A lányok felváltva kapták el a kullancsbetegséget, amitől levakarhatatlanul ölelésbe ragadva, nélküle szűkölve, a másik gyerekre borzolt szőrrel fújva sajátították ki Anettát. Ha pisilni ment, az éppen fertőzött egyed az ajtó előtt vonyított, ha kétkezes kávéfőzéssel próbálkozott, a lábába csimpaszkodott, a fennmaradó időben pedig úgy ölelt, mint egy szerelmes polip. A másik szerencsére ilyenkor átlagos csecsemőt játszott, s a körbehangzó sikoltozással mit sem törődve hisztizett a saját fontos csecsemő-ügyeinek előrehaladása felett érzett elégedetlenségében – de ez legalább nem az anyába való fondorlatos visszajutási tervekről szólt, csak a szokásos, “már megint nincs elhúzva a függöny mindkét szárnya!” űrméretű alapvetés körül forgott.

Az anyjába éppen kevésbé szerelmes lányka sokszor nálam keresett vígaszt – Borka azonban általában is kevesebb érintést igényel a mamán kívüli világtól, így, ha éppen nem ő volt a függő, inkább külön játszott, míg Tami mindig jött hozzám, ha éppen Bora foglalta el az anyaölt. Az egyik Borka-móka aztán kicsit hosszabbra nyúlt, mint a szokásos két hetes időtáv, ráadásul ekkortájt alakult ki az a – máig aktív – szokásuk is, hogy a reggeli tejet az ölünkben heverve fogyasztják el. Borka tehát minden hajnalban visítva közölte, hogy “anya öléből!”, Tami pedig, eleinte fanyalogva, később egyre masszívabb tulajdonosi öntudattal feküdt a combjaim közé.

A kullancs-korszak apránként elmúlt, de a leosztás megmaradt: Tami az enyém, Bora Anettáé, bár egyikünk sem szívesen felezne, de ők ilyen rendszer mellett döntöttek. Persze sok rétege van ennek a helyzetnek, elvégre mindkettő az anyjával ápolja a legszorosabb viszonyt, aztán sokszor vetélkedésképpen is fordítanak, s nevetve bár, de úgy tesznek, mintha főszülőt cseréltek volna, máskor meg, ha éppen össze vagyunk veszve, akár percekre is képesek viharos szakítást mímelni. Az is igaz, hogy hiába Bora a kisebb érintésigényű és inkább anyás, mégis ő tudja “apikámat” a legszorosabban megölelni – az ő hézagmentes felsőtestre illeszkedési technikájától mindig megszédülök.

Ma már nem olyan látványos ez a leosztás, kevés külsődleges jelet tapasztalhatna a házi etológusunk, ha volna, de mi tudjuk, hogy elég mélyen beépült a párosítás a családi viszonyok, rutinok közé. Ez is egy volt a sok ok mellett, ami a hétvégi különutas programot hozta: az óvatos bevezetés után a következőt már az apaBora-anyaTami viszonylatban töltjük, hogy megnézzük, lehet-e új kötelékeket tenni a családi kánonba.

• nincs hozzászólás

A kísérlet véget ért, azaz inkább csak lezárult az első szakasza. A huszonhat órára kétfelé választott család újraegyesült, nagy az öröm, a lányok önfeledten tobzódtak a délutáni közös játékban. Messzemenő következtetéseket azonban mégsem vonhatunk le, mert nagyon másféle környezetben voltunk: én itthon, sokszor kettesben Tamival, nomeg nagyszülőknél, csupa megszokott környezetben, míg Ane és Bora kedves családi körben, más gyerekekkel is körülvéve, zsivajos pörgésben töltötték a különórákat. Nekem többnyire meghitt volt, Boráéknak főleg bulis, úgy pedig nehéz arról bármit megélni, milyen lenne kettesben. Borka az unokanővérével kéz a kézben flangált, míg Tami jórészt az ölemben töltötte az elmúlt napot.

Talán az volt a kisebb rejtély, vajon hogy érzik magukat a lányok: sejtettük, hogy hiányozni fog a másik fél és a másik szülő is (úgy is volt), legfeljebb azon aggódhattunk, hisztis lesz-e az elvonás. Nem volt, bár egyik lány sem találta igazán a helyét a szűk családon túli társaságban töltött idő során. Nem nagyon emlegették a másikat, de a háttérben masszívan érezhető volt a hiánya – a lányok biztonságérzete és magabiztossága egyaránt messze elmaradt a páros szinttől. Jobban szeretnek együtt lenni, de ez magától értetődő, nem számítottunk az ellenkezőjére. Ma reggel, miután Tami felébredt, még álomittasan, a lábaimra dőlve azt parancsolta, “beszéljünk Boráékkal!” Délután pedig, amikor már csak az alvás volt hátra a másik csapat érkezéséig, arról kérdezgettem, élvezte-e a programjainkat. Azzal válaszolt, hogy “nekem a legjobb játszás a Borával. És anya is hiányzott.”

Sokkal érdekesebb kérdés volt, milyen lesz ez a huszonhat óra a fele súlytól megszabadított szülőnek. Ezt érthető okokból csak én próbálhattam ki (elvégre mi sokat voltunk egymásra utalva, míg Anéék népes kompániával töltötték az időt) és le voltam nyűgözve! Egy (saját) gyerekkel tölteni az időt szórakozás, nem pedig feladat – és az az érzésem, Tami valami nagyon hasonlót mondana, ha beszélhetne erről a Fábry-showban (bár talán inkább Hajóshoz küldenénk). Az az érzésem, az ikerségben a versengés, a szülői szeretetért való evolúciós pofonparádé a legnagyobb nehézkedés, a másik túlüvöltése a leghangosabb zaj. A mi lányaink legalábbis rengeteg tettüket – erőszakoskodásokat, tolakodást, nagyotmondásokat, hisztiket, kullancskodást erjesztenek a páros létből, pontosabban az ebből következő versenyhelyzetből.

Kevesebbet játszottunk, főleg a szerepjátékok tűntek el, azt egymásnak tartogatják, inkább az olvasás, rajzfilm, a felnőttes tevékenységek együtt csinálása volt terítéken. Tami engedelmesebb, nyugodtabb volt, kevesebb csakazértis-ellenkezést mutatott, s hiszti talán nem is volt, inkább csak csendes kesergőket adott elő. Az összes problémás terület – öltözés, bolt, időgazdálkodás, evés – fél kézzel, szemem sarkából is intézhető volt, és nem feleannyinak tűnt a feladat, hanem kihívásoktól mentesnek. Az meglepett, hogy mennyivel türelmesebb, már-már kizökkenthetetlen apuka lett belőlem erre az időre (és a mai nap további részére, egyébiránt).

Talán felmerül a kérdés, közelebb kerültünk-e a szokatlan helyzettől, de mivel eleve az apás Tamara maradt velem és az anyafüggő Borka ment Anettával, inkább csak jobban megéltük a már meglévő közelséget, szerintem nem hagyott mély nyomokat ez a nap. Azt azonban mindenképpen megmutatta, hogy a lányoknak nem annyira nehéz, hogy a jövőben emiatt tartózkodjunk a hasonló manőverektől, a felszín alatt biztos jót tesz az önképük alakulásának, s nem utolsó sorban nekünk, felnőtteknek is olyan szórakozás, amelyből egyébként fontosakat tanulhatunk a lányokról. Azaz – ha nem is tudjuk, mikor és hol –lesz folytatás, sőt talán rendszert is szülhetünk belőle.

• nincs hozzászólás

Immár kilenc órája (és még tizenhét óráig) vagyunk csonka család Tamival. Ane és Borka leléptek vidékre, így a család kétfelé szakadva teszteli, milyen az ikreknek egymás nélkül, a szülőknek pedig a hagyományos családmodellben lubickolva.

Jó. Eddig remek. Hazafelé az autóban (vendégségben jártunk Tamival) azon vettem észre magam, hogy a szokásos hátulról áradó, értelmezhetetlen zsongás helyett, amire általában igyekszem legalább hümmögni valamit, most kérdéseket és a saját válaszaimat hallgatom. Értjük egymás szavát. Ez máskor nem csak azért nem megy, mert zajosak a lányok, hanem mert együtt érthetetlenebbek is, vagy legalábbis olyan, mintha a szinkrontolmácsnak egyszerre kellene egy francia és egy orosz beszélőt fordítania magyarra.

Aztán: nem kell kényszeresen figyelni, hogy mindenki ugyanannyit kapjon, mosolyból, szóból és pofonból egyaránt. Igazán felszabadító. Nem kell kétfelé nézni, óvni sem, ami természetesebbé teszi az együttlétet. Az egymást gerjesztő indulatok, a versenypályán a másikat húzó futópáros feszültsége pedig azért nem hiányzik, mert Taminak is sokkal kevesebb energiája megy el a másik visszhangzására, a másikkal való csatákra, az ikerség feldolgozására – több marad a szavak formálására, a gondolatok kifejezésére.

Azt hiszem, az a különbség a két különböző korú gyerek és az ikerpár között, hogy míg a tesók két eltérő elvárásnak, különböző igényeknek való megfelelést követelnek, addig az ikrek két teljesen egyforma igényrendszerben akarnak egyedi, önálló törődést. Lásd vegyél fel, per nézd meg a matekházimat vagy vegyél fel, per vegyél fel.

Nem csak előnyök vannak: Tami a vendégségben sokkal visszahúzódóbb volt, egy órába telt, míg kinyílt kicsit és hozta a szokásos vigyori, kacér formáját. Addig többnyire a körülöttem serteperte és a rendszertelen időközönként felhangzó “menjünk haza” nyiffongás uralkodott. Kicsi ár a teljes békéért.

• 6 hozzászólás

Újító hétvégét indítottunk el: ma déltől holnap délutánig kettészaggatjuk az őrült kis csapatot. Borka és Ane elutaztak vidékre a rokonsághoz, míg mi Tamival itthon maradtunk. Persze nem fogunk itthon ülni, meglátogatunk majd barátokat és nagyszülőket, ahogy Anéék is körbenéznek, mi újság Veszprém megyében. Vasárnap ebéd után indulnak haza, szóval lesz benne külön alvás, külön fürdés, külön vacsora, külön mindenféle. Talán este még megbolondítjuk a dolgot egy videotelefonálással, hogy lássák egymást a lányok a képernyőn.

Miért? Mindenki nagyon kíváncsi mindenféle dolgokra. Például: hogyan tudsz figyelni a gyerekedre, ha csak egy van belőle, ha soha nem vág közbe senki más, ha nem kommunikálsz kényszeresen kétfelé és folyamatos súlyozással kiegyenlítve mindenféle részrehajlást? Ha nem kell magadat megosztanod, ha nem kell a jobb szemedet az egyiken, balt a másikon tartani, mint egy éhes kaméleonnak. Aztán: mit szólnak ők a dologhoz? Mennyire viseli meg vagy éppen szabadítja fel őket a másik hiánya, a versenyhelyzet állandó nyomásának szüneteltetése? Mennyivel viselkednek jobban attól, hogy nem kell rálicitálni a kollégára, nincs szükség folyamatos figyelemharcra, és civakodni, verekedni sincs kivel? Hogy megy majd az elalvás, az evés a másik nélkül? És vajon a játék, ha nincs ott a megszokott játszótárs?

Persze azt is nagyon szeretnénk kipróbálni, mennyivel kényelmesebb az élet, ha csak egyet kell öltöztetni, az utcán terelni, csípőre ültetve cipelni, boltban féken tartani, fegyelmezni és vigasztalni, utána rendet rakni, igényeit kielégíteni. Erről vannak sejtéseink: a laza, felszabadult kényelem maga, a léha sétafika, a korlátlan szabadság érzése. Simán elmennék így bevásárlóközpontba, étterembe, de akár egy kisebb külföldi kiruccanást is bevállalnék – ezek azok a tevékenységek, amikre hármasban vagy négyesben nem, vagy csak előzetes ökölbe-gyomorral szoktunk vállalkozni.

Az apuka külön öröme, hogy az alvásszünetekben újraélhet egy régről ismerős, ma már elveszett helyzetet, az egyedüllétét. Nem a magányt, azt nem kívánom vissza, de arra azért szoktam nosztalgiával emlékezni, amikor nem volt semmi dolgom és nem is szól senki hozzám, és szabadon dönthettem a következő óra eseményeiről, aztán fókuszálhattam arra az egyetlen dologra, amit éppen csináltam. Aprócska játék ez, de jól fog esni – annál nagyobb a várakozás a többi kérdést illetően.

Az eddig eltelt másfél óra mérlege: a délutáni alvásra időzített indulásnak köszönhetően Tami vidáman integetett a távozó családfélnek, majd ágyba bújt szinte magától és alszik azóta is, mint a bunda. Nem mintha tartottam volna az ellenkezőjétől, de állítólag egy gyerek csupa meglepetés és kiszámíthatatlanság.

Megmondom előre, mi lesz szerintem: vidámság, hiszti alig vagy semmi, sok-sok ölelkezés, szokatlan béke. Legközelebb pedig beszámolok, mekkorát tévedtem.

• nincs hozzászólás

Ez a tél minden várakozást fölülmúlt. Kétszer hiányoztak betegség miatt a lányok a bölcsiből. Egyszer a szokásos, köhögős vírus miatt, egyszer meg Borka bélfertőzést kapott egy harapás virslitől, amit azon nyomban, ahogy megéreztem a szagát, vágtam a kukába. Már későn. Két hóembert is építettünk, a második két hétig bírta az ablakunk alatt.

Itt Bora épp a hóember szemét eszi. Nem volt más barna dolog otthon, mint csokiparány. (Meg kaki - mondanák a lányok. Akinek a barátja a pisi. Együtt úsznak a csatornában, hihihi, kezdjük szokni a bölcsis humort.) Két napig nézegették, a harmadik nap Bora kivette, és befalta a kőkeményre fagyott hóemberszemet. Azt mondta, nagyooon finom volt. Hinnünk kell neki.

Ha valaki  huszonnyolc éves koromban azzal jön, hogy tíz év múlva szánkón húzom az ikerlányaimat a bölcsődébe nap mint nap, épp annyira nem hiszek neki, mintha azt mondja, hogy ugyanekkor hatkor fogok kelni, és kilencre már megfőzöm a vasárnapi ebédet. Én erre jót röhögök, lecsapom a szundit, és visszafekszem, hogy álmodjak valami szebb jövőt magamnak.

Azonnal sorolnám az én racionális ellenérveimet, hogy például soha nem láttam ikreket a családban, ami ha hihetünk a genetikában, elég komoly érvnek bizonyul. Másrészt hogy nem szándékozom bölcsibe adni leendő gyermekeimet, hiszen én szuperanya leszek, vagyis megadom a gyerekeimnek, ami jár a gyerekeimnek, azaz három anyaévet. (Na az pedig legbizarrabb álmaimban sem merült fel, hogy ez a három év ikreknél hat.) Harmadrészt érettségi óta soha, de soha nem keltem kilencnél előbb, sőt azt gondoltam, kilencnél előbb kizárólag a kukások meg a kutyások kelnek, így aztán szereztem egy diplomát meg egy macskát, és azt gondoltam, ezzel örökre biztosítottam magamnak a reggeli henyélést.

Aztán itt vagyok tíz év múlva, és kiderült, hogy nagyapám iker. (Elvesztette az ikertestvérét a születéskor, ezért nem volt benne a családi legendáriumban.) Aztán mégis kerestem bölcsődét a lányoknak, mert másfél év alatt halálosan kimerülten az ikerringatásban meg a szüleim gyászolásában, és már nem anyának, hanem szorongó kislánynak éreztem magamat. Így ők bölcsődébe, én terápiára mentem. Az egyensúly helyreállt. A bölcsődékről meg általában kiderült, hogy nem a sátántól való személyiségromboló intézmények. A koránkelésről pedig csak annyit, hogy nyugodtan kidobhatom a diplomámat meg a macskámat is, ha voltam annyira hülye, hogy messzemenő következtetéseket vontam le abból, hogy kétszer véletlenül kinéztem reggel hatkor az ablakon.

Végül két és fél év után Bora és Tamara is jól vették az akadályokat a bölcsődei takonypályán. Én is rendbe jöttem. És még síelni is voltunk. Többször szaunáztunk, mint pelenkáztunk, és úgy ettünk hétszer egymás után, hogy senkire nem kellett rászólni, hogy fejen állva nem lehet lenyelni a lekváros kalácsot, valamint több órát olvasással is eltöltöttünk. Ez már annyira szép, hogy hallani vélem a halk a hegedűszólamot a monológom alatt, pszt, mindjárt megszólalnak a fuvolák. Annyi balszerencse közt, oly sok szívás után - lép be andante a férfikar. Szerintem Vörösmarty is valami ilyesmire gondolhatott.

• 4 hozzászólás

A kakimizéria szüneteiben, amikor Taminak sincs éppen idegrohama semmi miatt, senki nem tépte ki a másik kezéből azt a labdát, amiből hever ott még négy másolat, és senki nem követeli a cumiját egy mellőzött kertkapu hanghordozásával, akkor sokat nevet a család és nagy a szerelem. A lányok birkóznak, ölelkeznek, táncolnak egymással, közben rötyögnek, kacagnak és kéjeseket sikkantanak. Ezeknek a pillanatoknak köszönhetjük az életünket - mondjuk ők is.

• nincs hozzászólás

Eltelt újabb öt nap, a nyaralás félpályához érkezett. A folytatás nem annyira idilli, mint a kezdet, mert talán a hőségtől, talán a légkondi gyártotta meghűléstől, de nyűgösebbek a lányok. Akármilyen remekül is beszélnek, azt még nem tudják elmondani, mi a bajuk, amikor éppen az éhség, szomjúság, álmosság vagy egy viszkető szúnyogcsípés kínozza valamelyiket. Az ok szabatos ismertetése helyett ilyenkor egy ideig megdöbbentő hűséggel utánozzák a sufniajtó nyikorgását, majd heves akaratnyilvánításba csapnak át, igazi tárgy nélkül. Egyik reggel, miután Tami már legalább egy órája nem tudta feldolgozni, hogy hajnali ötkor felverte őket két nyivákoló ikerlány, durcásan a karomba kéredzkedett. Csöndesen szipogva nézegette a világot, szó nélkül görbítette a szájszéleit lefelé, aztán jelentős hangsúllyal belekiáltott a vállgödrömbe: nem! Csak ezt az egy szót, és hallgatott tovább. Jól kitiltakozta magát.

Sok látogatónk volt a héten, akik egyetértettek, legyenek bár anyukák vagy szinglik, hogy a lányaink rémítően aktívak, az élet velük pedig minden bizonnyal kalandsport és türelempróba. Nem tiltakoztunk a megállapítás ellen, inkább a felhőkbe szúrt állal, büszkén tekintettünk a jövőbe, ami könnyebb lesz, ennél mi sem bizonyosabb. Ugyanakkor, ha mindez panasznak hangzana, félreérthetően krónikál a krónikás. Továbbra is nagyon élvezzük a két kis Sinead O’Connor-hasonmás gézenguzulását, egyre gyakoribb párbeszédeiket, az összebújásokat, de főként azt, hogy a környezetnek (és persze az immár tíz hónapnyi bölcsis kiképzésnek) köszönhetően egyre több időt képesek kettesben, önálló játékkal tölteni. A kertet belakták és kigyakorolták, már nem esnek el minden fűcsomóban, így bátran hagyjuk őket eltünedezni a zegzugokban. Egyedül csúszdáznak, gyűjtenek katicabogarat és keresik a sünöket meg a mókusokat. Percenként összevesznek, de a sivítás néhány méter távolságból, a ház túlfeléről már egyáltalán nem is annyira fülsértő. Szemlátomást kinőtték az ön- és közveszélyes életszakaszukat, a következőre reményeink szerint tizenöt évet várhatunk.

A napjainknak kialakult a ritmusa, mert a ritmus itt is életszükséglet. Hajnalban, nyikorogva kelünk és morcosan kávézunk, aztán nyitásra elkóborlunk a dunaparti vegyesboltba. Az ott vásárolt pogácsával leülnénk a partra, ha nem lennének annyira aktívak, de így morzsafelhőt szórva magunk körül kavicsokat dobálunk a vízbe, mint két kis forgószéltölcsér. Összeveszünk, kibékülünk, hazamegyünk, reggelizünk. A hajnali kelés miatt tízre összeesnek, alszanak egy órát, ahol éppen éri őket az álom, aztán ebédig kerti mulatság.

Délben ebédet hozunk a vendéglőből, alaposan szétszórjuk a teraszon, illetve adunk belőle a szomszéd kutyának is, de enni nem sokat sikerül, mert ahhoz egyhelyben kellene ülni, ami lehetetlen, amint az köztudott. Délután becsúszik még egy alvás, utána lemegyünk a tóra, ahol a lányok félelem nélkül rontanak a lassan mélyülő mederbe. Olykor elmerülnek és tágra nyílt békaszemekkel bámulnak ki a víz alól, tekintetükben ilyenkor egyre több a huncutság és egyre kevesebb a pánik. Nem azonnal segítünk, dolgozzanak meg az életben maradásért, amúgy is szeretik a kalandokat. Utána eszünk hekket vagy kukoricát a büfében, a kicsik ilyenkor fejbeverik magunkat a lengőteke súlyos fagolyójával, esetleg odapisilnek a betonplaccra a büfésnéni teljes egyetértése mellett, majd visszamegyünk homokozni meg fürdeni és már jöhetünk is haza ágyba szédülni. Tami azonnal a falnak fordul, Bora ellenben még húsz percet beszél magában, a plüsspajtásaihoz: ő így dolgozza fel a nap élményeit. Amig ő cérnahangon csicsereg, mi összekapjuk a kertet, aztán lerogyunk a teraszon és rezgő pillákkal még iszunk valamit, ütlegeljük a szúnyogokat, és általában is olyanok vagyunk, mint a VAPE rovarriasztó cég tesztcsaládja, amint egyszerre az összes terméket kenjük, égetjük, füstöljük és tartjuk áram alatt. De hiába.

Az első hét tanulsága így szól: hiába veszítjük el naponta többször is a türelmünket, hiába csattoganak a szégyenletes taslik, és hiába van tartós izomlázunk és estére mogyorónyi lelkünk, négyen lenni egy ismerős kertben mégis piszok jó. Hozzálassultunk a gyerekek pörgős, ám egyszerű érdeklődéséhez, s ahogy az evezőtúrán vagy futópályán bele lehet kattanni a végtelen monotóniába, úgy a kicsik körkörös ismétlései is elringatnak, megnyugtatnak és végülis nevetésre ingerelnek. Ebben a katatón vigyorban pedig a nagyító üvegén át lehet bámulni azt, ahogy robotpókként szaladgálva feldolgozzák a világot, apránként elnyelik és visszatükrözik, és napszakról napszakra okosodnak. Azt hihetnénk, unalmas, pedig inkább egy folyamatos, büszke és boldog idegrohamként írhatnánk le. Ha írnánk.

• 3 hozzászólás

Előtte annyit olvastunk, hogy a terhes asszony óvakodjék a macskaszartól a toxoplazmózis miatt, ugyanakkor a háziállattal együtt cseperedő baba kevésbé hajlamos az allergiára. Voltak bennünk kétségek, vajon nem bántja-e a macska a bébit, felüti-e a fejét a féltékenység vagy kölcsönös gyűlölködés, belepisil-e bosszúból a cica a kiságyakba. Ezért első kérdéseink között szerepelt, amikor leültünk a jövendő gyerekorvossal beszélgetni a kórházban, hogy szerinte mi legyen a macskával?

Miután az ifjú hölgy biztosított róla, hogy macskamán, neki is van, sőt az első gyereke elején is volt, leszögezte, hogy mi viszont meg kell szabaduljunk a miénktől. Ráfekszik a csecsemőre és jól meg is fujtja, meg az a sok szőr, szóval ne kockáztassunk. Különben sem lesz háziállatra fordítható szeretetünk, az övé is elpusztult bánatában, mire a gyerek egyéves lett.

Ez nagy pofon volt. Nem lehet csak úgy kirúgni egy családtagot az új miatt. Az idősebb testvért is megtartják többnyire, ha jön a következő, pedig az még annyira sem praktikus, mint egy hallgatag, lusta kandúr. Hosszú tétovázás után szembeszegültünk a doktori verdikttel, Mati maradt. (Később inkább a doktornő ment a levesbe, másban is túl konzervatív volt, de ez nem tartozik ide szorosan.) Matinak egyetlen szigorú korlátot szabtunk: nem mehet be a gyerekszobába, ha mi nem vagyunk ott. Az egy év szigor alatt talán egyszer találtunk rá az egyik kiságyban henteregve, amikor persze gyerek nem volt benne. Mati megértette a tiltást, de nem is volt különösebben kíváncsi az új jövevényekre. Arisztokratikus szplínnel bámulta őket a szekrény tetejéről, de többnyire ebbe is belealudt.

Anéban az első évben tényleg nem maradt energia, sem szív, amit a macskára fordíthatott volna. Ez idő alatt lett Matiból az én cicám. Valakinek muszáj volt szeretni őt, és én ringattam kevesebb babát. A macska némileg búskomor lett, de nem eléggé ahhoz, hogy komolyan aggódjunk érte. Úgy véltük, ha mi túléljük, neki gyerekjáték lesz.

A lányok eleinte nem látták a cicát. Átnéztek rajta, nem követték a tekintetükkel, nem kapták fel a fejüket, ha nyávogott. Nem különbözött a kanapétól vagy az olvasólámpától. Mati önérzetesen visszaközömbösködött, látványosan unta őket. Aztán a gyerekek elkezdtek látni, majd helyet változtatni, és ezzel új alapokra helyeződött a kapcsolat. Észrevétlen lassúsággal, de belopóztak egymás világképébe. A macska menekült a csapkodó kölkök elől, de éppen csak annyira, hogy a hatókörükön kívül maradjon. A lányok első szavainak egyike a cica lett, és a cica jelét tanulták meg legelőször. Ha nyűgösen ébredtek, Mati látványa megnyugtatta őket, amikor hazaértünk a sétáinkból, sikongva köszöntötték. Mati egy időben elvárta, hogy az esti etetési szertartásnál jelen lehessen. Amikor leoltottuk a villanyokat és kezünkbe kaptunk egy-egy gyereket és egy-egy cumisüveget, ő besomfordált a szobába és lefeküdt elénk a szőnyegre, mintha csak véletlenül járna arra. Sokszor elbújt a kiságyak alá. Egy idő után ettől már nem kaptam hisztirohamot: egy szelet sajttal vagy parizerrel kicsábítottam, de csak azért, hogy ne az ajtót kaparva jelezze, ha elunta odabent a lányok szuszogását.

Másfél év ismerkedés után rokonok lettek. Mati hagyja magát megsimogatni, cserébe a lányok olykor már hajlandók nem visszafelé sodorni a szőrét. Olykor odarohannak hozzá, és nagy puszit nyomnak az oldalára. Néha odamegy valamelyikhez, és a lábához dörgölőzik. Soha nem kaptak el egymástól semmilyen betegséget, soha nem okoztak egymásnak komolyabb sérülést. (Párszor Mati meglegyintette valamelyiket, de mindig neki volt igaza, és nagyon finoman bánt velük.) Mati elfoglalta a báty pozícióját.

Ami még érdekes, hogy ezen idő alatt nemcsak mi komolyodtunk meg, hanem a macska is. Talán hülyén hangzik, de rá is átszállt valami a felelősségből és az átrendeződött súlyponti viszonyrendszerből. Ma már neki is más fontos. Kicsit megfontoltabb macska lett, és megtanult illeszkedni ebbe a hangos, zaklatott családba. Persze lehet, hogy csak az este tizenegykor automatikusan megnyíló etető varázsolta felnőtt macskává. Mindegy, mi sokszor emlegetjük, mennyire jó, hogy nem hagytuk kiutálni a nagyobbik gyereket, mert kevesebb lenne nélküle a család.

• 4 hozzászólás

Nem. Jó gyerekek voltunk, sokat szívtunk, sokat tanultunk, megérdemlünk egy cuki következő évet, szóval nem utasíthat minket évismétlésre, drága diriúr. Meglepően sok katasztrófa vágott bele a családba, ezzel mára úgy-ahogy kezdtünk valamit, szóval kösz, egyelőre ennyi elég lesz, teher alatt nagyot nőtt a két kis pálma. Pálmáknak tulajdonképpen, ha az átlagot vesszük, ekkora terheket nem is szokás kiszabni egy ekkora évre. Műtétek, halálok, bosszúságok, léleklékek, most mit büszkélkedjek, na? Sűrű év volt.

A két még kisebb pálmácska viszont csak előre dolgozott, jelentősen gyarapodott – megtanultak ülni, mászni, felállni, repülni (repülővel), járni, sőt szaladni, úszni karúszóval, élvezni a bölcsődét és nemcsak beszélni kicsit, de jelelni is. Ők mindenképpen kitüntetéssel végzik ezt az évet, ugye, diriúr? Tényleg nagyon igyekeztek, semmi durvával nem rémítettek, az elvárhatót jóval túlugrották, sőt sok mindent tanítottak nekünk is. Nekik plecsni jár, ezen ne legyen vita.

Nekünk? Nem azért mondom, drága diriúr, ne tűnjek már szerénytelennek, de valami kis ajándékutalvány vagy négyökrös lóhereszobor füstüvegből simán dukálna, szerintem. Sokat tanultunk, nagyon sokat. Én például még soha nem tanultam ennyit egy év alatt sem a világról, se magamról.

A gyerek azért jó, mert mindazt, ami a bőrömön túl van (sőt, azt is, ami azon belül lötyög), újra meg kell értenem, újra értelmeznem és újra sorba-rendbe válogatnom. A megszokott magyarázatok és csikorgás nélkül egymásba illeszkedő rutinok egyszerre félkész állványzatnak látszanak az új nézőpontból, ha felteszem a kérdést: hogy mondom ezt majd el Borának és Taminak, hogy megértsék? Miért teszem így vagy úgy, mi az oka, oka van-e tényleg, van-e rá okom, van-e rá jogom, vagy erőm? Újra meg kell tanulnom a világot, hogy tovább tudjam adni, de ezúttal vén fejjel, sok tapasztalattal, élvezve az újrafelfedezés minden percét. Mindazt, amit két éve még automatikusan, ösztönösen tettem vagy nem, most előbb (vagy utána) meggondolom, felmérem, és megváltoztatom vagy úgy hagyom, ha még a tudatos szintre emelés után is megfelel.

Két törvényt írhatok le ennyi gyerekidő után. Az első úgy szól, hogy eddig nem tudtad, mi az érzelem. Sosem kaptál senkitől ennyire pőre és sodró szerelmet, elégedetlenséget, tiszta dühöt, egyenes vágyat és szoros ölelést. Összetettebbet, mélyebb tűzzel égőt, rejtélyesebbet és ravaszabbat minden bizonnyal, de teljesebbet soha.

A másik törvény pedig ez: akinek agya van és korábban használta is valamire, az első két évnyi gyerekezést csak túlélni tudja. Na jó, a gyerekezésről nem tudom, így van-e, de az ikrezéssel ez a helyzet. Lélekölő, elmeszikkasztó, minden türelmet hamar elfogyasztó munka ez, ne tiltakozz, nem ciki kimondani. A gyerek dolga ezidő alatt az alapok megtanulása. Mozgás, az első ötven szó, az első néhány ledöntött korlát. A tanulásának módja pedig az ismétlés, vég nélkül. Ugyanazt a néhány mozdulatot, ötven szót és néhány bosszantó csínyt, vég nélkül. Nem hinnéd, mennyire monoton reggel hattól este nyolcig ebben a minimálvilágban élned hatszáz napon át. Mint egy tengeralattjáró-küldetés csupa néma matrózzal a fedélzeten. Vagy inkább olyan, mintha végignéznéd egy nyírfa első két évének minden percét. Minden nap hajt egy új ágat, vastagszik a kéreg, változik az erezet, mindig történik valami, de a felnőtt emberagy számára szinte kivárhatatlan sebességgel.

Ezt tanultuk, diriúr. Mit tanultuk, gyakoroltuk! És túléltük. Nem szaladt el senki, nem törött derékba semmi, sőt sokat, de igazán sokat nevettünk közben. És ami legalább ilyen fontos, a lányok is rengeteget nevettek, talán ez a lényeg. Sokat sírtak is, de az év utolsó harmadában már a nevetésből volt több.

Jövőre azt vállalnánk, drága diriúr, hogy ez marad a trend. Egyre több nevetés, egyre kevesebb sírás.

Átengedne ezzel az új évbe, drága diriúr?

• 6 hozzászólás

Úgy döntöttünk, alig több, mint 16 hónapos gyermekeinket beadjuk a közösbe. Beiratkoznak a többi ember közé, felreped üvegbúrájuk, kilépnek a tökéletes védettség és a totális szülői fennhatóság és felelősség alól – mennek a bölcsibe. Az elhatározás nem hirtelen született, nem tegnap döntöttünk így, nem bírva tovább az elszenvedett cukiságok fojtogató özönét. Heteken át fontolgattunk, elemeztünk, helyzetgyakoroltunk, majd Ane nekiállt alkalmas helyszínt keresni. De nem erről akarok beszélni, az alkalmas helyszín, ha van ilyen egyáltalán, külön beszámoló témája lesz, éppen csak azért ma kerül elő a téma, mert ma voltak először beszokni.

Szentségtörés? Hiba? Szívtelenség? Lustaság? Szerintem nem.

Azt hiszem, korábban már vázoltam azt a tapasztalatból kiterjesztett becslésemet, hogy a kisgyermekes szülő egy napjában van körülbelül egy óra letaglózó öröm és szívfacsaróan gyönyörű pillanat, tizenegy óra minden büszkeséget és önérzetet letörő agresszív pszichotréning, a többi báva horkolás. A statisztika felől nézve a gyerektenyésztés eléggé felkavarja az átlag szülő életét. Szokatlanul alávetett pozícióba helyezi, drámai változásokat hoz a mindennapi örömök körében és persze az értékkészletet is jócskán átalakítja. Ikrekkel ugyanez nem kettes szorzót kap, hanem egy teljeskörű kiterjesztést, kibúvó nélküli százszázalékos lefedettséget, átváltozás helyett újraszületést. Képzeljünk el egy klasszikus úr-és-szolga viszonyt: az úr nem gonosz, legfeljebb szeszélyei vannak, a szolga pedig tanulékony és alkalmazkodó. A viszony hamar kiszámíthatóvá válik, a rigolyák kezelésére módszerek születnek, a szokásokhoz napi ritmus társul, a szolga nemsokára mintha gondolatolvasó lenne, úgy megy elébe ura elvárásainak. Megtanulja kiszolgálni Őt, s ezzel egyfajta együttműködés, egyensúlyi állapot jön létre. Most képzeljük el, hogy a szolgának két ura van, akik nincsenek tekintettel egymásra – az egyik parancsol, de a másik is, a tennivalók átfedésbe kerülnek, az egyik elégedettsége a másik kiszolgálatlanságához vezet és így tovább. Akárhogy szolgál a cseléd, mindig elégedetlenséget kap vissza a megbízóitól végső átlageredményként. Ami az egyiknek jó, az a másiknak néha rossz vagy legalábbis nem megoldás. A helyzet folyamatos feszültséget tartalmaz.

Olvastam valahol egy efféle idézetet: “Mit érdemel az a civilizáció, amelynek tagjait idegesítik saját utódai?” Szellemesnek tűnik, holott ostobaság. Ez a civilizáció olyan életformát, értékrendet alakított ki, amiben egy csecsemő érkezése sokkal nagyobb zavart okoz, mint száz évvel ezelőtt egy tanyán. Annak a felnőttnek, aki élete központi részévé tette a testmozgást, az olvasást, az eszmecserét, durva váltás mindezek hirtelen hosszú időre való megvonása. Abban a társadalomban, ahol az alávetettség, az egyenlőtlenség, az igazságtalanság ellen transzparensek és parlamenti határozatok születnek, ahol alapérték a szabadság és a tolerancia, nehéz belehajtani fejünket a gyerekezés szoros jármába. Egy vidéki parasztasszony száz éve (de egy erdélyi parasztasszony még mostanság is) magára kötötte a csecsemőjét, úgy ment a földekre, otthon átadta a kicsit az ugyanott élő anyjának vagy húgának, trécselt a szomszédsággal, énekelt egy jót guzsalyozás közben és amúgy is a tyúkokkal meg a nappal kelt – nem váltott életformát a csecsemő érkezésekor. Egy városi munkás asszonykája nem szavazhatott, sem az ország dolgairól, sem az ura nadrágjáról, mert kaphatott egyet, az alávetettség (és az azon belüli kiteljesedés képessége) megszokott állapot volt. Ezekhez képest ma, amikor központi szerepet kap a szabadság és az önmegvalósítás, sokkal nagyobb a váltás, sokkal kontrasztosabb a két élet, amit egy (vagy több) véres visításcsomó érkezése választ el.

Egy csecsemő az értelmiségi életében nagy próbatétel, hát még kettő! Elveszik az életed eddigi értelmét, hogy helyette újat adjanak, de ez az új egyelőre kizárja a régit és sokkal monotonabb, kizárólagosabb és korlátozóbb, mint a régi volt. Ad ugyan egy csomó új élményt, intellektuálisat és érzelmit egyaránt, s helyére teszi az értékrended lebegő részeit is, tehát nem negatív a változás, ezért is használtam a szívás helyett a próbatétel kifejezést. De, mellőzve a sok sallangot: picsanehéz.

Mindezeket átgondolva, sőt átélve döntöttünk úgy, hogy az egész családnak jót fog tenni, ha Ane kap minden nap három-négy óra önmagára (vagy rám, vagy a környezetünkre) fordítható időt. Egy szeletet a régi életéből, egy esélyt a régi értékeknek. A gyerekek délelőtt közösséget tanulnak, hogy délután még több és energikusabb anyai fejlesztést kapjanak. A felnőtt délelőtt gyakorolja a XXI. században kiérdemelt életét, hogy ne érezze magát egy űrállomáson, ahol minden pillanat az űrről szól, így délután már ő lesz a legjobb űrhajós.

A döntést akkor hoztuk, amikor mindketten éppen erőnk legvégén jártunk. Azóta sokkal jobb a helyzet, újra két duzzadó izmú babakrobata áll a porondon, de most már nem másítjuk meg a terveinket. Látni véljük az elgondolás hátulütőit is, de egyelőre hiszünk benne.

• 12 hozzászólás