A kakimizéria szüneteiben, amikor Taminak sincs éppen idegrohama semmi miatt, senki nem tépte ki a másik kezéből azt a labdát, amiből hever ott még négy másolat, és senki nem követeli a cumiját egy mellőzött kertkapu hanghordozásával, akkor sokat nevet a család és nagy a szerelem. A lányok birkóznak, ölelkeznek, táncolnak egymással, közben rötyögnek, kacagnak és kéjeseket sikkantanak. Ezeknek a pillanatoknak köszönhetjük az életünket - mondjuk ők is.

• nincs hozzászólás

Pedig már leszoktak! Kizárólag az éjszakai alváshoz és véres balesetekhez használtak cumit, avagy az ő anyanyelvükön mimát, de néha már este is kiköpték. Aztán jött az asztmás hörgőgyulladás, nyüglődtek és brummogott a légzésük, fájt a köhögés és bugyborékolt még a lelkük is, így nyugtatóért esedeztek. Mi kiváló önuralommal Seduxen vagy egy-egy kupica abszint helyett a mimákat toltuk a síró szájacskákba és a mimázás elhozta a megnyugvást. Nem csodálom, én 18 évesen azért szoktam rá a cigire, hogy ne rágjam szét a ceruzáimat, s amikor 36 évesen abbahagytam, még évekig ettem papírt, amikor a répa és tollkupak már nem segített. Barkácsolásnak ma is csak valami szöggel vagy kábelkötözővel a fogaim között állok neki. Úgy látszik, a család Pohly néven alkotó tagjai orálisan kényszeresek egy kicsit.

A már majdnem tiszta ikrek a hörgőzsarolás dicstelen eszközével tehát visszakapták drogadagjukat, s azóta egyre rohamosabban siklanak alá a függéshurrikán örvénylő belső falán. Amiben csak az a jó, hogy talán van egy alja is a széltölcsérnek, ami a túloldalon kiköpi őket — erre mintha mostanában mutatkoznának jelek. Szinte egész nap cumiznak, de pontosan tudják, hogy mi ezt mennyire utáljuk, pontosan ismerik a lehetőségeiket és azok határait cumikérdésben és hosszan hajlandók csevegni is a témáról. Reggel például csak meg kell kérdeznem az ébresztő hatású két deci tejes tápszer után, hogy “ti még mindig alszotok?”, mire vidám csínytevőként, pajkos sikkantással és teátrális mozdulattal kikapják a szájukból és egymás után nyújtják apukájuknak a szilikon segédeszközt – merthogy cumi csak alváshoz jár, ugye. Mindenkinek van egyébként sajátja, amit számon is tartanak, de senki nem ragaszkodik különösebben a konkrét modellhez, vészhelyzetben bármelyik másik is megteszi. Napközben a dokibácsira való hivatkozással lehet kicsavarni a szájukból, illetve még két praktikus kérésnek tesznek azonnal és önként eleget: ha orrszíváshoz kell kivenni a mimát vagy ha azt mondjuk, “nem érteni a cumitól, mit mondasz”. Ilyenkor kikapják, elmondják újra a mondandójukat, és a pont helyére betömik újra. Legviccesebben tápszerezés közben bánnak vele. Ilyenkor egyik kezükben tartják az arányaiban kissé még nagy cumisüveget, mint mi a kristályvizes palackot, másikban kicsavarhatatlanul rögzül a mima, s hol ez, hol az csúszik ki, amit Mr. Bean-es jelenetfolyamokban igyekeznek visszarendezni a megnyugtató kompozícióba. A többi étkezésnél csak látótávolságban kell legyen a cucc, néha kézközelben, ilyenkor a pulykás répapempőt cumiszoppantásokkal kísérik le.

A fogyasztás módja változatos, az alapmód a nyáltól locsogó szopogatás középen, az orr alatt. Ha viccelni akarnak, elfordítják kilencven fokkal vagy a karimát rágják, ha jön a foguk, mániásan az érzékeny területhez nyomkodják. Ha autóban alszanak el, nem csúszik ki a szájukból, de az esti elalvás után legtöbbször ott hever mellettük a nyuszi, cica, baba, viziló és kukásautó mellett a párnán. Közvetlenül elalvás előtt viszont kézzel pakolgatják az ajkaik között, mint egy pipát.

Eleinte ellenálltunk, tiltottuk, én hisztiztem is, ha cumiért rinyáltak, aztán beláttuk, ez most feleslegesen nagy harc lenne. Hagyjuk őket, inkább csak viccelődünk velük, értetlenkedést színlelünk, rosszallóan összevonjuk a szemöldökünket, külső tekintélyközpontokat emlegetünk (mint dokibácsi vagy a kutyája), egyszóval igyekszünk a mimázást a ciki, avitt, béna dolgok közé pozicionálni, hátha elszégyellik. Mindeközben, úgy látom, néha már maguktól is túltöltődnek, mint a második kiló csokifagyi után, Tami olykor undorodva hajítja messzire a műszert, szóval van remény.

• 7 hozzászólás

Ha délelőtt írnánk ide, akkor azok hozsannás írások lennének. Kuncogó manócskákról szólnának, akik gyöngyöző kacajukkal, szellemes csínyeikkel és lenyűgöző kreativitásukkal kedvenc szüleik teljeskörű kárpótlására törnek, ami az első másfél év után jár. Egymásba érő mosolyok, hüledező idegenek, be nem álló szájak napról napra teljesebb nyelvi vértezetben.

Ha a délutáni ébredés és az esti lefekvés között írnánk ide, akkor azok feszülten fanyalgó írások lennének. A főszereplőik nyűgös kis méregzsákok volnának, akik fejhangon siránkoznak minden lehetséges és képtelen okkal, nem telik el körülöttük egy perc nyígás nélkül, drogosként hörögnek a cumijukért, kifeszítik és dobálják magukat az etetőszékben értelmes ok nélkül – kedvenc szüleiknek pedig rengeteg találékonyságába kerül elvonni a figyelmüket az éppen aktuális nyöszörgésükről. Pillanatnyi vidámságokkal megszakított, elnyúló tiltakozás-keserűség-feszülés, temérdek fegyelmezés és erőltetett, majd elfogyó türelem.

Ha a fektetés után egy órával írnánk a blogot, akkor nem is írnánk bele semmit. Helyette inkább csak rajongói videókat tennénk fel kommentár nélkül, miután magunk is megnéztük az aznapi termést, amin olvadozunk, egymást ölelve, könnybe lábadó szemmel és nyáladzva licitáljuk túl a másikat az ikrek dicsőítésében, feledve vagy megbocsátva a délutánt.

Különös időszak ez. Keveredik a kétévesek napról napra megújuló, csodálatos fejlődési üteme, frissen megszerzett képességeik feletti öröme, áradó szeretete a türelmetlenséggel, a saját akarat megismerésével, a folyamatos határsértések építő káoszával. Az is biztos, hogy sokkal élhetőbb világ ez, mint az egy évvel ezelőtti. Kihagyhat a feszes figyelem, lehet szóban tisztázni a kérdéseket, lehet némi eredménnyel fegyelmezni, ölelni-csókolni és viszont öleltetni-csókoltatni. És bizony lehet artikulálatlanul üvölteni is, mert mára megtanultuk, hogy csak a szentek és süketnémák viselnek el feszültség nélkül két cseperedő kisdedet, a feszültség pedig kiadva jó, mindkét félnek, amúgy. Szóval különös, de boldog időszak ez – főleg reggel és este. Délután határeset, de a mérleg bőven pluszban mutat. Mondom mindezt este tíz felé.

• 2 hozzászólás

Két új szivatást is kitaláltunk tegnap szegényeknek, a cumi nélküli életet és a rendesen evés kötelmeit. Az első nap tapasztalatai azt mutatják, hogy a következetes szívtelenség hamar gyümölcsbe fordul. A cumitalanítás szinte nyom nélkül átment, szórványos és rövid mimázások fordultak csak elő, amire csak a cumikra ácsingózó kukásbácsikat kellett felemlegetni, ez rögvest hatott. Este Borkának volt ugyan egy jelentősebb kiakadása, de addigra annyira nyűgös volt mindkét utód, hogy ez sem lendült át a piros sávba. Kákán is csomót kereső olvasóink megjegyezhetnék, hogy talán éppen a cumi hiányától nyűgösködtek a lányok, de elébe megyek a logikus feltevésnek: egy hete a lakásba zárva betegeskednek, nem láttak más élő embert a szüleiken kívül napok óta, mindjárt szétrobbannak, annyira unják egymást, minket és az ismerős szobákat. Lábjegyzet: mi is.

A kaján evéskiegészítők, úgymint kuncogva földre hajított levesestányérok és szülőt lesve ökölbe szorított mackósajtok tiltása már négy szigorított étkezés után működni kezdett, ma jelentős atrocitás nélkül kajáltak, ráadásul érdemi mennyiségeket. Nem kell illedelmes majszolásra gondolni, de az nem is cél. Csak annyit követelünk, hogy a nyakló nélküli ellenszegülés ellenére is jusson némi kalória a bendőjükbe. Ezt, úgy tűnik, egy napnyi mogorvázás is megalapozza. A jövő fényes, de azért a gyenyózást továbbra is meg fogjuk torolni, a következetesség jegyében.

A kechup pedig könnyen lejön vízzel.

• 1 hozzászólás

A mai nap vérengző döntéseinkről lesz nevezetes. Két témában is komoly harcokra szánta el magát az ikerház felnőtt lakossága. Az elmúlt hetek nem szűnő betegeskedése és az ebből következő bőven mért megbocsátás kaotikussá változtatta a ház életét, de ma fellázadtunk a szeszélyes csecsemőuralom ellen.

Az egyik témakör, amiben rendet kell tennünk, az evés. A lányok a bölcsiben állítólag jó étvággyal, és minimális károkozás mellett étkeznek, megeszik a vajaskenyeret és a finomfőzeléket, a felvágottat és a joghurtot, miközben a korosztályos átlagnak megfelelő mértékben terítik csak be magukat a fentiekkel. Itthon ezzel szemben az étkezés szituációjával való kísérletezés, a helyzet felmérése és határainak megismerése lehetetlenné teszi a kellő tápanyagbevitelt. Persze a torokfájásos nátha miatt amúgy sem túl éhesek, de ez biztosan nem mentség. Nem gondoljuk, hogy illendő csöndben, késsel-villával kellene oldalukhoz szorított könyékkel falatozniuk, nem tilos egymás hajára kenni a borsófőzeléket sem, de amikor napokig minden étkezés meghiúsul a ledobott, kiöntött, széthajigált tányérok miatt, amikor rendszeressé válik a “mit kérsz? - túrórudit! - tessék - nehehem keeeeell! (zokogva)” szülőszopatás, akkor lépni kell. Ma reggel a következő egyszerű szabályt javasoltam: aki szándékosan kiborítja a tányért, ledobálja a földre az étkészletét vagy általában véve jól felismerhetően kaján mosollyal genyózik velünk evés helyett, az figyelmeztetés nélkül kivezettetik a helyiségből és már nem is jöhet vissza. Ha ez az étkezés elején történik, az szívás, mert akkor ő ezt a kaját kihagyta. Persze minden startnál alaposan ismertetjük a játékszabályokat.

Természetesen minden étkezésnél ki kellett dobni valakit, aki ilyenkor keservesen zokogott a konyhaajtó rácsánál. Többnyire a másik, aki végignézte a fegyelmezést, azonnal átváltott kisangyal-kajagép üzemmódba. Szerintem hétfőre már tényleg nagyon éhesek és sok tanulsággal gazdagabbak lesznek. Lehet, hogy még nincs kellően fejlett memóriájuk és a normakövetésre sem kényszeríthetőek objektív okok miatt, de kondicionálni már biztos lehet egy másfél éves gyereket. A következő törvényt szeretnénk beégetni: aki evés helyett szándékosan a szüleit bosszantja, az éhes marad. Továbbra is szabad ügyetlenkedni, függönybe vagy hajra kenni, keveset vagy semmit sem enni, de mostantól tilos a határokat tesztelni. Mármint evés közben - egyébként persze azt is szabad, legfeljebb a határőrök olykor seggbe durrantják a legpimaszabb határsértőket.

A másik jelentős elhatározásra, amitől magunk is meg vagyunk szeppenve kissé, kora este jutottam, amíg Ane vásárolni volt, de hazaérte után ő is támogatott. Nincs több cumi. Illetve egyelőre alváshoz van egy-egy darab, de semmi több.

Hónapokkal ezelőtt már egészen jól visszaszorítottuk a cumifogyasztást, alváson, autózáson, babakocsizáson és jelentősebb vérzéssel kísért sérülésen kívül semmihez sem lehetett kapni, és ez az ikreknek is elfogadhatónak tűnt. Aztán jött a bölcsi, vele pedig az immunrendszerváltás, a folyamatos nyűgös betegség ideje. Ilyenkor az elgyötört szülő egyre engedékenyebb és a csend érdekében mindinkább hajlamos ledugózni a nyivákoló kisdedet. Az éjszakához már három-három cumi kellett (egy a szájba, s egy-egy mindkét kézbe), s különösen az utóbbi hetekben már nappal sem került ki a szájukból a közös nyelvben mimaként ismert alkalmatosság. Olykor, ha jobb kedvük volt, egy-egy órára kitéphettük a szájukból. Így tettem ma délután is, de amint sokadszor álltak zokogva a mimás polc előtt, ha megütötték magukat, ha nem sikerült betömni a csillagformát a háromszög-lyukon vagy ha a másik elvette a babát, hirtelen mérhetetlenül elegem lett. Elszabadult bennem, amit gondolatban már annyiszor lejátszottam, dédelgettem, kívántam. Szóval már semmi sem megy mima nélkül? Akkor tudjátok mit? Fogom ezt az egész dobozt és jól belevágom a kukába, látjátok, így! Itt van a szemetesben és nemsokára elviszik a kukásbácsik! (Démoni vérködben forgó szemeket és vicsorban elfúló hangot tessék mellé képzelni.) Az álmaimban egyébként az ollóval való nyíltszíní felszabdalás szerepelt, de a valóság ezúttal is racionális megfontolásokkal puhapöcsölte el a nagyívű terveket.

A következőkben ahányszor mimát kezdtek koldulni, mindig emlékeztettem őket, hogy most már soha többé nincs cumi és majd a kukásbácsik jönnek érte. Ez azért fontos, mert kell ebbe az alkuhelyzetbe egy mindenek felett való, megkérdőjelezhetetlen csodalény és a korosztály többségénél ez bizony a marcona köztisztaságis férfi. Ane később megbeszélte velük, hogy ha kedden jönnek a kukások, ünnepélyesen együtt odaadják nekik a cumisdobozt, én pedig lefényképezem az eseményt.

Nem vagyunk teljesen biztosak a dolgunkban, mert a szakirodalom szerint nem okos dolog egyik napról a másikra teljesen megvonni a cumit, ahogy a hernyós is rosszul bírja, ha holnaptól nem szúrhat. A cumi függőségnek látszik és a kábítószert fokozatosan illik elhagyni, de meglátjuk, hogy bírják. Ha tényleg fontos volt nekik, visszaveszünk a szigorból, ha pedig nem, könnyen lejönnek az anyagról és akkor mélyebb sérülés sem várható. Egy biztos, lépni kellett. Drogosnak látni a gyerekedet szörnyű, hát még másfél évesen! Márpedig az ikrek cumi nélkül bizonytalanabbak, sokszor a konfliktusok, problémák elől is cumizásba menekülnek, saját maguk számára is nehezen megokolható indulataikat többnyire a cumihiány számlájára írják. Amikor zokogva azt kiáltják, “mima, mima!”, akkor ez ma már azt jelenti: valami nem jól megy, valami nem tetszik, és ennek elviseléséhez cumi kell, sőt jár a helyzethez. Klasszikus addikció. Azt pedig nem akarjuk.

• 1 hozzászólás

Hajnal. Ötkor felsírás, visszaalvás egy percen belül. Hatig egy, legfeljebb két bejelzés, talán érdemes bemenni egy simogatásra, de a visszaalvás még garantált. Hatkor kérlelhetetlen ébresztő. Újabban csak az egyik gyerek (hol az egyik, hol a másik), a másik inkább aludna még, de persze úgy nem, ha a másik felkelhet! Nyűgösség, álmosság az arcokon, mert felkelni iszonyú izgi ugyan, de októberben még sötét van már, alig látni valamit a kislámpa fényénél, és fény nélkül számukra sem kérdés, hogy kell-e dörgölni a csíkszemeket. Jön az éhség is, ez abból látszik, hogy rohangálás közben elesve dührohamot kapnak, pedig máskor nem. Megetetjük őket álmos szemekkel a fejünkön, attól jön a kaki aztán, apránként elkezdődik a nap. Egyelőre még kisüt a nap is, vagy legalább lesz kint szürke láthatósági kisérlet, de már érezni, hogy télen mindig sötét lesz és hideg és szobába zárt ikerlányok velőtrázó botrányaitól lesz hangos a tompa havas világ.

Aztán a munkahelyre hírek érkeznek bociszemű bohóckisányokról. Az egyik már érti a formabedobót, a másik meg mondatokat rak össze első szótagokból, mélytányérból esznek reggelire sonkás szendvicset kenyér nélkül, megdöbbentő hisztiket húznak elő a hónuk alól, mint egy pisztolyt, nekifutásból csúszdáznak, cukik és elbájolóan szivacsok. Ömlik beléjük a tudás és belőlük a takony, szóval átlagos bébik a huszonegyedik század startvonalánál, őszi levélhullás közepette. Háromgyerekes barátunk mondta, ez az Érzelmi Hullámvasút kora, az egyik percben könnybe lábad a szemed, annyira édes, a másiban meg tíz fehéredő ujjal szorítod a mellkasát, hogy aztán kivágd az ablakon.

Aztán hazaérek, és akik az előbb még könnyes rikácsolásba kényszerítették az anyjukat, most már fáradt szemmel, félmosollyal átkarolnak, hátravetik magukat az ölemben, hogy csak tátog a gyomorszájam, felnéznek rám kérlelő tekintettel, adjak cumit vagy emeljem fel őket, hogy letehessem azonnal, aztán megint belemarkolnak a macska szőrébe simogatás gyanánt.

A macska egyébként érdekesen reagál erre a hullámvasútasdira, ő kiegyensúlyozottabb. Úgy látszik, mintha elcsigázná az állandó menekülés a kontrollálatlan szeretethullámok szőrvesztő-fülszakasztó veszélyei elől, de mégis keresi a lányok társaságát, és többet futkos, játszik, mint a csecsemőség idején. Végre lett egy kis veszély az életében, cigi és vadvíz helyett ikrezik ő is, adrenalinnal öblöget a páros támadások elől éppen a szükséges mértékben ellépve.

A kádban kicsit verik, kicsit ölelik egymást, rötyögve ráülnek a másik térdére, de egy az előzőekhez teljesen hasonló, következmények nélküli elcsúszás már tartósan eltöri a mécsest, kommunikációs eszközkészletüket elcserélik egy olajozatlan lengőajtóéval és innen már nincs kegyelem a megváltó tápcumi első érintéséig. Az ágyba alvajáróként érkeznek, aki éppen visszatért éji túrájáról, hátukra fektetve már csak egy hasrafordulásra tellik, aztán olyan csend lesz, hogy eleinte a konyhában is csak suttogni merünk, pedig nem ébrednének fel egy art-punk próbahelyiségben sem. Később bemegyünk, odaállunk az ágyaikhoz és csodáljuk magunkat, milyen szép gyerekeket csináltunk.

Goto 10.

• 2 hozzászólás

Telik a nap, fáradunk, de egyre elfogultabban imádjuk őket. Az esti játszóterezés közben már csak bámuljuk a megkapó totyogást, ami persze álca, hiszen mozgásuk kifinomult, lelkük nem ismer félelmet, a kerítések és csúszdák leküzdése szóra sem érdemes apróság, ahogy a lépcsők sem késztetik lassításra a két kis Edgárt. Értetlenül néznek a másik gyerekre, ha az nem akarja odaadni a kislapátot, huzakodásba nem ereszkednek (legfeljebb egymással), a nagyobbak babusgatását értő kacagással tűrik. Kedves kis lények, bárki megmondhatja, a nyugdíjas nénik őszinte rajongással hirdetik is ezt a tényt.

A fürdetés alatt már kényes az egyensúly, egy rosszul fogadott pofon a másiktól és már fel is harsan a sikolyszonáta. Itt azonban még a játékos, érdeklődő attitüd dominál. A pizsamába bújás már egyértelműen nyűgös, elkeseredett tüntetés folyik a tápszer és lefekvés érdekében. Régebben ilyenkor már két egyenes vonalba szorított szájú szülő karatézott néma dühvel az öltözni nem hajlandó kisdedek kígyómozgása ellen, ez ma már csak emlék, de azért nem ilyenkor van a nap kedvenc tíz perce. A tápszerfogyasztás viszont csöndes és békés, ez amúgy is az egyetlen olyan része a napnak, aminek jól leírható szertartása van, azaz megbízhatóan egyforma minden este. Kell hozzá két babzsákfotel, egy végein világító üvegszálbokor és némi halk klasszikus zene. Egy-egy páros ül a babzsákokba, lányok anyuapu ölében, csak a retrólámpa világít, hegedűlnek a fúvósok, Mati előttünk fekszik a szőnyegen, és szörcsög a két cumisüveg. Ezután alvás, az ikrek állukon elfolyó tejpatakocskával azonnal álomba merülnek. Ha később még benézünk hozzájuk, édes angyalkák szuszognak macit ölelve.

Hajnali négykor aztán arra riadnak fel, hogy muszáj nyögni, sírdogálni, elkeseredetten jajongani, vagy egyenesen a rajzfilmekből ismert, szeme sarkából két szökőkutat zokogó kislányt utánozni. Nem tudjuk, miért és szerintünk ők sem. Ha sikerül is visszaaludniuk, tizenöt perc múltán ismét ébren vannak, élesen koppannak a cumik a padlón, tompán puffannak a kis fejek az ágyrácsokon, fogcsikorgatás is csak azért nincs, mert ahhoz kellene egy csomó fog. Nincs gyógyszer. Nincs bocsánat, nincs megnyugvás, nincs lassú beletörődés, elfogadás, türelem, megértés, együttműködés, csak az agresszív kismalac: nem várok!Végül a tápszeres kezelés segít, s míg ők békésen visszasüppednek az álom pehelydunyhái közé, a zaklatott apuka még soká dohog az erőszakos fráterek megátalkodottságán. Újra elaludni már nem mer, minden zajra, átfordulásra összerezzen, inkább kiül a konyhába meginni az első kávét, mered a monitorra és mókusszájjal haragszik a hajnalkommandóra. Az ébredés hangjaira – amiket egyébként tökéletesen meg lehet különböztetni az álomzajoktól – gyanakodva megy be a gyerekszobába, vajon két kis vérlucskos vámpír várja-e, de csak két széles mosolyú angyalcsecsemőt talál, akik az ágyban ugrálva üdvözlik. Apuka széttárja karjait, megöleli a kisdedeket, a hajnali harag egyre távolabbi, érthetetlen emlék.

• 4 hozzászólás

Mondom én, hogy kétpetéjűek! Teljesen másképp kezdik a beszédtanulást. Tamara a szavak elejét mondja, a kétszótagúak egész jól mennek (kuka, hápi, baba, lámpa)  a háromszótagúak zavarosak (bicici=bicikli), az egyszótagúakat pedig megnyújtja (bií=víz). Az állathangokból mindig egyet mond: mit mond a liba? gá!, mit mond a varjú? kár! mit mond a… bú, vú stb. Nem pazarolja drága szókincsét holmi ismételgetésre. Ezzel szemben Bora a szavak végét mondja (ma=alma, ca=cica, pa=lámpa), és egész nap hablatyol. Szép dallamos babanyelven magyaráz, utasításokat oszt, felháborodik, lecsendesedik, mesél, lelkesedik, egyszóval mindazt, amit az ötödiken lakó, őrült nő csinál az erkélyről, csak ő az egész lakótelepet, sőt az egész emberiséget szokta onnan kommandírozni, meg a marslakókat. Borka rájött, hogy egy árva szót sem értünk egész napos önkifejezéséből, úgyhogy egy idő után inkább megmutatja, mit akar. Fogja a kezem, és húz a babakocsihoz, ha ki akar menni, kihúz a konyhába az etetőszékhez, ha éhes, odataszigál a nyulasmotorhoz, ha nyulasmotorozni akar. Tami ehhez képest, ha éhes, azt mondja memme, ha szomjas, bií, ha babkocsizni akar, azt hogy baba, ha pedig fáradt, és le akar feküdni, akkor mimmimimmi a végtelenségig, amíg le nem fektetem, és oda nem adom neki a mimmit (cumi). A cumival egyébként úgy állunk, hogy már csak alváshoz kapják meg, tehát naponta háromszor, és amikor felébrednek, az az első, hogy kiveszik  szájukból, és beleteszik a cumisdobozba. Ezt a dobozbarakósdit ők kezdték, én meg örültem neki, hogy legalább napközben nincs a szájukban, és nem is kell magunkkal vinni, de még így is parázom attól, hogy soha nem fognak cumi nélkül elaludni. Bár szerintem az egy statisztikai nulla, hogy van olyan felnőtt, aki cumival alszik.

• nincs hozzászólás

Borkának jön a negyedik foga. Fáj neki, és ettől hisztis. A Borka-féle hisztit úgy kell elképzelni, hogy egy külső szemlélő számára teljesen ártalmatlannak tűnő helyzetben hirtelen éktelen visításba kezd, ívben hátrafeszíti magát, és hatalmas könnyek repülnek a szeméből kétfelé félkörívben, klasszikus Réber László stílusban. Sokszor fogalmam sincs, hogy mi váltja ki nála a hisztit, de néhány esetből – amelyeknél nagy fifikával, éles elmével és ravaszdi természetemmel rájöttem, hogy mi is volt az oka a sírásnak – a következőképp tudnám rekonstruálni a Borihiszti keletkezésének és kitörésnek szolid kis történetét: Borika reggel fölébred, és arra gondol, hogy na, akkor én ma reggelizek egy ropogós kacsamellet némi lilahagymával, aztán játszom a bedobós játékkal, utána megrángatom a macska farkát, aztán cumizok kicsit a fotelben ülve. Eddig még rendben is lenne, csak engem erről elfeljt értesíteni, így aztán amikor meglátja kezemben reggel az őszibarackos túrókrémet, azon nyomban hisztirohamot kap, bele sem kóstol, csak R. L. stílusában repteti a könnyeket, aztán később megbékél tíz deka pulykasonkával meg egy mackósajttal. Reggeli után indul a szobába bedobóst játszani, de amint belép, észreveszi, hogy pont az a bedobós nincs lent a földön, amit ő reggel kigondolt a kicsi fejében, így azután egy újabb szép illusztrációt alakít magából a fent már megidézett rajzoló stílusában. Na mindegy, gondolja magában a kicsi fognövesztő, ezen a programponton most ezegyszer átugrok, de hol van a macska??? Sajnos a macska épp az erkély virágládáiban teljesít szolgálatot a zárt erkélyajtó mögött. Nem is kell ennél több Borikának, ahogy ezt meglátja, belefog aznapi harmadik nagyívű alakításába. Nem ragozom tovább a történetet a fotelben cumizásról (cumi csak alváshoz van), de tényleg nem túlzok. Néhány esetben rájöttem, hogy miért vetette le magát a padlóra, és tényleg olyan dolgokért, amelyek csak az ő fejében léteztek. Az bánt, hogy nem is próbálja meg elmagyarázni nekem, mit szeretne. Tudom, hogy nem tud még beszélni, de beszéd nélkül is megértjük egymást, vagy meg kellene, hogy értsük egymást, meg érezni is nagyon érezzük egymást, és most ez mégis van, ez a bizalomhiány, hogy meg sem próbálja. Tamara mindeközben vidáman habzsolja a túrókrémet, játszik bármelyik bedobósal, végül macskafarok helyett rángatja egy kicsit a macska egerét. Tamara-féle összehúzott szemöldökkel nézi a hisztiket, de látszik rajta, hogy néha elgondolkodik, hogy akkor most sírni kell, vagy mi legyen? Oh, fognövesztő nagy szellem, lökd már ki azt a negyedik fogat, vagy levetem magam azon nyomban a földre!

• 3 hozzászólás

A mi gyerekeink nem járnak ki az erkélyre. Nem csupán azért, mert a kő hideg, piszkos és terven kívüli lenyelésre alkalmas kacatokkal borított, hanem mert a ruhaszárítótól amúgy sem lehet kimenni. Ane kábé az ajtóból tereget, így az egyetlen családtag, aki teljes terjedelmében kihasználja az erkélyt, az Matimacska.

Márpedig akkor a képen látható szituáció, ami nem műteremben készült, hanem egyszerűen csak így találtam ma reggel, nem valósulhat meg. Parajelenség ikercsecsemőkre, teregetésre és macskára.

A mai nap a természetfeletti erők jegyében is folytatódott - dokibácsi kifejezésével a gyerekek nagyon “frontosak” voltak egész nap. A fogak kíméletlenül csinálják maguknak a helyet az ínyekben, a hideg és meleg levegőáramlatok oszcillálnak, sőt ma este még egy - hosszú időre utolsó - oltás is fenyegetett, tehát a kicsik a legszélesebb mosoly kellős közepén is képesek voltak felsikítani és úgy maradni. De nem puhapöcsök a mi lányaink, a nehézségek sem szegik kedvüket, rendesen elvégezték ma is a dolgukat: megették a csirkemájat, visszaöklendezték az uzsonnát, aludtak a babakocsiban a szobájuk közepén, egymás után húszszor is a számba adták fürdés közben a pancsolókönyveiket, de a saját szájukat sem kímélték a mindenrágás rögös ösvényein, szóval a csecsemő-élmunka frontján ma is hozták a 104 százalékot, a párttitkár elvtárs büszke lesz.

Csak az a fránya cumi, azt nem lehet majd megmagyarázni az agitproposoknak. Hogy hogy került oda?

• 3 hozzászólás