Tamara valamelyik délelőtt ezt a képet készítette. A képen Nagyi és Tamara láthatók. Épp teregettem (néha az az érzésem, hogy minden posztot kezdhetnék úgy: épp teregettem, amikor…), amikor Tami boldogan rohant ki a szobából. Nézd anya, itt a nagyi meg Tamara! És tényleg!

Megint egy hetet itthon töltöttek a lányok. Megint vírus, megint a köhögős. Amikor a bölcsi öltözőjében mondtam az egyik anyukának, hogy a lányok még csak egyetlenegyszer kaptak antibiotikumot, négy fej fordult felém: még csak egyetlenegyszer? Az enyém már négyszer, az enyém nem is tudom hányszor - mondták a többiek. Azt már el sem mertem mesélni, hogy utólag úgy tűnt, az az egy is felesleges volt. Még nyáron történt, amikor nyaralt a dokibácsink, Borka meg már napok óta inkább pihegett, mint rendesen lélegzett. Végső kétségbeesésemben levittem a körzeti gyerekrendelőbe, hogy valaki hallgassa meg. A körzeti dokinéni meghallgatta, belenézett a torkába, majd lekapott a tíz körmömről, hogy miért csak most, és hogy képzelem, hogy egy ilyen beteg gyereket nem viszek orvoshoz, hiszen ennek tüdőgyulladása van! Azonnal induljak a kórházba, itt a beutaló. Nem megyek - mondtam. Nem viszem kórházba a gyerekemet. Ha kell, bemegyek vérvételre, röntgenre, de nem hagyom ott a gyerekemet, nem és nem. És van nekem ez a másik is itt. Mi az, amit én ne tudnék neki otthon nyújtani? Eszik, iszik, nem lázas, kicsit hörög, én is hallom, de nem túlzás ez a kórházi beutaló? Anyuka, itt írja alá, hogy maga nem viszi a beteg gyerekét a kórházba. Aláírom, nem viszem. Tudna adni azért valami gyógykezelést is, doktornő, vagy csak a lebaszást tetszik osztogatni e nemes állami intézményben? Itt van ez az antibiotikum, de magára vessen, ha… Magamra vetek, doktornő, ne féljen, aláíratta velem a felmentőjét, maga már nem lehet hibás. Maga már elszámolt a lelkiismeretével azon a darab papíron ott ni. Én meg majd megoldom. Ekkor hívtam szinte zokogva a dokinkat, aki először is megvédte a körzetist, hogy nem az ő betege, jobb, ha utalja, akkor neki nem lesz baja. Másrészt épp most jön hazafelé, de akkor egyenesen hozzánk. Élesen él az emlékezetemben, hogy milyen szép idő volt, és mennyire cudarul éreztem magam. Gyötrődtem, hogy a nyakamba vettem egy olyan döntést, amiről csak a szívem beszélhet, tudásom a világon semmi, és tapasztalatom sem sok, a magam kétéves anyaságával, még ha iker is az. Megérkezett a mi mindig borostás dokibácsink. Először meghallgatta Borát, aztán kért tőlem egy tejfölös dobozt meg egy kisollót, vágott egy csinos lukat a doboz alján, beleillesztette a Ventolint, fújt egyet, rászorította Bora arcára, aztán újra hallgatózott. Várt egy percet, aztán megint hallgatózott. Igen – mondta végül, lehet valamit hallani, de nem tüdőgyulladás, inkább a vírusos megfázásának van egy kis asztmatikus felhangja. Persze sosem tudhatjuk, hogy vírusos vagy bakteriális. Szóval lehet, hogy elkél az antibiotikum, de tudja, én mindig várok három napot, csak akkor kezdem adni. Mit is írt a doktornő? Mondom. Hát igen, én alulról szoktam a gyógyszerezést belőni, úgy látszik, ő pedig felülről. Persze azt is lehet, az a biztosabb. Végül megegyeztünk, hogy legyen antibiotikum. Inkább miattam, mint Bora miatt. Még mindig remegtem, mint a nyárfalevél, hogy nem jól döntöttem, és a gyereknek lesz valami nagy baja, mert a szívemre hallgattam. A gyereknek aztán nem lett nagy baja. Három nap múlva kiderült, hogy inkább vírusos volt, mint bakteriális. Az ikrekben az a jó, hogy mindig van kéznél kontrollcsoport. Tamara két nap múlva kezdte a hörgést, és aztán antibiotikum nélkül is éppúgy elmúlt neki, mint Borkának. Így történt az egyetlen antibiotikumozás, és azóta se soha. Ez már jó régen volt, és úgy tűnik, a gyerekeink attitűdjében (soha egy percre le nem állnak) és életmódjában (föl-le-föl-le) nagyobb a rizikófaktor, mint az egészségért felelős génjeikben. Vagyis többször voltunk a balesetin, mint ahányszor antibiotikumra volt szükségük.

Ha már egészség… az ekcémájuk elmúlt! Vagy csak most épp nincs? Sajnos nem tudom megmondani a tutit. Annyi mindent megváltoztattunk. A gyógyszertári kenőcs helyett Eucerinnel kenjük őket minden este. Homeopátiás alkati szereket és speciális ekcéma elleni bogyókat szedtek két hónapon keresztül. Kidobtam minden enzimes mosószert, csak biomosok. Nem fürdenek minden este, csupán heti háromszor. Az e-t tartalmazó élelmiszerek számát csökkentettem itthon. Nincs Túró Rudi, tejszelet, és válogatva veszem a felvágottakat. Igazából ezek a trükkjeim. Fogalmunk sincs, melyik miatt múlt el az ekcéma, de azért én a homeopátiára szavazok. Vagy a biomosásra. Vagy az egészséges étrendre. Vagy az Eucerinre. Vagy a nagy ekcémaevő szörnyre. Akinek kell, utánvéttel küldöm. Cím a kiadóban.

• 4 hozzászólás

Ekcéma ügyben vannak jó meg rossz hírek is. A jó az, hogy a lányok arcán a rémisztő szétrepedezett vörösesség kezd megszűnni, a rossz meg az, hogy az állami egészségügy nevetséges teljesítményt nyújtott a nagy ekcéma-felmérőn. Nemhogy megbukott, hanem egyszerűen ki kellett zavarni a teremből, de erről később majd részletesen. Ekcémairtás alatt pedig megint kevesebbek lettünk egy laptoppal. Legyen a gyereke súlyos beteg annak, akinek az a perverziója, hogy gyerekkórház parkolójában autókat tör fel! Tudom, hogy soha nem szabad autóban laptopot hagyni, de a Heim Pál rendelőjébe bevinni, ahol két gyerek után kellett futkosni, sem tűnt jó ötletnek. De vissza a lényeghez.

Az lehet, hogy valakinek rossz napja van, leterhelt, a fizetése nem égbekiáltó, a munkakörülményei kicsit sem rózsásak, és az is lehet, hogy mi vagyunk ennek a valakinek a tizenharmadik páciensei aznap a Heim Pál bőrgyógyászatán, de az már nem lehet, hogy felelőssége teljes tudatában a valaki a lehető legkellemetlenebb megoldást válassza két kétévesnek. Vagyis hogy egyperces beszélgetést követően a doktornő beutalt mind a négyünket a kórházba háromnapos bent fekvésre. Felajánlom a  Monthy Python társulatnak a témát. Dalocskát is lehetne írni belőle. Ha kifújja a szél a szádat, foglalj le négy kórházi ágyat. Igencsak bizarr megoldás, az ágyúval verébre tipikus esete. Nem voltak illúzióink a kórházzal kapcsolatban, mert mentünk már a Heim Pálba felszakadt szemöldökkel, megzúzódott bokával, hólyagos háttal bárányhimlő után kutatva, és soha nem volt az az érzésünk, hogy ez itt a Disney-doktorok mennyországa, vagy a nagy Pixar-álom a gyerekbarát kórházról. Még csak az sem jutott soha eszünkbe, hogy itt jó lehet bárkinek is, beleértve orvost, nővért, beteget. Mindenki nyilvánvalóan alulfizetett, a körülmények szemet szúróan nyolcvanas éveket idéznek, a szervezettség pedig nem haladja meg egy leterhelt közös képviselő összeszedettségének színvonalát.  A rendelőben nem volt gyereknek való WC, gyerekméretű mosdókagyló (gyerekkórház!),  hanem budi volt, minden értelemben, pedig tényleg nem álmodtam WC-papírról meg szappanról, vagy tiszta ülőkéről. A folyosó annyira huzatos volt, hogy végül visszaöltöztettem a lányokat vastag pulóverbe. A székek száma fordított arányban állt a megjelenő közönséggel, fogas meg pont annyival volt kevesebb, mint kabát.  Az ember azt gondolja, hogy okéoké, ilyenek a körülményének, de majd bent az orvosi szobában a szakmaiság csimborasszója várja, és elhiszi a Kandász Andrea-féle kórházriportoknak, hogy a körülmények ellenére, itt mindenki rettenetesen felkészült, és a gyógyításba vetett hiténél már csak a gyerekeket szereti jobban. Aztán gyanút fog, amikor egyszerre három családot hívnak be az orvosi szoba két négyzetméteres vetkőzőjébe, azzal a felszólítással, hogy tessék a gyereket levetkőztetni. Ott nyomorogtunk nyolcan hosszasan, miközben a függöny mögött folyt a rendelés. És semmi, de semmi sem volt ebben a két négyzetméteres helyiségben, amivel két kétévest le lehetett volna foglalni. Csak a függöny, ami a doktornőtől választott el. Azon legalább voltak kacsák. Viszont azt nem volt szabad rángatni, ami egyébként érthető, de a tizenhetedik perc várakozás után már nemcsak a gyerekek, de mi is legszívesebben letéptük volna. Végül bejutottunk a doktornőhöz. Mutatom a lányok arcát, mondom, hogy ekcéma a combon is, meg hogy amióta nem fürdetem őket minden nap, sokkal jobb a helyzet. Mi? Hogy nem fürdetem? - sikkantott fel a doktornő, és innentől kezdve úgy kezelt, mintha egy nagyon korlátolt képességekkel rendelkező anyaszerűség lennék csupán. Engem még ennyire hülyének nem néztek, pedig állítottam már váltig benzinkutasnak, hogy a benzintankot ott kell nyomkorászni, higgye el, ki fog nyílni. A doktornő felírta nekünk a háromnapos kórházi ápolást, ahol majd elmagyarázzák, hogyan kell az ekcémás bőrrel bánni. Próbáltam kérdezni, hogy mégis hogyan kell, nem lehetne-e most, mert azért megértjük ám, akármennyit is rángattuk a függönyt. Azt felelte, hogy láthattuk, mennyien várnak kint, neki erre most nincs fél órája, hogy beszélgessünk. Na puff. Ilyenkor szerintem is a legjobb ötlet beköltöztetni egy teljesen egészséges családot a Heim Pálba. Egyszerűen meg sem tudtunk szólalni, vagyis még kikönyörögtünk valami kenőcsöt, amit úgy írt fel, hogy ez csak hidratál meg fertőtlenít, szóval ne legyenek túlzottak az illúzióink. Hát nem voltak.

Soha nem költöznénk be kórházba egészséges gyerekekkel. Semmilyenbe. Még olyanba se, ahol Sven Nordquist a doktorbácsi, Marék Veronika az ápolónéni, Annipanni és Boribon a szobatársaink, Eric Carle festette ki a falakat, és Gryllus Vilmos üldögél a folyosón gitárral és furulyával. Tényleg nem tudom, hogy tételesen fel kell-e sorolnom, de legyen: vérvételre be lehet menni a laborba járóbetegként, eligazítást lehet tartani fürdés ügyben (bár a heti három fürdés nagyon sokat javított Tami ekcémáján, lényegében eltűnt, csak a hasa maradt reszelős) bent fekvés nélkül, krémeket kipróbálásra haza lehet vinni. Ha csak egy kicsit is több magyarázatot kapunk, talán elgondolkodunk, ha csak egy fél fokkal több beleérzést tapasztalunk, talán meggondoljuk, ha csak két perccel több időt ránk szánnak, talán hallgatunk rájuk, de ne ámítsuk magunkat…

Feri megjegyzése: Nyilvánvaló volt, hogy azért kellene beköltöznünk, mert akkor van ránk idő, naponta kétszer, három nap alatt akár hatszor is beszélnek velünk fél órákat, kipróbálnak 2-3 krémet, ami járóbeteg-módra egy hétig tartana és sok-sok órányi várakozásba a szörnyű folyosón – azaz a dokinő azt ajánlotta, ami tőle, illetve az intézményétől legjobbként tellett, de talán megpendíthette volna azt is, hogy menjünk maszekhoz, ott lerendeznek három alkalom alatt, egyenként tíz perces várakozással.

A gyerekek arca végül rendbe jött. Elmentünk egy homeopátiás orvoshoz. Figyeltek ránk, meghallgattak, időpontra mentünk, fizettünk. De persze nem ezért hatott. Hanem mert rezegnek azok kis izék? Golyók?

• 10 hozzászólás

Kezdődik a fűtési szezon, vesszen az ekcéma! A fenébe (a fenikébe!) hogy mikor növik már ki! Tamara bőre mindenhol érdes, karja, combja ekcémás, szája alatt piros száraz folt. Borának csak az állán van egy nagy száraz folt. Tavaly sem sikerült semmivel eltüntetni, csak a központi fűtés vége meg a napsütéses órák számának növekedése oldotta meg a helyzetet. Minden egyes nap végig kell hallgatnom az egyik gondozónő sopánkodását, hjaj anyuka, annyira csúnya a Tamara bőre! Igen, tudom, kenem, konzultálok az orvossal kéthetente, be van jelentve homeopátiás gyerekorvoshoz (mert a bőrprobléma sokszor nem is bőrprobléma), a gyógyszertárban a legújabb, nemszteroidos, illatmentes, színezékmentes kenőcsöt veszem (Elobase), kenem az arcát, a testét a dokibácsi-féle hidratáló testápolóval, hypoallergén mosószerrel mosok, bababarát öblítővel öblítek, nonionic hydrophilicummal fürdetek két és fél éve, nem adok neki se csokit, se cukrot, simogatom, szeretgetem, ne tessék nyomasztani ezzel engem mindennap, attól “a” Tamara bőre nem lesz szebb, anyuka viszont egyre feszültebb lesz. Anyuka ma reggel be is vitt egy kis körömvirágos kenőcsöt, hogy legyenek kedvesek, kenjék napközben ezzel a gyerekek arcát, és ha beválik az Elobase, akkor majd abból is visz, és higgyék el, anyuka foglalkozik a problémával, bár csodákra ő sem képes, ám ha mégis megtalálja a gyerekkori ekcéma ellenszerét, meg fogja osztani a gondozónővel, addig is türelmet kér és megértést, valamint azt, hogy azzal kenjék a gyerekeit, amit ő visz, ne Sudocremmel, ami kiszárítja az arcukat.
Csak igazán ennyit akartam ma mondani.

• 10 hozzászólás