Ma reggel elábrándoztam arról, hogy Anéval kettesben lelépünk egy hétre bárhová, ahol nincsenek gyerekek, legalábbis a mieink. Aztán átgondoltam és világos lett, hogy ez ma még lehetetlen. Aztán nekiálltam őszintén ránézni, mitől tartunk, miért is nem fogjuk másokra hagyni hosszabb időre a lányokat? Talán csak buta szülői aggódás? Senki nem tudhatja jobban nálunk, mi kell nekik? Önmagunk fontosságába való idétlen kapaszkodás? Nettó félreértés?

Arra jutottam, hogy nem mi vagyunk az akadályai a vakációnknak. Sokan vannak ezen a világon, akikre bátran ráhagynánk a lányokat, mert tudjuk, hogy nem ejtenének rajtuk maradandó sérülést, sem a kültakarón, sem a lelkecskéken, sőt. Abban is biztos vagyok, hogy mindketten megtanultuk a bölcsi kapcsán, hogy nélkülünk is remekül működik az életük, pontosabban ha nem vagyunk ott, akkor sem ebből fakadóan történnek a jó vagy rossz dolgok velük.  Tehát emiatt is elengednénk őket. Akkor miért mondom mégis, hogy most még nem hagyhatjuk őket magukra hosszabban?

A kicsik, s gyanítom, nem csak a mieink, eléggé idegenül érzik magukat a világban. Napról napra új helyzetekhez kell alkalmazkodniuk, új szabályokat kell elfogadjanak, minden változik a világukban, illetve bővül a megérteni rendelt dolgok köre. Minden ismerős apróság pillanatnyi enyhet hoz a folyamatos fejlődési kényszerben, a megszokott helyzetek pihenésre, a koncentráció csökkentésére adnak lehetőséget. Ezért ragaszkodnak a hülye kis szertartásaikhoz. Reggel ugyanazzal a pár szóval köszöntenek, ugyanúgy csörtetnek át a szülői ágyba egy ölelésnyi plüsspajtással, fekszenek be az ágyunkba és veszik fel a szinte védjegyeikként tulajdonolt pózokat. Ezért kell behúzni a másik függönyt is, ezért visít, aki nem tudja elvenni a másiktól a kiszemelt fakalácsot, emiatt nem lehet elkezdeni az ebédet előke és feltűrt ingujj nélkül. Este ugyanazt a dalt énekeljük és ugyanolyan nyakonöleléssel búcsúzunk, miután mindig ugyanannyi porból és vízből készített tejet isznak, és ha más az íze vagy a hőfoka, fanyalogva ellökik az üveget. Ragaszkodnak a szertartásainkhoz. Nagyon nem szeretik, ha egy ismert menetrend átalakul, mert ez egy biztosnak hitt pillanat elvesztését jelenti, és az nagy csapás a kétévesek világában. A szertartás kereteket ad, a hiánya szorongást okoz.

Márpedig akárki vigyázna rájuk abban a pár napban, óhatatlanul is letiporna minden szabályt, megváltoztatna minden ismert mozdulatot, ízt és játékot. Máshogy szívná ki az orrukat, máshogy kérné el reggel a cumit, öltöztetne fürdés után, reagálna egy orra esésre, másként nevezné a dolgokat és másféle csínyek miatt sivítana üveghangon. Ezt persze a lányok, mint izgalmas másságot, kicsit élveznék eleinte, de hamar elkomolyodna az arcocskájuk és titokban már nem éreznék olyan felszabadultan magukat az újnak látszó helyzetben. Abban például nem lennének biztosak, hogy visszajövünk (ilyenkor még nem képesek ekkora absztrakcióra), ezért aztán úgy élnék meg az egészet, mint az új szülők elfogadásának stresszes folyamatát.

Nem mondom, hogy mindez maradandóan megtaposná a lelki fejlődésüket, de valószínűleg nem éreznék benne jól magukat, és az kerülendő. Mármint ha nem az ő közvetlen és kifejezett érdekük, hogy pillanatnyilag szenvedjenek kicsit, mint például egy oltás vagy feddő hajleüvöltés közben.

Ha egy kényszerest igazán kellemetlen helyzetbe akarsz hozni, rendezd át a lakását. Ha egy kétévessel tervezed ugyanezt, elég, ha néhány napra másra hagyod részletes felhasználói kézikönyv nélkül. Szóval, ha engem kérdeztek, kettesben csak jövőre nyaralunk.

• 7 hozzászólás

Az írás nélkül eltelt napok számából arra gondolhatnánk, hogy a gyermekek kétéves születésnapjának közeledtével okát s ezzel nyakát szegi ez a blog. Beálltunk egy bőven lassabb, kevesebb napi tanulsággal szolgáló szakaszba, amikor nincs annyi önsanyargató motiváció az írásra, a meglepetésből fakadó hangoskodásra, a leesett állak fényképezésére. Dicsekedni folyton tudnánk, egyre többet, de annak nem itt van a helye.

De nem, nem zárunk be. A szünet okai persze főként a fentiek, de azért az is benne van, hogy itthon töltöttem egy hét szabadságot, miközben a lányok bölcsiben voltak. Ez csak úgy hat az írás ellen, hogy pihenésképpen annyi mindent kell csinálnia az apának (anyával, ha lehet), aki két éve nem csinált ilyeneket, hogy az minden idejét és erejét elveszi és esténként már csak sorozatot képes nézni. Kellett ugye ágyból tévézni világosban, pizsamában maradni fél napot, báván kávézni délig a monitor előtt, bölcsis gyereknapra menni és ott fotózni délután, fatelepen mászóvárat és hintát választani a nyaraló kertjébe, az Állatkertben zsiráfot etetni kézből, többször is ebédelni étteremben kettesben, ikeázni párosan, nomeg a hét közepén lemenni a Média Hungária konferenciára Tihanyba a szokásos kapcsolatépítő duhajkodás végett. Aztán még kellett fűkaszával, gereblyével és rotakapával harcolni a gyom ellen egy ezer négyzetméteres szőlősben, később pedig megismerni egy kisváros jól fejlett éjszakai életét, kellett még Aquaworld tapasztalatot szerezni a vízipocok-különítménnyel, hosszú autóúton Puzsér radiocafés filmőrjöngéseit hallgatni felvételről, szóval volt teendő csőstül.

A gyerekek fejlődéséből közben egy lassan, de folyamatosan táguló lufi lett, látványos ugrások nélkül, de soha nem lottyadva visszafelé. Vagy csak megszoktuk a rendszerré lett változást? Lehet, mert ha jobban utánagondolok, incifinci újdonságból jut minden napra. Lépcsőjárás egyedül, és egyáltalán, minden egyedül: vetkőzés, hintázás, séta kézfogás nélkül és evés előke nélkül, napról napra sikeresebben és öntudatosabban. Meglepő szavak váratlan használata, amikben az a furcsa, hogy pár hete mi magunk mondtuk ugyan egyszer, de sosem gondoltuk volna, hogy tíz nap múlva egy megfelelő helyzetben ők jönnek vissza velük, lásd például a szivárványt meg a bejáratot. Helyzetértékelő mondatok, főleg Tamitól – ma reggel például az üvöltő Borát aggódva nézve azt találta mondani, hogy “Bora azért sír, mert nem jön a kaki” (és tényleg), ami nem-szülői fülnek érthetetlenül hétköznapi helyzet, de két nyelvfejlődése elején járó töpörtyűt megleső szülőnek nagy truváj. Ez ugyanis egy tapasztalatra épülő következtetés kimondása, ami messze önállóbb használat, mint például leírni egy látott eseményt (a kukásautó elment). Aztán énekelnek is egyre többet, de erről Ane bővebben jelent. Egyszóval most van az a szakasz, amikor két amúgy elbűvölően bájos kölyökkutyaforma napról napra a fejlődésével kápráztat el, s közben még a ragaszkodó szeretetével is kitüntet. Visítva élvezik, hogy tanulnak, lubickolnak a saját haladásukban, ezt pedig csak nyálzón ostoba mosollyal lehet figyelni innen fentről.

• nincs hozzászólás

Most már biztos: ezekből emberek lesznek. Korábban sokszor nehéz volt elképzelni, mert a bébik teljesen ufóból indulnak és meglepően sokáig maradnak meg olyan tulajdonságaik, amelyek felnőtteknél, sőt akár már óvódásoknál is kizáró tényezők, mármint az emberi fajból. A cselekedeteik legfeljebb durva fizikai szinten kapcsolódnak a környezetük történéseihez, és átnéznek a legtöbb élőlényen, így például egymáson vagy a születésük óta velük élő macskán is. Eleinte képtelenek járni, aztán meg hiába szaladnak már ügyesen, kerülik el ösztönösen az asztal sarkát, mégis folyton orra buknak a saját lábukban és egy-egy figyelmetlen oldalra fordulásból akkorát tudnak esni, mint a fekete-fehér burleszkekben a jégpályás jelenetek főhősei. Az ösztöneik annyira uralkodnak felettük, amit más embertől már nem viselnénk el, a gonoszos filmek sablonos főgonoszainak paródiái ők, annyira önző, tekintetlen, agresszív, kompromisszum- és elismerésképtelen mindegyik. Embertől ilyet nem vennél be, talán földönkívüli értelmes létformák lehetnek csak ennyire mások, mint mi, kifejlett homo sapiensek.

Mostanában azonban mintha megszaporodtak volna a Jelek, az emberré válás nyugtató bizonyítékai. Odafigyelnek egymásra, igénylik a másik fizikai közelségét is, nemcsak a tudatit. Együttműködnek a játékban. Formailag teljes mondatokat kezdenek használni. Humoruk nőtt. Vidám fejcsépelés helyett simogatják a macskát, fejtől farok felé, ahogy kell, amit Mati azzal jutalmaz, hogy nem menekül előlük. Az akrobatikus funkcióik már némi rutinnal működnek: nem csak a puszta vakszerencse tartja fenn őket a fotelkarfán, hanem a mozgáskoordináció nyomai. Mindezek felett és előtt pedig végre fülig szerelmesek az apukájukba, szóval tényleg embergyerekké formálta őket az idő. Tessék csak nézni, mennyire!

• 1 hozzászólás

Odavagyok teljesen. Endorfin folyik ki a fülemen. Mondhatni. Úgy érzem magam, mint egy zseniális karmester, aki a kéttagú zenekarát olyan tökéletes harmóniába képes rendezni, hogy attól még a botfülűek is könnyekre fakadnak. Mi vagyunk exponenciális növekvőék. Kezdtük két állandóan kapálózó, folyton síró csecsemővel. Folytattuk két sikítozó ülőbabával, valamint két nyüszítő totyogóval, majd áttértünk a kétfelé ronangáló ön- és játszótérveszélyes kisgyerekekre, később találkoztunk két megszállottal, akik folyton akartak valamit, de még nem pontosan tudták, hogy mit és hogyan is.

Most meg itt örülök, mint majom a farkának, hogy micsoda csodálatosfantasztikus gyerekeim vannak. Sőt továbbmegyek. Halálosan komolyan gondolom, hogy nekem vannak a legszuperebb gyerekeim a világon. Isten bocsássa meg, nem vélekedtem mindig így, hjaj. Amióta beszélnek is, öröm velük lenni. Egész nap nevetgélnek, kacarásznak (krr, ez olyan Walt Disney-s, szóval legyen inkább rötyörésznek), egymást ölelgetik, engem simogatnak, bújnak, becézgetnek. Anya, anyám, anyukám, Timár Anetta - így szólítanak, ha nem figyelek az anyámra. Őrület.

Énekelnek. A hinta palintát, a verebeket, a csigabigát. Elmesélik, hogy mi volt akkor, amikor apu kicsike volt (mutatják hüvelyujjuk és mutatóujjuk között, mennyire kicsike volt.) Egyébként szánkózott és vödör volt a jele az oviban, ha ez bárkit érdekel. Olyan töltelékszavakat használnak, hogy bizony, bizony meg jaj, de örülök. Számolják a lépcsőfokokat, az ujjaikat, a poháron a teheneket. Kérdezgetnek. Ez micsoda? Az micsoda? Hol vagyunk? Mit csinálsz? Ha nem teszem fel a szokásos reggeli kérdéseket, mert túl álmos vagyok bármiféle párbeszédhez, akkor Bora néhány percig fekszik rajtam, majd megszólal. Jufikjól álmodtam. Aztán hozzáteszi. Kékek meg lilák. Ezután szólal meg Tamara. Meg zöld is. Egyelőre élvezik, hogy értik, amit mondok, ezért hűséges szolgákként teszik, amit kérek. Mint a kisangyal jönnek orrot szívni, hozzák a váltócipőjüket, nem mennek az útra, ahol autók járnak, a WC-papírból csak egy kockát tépnek le, a sütőhöz nem nyúlnak (néha Bora, de Tamara azonnal visít, hogy Boja, csak nézni szabad!). Szeretnek bölcsibe járni. Még soha nem mondták, hogy ne menjünk, de sokszor mondták hétvégén, hogy menjünk. Jól alszanak: este nyolctól reggel hatig, és déltől kettőig, háromig. Nincs gond a lefektetéssel. Egy mese után tej, aztán alvás. Délután egy mese után alvás. Délután sokszor egymás ágyában alszanak, és játszanak még egy keveset elavás előtt, de ebből nem csinálok gondot. Nem ülök ott csendőrként, hogy mindenki maradjon az ágyában. Ha össze akarnak bújni, bújjanak, ha még egy kicsit játszani akarnak, játsszanak, tudom, hogy mindig alvás a vége, és hogy nem a rossz hatás érvényesül, hanem a jó. Ha valamelyikük álmos, akkor elalszik, akármit is csinál a másik, ilyenkor a nem alvó befekszik az alvó mellé, és ringatja, altatja magát. Az egész ikerség egyre ikresebb, egyre ámulatbaejtőbb. Továbbra is fenntartom, hogy vannak gyerekek, akik utálnak csecsemőbe zártan lenni, és ők ilyenek voltak. (Nem mellékesen, alma meg a fája miatt, én is ilyen voltam.) Tényleg minden egyre jobb.

Tudom, hogy sokak számára az élénkségük még mindig ijesztő, hogy mások úgy gondolnak rám, mint egy hősre, aki kibírja. Tudom, hogy vannak, akik azt hiszik, hogy ők már rég ideggörcsöt kaptak volna két ekkora sajtkukactól, de én ebbe szocializálódtam bele, mondhatnám anyálódtam bele. Soha nem volt órákig egy madzaggal bíbelődő típusú gyerekem, soha nem volt cicin elalvó, a kezemben megnyugvó kisbabám, ezért számomra minden, ami a kezelhetőség irányába tart, hatalmas öröm, minden, ami arrafelé halad, ahol társak lehetünk, nagy-nagy pozitív jel. A dünnyögés, a dajkálás nem ment két gyerekkel. De a barátkozás, az egy hullámhossz, az élet közös élvezete sokkal inkább. Aztán persze majd meglátjuk a dackorszakot. De addig még van egy kis időnk, akkor meg majd úgyis jönnek a Ha valaki még egyszer ellentmond nekem, feltámasztom a kisgazdapártot típusú posztok.

• 5 hozzászólás

Számomra ma derült ki, hogy minimum egy csodagyerek van a fedélzeten. Talán a másik is az, de ő még nem bizonyított.

A délutáni alvásuk alatt betettem az Elnök emberei hatodik évadot, de egyetlen epizód sem tudott végigmenni, az utolsó percek alatt felébredtek. Filmpillanat állj, s a kissé nyűgösen ébredő ikreket kihoztuk a nappaliba, hogy immár a karjainkban fejezhessék be a felkelés megterhelő mozzanatát. Tekeregtek, nyüszítgettek, ilyenkor nem találják a helyüket. A képernyőn közben egy gondterhelt mondatba fagyva Toby arca tátogott. Azt találtam kérdezni, beszéljen a bácsi? Szomorú szemmel bólogattak, majd beletörődő nyugalommal meredtek az újraindított cselekményre.

Bartlet elnök, népes stábja kíséretében az elnöki különgépen repült Kína felé, de szklerózisa miatt éppen megbénult, így veszélybe kerül a csúcstalálkozó. A tisztiorvos végül feljavította annyira, hogy tolószékben ugyan, de újra el tudta látni feladatát, nem kellett tehát visszafordulniuk. A velük utazó újságíróknak bejelentést készült tenni az egészségügyi problémáról és egy másik válsághelyzetről. Itt kapcsolódtunk be teljes létszámban a történetbe. Beültették az elnököt egy tolószékbe, segítője tolta volna a sajtóterembe, de egyedül akart begurulni a nyilvánosság elé. Közelről látjuk a kezét, amint remegve erőlködik a kerékkel, arcán alig rezzen érzelem, még remegés, aztán lassan, döccenve, de elindul a kerekesszék. A vágás után a folyosót látjuk az egyedül a bejárat felé távolodó elnökkel, képen kívül felhangzik az ilyenkor szokásos “Hölgyeim és uraim, az Egyesült Államok elnöke!”. Ekkor szólalt meg az addig szokásához híven rezzenéstelenül figyelő Bora.

Nekem tátva maradt a szám, aztán elsötétült a kép és elindult a stáblista.

Bora azt mondta: vége van. Ezután jött az elsötétedő kép. Levette a dramaturgiából, a zenéből, a képekből, nem tudom, de tényleg tudta, hogy vége az epizódnak. Csak úgy megjegyezte mellékesen, aztán felkászálódott és elbotorkált rajzolni vagy babát vetkőztetni.

Nekem még mindig égnek áll a hajam. Két évesen felismerni a dramaturgiai fordulópontot, leradarozni az indirekt eszközökkel bemutatott csúcspontot, az eléggé hoppá, nem?

• 2 hozzászólás

Szerdán Borka mérföldkövet döntött porhanyós halomba. Régen volt már olyan változás itt az ikerházban, amire nem voltunk felkészülve, de most a jól begyakorolt kis világunkat valami új váltja fel, valami sötét és kiszámíthatatlan. Legutóbb akkor éltünk át effélét, amikor megtanulták elhagyni azt a helyet, ahol letettük őket. Az azonban egy sokkal lassabb átmenettel kímélte a változástól hideglelést kapó merev apukát. Most majd egyik reggel arra ébredünk, hogy a biztonságosan ágyukba börtönzött utódok felsírás helyett az ajtajukon dörömbölnek, miután fejre estek az ágy elhagyása közepette.

Szerencsére még nem fajult el a képesség, talán azért sem, mert ezek a mi lánykáink szeretnek az ágyukban lenni. Én mégis rettegek. Mennyire lesz durva majd az a hajnali kettő, amikor tompa puffanásra ébredünk és miután letudtuk a koponyaröntgent, kezdhetjük beleélni magunkat az új világba, amiben az ikrek immár éjjel is szabadon, saját döntésük szerint mozoghatnak a lakásban. Sajnos létezik olyan forgatókönyv, amiben a hajnalaink rossz gyermekálmok martalékává válnak.

• 6 hozzászólás

Itt van például ez a blogírás. Régebben nem múlhatott el este, hogy valamelyikünk ne zongorázta volna be legújabb felismerését ide, az ikerház jegyzetfüzetébe, ma meg hosszan kell ülni a gép előtt és innen oda és vissza tekergetni a gondolatokat, mire tanulság lesz belőlük, vagy legalább érdekes beszámoló. Magam vagyok a legkíváncsibb, kiderül-e a következő bekezdések végére, mi az oka?

Az biztos, hogy nem vált eseménytelenül unalmassá az életünk, de talán kiegyensúlyozottabb lett, nincs annyi szélsőséges benyomás. Elfogytak az olyan meglepetések, amiket tapasztalatlan szülőként bámulunk, hiányzó állal, hagymázas tudálékos magyarázatokkal és magunk alá vizelő rajongással. Nincs heti egy lépcsőfok, helyette emelkedőre értünk, ami zökkenő nélkül közelít az érettségihez, a sok kis újdonság egybeér. A fejlődés lelassult, de folytonossá vált. Ma is mondott Tami új szavakat, ma is volt Borkának olyan friss mozdulata, amit a középkezdő sziklamászó irígyen másolna rögvest, de tegnap is mondott, tegnap is mozgott.

Eztán sorjáznak a prózai okok, amelyek közös gyökere a bölcsőde. November óta járnak oda, s ugyanennyi ideje taknyosak, köhögnek, prüszkölnek, olykor torokfájással, kötőhártya-gyulladással és lázzal kell elbánniuk. Nem kell persze nagy harcokra gondolni, ezek a tünetek ekkora csöppeknek még nem okoznak komoly kihívást. A vírusnáthás gyerek arról ismerszik meg, hogy a rohanástól a kanyarban kicsapódik a taknya a falra, mohó tápszerivás közben pedig mindig van egy olyan köhögőrohama, amitől visszagurgulázza az anyagot, de akkor sem hajlandó elengedni a cumit. A negyvenfokos láz, gyulladt torok miatti evéskerülés és hasonló szigorúságok eddig elkerültek minket, doktorunk mondta is, hogy rosszabbra számított. Egyetlen megbocsáthatatlan hatása van ennek a köhögős téli-közösségi létnek: rosszul alszanak. Éjjel többször felsírnak, hajnali ötkor kezdik a felkelést, hatra pedig már muszáj ágyon kívül lenniük. Emiatt – és persze azért, mert mindent elkapunk tőlük, tehát mi is folyton dögrovásra lottyadunk –, este menekülünk az ágyba, hajnalban pedig már nem tudok olyan korán kelni, hogy fél óra múlva ne babázzak az összes végtagommal. Ők, a tél meg a permanens nátha elvették az estétől reggelig tartó aktívan felnőtt időszakunkat. Ilyenkor legfeljebb tévézünk, pontosabban igyekszünk visszaszerezni sorozatfüggési képességünket a felvett műsorok, sőt újabban bolti DVD-k segítségével.

Ne hagyjuk ki a tél, a szürke ég és metsző szelek hatását, a téli depresszió engem évről évre jobban megtalál, ilyenkor karcsúsodik a motiváció, legyen bármi is a cél. Sokszor nincs kedvem. Például írni se.

Persze vannak új, említésre mégis érdemes elemek, Bora például harap – magába is, másokba is, rendszerint tehetetlen dühében, ha valami nem a szája íze szerint alakul. Tami karján már több egymásnak fordított U alakú seb tanúskodik Borka kisállatkereskedésbe való képességéről. Általában sokat veszekszenek a kis drágák, nagyjából mindenen, ami a másiknak jutott eszébe először – és rövid fejszámolás után belátható, hogy ez mindennel így van. A jelenet sosem tart negyed percnél tovább, de gyakran ismétlődik, így egyre hangosabb a világ, amiben élünk. Ők dominanciaharcnak álcázzák, de mi átlátunk a szitájukon, ez bizony anyaféltékenység. Mindenki egy kicsit több anyut akar, mint amennyi jut, ezen visítanak napestig.

Mindezen változások közül számomra a legfájóbb is az anyaharc velős bizonyítéka. Az elalvás előtti és reggeli tápszerfogyasztás eddig az ikerklasszikus rendszerben zajlott, két szülő, két gyerek, két cumisüveg, két pár szoros egységben. Nemrég azonban úgy döntöttek, hogy ha nem heverhet mindkettő az anyja ölében, szó sem lehet utóvacsoráról, sem előreggeliről. Apa egyik napról a másikra feleslegessé vált, már csak pelenkacserére jó, esetleg az etetés képi rögzítésére, duzzogva. Ha nem csókolgatnának olykor spontán, tényleg elkeserednék.

• 6 hozzászólás

Tami a ma reggeli közös olvasgatás közben, midőn meglátott a képen egy fenyőt, azt mondta a szoba sarkába mutatva: karács ott nincs papa. Ez a következőt jelentette: A karácsonyfa nincs ott, mert apu elvitte nagypapához. Azaz emlékezett, hogy volt karácsonyfánk, és a sarokban állt, tudta azt is, hogy kivittük nagypapáék kertjébe kiültetni, emiatt nincs már itt. Emlék visszaidézése, ok és következmény felismerése, mondatszerkesztés. Jövő héten mehet a mónikasóba csodabogárnak.

• nincs hozzászólás

Az egyszeri szülő ebben a korszakban egyik ámulatból a másikba hullik, milyen lenyűgöző képességekre tesz szert hurkás utóda. Vajon kitől tanulhatta, kérdezzük magunktól gyakran, holott a nagyik, a böcsőde, sőt akár a saját összes motyogását nyilván nem nyilvántartó szülő is lehet a forrás, és persze még Matimacska is gyanús. Nade az azért mégiscsak X-akta, amikor a gyerek hangosan, követelőző hangsúllyal ezerszer elmondja, hogy cici. Én nem értem, látványos hülyén nézek hát Borkára, hogy értse, hogy nem értem. Szinte legyint, de hülye vagy, apuci, hát az ott! És rámutat egy négy négyzetcentis fekete anyagdarabra, amit az egyik fiók csukott ki félig a fehérneműk közül. Én pedig rájövök, hogy ez bizony egy melltartó alig felismerhetően kicsi és nem jellemző részlete, erről próbálja Bora súlyos ismétlési kényszere közepette ezerszer is tudtomra adni, hogy az egy cicifix.

Oké, végül is én is felismertem, de nekem van negyven év fórom és abból legalább huszat ilyen ruhadarabok blúzon, szőrmebundán vagy akár betonfalon átsejlő kontúrjainak felismerésével töltöttem. Nade a másfél éves honnan tudja?

• nincs hozzászólás

Köszönjük a sok-sok kedves hozzánkszólást, amit az ünnepek alatt gyártott kevéske írásunkhoz kaptunk, egyik meghatódásból a másikba szédültünk, tényleg. Reagálni nem volt erőnk, mert három hét itthon négyesben komoly elfoglaltság, vagy ezt már említettem? Ámde, hála a magasságos januárnak, tegnap óta minden visszaállt a rendes kerékvágásba, lányok nyolctól kettőig bölcsiben, én dolgozóban, Ane pedig a barátnőjének segít délelőttönként lakást dobozolni, ami fizikailag nem a legpihentetőbb, de nem is a testünk fáradt el az elmúlt hetekben. Mi kisimultunk, a kölkök pedig imádnak bölcsibe járni, mindenki elégedett. Másfél év után muszáj napi 1-2 órát találni, ami rólad szól, nem róluk.

Az a furcsa, hogy pedig egyáltalán nem nehéz velük. A fél évvel ezelőtti sikítógépeinkből huncut dumadámák váltak, akik folyton kedveskednek, bohóckodnak, rengeteget kacagnak és gyakorolnak a hamarosan elkövetkező első beszédvizsgájukra – a maradék idejükben pedig remegősre feszülve veszekszenek, harapnak, hisztiznek és jajonganak, de ebből van kevesebb. Vagy talán nem kevesebb, az arányokat nem is tudom, de a negatív perceknek csökkent a jelentősége, már nem annyira mindent elsöprőek és ők sem élik meg akkora katasztrófának a mindennapi buktatókat. De nem, ez így túl kétkedős, igenis több már a jó perc, mint a rossz, és a rossz percek sem olyan rosszak már, tényleg kisimultak a leányok. Ha visszalapoznánk egy-két negyedévet, a pelenkázón ívbe feszülve visító gyerekekről lehetne olvasni, akiket semmi nem köt le, az anyjukat fojtogatják és úgy általában valódi, grandiózus haraggal utasítanak el mindent, amit el lehet utasítani. Ehhez képest most mindössze a nem szót gyakorolják, de mosollyal a szájszögletükben, jelentés nélkül, viccelődve. Ma reggel Ane megkérdezte Borát, kér-e kávét, ő pedig széles mosollyal nemet kurjantott és már szürcsölte is a bögréből az anyagot. Szeretik hallani maguktól a nemet, tetszik nekik az ellenszegülés lehetősége, elvégre az tényleg kreatívabb megoldás, mint mindenhez jó képet vágni.

Egyszóval elérkeztünk abba a periódusba, amikor a gyerekek büntető szaróparizerből rajzfilmsztárokká változnak, hamiskás mosollyal illegetik magukat, cérnahangon apucikát és a mamit emlegetik és néha úgy smárolnak derült égből nyelvgyökön, hogy alig merek visszanyalni a megilletődöttségtől. Kommunikálnak, sőt kommunikálunk, mindent értenek és sok mindent el is tudnak magyarázni, és a mieink, úgy látszik, innentől tekintik a világot igazán jó helynek. A véget nem érő küzdés helyett végre élvezik az életüket. Lelazultak.

• 1 hozzászólás