Az ember hajlamos azt hinni, hogy a tavalyi tél csak egy kivételes pechszéria lehetett, amikor hosszú hónapok felsőlégúti csavargásai után derült ki, hogy gyulladás van az arcüregében, és hajlamos azt is gondolni, hogy azok az apró reccsenések az arcüregben, amik az említett barlangok felszúrásával jártak, múló hangemlékek csupán, és arra pedig legfreudibb álmaiban sem gondol, hogy mindez az ő keresztje, amit majd cipelhet hosszan. Pedig de. Éjszaka a fél fejem őrült lüktetésbe kezdett, az arcom feszített, az orromban felpattanó gejzírek hangja visszhangzott, a fejem nem pulzáló felével pedig nem volt nehéz kitalálnom, hogy ez megint arcüreggyulladás, és gyengébb idegzetűek itt álljanak meg, de tényleg arról ábrándoztam egész hajnalban, hogy mennyire jó lesz holnap, amikor azzal a hosszú tűvel felszúrják, mert legalább ez a lüktető nyomás megszűnik. Persze reggel már kevésbé volt ábrándos a tekintetem, mert ma van az a holnap. Délutánra elő is jegyeztettem magam a világ egyik leggusztustalanabb beavatkozására.

• 5 hozzászólás

Én tényleg végtelenül nagyon-nagyon együttérzek a lázas gyerekeimmel, és mindent megadok nekik, ami a gyógyulásukhoz szükséges mind érzelmileg, mind gyógyszerileg, de olyan feszültségeket képesek ilyenkor generálni bennem, hogy ha az ajtóban állna az esti fektetés után egy teljesen ismeretlen antipatikus kétéves, hát lekevernék neki egy bazi nagy pofont csak úgy váratlanul, és sziszegve hozzátenném, “ami sok, az sok, édes fiam!”

A lányok elkaptak valami lázas szájfertőzéses vírust, amitől visszahullottak a kizárólag anyánk nyakán tudjuk visítva átvészelni a napot állapotba. Mindketten. Ha épp nem a láz és levertség miatt visítanak, akkor azon versenyeznek, hogy ki legyen a fejem tetején, a nyakamban, a mellemen, a hasamban, a lábam között, a hónaljamban, a fülcimpámba csimpaszkodva. Mindig nehéz, ha egy gyerek beteg, de ha kettő, akkor az őrjítő. Azon gondolkodtam, hogy de kár, hogy már egyáltalán nem iszom, vagy hogy nincs este kilenckor spinning edzés, vagy nincs itt az a dublőrgyerek, akin levezethetném a feszültséget, vagy nem meditálok, jógázom, harekrisnázom, trashmetálrajongok, vagy hogy túl jól nevelt vagyok ahhoz, hogy kiálljak az ablakba, és az ötödiken lakó őrült nő mintájára beleordítsak a lakótelep csendjébe.

Csak egy incifinci példával illusztrálom a felfokozottsági szintet. Tamara ma fürdésnél azt mondta, hogy nem akar fogat mosni. Mondtam, neki, hogy “rendben, tudom, hogy fáj a szád, nem kell fogat mosni, majd mosunk, ha elmúlt a betegség.” Erre azt válaszolta sírva, hogy nem akar fogat mosni. Mondtam, neki, hogy “rendben, tudom, hogy fáj a szád, nem kell fogat mosni, majd mosunk, ha elmúlt a betegség.” Ekkor hangosan visítani kezdett, hogy nem akar fogat mosni. Mondtam, neki, hogy “rendben, tudom, hogy fáj a szád, nem kell fogat mosni, majd mosunk, ha elmúlt a betegség.” Ekkor még megismételtük ezt a párbeszédet ötször, majd Tamara az ismert mondatot mantrázta ötvenszer nekem, később huszonötször az apjának. Próbálkoztam a “fogkefe elmegy aludni” és hasonló megoldásokkal. Tami pedig, mint egy beakadt lemez vagy egy rövidtávú memóriazavarban szenvedő kiskorú, csak ismételgette a fogkefeellenes kinyilatkoztatását változó intenzitású sírással és hörgéssel kísérve. Miután kijöttünk a fürdőből, a lemezen a tű a nem akarok kúpot mantrára ugrott, később a pizsamámból miért lóg ki a lábam a két patent között váltott ki belőle kisebb idegrohamot, és végül lefekvéskor az a vágy, hogy legyen az ágyban a kisbalázskönyv (József Attila: Altató -  a legszebb kiadás, amit valaha láttam), meg ne is, és ha már ott van, akkor legyen felállítva és odatámasztva a rácsnak, de ne essen a fejére, ha megmozdul, de nehogy kivegyem, mert akkor visítani fog. És ez csak az utolsó tíz perce volt a napnak.

Remélem, holnap születésnapra ébredve elmúlnak a betegségek, és elmehet a dublőrgyerek a szobabajtóból.

• 9 hozzászólás

Beteg lett. Persze hogy beteg lett. Lázas volt, és egész nap azt mondogatta rekedtes hangján, “anyám”. Mostanában az anya szónak minden változatát kipróbálják: anyu, anyuka, anyukám. Mára az egész napos sopánkodáshoz épp az “anyám” jutott. Tamara mindeközben egész nap virult, énekelt, táncolt, műsorokat adott, és nagyon szórakoztató volt. Délután jött a nagyi, és megkérdeztem Tamitól, hogy ki akar-e menni a nagyival kettesben homokozni, és az én édesgyönyörű gyermekem, aki tényleg majd kicsattant az energiától, ezt válaszolta: “otthonmajadom Bojával”. És ezt ő nagyon komolyan így is gondolja. Hogy jobb neki otthon Borával. Pedig egész nap azt kellett néznie, ahogy Bora a kezemben piheg, sírdogál, anyámozik, egy percre se lehet letenni, és mégis.

• 2 hozzászólás

Vagy én vagyok bénaanya, vagy a gyereknek váltóláza van. Esküszöm, hogy éjszaka, amikor bementem Borihoz, hogy ne szólongassa tovább Tamarát, forró volt a homloka. Kihoztam a szobájából, nurofenizáltam, orrszívóztam, megitattam, simogattam, Feri még Pannikát is (Boribon) olvasott neki, aztán bevetettük az eddig még le nem leplezett és bombabiztos altatómódszerünket, melynek lényege a következő. A gyereket magunk közé tesszük aludni, lekapcsoljuk a villanyokat, és alvást mímelünk. És most jön a váratlan fordulat. Tíz perc múlva a gyerek garantáltan könyörögni fog, hogy vigyük vissza a saját ágyába. A köztünk töltött tíz perc azzal telik, hogy rémülten pislog bele az éjszakába, a lábait dugdossa hol az én lábaim közé, hol Feri hónaaljába, felül, keresi a másikat, visszafekszik, forgolódik, hozzámbújik, majd nagy lendülettel átveti magát az apjához. Közben úgy jár a szájában a cumi, mint a nyúl orra, amikor róka közeleg. Egy idő után aztán elege lesz a mindegyerekálma együttalvásból, és rimánkodva kéri, hogy vigyük vissza a saját ágyába. Nem kell kétszer mondania, már viszem is, és miután többször is megnézi, hogy az ikertestvére ott van-e, nagy megkönnyebbülésel azonnal álomba szenderül. Remélem, nem azért nem tudnak közöttünk aludni, mert annyira ritkák az ilyen együttalvós esetek, hogy felgyorsul a szívverésük, és boldog izgatottságukban pont az nem megy, amiért a dolog létrejött. Akárcsak Amelie, aki semmi másra nem vágyott gyermekkorában, csak egy kis ölelésre, de orvos édesapja kizárólag a szokásos, havi vizsgálatokkor ért hozzá (1.22-nél). Ezen alkamakkor Amelie “a szokatlan gyöngédségtől felkavarva nem tudja viszafogni erős szívdobogását, ennél fogva az apa szívrendellenességet állapít meg nála, és emiatt nem járhat iskolába.” Persze lehet, hogy van ennél racionálisabb magyarázat is, például hogy így szoktattuk őket, meg hogy szeretik azt, ahogy szoktattuk őket, és hogy jobb nekik egymás közelében aludni, mint az anyjukkal vagy az apjukkal.

De hogy visszatérjek a kezdetekhez, amikor is a gyermek homloka forró volt, el kell még mondanom, hogy nemcsak szerintem volt az, de az apja szerint is, és a referenciaszemélyhez (mindig a másik) viszonyítva is. Ezért ma reggel fel sem merült a bölcsi. Nyolc felé gyorsan elrohantam velük a boltba, hogy mielőtt belázasodik Bora, vegyek valami ebédre valót. Szerencsére mire hazaértünk, még nem volt lázas. Aztán gyurmáztunk egy nagyot az új készletünkkel, és még mindig nem volt lázas, aztán teregettünk az erkélyen két normál hőmérsékletű gyerekkel, később még mindenféléket csináltunk, de csak nem mutatta jelét a betegségnek a kis beteg. Sőt, hozta a Kattintókönyvet (amit apa írt), s a hátoldalon lévő fotóra mutatva közölte, hogy “itt apa képe látszik“. Ez megdöbbentett, mert bár a tükörképükről is azt mondják, “az ott én vagyok“, nem tudtam, hogy verbális szinten is meg tudják különböztetni a valóságot és annak leképezését. Ez itt nem apa, csupán apa képe. Végül a mi kis Magritte-ünk egyáltalán nem lázasodott be, dacára annak, hogy homokozni is voltunk meg fagyizni. Este egy gyenge hőemelkedéssel azért előrukkolt, de az igazi meglepetést Bóbita utánra tartogatta. Ekkor kihányta a vacsoráját. Azért mégiscsak gyanús ez a gyerek.

• 4 hozzászólás

Szilveszter óta őrizgetem ezt a palack félszáraz rozépezsgőt, de manapság már nem iszom meg egymagam egy teljes üveggel, Ane újabban semmi alkoholban nem segít, a visszadugózáshoz pedig vasmarok és gumibalta kellene, szóval várta csak a sorát szegény. Ma este azonban legyintettem és kicsavartam a nyakát. A lányok visszaesni készülnek.

Legutóbbi betegségük óta, ami éppen egy tüdőgyulladásba kombinált hörgőgyula volt, immár két teljes hete járnak a bölcsibe, ahol pedig ezen a héten csapatos elhullás miatti csoportösszevonások voltak. Két komplett hét! Ma viszont Tami már többnyire zokogott a délutáni alvás helyett, itthon pedig mindketten meganyűgösek voltak – ez az az állapot, amikor a “Melyik kedvenc krémedet szeretnéd a fejedre vagy anya új ruhájára kenni?” kérdésre is csak egy fejhangon kipréselt könnyáztatta “Neeeeem!” a válasz. Anya vegyen ölbe, de csak engem, de a másik is legyen itt, de ne ilyen közel, de anya tegyen már leeeeee! És mindehhez a siratóasszony-kórus, a csapatos jajongás, ami amúgy is jellemzi az itthoni közállapotokat, de ilyenkor az a felvonás lép életbe, amikor a gyászolásban meg-megfáradó vénasszonyok megtudják, hogy még az a Gyurcsányi is lemondott. A jajszó újult erővel az égre tör és nyomán leszakad a vihar.
A hiszticsúcsot hőemelkedés is kísérte, szóval ebből gyér tapasztalataink szerint valami vírusos családirtás lesz újból. Ane azt sóhajtotta, bárcsak legalább mi ne lennénk betegek, és rábeszélés nélkül bevette velem az ezres cévitamint, én pedig legyintve pezsgőt bontottam, hiszen könnyen meglehet, hogy holnaptól megint hetekig nem érzek majd ízeket. Két hét, és még tavasz is van, és pezsgő. Nem panaszkodhatunk.

• 1 hozzászólás

Anya múlt héten háromszor felszúratta az arcüregét, hogy kiűzzesse belőle a kígyókat és békákat, amelyek november óta szörcsögtek és kuruttyoltak a fejében. Az arcüregöblítés rémesen undorító dolog, a mégolyha jóképű gégeszem szerint már nem is csinálják, mert annnnnyiiiira jó antibiotikumok vannak (csokis-epres, tartüffel töltött, tojáslikőrös), hogy nincs szükség szurkálásra, kivéve a renitenseknél, akik antibiotikum-ellenálló békákat növesztenek az arcukban. Nem ez lesz a kedvenc doktoros játékom, viszont tényleg segített, fél kiló kígyóval kevesebbet kell cipelnem, és ez már magában is öröm. Nem is szólva a hét hőse érdemrendről, amelyet a Szent Imre gégészetén adományoztak nekem a harmadik beavatkozás után. Az egésszel egyébként az a legnagyobb baj, hogy az ember mindent lát, ami a bemegy meg ami kijön, még akkor is, ha olyan nyúl, mint én, és becsukja a szemét. Ha a térdembe döfnének méteres tűket, és onnan szippantanának ki ezt meg azt, talán jobban viselném, de amikor az orromon keresztül határozottan az agyam irányába döfködnek, reccsenő hangok kíséretében, akkor nehéz elhinni, hogy nem lesz semmi baj, még ha a mégolyha jóképű gégészem határozottan az ellenkezőjét is állítja. Soha nem hittem az orvosoknak, amikor azt mondták, nem fog fájni! Nos, ennyit anyáról, aki gyógyul, és csak rémálmaiban jön elő, hogy az embernek van arcürege. És hogy ő egy ember.

• 3 hozzászólás

Már nem beteg olyan nagyon egyébként, de azért holnap még harmadszorra is arcon tűzik. Hétvégén viszont még nagyon odavolt, képesnek tűnt úgy is aludni, hogy olykor felszaladt a fejére egy-egy gyermek, nomeg sikongattak és karattyoltak és döngve koppantak egymáson és a bútorok élein a nappaliban, ami sajnos a mi hálónkként is szolgál. Nem jó nálunk betegnek lenni, mert nincs hová bújni: legfeljebb a gyerekszobába tudunk elsomfordálni olykor, hiszen oda úgysem mennek be játszani. A rácsos ágyban viszont kényelmetlen az influenza, így marad a központi nappali és a magasra tekert ingerküszöb, ha napközbeni ágynyugalomra van szükségünk.Már csak ezért is érdemes a gyógyulás útjára lépni: iszonyú fárasztó lábadozni két gyerek segítségével.

• 5 hozzászólás

Fáradtak vagyunk. Ez a hét a különböző fejüregekről, antibiotikumokról, orvosokról és köhögésről szólt, nomeg a lányok visszaesésétől való félelem állandósulásáról. A bölcsibe való visszatérés előtti napon már elkezdtek köhögni és orrot folyatni, éjjel kicsit rosszabbul aludni, amúgy virgoncan száguldozni a lakásban. Mi erre szomorúszmájli-tekintettel vettük is elő az orrszívót, köhögéscsillapító szirupokat és házipáleszt a nyűgös gyerekek tolerálásához, de – tessék lekopogni! – eddig nem fejlődött kijjebb az állapotuk. Ez mérhetetlen szerencse, mert párszor félnap pihenő nélkül már nem ment volna tovább, csak úgy repkedtek volna ki a lánygyerekek az ablakon. Nem mintha nem lennének világbajnok kedvben, de még a szupercukiktól sem viselhető el, amikor egész délelőtt a kialvatlan, ám dugult orrú arcüregen szökdécselnek. Egész biztos azért nem gyógyulunk a kellő ütemben, mert nem tudunk lefeküdni egy teljes napra. A lakás elrendezése és a gyerekek habitusa (nomeg számossága) nem teszi lehetővé, hogy a kádon kívül bárhol máshol fekvő ember helyezkedhessen el.

Pedig kellene estére az erő, hogy meg tudjuk írni, mennyi lenyűgöző újdonsággal álltak elő az összes fejlődési pályájukon. Akrobatikából megtanulták a térdelőszék alkalmazásával megmászni az etetőszékeket. Több versikét, ha hiányosan is, de eldünnyögnek az orruk alatt, megvolt köztük az első beszélgetés (”Boja gyeje futkáozni! – Nincs kedvem, nem megyek!”), és az első hízelkedés is (”Anya szép”, majd “Anyucikát szejetem”), szóval a Verbál órán is figyeltek. Természetrajzból vették a kakibüdösséget és a borzbüdösséget, megtanulták a befogott orr jelét. A zizizizihideg jelét is tudják, és jól áll nekik. Össze tudják rakni a két elemű puzzle-t, olykor ölelkeznek. Tami nővéres vonásai erősödnek, folyton meginti Borkát, aki pedig legyőzte egy hetes őrülthiszti-kényszerét, aminek keretében a legváratlanabb pillanatokban, mosolygásból váltott sülthaltartásban visításba.

Ennyi minden történik, mi meg csak azon tudunk keseregni, hogy nem múlik ez a kurva füldugulás-orrfújás-arcfájás-köhögés, holott egy hét alatt betoltunk tizenötezer forintnyi csodabiotikumot. Hálátlan népség vagyunk.

• 4 hozzászólás

Ane teljes erőből készül erre a hétre. Az orvostól kapott egy hét ágynyugalmat, de a gyerekek a hétvégén belengettek egy visszaesést, így inkább már megint maradnak itthon, ágynyugalom agyő. Ez lesz a harmadik hetük távol a bölcsitől, egy kijárási tilalomba kényszerített anyával. Mármint ez a ma hajnali állapot, ébesztő után kupaktanácsot tartunk, s esetleg meggondoljuk magunkat. Választási lehetőségek: mégis mennek bölcsibe, én is itthon maradok, vagy Anettát idő előtt gyógyultnak nyilvánítjuk. Nem könnyű választani.

• 2 hozzászólás

A lányok tüdőgyulladása már a múlté, a felnőttsereg viszont vergődik. Ane köhögésétől nem alszunk semmit, én kontrázok, fejfájásra hivatkozom, sőt mára a derekam is beállt, amiben az a legjobb, hogy a köhögéstől összeesem, mert rángatja a fájó részeket. Ane tegnap remek húslevest csinált, de ezt csak onnan sejtjük, hogy én tudok három másodperces ízérzékelést kiváltani nyelés közbeni orrfújással, amúgy ízeket napok óta nem érzünk. Forró víz papírhússal és gyurmatésztával. Este bánatunkban megettünk egy doboz jégkrémet, ami legalább hideg volt.Lázunk nincs, de régen voltunk ennyire szar állapotban. A vad bölcsivírusok meglepő pusztítást képesek végezni a felnőttek között.

A lányok cserében életük legkedvesebb formáját hozzák, viccesek, szerelmetesek, s tegnap ebédnél elérhettük első nevelési sikerünket is. Tami ellenkezett valamiben (nem fogadta el az ebédet a felszolgált tányérban, ha jól emlékszem), mire én indulatok nélkül kikaptam a székéből és kitettem a konyhából. Ő ilyenkor az ajtónál, a zárt rácsba kapaszkodva zokog, mi pedig érzéketlen tuskók módjára hátat fordítunk. Most is így történt, de kis idő után beszaladt a szobába, majd hamarosan hüppögve visszatért és éhségét fejezte ki az általa ismert összes formában. Megkérdeztem: jó lesz-e abból a tányérból, ő szégyenlősen bólintott és megenyhült mosollyal enni kezdtett. Beismerte, hogy ez nem jött be, elfogadta, hogy a mi akaratunk győzött. Aprócska győzelem, de hatalmas előrelépés.

Ez a nap az elsőségek napja volt, délután lekoptattuk a bébiket, hogy némi levegőhöz, pontosabban ágynyugalomhoz jussunk. Nagypapáék vitték őket magukkal, s mivel ez volt az első alkalom, volt bennem izgalom – teljesen feleslegesen, hiszen a lányok és a nagyszülők is remekül érezték magukat. Mi pedig szombat délután megnéztünk kettesben egy filmet, ehhez pont egy év, nyolc hónap, két hét és két nap kellett. Menőbb lett volna, ha közben nem trombitálunk kánonban és nem repeszti ki a halántékunkat a takony, de ezzel is nagyon elégedettek voltunk. Az édes kölköknél csak az édes magány édesebb.

• 1 hozzászólás