Minden éremnek két oldala van: az akaratosság másik oldala az önállóság. Az, hogy az első szavaik egyike az volt, hogy egyedüüüül, már sokat elárult. Aztán a pelenka elhagyása után kizárólag önállóan akartak pisilni a WC-be. Nem kérek szűkítőőőőt, nagylány vagyok! Jaj, anya beleestem, húzzál ki! Nézd, itt a kacsás szűkítő, ha használod, nem esel bele! Neeeem, nagylány vagyok! Oké, oké, ma már én is tudom, hogy a legeslegnagyobb sértés, amit mondhatsz egy kétévesnek, hogy kicsike vagy! Erre azonnali bömbölés a reakció: neeeem, nem vagyok kicsike, én naaaagy vagyok! A pisilés témában végül mára oda jutottunk, hogy be sem jelentik, ha pisilniük kell. Sokszor csak véletlenül látom meg, hogy valaki a vécén üldögél.
Aztán tegnap hallom, hogy bekapcsol az orrszívó porszívó. Feri külön porszívót épített a pelenkázó mögé, hogy ne kelljen örökké a nagy porszívót előrángatni, és távirányítós kapcsolót szerelt hozzá (igen, én tudom, mennyire szerencsés vagyok), hogy a pelenkázó tetejéről lehessen irányítani. A távirányítót már régóta kezelik a lányok, és a pelenkázóra is simán fölmásznak egyedül. Szerencsére az orrszívás nálunk sosem volt az az ordítós, zokogós, tiltakozós hadművelet. Már nem én szólok nekik, hogy ki kell szívni az orrukat, hanem ők jönnek. És úgy tűnik, tegnaptól engem is kiiktattak a folyamatból.

Amikor beléptem a szobába, épp Tamika orrszívott.

Aztán átadta a helyet Borának, aki meghitten “szivocskázott”. (Anya, csak egy kicsit szivocskázok.)

Az ágyról kapaszkodnak fel a pelenkázóra. Azt, hogy hogyan kell felmászni, Bora tanította Tamarának.

• nincs hozzászólás

Ma reggel elábrándoztam arról, hogy Anéval kettesben lelépünk egy hétre bárhová, ahol nincsenek gyerekek, legalábbis a mieink. Aztán átgondoltam és világos lett, hogy ez ma még lehetetlen. Aztán nekiálltam őszintén ránézni, mitől tartunk, miért is nem fogjuk másokra hagyni hosszabb időre a lányokat? Talán csak buta szülői aggódás? Senki nem tudhatja jobban nálunk, mi kell nekik? Önmagunk fontosságába való idétlen kapaszkodás? Nettó félreértés?

Arra jutottam, hogy nem mi vagyunk az akadályai a vakációnknak. Sokan vannak ezen a világon, akikre bátran ráhagynánk a lányokat, mert tudjuk, hogy nem ejtenének rajtuk maradandó sérülést, sem a kültakarón, sem a lelkecskéken, sőt. Abban is biztos vagyok, hogy mindketten megtanultuk a bölcsi kapcsán, hogy nélkülünk is remekül működik az életük, pontosabban ha nem vagyunk ott, akkor sem ebből fakadóan történnek a jó vagy rossz dolgok velük.  Tehát emiatt is elengednénk őket. Akkor miért mondom mégis, hogy most még nem hagyhatjuk őket magukra hosszabban?

A kicsik, s gyanítom, nem csak a mieink, eléggé idegenül érzik magukat a világban. Napról napra új helyzetekhez kell alkalmazkodniuk, új szabályokat kell elfogadjanak, minden változik a világukban, illetve bővül a megérteni rendelt dolgok köre. Minden ismerős apróság pillanatnyi enyhet hoz a folyamatos fejlődési kényszerben, a megszokott helyzetek pihenésre, a koncentráció csökkentésére adnak lehetőséget. Ezért ragaszkodnak a hülye kis szertartásaikhoz. Reggel ugyanazzal a pár szóval köszöntenek, ugyanúgy csörtetnek át a szülői ágyba egy ölelésnyi plüsspajtással, fekszenek be az ágyunkba és veszik fel a szinte védjegyeikként tulajdonolt pózokat. Ezért kell behúzni a másik függönyt is, ezért visít, aki nem tudja elvenni a másiktól a kiszemelt fakalácsot, emiatt nem lehet elkezdeni az ebédet előke és feltűrt ingujj nélkül. Este ugyanazt a dalt énekeljük és ugyanolyan nyakonöleléssel búcsúzunk, miután mindig ugyanannyi porból és vízből készített tejet isznak, és ha más az íze vagy a hőfoka, fanyalogva ellökik az üveget. Ragaszkodnak a szertartásainkhoz. Nagyon nem szeretik, ha egy ismert menetrend átalakul, mert ez egy biztosnak hitt pillanat elvesztését jelenti, és az nagy csapás a kétévesek világában. A szertartás kereteket ad, a hiánya szorongást okoz.

Márpedig akárki vigyázna rájuk abban a pár napban, óhatatlanul is letiporna minden szabályt, megváltoztatna minden ismert mozdulatot, ízt és játékot. Máshogy szívná ki az orrukat, máshogy kérné el reggel a cumit, öltöztetne fürdés után, reagálna egy orra esésre, másként nevezné a dolgokat és másféle csínyek miatt sivítana üveghangon. Ezt persze a lányok, mint izgalmas másságot, kicsit élveznék eleinte, de hamar elkomolyodna az arcocskájuk és titokban már nem éreznék olyan felszabadultan magukat az újnak látszó helyzetben. Abban például nem lennének biztosak, hogy visszajövünk (ilyenkor még nem képesek ekkora absztrakcióra), ezért aztán úgy élnék meg az egészet, mint az új szülők elfogadásának stresszes folyamatát.

Nem mondom, hogy mindez maradandóan megtaposná a lelki fejlődésüket, de valószínűleg nem éreznék benne jól magukat, és az kerülendő. Mármint ha nem az ő közvetlen és kifejezett érdekük, hogy pillanatnyilag szenvedjenek kicsit, mint például egy oltás vagy feddő hajleüvöltés közben.

Ha egy kényszerest igazán kellemetlen helyzetbe akarsz hozni, rendezd át a lakását. Ha egy kétévessel tervezed ugyanezt, elég, ha néhány napra másra hagyod részletes felhasználói kézikönyv nélkül. Szóval, ha engem kérdeztek, kettesben csak jövőre nyaralunk.

• 7 hozzászólás

Csütörtök este csaptam egy igazi agglegény-estét: pizzát rendeltem, sört ittam, a tévében ment a meccs, de csak fél szemmel figyeltem, mert inkább újrahúroztam a gitárt és játszottam is rajta tábortűz körül okvetlenül előbukkanó dalokat. Éjféli ágyba bújás után, inkább már aggleányosan megnéztem két Vészhelyzet-epizódot, szellemes módon előbb a későbbit. Egykor aztán elaltattam magam, mert fel kellett készülni a várhatóan súlyos igénybevételt jelentő pénteki többszáz fős céges csapatépítésre. Nem elég, hogy egész nap inni kell majd, de hajnali nyolckor indulnak a buszok és még össze is kell pakolnom.

A Várgesztes Villaparkban bonyolított kirándulás a várakozásoknak megfelelően alkoholba fulladt, a sörözést még reggel kezdtük, aztán ahogy a nap az égen, úgy haladtunk az italtudomány egyre izgalmasabb területeire. Napközben sportolós és egyéb szokatlan aktivitásokra próbáltak kényszeríteni az animátorok, így keveredhettem röplabdamérkőzésbe és egy nagy áttetsző golyó belsejébe, amiben lelöktek egy dombról - de elsősorban, ahogy ilyen bulikon mindig, fotózással és csevegéssel töltöttem ki a poharak közti várakozást. Este leplezetlen szesztorna vette kezdetét klasszikus dj-s diszkóval, körben táncoló kollégákkal és párosodni vágyó tömegekkel. Hajnali fél ötkor még lefotóztam magam a fürdőszobai tükörben, aztán fél nyolckor Ane telefonja ébresztett, aki csicseregve számolt be az újabb átaludt éjszakáról és a lányok egyéb kedvességeiről. Klasszikus módszer szerint még lefekvés előtt bevettem egy fejfájáscsillapítót, így reggel egészen elfogadható fizikai állapotban ébredtem.

Hamarabb értem haza, mint Anéék a babaúszásról, így itthon fogadhattam a 72 órája nélkülözött ikreket. Az az igazság, hogy a három nap alatt egyszer sem kínzott különösebben a hiányuk, de amikor megláttam őket, csöpörgött a könnyem, annyira boldoggá tett a viszontlátás. Ennyi idő alatt is rengeteget fejlődtek - Tami már kényelmesen képes Borát követni a kanapéra mászásban, van új arcjátéka, Borkának is új foga és új nevetése, valamint egyre stabilabb a járása - és éppen elég idő telt el ahhoz, hogy elfelejtsem, milyen nagyon élvezik újabban az életet. Az első néhány gyanakvó pillantásokkal teli perc után hozzám bújtak, a hátukat a pocakomnak vetették, úgy nézelődtek, keresték a tekintetemet, megmutatták az új kunsztjaikat, aztán rohantak két kört a padló-ágy-kanapé útvonalon és minden elölről. Süt belőlük a boldogság, a jó helyen-jó időben érzése, megédesítik maguk körül a levegőt.

• 2 hozzászólás

Szimplakert és Corvintető, egy viszki és kábé három sör, zsíroskenyér hagymával, enyhe fejfájás reggeli kávékkal lekezelve - ez a mérleg. Kicsit feszengtem a nagy szabadságban, most aztán tessék kimulatni magam, közben pedig leginkább álmos voltam, de azért jól esett. Elámultam, milyen jó hely lett a Szimplakert és milyen menő maradt a Corvintető és egyáltalán, milyen jó lenne ma egyetemistának lenni, minden este romkocsmákban ülnék. Elámultam azon is, hogy szerda este tömegek mulatnak mindenhol, forr a város és a bugyborékok fele idegen nyelven beszél.

A legszebb mégis a ma reggel volt, nyolckor bekapcsoltam a tévét és ágyban reggeliztem. Nyolc húszra megcsömörlöttem a reggeli műsorok ostobaságától és menekülőre fogtam a dolgot, de ez csak még szebbé teszi ezt az állapotot.

Nem, tényleg nem hiányoznak. Majd talán holnap.

• 30 hozzászólás