róla képes üzeneteket küldeni. A lehetőséggel egyre gyakrabban élt az elmúlt napokban, hogy beszámoljon a vírus miatt otthon rekedt lányok mindennapjairól a munkában izzadó bátor férjnek. Aki nem tudja (nem is akarja) megállni, hogy közzé ne tegye ezeket a költői szilánkokat.

“Cicatestvérek. Bora ma gyönyörű”

 
“Anya, elefánt a kanapém!”

 
“Tapicsk, tapicsk! Anya, vigyázz! Itt minden csupa sár. Látod, nekünk is le kellett vetkőznünk, nehogy sáros legyen a ruhánk.”

“Hóangyalok”

“Mi az a kaszinó? (Mondom. Heves zokogás.) Ne menjetek oda, kérlek, anya, ne! Ne menjetek oda, ahová mi nem mehetünk!”

“Állatkórház: mindenki köhög, a lányok pedig fél percenként rohannak az ajtóhoz, hogy mikor jön a dokibácsi.”

“Anya, mindjárt megszületnek a kisbabák!”

• 6 hozzászólás

A Nagy Visszatérés fejezete következik. Mondjuk, ehhez ki kéne találni, hogy hol voltunk, ahonnan visszatérünk. Lehetne olyat mondani, hogy alkotói szabadságon? Vagy alkotói válságon? Ane egész biztos intenzív nyelvtanfolyamon volt, ami miatt délelőtt tanfolyamkodott, délután ikreskedett, este házit csinált, de addigra csak fél szemmel, mert a másik már hunyva volt. Én pedig úgy határoztam, hogy az elmúlt időszak fejünkre száradt ügyintézős hordalékát lekaparom egy elfogadható szintre: adóhatóság, rendőrség, önkormányzat, nyugdíjbiztosítás, javítások, megrendelések, társasági kötelezettségek, tartozások és behajtások, rejtélyes ügyirati régiségek kibogozása és ügyintézők torkán való ledugdosása. Ezek azok a velejárói a felnőtt életnek, amitől irtózom, nem csoda a felhalmozódás és a hőstudat minden újabb elvégzett telefonálás után. Minden nap kitűztem magam elé egy-két teendőt és igyekeztem bepréselni a napi kötelezettségek közé. Estére úgy éreztem magam, ahogy Pióker Ignác érezhette, amint “az esztergályosoknál már bevált gyorsvágást alkalmazva 1949. december 21-én 1470%-os országos csúcsot ért el”. Fáradt lehetett szegény.

Ane angolja immár még sokkal felsőfokúbb, az én tennivaló-listám pedig megtelt – de mondjuk inkább úgy, benépesült – kipipált sorokkal, a gyerekek is abbahagyták a múlt héten szülői nyomásra bevezetett szervezett bölcsikerülést, így visszatérni látszik az este nyolc utáni rövid, ám hasznos ébrenlétek kora, ezt igyekszem most kihasználni.

Hozzájárult hosszan tartó hallgatásunkhoz az is, hogy a lányok észrevétlenül átcsúsztak egy új minőségbe, ami nyilván szükségszerű állomása fejlődésüknek, de nekünk egyelőre úgy tűnik, a hideg tél beköszöntével együtt elegendő ok egy párosban bemutatott, önakasztásos érfelvágáshoz, kihűlt fürdővízzel és elmaszatolt búcsúlevelekkel, ahogy kell. Kissé kudarcosan éljük meg mostanában a nevelési teljesítményünket, azt hiszem.

Három pillére van az ikrek elvadulásának, és az első, és véleményem szerint katalizáló tényező ezek közül a szarás.

Ez a problémakör elsősorban Tamarát illeti, aki úgy öt hete szinte egyik napról a másikra úgy döntött, hogy nem akar kakilni. Kakilni rossz. Avagy fáj. Avagy illetlen. Nem tudjuk pontosan, de ha jön a kaki, akkor meg kell feszülni, irdatlan hangerőn visítani kell (”nem akarok kakííínííí”) és úgy csinálni, mintha egy ráspolyos dugóhúzó készülne elhagyni a kis testet, mondjuk szemüregen át. Ezt reggeltől a visszatartási ügyességtől függően akár kora estig, tízpercenként, iszonyú szenvedéssel, fájdalommal. Aztán, ha végül valahogy kicsusszan, elönti a mosoly és újra egy kedves, kezelhető(bb) kisleány keletkezik. Nem értjük. Igyekszünk kikérdezni, hogy a teste vagy a lelke fáj, igyekszünk kemikáliákkal és megértéssel és ölelkező csoportszékeléssel (ugye milyen jól hangzik?) könnyíteni a dolgát, feltárni a lelki okokat vagy rájönni a testiekre, szigorral kezelni a következményképp jelenvaló hisztis akaratosságot, de semmi nem segít. Amíg nem csattan végre el a napikaki, kisebb-nagyobb megszakításokkal rémnap van. Nem csoda, hiszen a visszatartás is elég stresszes feladat, de a feszülő, bekeményedett has, az állandó készenlét, a nagylánysági státusz elvesztésének rettegése, ami a pelenkaviselésen (vagy bekakiláson?) múlik és persze mindezek mellett az egész harchoz szükséges testi megpróbáltatások fárasztó sora egyáltalán nem kisleányálom.

A második pillér az ellenszegülés. Valószínűleg van egy válaszút minden kis szaros életében, egy elágazás, amikor eldönti a sors, hogy ő a következő hónapokban-években az együttműködésben vagy az ellenszegülésben találja meg a nagyobb örömöt, azaz a vidám, érdeklődő kooperáció ösvényére lép, vagy a mogorva, mufurc, eszetlenségig önérvényesítő sötét oldalra áll. Az együttműködő gyerekek láthatóan élvezik, ha feladatot kapnak, sőt kikövetelik az újabbat, maguktól is új kihívásokat keresnek, amit megoldva büszkén vonszolnak a szülők elé, mint vizsla a lelőtt vadkacsát. Az ellenszegülő gyerek több hasznos impulzust talál az egója folyamatos versenyeztetésében, már ami a szülővel való ütköztetést illeti, mert házon kívül persze tündibündi. Csípőből elutasít mindent, részletes koreográfiákat alakít ki, amiktől eltérni tilos és hisztiveszélyes, a leglehetetlenebb dolgokon sértődik meg, indulatos és meggyőzhetetlen – habár fenyegetésekkel, izomalapú tárgyalástechnikákkal részlegesen kezelhető. Mindkét út létjogosult és szükséges, mindkettő kell a személyiség kialakulásához, de ez utóbbi eléggé büntető, főleg sztereóban. Márpedig nálunk befutott – nem mondom, hogy meglepett, ismerve a múltjukat, de ettől még elég nehéz két olyan szülőnek, akik alapvetően utálnak veszekedni, parancsolgatni és felsőbbségi döntéseket hozni. Napról napra igyekszünk új hangsúllyal, még meggyőzőbben visítani azt a kifejezést, hogy nem szabad, de ez valahogy eleve vesztes harcnak tetszik.

A harmadik fontos eleme a közérzetrombolásnak a nyavajgás. Ez a jelenség egy általános reakcióforma, amit mindenre lehet válaszként alkalmazni. Olyan hangok kiadásából áll, amelyek leginkább egy éhes macskakölyök és egy olajozatlan kertkapu nászából születhetnek, perceken át kitarthatóak egy hangerőn és -magasságon, illetve modulálhatóak is minden paraméter mentén. Nyüszítés, nyivákolás, visítás, sivalkodás, hüppögés, nyögdécselés, annyi szavunk van rá, mint eszkimónak a hóra. Nem csoda, egész nap megy, szünet nélkül, valahogy visszamaradt a babakorból, amikor még a sírás volt az egyetlen érvényes kommunikációs forma. Elégedetlenséget fejez ki, ami sokszor érthető, de még többször inkább csak rutinnak látszik, mint a leghatékonyabb ismert elintézési forma alkalmazása. Mint amikor a rendőrök előbb gumibotoznak, csak aztán kérik az iratokat. Értelmetlenül túlzó érzelmi zsarolás, túlbiztosított önvédelem. Ha valaki azt kéri, apa, add ide a cipőmet, akkor apa odaadja. De ha már eleve ezt is a zokogás szélén hangsúlyozva, mint ahogy piroslámpás koldus igyekszik a szemedbe fúrni a tekintetét, úgy kéri, akkor apa tikkelni fog és idegesen magyarázza, hogy eddig még mindig megkapta, ezután is mindig meg fogja kapni, tök fölösleges esdekelni. Sokszor csattanok fel ilyenkor, hogy kérd vidáman és meglátod, ugyanúgy megkapod (mutatom is mindig, hogy kell vidáman kérni), és persze ilyenkor azonnal kipróbálják, igazat mondok-e, de aztán rögvest visszatérnek a szipogós kérlelésre, elvégre az a tuti kigyakorolt módszerük.

Ez utóbbi talán a leginkább elviselhetetlen mind közül. Ha egy-egy pillanatra sikerül kívül maradnom a dupla nyiffongás őrjítő auráján, és mint hangkulisszára tekinteni a körülvalóra, megértően kezdek gondolni a rángó szemhéjjal családot mészároló, amúgy köztiszteletnek örvendő egykori napközis tanárra. Olyan magunkat hallani, mint egy halottsirató tanfolyam csoportos záróvizsgáját. Drámai, patetikus, agresszív – kibaszott idegesítő, ezen nincs mit szebben mondani. Talán egy sokáig kallódó féléves kortárs operabérlet váltana ki belőlem hasonló reakciót, amit hirtelen az utolsó három napban kell lejárni.

Kakipara, ellenszegülés, nyavajgás - ez a három takarja be minden percünket, amik egyébként telis-tele vannak megható, lenyűgöző, büszke pillanatokkal is: a csillogóan értelmes és kedves lányaink fejlődés-mozijához a nagy hármas csak a filmzene. Egy bő hónap ebből a kiképzésből elöl minden jókedvet és kreatív íráskényszert, ezért is csöndesedtünk el kicsit.

• 4 hozzászólás

Még itthon szoktak rá a fagyira, mert kiváló időtöltés a rémszar lakótelepi cukiba elbabakocsizni, ott rémszar fagyit venni, menet közben nyalakodva ruhára kenni, esés után szülői vállgödörbe fúrt állal zokogva keresni a biztatást, egyúttal eper-vanília nyomokkal ellátni anya ruháit és így tovább. A fagyizás program, jutalom, nem kevésbé annak megújuló bizonyítéka, hogy “nagy vagyok”.

A nyaralás minden napjába bele kellett férnie egy-egy jégkrémnek, amit vagy a szertartásos hajnali bevásárlás során szereztünk be, vagy a tó melletti hekkbüfé betonplaccán nyaltunk el. Az előbbi megoldás szülte a nehezebben tisztítható foltokat, az utóbbinál csak be kellett lökni a meztelen gyerekeket a vízbe, így néhány nap után a strandot preferáltuk, a kisboltban inkább pogácsával (babanyelven fogácsával) csillapítottuk az ifjak vásárlási kényét és kedvét.

A fagyi végül a nyaralás egyik szimbólumává vált. Nyaralni annyi, mint mindennap elszopogatni egy fagyit. Elmélyült arckifejezéssel, csöndben.

• 2 hozzászólás

A nyaralásra visszatekintő sorozatot indítok, tanulságoktól garantáltan mentes formában, a fotók és a beléjük zárt pillanatok megőrzése végett, nomeg mert mulatságosak voltak.

A kettő plusz egy hét alatt a legviharosabb élmény egy lovardában érte a családot. Létezik az a fajta helyzetkomikum, aminek felbukkanását csak irodalmi környezetben várnánk, de ritkán élőben is kaphatunk egy-egy ilyen ajándék pillanatot.

Miután alaposan megbarátkoztunk a nagy barna állatokkal, etettük őket kézből helyben hullott almával, s megnéztük, hogyan pisikakilnak, arra lettünk figyelmesek, hogy Bora lányunk a pónik karámja előtt egy hosszúszőrű tacskó mögé settenkedik.

Úgy vélhette, hogy ez az ő méretében rendelkezésre bocsátott hátas, így átvetette rajta a lábát és diadalittas pofával megülte a kutyát, amely türelmes egykedvűséggel, de büszke tartásban feszített csinos lovasa alatt. Több se kellett Taminak, legott csatlakozott a mutatványhoz, s maga is a kutyára nyergelt. Három elégedett arcocskát láthattunk könnyeinken át: egy szőrös, és két kipirult pofa meredt elgondolkozólag a pónik irányába.

Később Borka és a kutya egységbe forrva álltak a jövőbe nézve, a gyerek a kutya farkát emelgette, aki moccanatlanul tűrte a naiv inzultust. Türelemszoborhoz és közoktatásra visszautalt gárdistáknak ideális modell lehetne ez a tacsi.

Még több kép >>

• nincs hozzászólás

Az írás nélkül eltelt napok számából arra gondolhatnánk, hogy a gyermekek kétéves születésnapjának közeledtével okát s ezzel nyakát szegi ez a blog. Beálltunk egy bőven lassabb, kevesebb napi tanulsággal szolgáló szakaszba, amikor nincs annyi önsanyargató motiváció az írásra, a meglepetésből fakadó hangoskodásra, a leesett állak fényképezésére. Dicsekedni folyton tudnánk, egyre többet, de annak nem itt van a helye.

De nem, nem zárunk be. A szünet okai persze főként a fentiek, de azért az is benne van, hogy itthon töltöttem egy hét szabadságot, miközben a lányok bölcsiben voltak. Ez csak úgy hat az írás ellen, hogy pihenésképpen annyi mindent kell csinálnia az apának (anyával, ha lehet), aki két éve nem csinált ilyeneket, hogy az minden idejét és erejét elveszi és esténként már csak sorozatot képes nézni. Kellett ugye ágyból tévézni világosban, pizsamában maradni fél napot, báván kávézni délig a monitor előtt, bölcsis gyereknapra menni és ott fotózni délután, fatelepen mászóvárat és hintát választani a nyaraló kertjébe, az Állatkertben zsiráfot etetni kézből, többször is ebédelni étteremben kettesben, ikeázni párosan, nomeg a hét közepén lemenni a Média Hungária konferenciára Tihanyba a szokásos kapcsolatépítő duhajkodás végett. Aztán még kellett fűkaszával, gereblyével és rotakapával harcolni a gyom ellen egy ezer négyzetméteres szőlősben, később pedig megismerni egy kisváros jól fejlett éjszakai életét, kellett még Aquaworld tapasztalatot szerezni a vízipocok-különítménnyel, hosszú autóúton Puzsér radiocafés filmőrjöngéseit hallgatni felvételről, szóval volt teendő csőstül.

A gyerekek fejlődéséből közben egy lassan, de folyamatosan táguló lufi lett, látványos ugrások nélkül, de soha nem lottyadva visszafelé. Vagy csak megszoktuk a rendszerré lett változást? Lehet, mert ha jobban utánagondolok, incifinci újdonságból jut minden napra. Lépcsőjárás egyedül, és egyáltalán, minden egyedül: vetkőzés, hintázás, séta kézfogás nélkül és evés előke nélkül, napról napra sikeresebben és öntudatosabban. Meglepő szavak váratlan használata, amikben az a furcsa, hogy pár hete mi magunk mondtuk ugyan egyszer, de sosem gondoltuk volna, hogy tíz nap múlva egy megfelelő helyzetben ők jönnek vissza velük, lásd például a szivárványt meg a bejáratot. Helyzetértékelő mondatok, főleg Tamitól – ma reggel például az üvöltő Borát aggódva nézve azt találta mondani, hogy “Bora azért sír, mert nem jön a kaki” (és tényleg), ami nem-szülői fülnek érthetetlenül hétköznapi helyzet, de két nyelvfejlődése elején járó töpörtyűt megleső szülőnek nagy truváj. Ez ugyanis egy tapasztalatra épülő következtetés kimondása, ami messze önállóbb használat, mint például leírni egy látott eseményt (a kukásautó elment). Aztán énekelnek is egyre többet, de erről Ane bővebben jelent. Egyszóval most van az a szakasz, amikor két amúgy elbűvölően bájos kölyökkutyaforma napról napra a fejlődésével kápráztat el, s közben még a ragaszkodó szeretetével is kitüntet. Visítva élvezik, hogy tanulnak, lubickolnak a saját haladásukban, ezt pedig csak nyálzón ostoba mosollyal lehet figyelni innen fentről.

• nincs hozzászólás

Tegnap megkaptuk a canélét, a Segítsüti árverésen elnyert jótékonysági ürügyünket. A gyerekek betegsége miatt (Bora már kifele, de Tami még befele tart a hörgőhisztiben) csak én mentem a Gödörbe, hogy találkozzak Zsófival és az égett kérgű rumos-vaniliás hengerkékkel. Mindkettő nagy élmény volt. Zsófival egy cseppet sem voltunk zavarban, holott először láttuk egymást, kibeszéltük a gyerekeinket, választott országainkat és sportszereinket és közben belesütött az előnyári nap a poharainkba. Úgy tippelem, nem csak nekem esett jól kilopózni fél órára a szombat délutáni gyerekezés édes terhei alól.

Azt tudtam előre, hogy van egy kisfia, hiszen a Segítsüti gasztroanyák sütiárverése volt egy anyaotthon javára, de azt nem, hogy már a másodikat is a pocakjában tartja. Anéval hüledeztünk is itthon, hogy van ereje ekkora és ilyen jól dokumentált konyhát vinni. A süti maga fantasztikus lett, ráadásul az ikreknek küldött egy kis bónusz Madeleine-t, amiről Anétól tudtam meg, hogy egy francia irodalmi sütemény. Mindez csinos csomagokban, lenyűgöző ízekben, szóval odavagyunk.

• 2 hozzászólás

Már nem beteg olyan nagyon egyébként, de azért holnap még harmadszorra is arcon tűzik. Hétvégén viszont még nagyon odavolt, képesnek tűnt úgy is aludni, hogy olykor felszaladt a fejére egy-egy gyermek, nomeg sikongattak és karattyoltak és döngve koppantak egymáson és a bútorok élein a nappaliban, ami sajnos a mi hálónkként is szolgál. Nem jó nálunk betegnek lenni, mert nincs hová bújni: legfeljebb a gyerekszobába tudunk elsomfordálni olykor, hiszen oda úgysem mennek be játszani. A rácsos ágyban viszont kényelmetlen az influenza, így marad a központi nappali és a magasra tekert ingerküszöb, ha napközbeni ágynyugalomra van szükségünk.Már csak ezért is érdemes a gyógyulás útjára lépni: iszonyú fárasztó lábadozni két gyerek segítségével.

• 5 hozzászólás

Béna a hajuk. Ritkás, vékonyszálú, a fejük elején nem nő, átlátszik, olyan egyszarvú-kopaszodónak látszanak, mint én, szóval béna. Hagytuk nőni, hátha, de csak a tarkójuk és fülük körül képződött egy kínos focistavégződés. Ane végül úgy döntött, levágja. Vett ollót, odahívta segítségképpen Marit, sőt bevonta az odatévedő nagypapát is. Muszáj volt, a lányok nem szeretik a hajvágást, ahogy a körömvágást is mindig elutasították, és akkor még nagyon kíméletesen árnyaltam a valót. Érdekes módon minden mást, ami az integritásuk megsértése (végbélkúp, injekció, orrszívás, fülpiszkálás, seggtörlés), már-már kedvteléssel viselnek, de ezt a két vágós dolgot nem szeretik.

Az agresszió azonban sikert aratott: ha tincsenként is haladva, mint a házról házra nyomuló városi gerillák az utcai harcok végfázisában, de modern női frizurát kaptak. Arra számítottam, hogy a két tollfejű babamodellből kefefrizurás kisfiúk keletkeznek, de nem így történt. Helyette rövid hajú, de csábosan csajos nőci lett mindkettőből. Alig pár tincset vesztettek, mégis sokkal nőbbek, mint két napja. A fodrászat mégiscsak varázs.

Oké, itt Tami nem annyira nőies, elismerem. Vagy de?

• 8 hozzászólás

Ma este levettük a rácsot. Azzal mutattuk be, hogy meglepetés, hűdenagylányoknak már egyedül lehet be- és kimászni. Imádták, ki-be tornáztak, meg voltak illetődve, pakolták a csomagban érkezett új ágyneműt a fejükre. Eleinte még el sem hitték, kérleltek, ha át akartak menni a másik ágyba. Mondtuk, mássz ki, ott be, ügyesnagylány!

Az elalvás is zökkenő nélkül ment, senki nem mászott ki, elvégre álmos volt, olyankor ők az alvást választják. Az éjszakáról pediglen beszámolunk. Nem tudom elképzelni, hogy reggel hétkor ugyanott, ugyanúgy, komoly hajnali feketemisére számítok. De nem lesz igazam.

• 4 hozzászólás