A lányok még hisznek a szavak teremtő erejében. Hogy amit kimondunk, az megvalósul, hogy a szó, maga a cselekvés. (itthon) Anya, megdorgálom a Mati cicát. Dorgi, dorgi! (játszótéren, rugós hintalovon) Kifogyott ebből a lóból a benzin. Megyek, betankolom. Tanki, tanki. (szerepjáték közben) Eltörött ennek az egérnek a lába. Meg kell röntgenezni. Röngi, röngi.
Nagyon jól bánnak a nyelvvel. Szinonimákat használnak. Épp ma számoltam össze, hogy a pisilésre nyolc szavuk van: pisi, pipi, csuri, csurimuri, csorgatás, csurrantás, piskóta, pisa. Esküszöm, hogy tőlem csak az elsőt hallották. A többit Elmótól, meg gondolom, a bölcsiből szedték, a csurimuri pedig saját termék. A vécén ülve négyet, ötöt elsorolnak belőle. Szavakat alkotnak úgy, hogy a szó után tesznek egy hasonló hangsort: Zolimoli, pötyimötyi, helobelo, stb. Szójátékokat játszanak egymással. Ez pontosabban így hangzik: te pupi vagy, te meg sumi, te meg pipi, te meg sutyi, te meg bimba, te meg pumpa, és nem folytatom tovább, akinek gyerekei vannak, biztosan ismeri. Lehet velük halmazosat játszani. Mondjunk gyümölcsöket! Tami, te kezded. És sorolják. Igaz, hogy Taminak mindig becsúszik a gyümölcsök közé a bögre. Bora jele az oviban a cseresznye, Tamaráé meg a bögre. Amikor Bora cseresznyét mond, akkor Tami mindig bögrét, és ezt a gyümölcsös játékban sem teszi másként. Mondtam neki, hogy az nem jó, mert a bögre még csak nem is ehető. Ezzel elértem, hogy amikor azt mondja, hogy bögre, akkor gyorsan korrigál: ja, az nem ehető gyümölcs.

• 2 hozzászólás

Az ikrek beszélgetnek. Nem az én kérdésemre válaszolnak, nem szükséget jelentenek be és nem csak a nyelv gyakorlása, a beszéd képessége felett érzett öröm járatja a szájukat, hanem az, hogy előmozdítsanak egy társas helyzetet, hogy gondolatot cseréljenek és ezáltal előbbre jussanak. Ez az igazi emberré válás – az ősembernél is ezt a lépcsőt tekintjük mérvadónak.

Néhány rövidke hét alatt jutottak idáig, hirtelen lettek egymással ekkora haverok, minden bizonnyal a nyári szünet utáni bölcsi indította be a beszédfejlődés ezen újabb stációját. És ezzel a lépéssel mindkét szülőjük azt kezdte érezni, hogy most lettek tényleg társaink, mostantól nyoma sem maradt a szaróparizer állapotnak, nem müködtetésre lízingbe adott organizmusok csupán, hanem a kis pajtikáink, akikekkel mostantól egyre nagyobb buli lesz együtt lenni.

Az alábbi videó tényleg esszenciális, fejlődéslélektan órán lehetne vetíteni, mint állatorvosi lovat. Nemcsak az interakció érdekes, de a közös szertartásaink (itt lefekvés) leutánzása, a saját álmosság belevetítése a játékhelyzetbe (a bábu álmos, de Bora dörzsöli a szemét), a mintakövetés és az attól való eltérés, a túlzó ismétlés, mint tanulási alapeszköz, és biztos még sok hasonló okoskodás.

• 1 hozzászólás

Attól tartok, már csak napjaim vannak hátra a rendes szülők klubjában, aztán lebukom és a szigorú szabályzat értelmében ki leszek közösítve a vármegye összes apaklubjából.

Pár napja Tamara támasztotta a kisasztalt, Borka valami rossz fát tett a tűzre, én pedig fojtott hangon, sziszegve káromkodtam egy velőset. Borkának nem kellett tolmács, mérsékelt szégyenében mosolygó szemmel eloldalgott, míg Tami zavartalanul könyökölt a háttérben. Megálltam egy pillanatra, felnéztem az eget jelentő plafon felé még némi erőért imádkozva, mire egyszercsak cérnahangot hallok ám: basszameg! basszameg! Öblös, felfújt arcú bével, középen angol th-val, amit kidugott nyelvvel sziszegve tanultunk a gimiben, ráadásul babás hanglejtéssel, amitől persze még viccesebben szólt az igazság. Elismételte párszor, ahogy mindent elismétel, és sejteni lehetett a hangsúlyokból, hogy érzi a kifejezés indulatos mivoltát, de aztán tovább gügyögött a babáihoz. Másnap délután aztán Borka ismételte meg a mutatványt, ellesve egy bazmegolásomat, vicsori vigyorral mondogatta utánam, mintha tunéziai árus lenne, vegyééé magyar!

Már akkor gyanút fogtam, amikor a röpke balatoni kiruccanás után (amit ők, ugye, a nagypapánál töltöttek) Tamara úgy kommentálta a kakilást, hogy tudóska tojásarccal, ráncolt homlokkal, csücsöri szájjal bejelentette: beleszartam ám a pelusba! Bijony, beleszartam!

Ezek szerint vége a jó világnak, amikor még lehetett róluk a fejük fölött beszélni, amikor még számíthattunk a fókusztalan nyelvi figyelmükre. Igaz, már jó ideje angolul mondjuk azokat a szavakat, amikkel egyébként felhívnánk a figyelmüket nemkívánatos lehetőségekre (így emlegetjük például a cumit és a tervezgetett ajándékokat), de ennél több elővigyázatosság nem volt a beszédünkben. Most viszont elértük a papagájkorszakot, azaz válaszút előtt állunk: mértéktelen önfegyelem vagy kismértékű szégyen a bölcsis gondozónők meg a bolti eladónénik rosszalló tekintetének súlya alatt.

Azóta nem volt újabb Eset, nem jöttek rá, hogy ezek a kifejezések a szürkezónába tartoznak, mert akkor biztos kaján vigyorral mondogatnák napestig. Nyilván azzal is sikerült így irányítani, hogy senki nem hívta fel a figyelmüket, ezek a szavak kimondva a rosszaság kategóriájába tartoznak.

De ami késik, nem múlik. És akkor apa lángoló bélyeggel a homlokán settenkedik majd ki az apaklub fénysugáros bejáratán, ahol a másik oldalon majd megvető pillantásokkal kísérik a glóriás ex-cimborák, akik persze sosem káromkodnak a gyerekeik füle hallatára, habár ulti és focimeccs közben olykor eleresztenek egy teringettét, de ez minden, a gyerek előtt nem illik, legfeljebb befelé, a szakáll felfogja, ha nagyon halkan mormolják.

• 6 hozzászólás

– Tamara, úgy volt, hogy te itt most szépen rendet raksz, mindent bepakolsz ebbe a dobozba!
– Igen, de nem raktam rendet végül is.

• 1 hozzászólás

Néhány naponta főbever valami felismerés, ami mindig más apróságról szól, de mindig közös teteje, hogy szülő vagyok, gyerekeim vannak, de annyira, hogy néha majdnem elmegyek a legnagyobb észreveendők mellett is.

Ma, fürdetés közben, amikor Borka már elment törölközni, elnézegettem Tamit a kádban, amint a babájának nyomta a sódert olyan lehengerlően, mint egy bónuszra kihegyezett értékesítő a hó végén. Nem történt semmi különös, nem mondott okosabb vagy díszesebb dolgokat, mint máskor, mégis megszállt egy hangulat, amiben hátrébb kell lépni egy kiadós csodálkozás erejéig.

Ez a gyerek beszél. Alig esett le a fenekéről a kétéves születésnap tojáshéja, ha mindent tekintetbe véve kellene jellemezni az értelmi szintjét, akkor legfeljebb egy bölcs öreg macskához hasonlítanám, és mégis azt a tevékenységet műveli, ami annyira emberi, hogy egyetlen más faj sem tudta ellopni tőlünk, pedig sok ideje lett volna rá. Azt csinálja, amit már kétezer éve is szakmaként tanítottak, aminél összetettebb kommunikációs formát ezen a bolygón nem ismerünk, aminek motorja, a nyelv az emberiség első és máig legfontosabb találmánya, ami miatt ma a csimpánzok vannak a rács mögött, és mi bámuljuk őket innen kintről. Beszél, és ezt bizony tőlünk tanulta, senki mástól, a két nagyszájú, nyelvéből élő, nyelvére kényes szülőjétől, akik mindig is abban bíztak titokban, hogy két űbercserfes kiscsajjal kell majd versenyt szájalniuk. Megkaptuk, és hiába őrjítő a csapongó hangerejű csipogás egész nap, élvezzük. Beszélnek, miattunk és nekünk, pedig biztos nagyon nehéz lehetett megtanulniuk és tudjuk azt is, mennyit szenvedtek korábban a képesség hiányától. Megtanítottuk őket valami nagyon nehézre úgy, hogy ezért semmi szokatlant nem kellett tennünk, csak éppen beszélnünk hozzájuk, ahogy egymáshoz is, másokhoz is szoktunk. Talán kicsit átgondoltabban, de tényleg nem ezen múlott, az benne a legszebb.

Lehet, hogy furcsa, miért vagyok úgy oda ettől: minden gyerek megtanul beszélni, nem? Persze, de aki egy évnyi edzés után arra lesz figyelmes, hogy már jó focista vagy remek szaxofonos, sokkal többre értékeli ezt, mint aki nézi őt a meccsen vagy a színpadon. Aki váratlanul döbben rá, hogy egy csoda az élete részévé vált, miközben ő egyhangúan rótta a köröket, jobban elolvad ettől, mint aki csak a végeredményt nézheti. Vagy ilyesmi. Mindegy, nem is a filozófiai alapozottság a fontos, hanem a hétköznapi öröm, amit a gyerekekre, nomeg a saját szerepemre rácsodálkozva érzek. Ettől olyan menő a szülőség, ettől a sok leesett álltól.

Nem, én sem értem a beszéd második felét. De tudom, hogy van értelme, Tami fejében biztos összeköti egy ív, látom az arcán.

• 2 hozzászólás

Tegnap a bölcsődében azzal fogadott Zsuzsi néni, hogy “ezek a gyerekek nagyon szépen beszélnek. Ritka ez az ő korukban. Tisztán, érthetően, nagy szókinccsel”. Erre a másik gondozónő rákontrázott, hogy “igen, igen, fantasztikusak, úgy beszélnek, mint két kis felnőtt”. Ez tényleg így van, bár nekünk olyan érzésünk van, hogy két dupla speedre kapcsolt kis robottal kell nap mint nap társalognunk. Amióta megtanultak beszélni, nem az intonációjukat csiszolgatják, hanem a sebességet fokozzák. Nemcsak gyorsak, de kezdik kreatívan használni a nyelvet! Engem teljesen elzsongít, ahogy a nyelven keresztül végre belelátok egy kicsit a fejükbe, ahogyan a gondolkodásuk, a világmegismerésük és megközelítésük a nyelv segítségével felszínre bukkan. Indítok is egy rovatot ikermonda címmel. Íme az első monda:

Julitól kaptunk hat, kis méretű fiúbugyit. Milosnak vette, de úgy tűnik, neki egyelőre még nincs szüksége olyan úri huncutságokra, mint bugyi (alsó, pardonbocsánat, mégiscsak hímnemű az illető). Nekünk meg jól jön minden mini méret, mert végigvadásztam már a várost, de a 74-80-as méretre a legtöbb helyen azt mondták, hogy “azok még pelenkát hordanak”. Hát nem! Vannak ilyen pici popójú, wannabe szobatiszták is. Én például egyévesen hagytam el a pelenkát. Anyám egyetlen bugyit talált a méretemre az egész városban. Azt is talán egy játékbabáról szedték le. Így aztán fiúbugyi ide vagy oda, a lányok megkapták a kék mintás kis alsókat. Egész nap furcsállották az új ruhadarabot, és kérdezgették is “ez a Milosé?”, míg végül este Tamara összeszedte magát, odaállt elém, és azt mondta:
– Anya, ez nem jó! Ez, ez… fütyibugyi!

• 3 hozzászólás

Eltelt újabb öt nap, a nyaralás félpályához érkezett. A folytatás nem annyira idilli, mint a kezdet, mert talán a hőségtől, talán a légkondi gyártotta meghűléstől, de nyűgösebbek a lányok. Akármilyen remekül is beszélnek, azt még nem tudják elmondani, mi a bajuk, amikor éppen az éhség, szomjúság, álmosság vagy egy viszkető szúnyogcsípés kínozza valamelyiket. Az ok szabatos ismertetése helyett ilyenkor egy ideig megdöbbentő hűséggel utánozzák a sufniajtó nyikorgását, majd heves akaratnyilvánításba csapnak át, igazi tárgy nélkül. Egyik reggel, miután Tami már legalább egy órája nem tudta feldolgozni, hogy hajnali ötkor felverte őket két nyivákoló ikerlány, durcásan a karomba kéredzkedett. Csöndesen szipogva nézegette a világot, szó nélkül görbítette a szájszéleit lefelé, aztán jelentős hangsúllyal belekiáltott a vállgödrömbe: nem! Csak ezt az egy szót, és hallgatott tovább. Jól kitiltakozta magát.

Sok látogatónk volt a héten, akik egyetértettek, legyenek bár anyukák vagy szinglik, hogy a lányaink rémítően aktívak, az élet velük pedig minden bizonnyal kalandsport és türelempróba. Nem tiltakoztunk a megállapítás ellen, inkább a felhőkbe szúrt állal, büszkén tekintettünk a jövőbe, ami könnyebb lesz, ennél mi sem bizonyosabb. Ugyanakkor, ha mindez panasznak hangzana, félreérthetően krónikál a krónikás. Továbbra is nagyon élvezzük a két kis Sinead O’Connor-hasonmás gézenguzulását, egyre gyakoribb párbeszédeiket, az összebújásokat, de főként azt, hogy a környezetnek (és persze az immár tíz hónapnyi bölcsis kiképzésnek) köszönhetően egyre több időt képesek kettesben, önálló játékkal tölteni. A kertet belakták és kigyakorolták, már nem esnek el minden fűcsomóban, így bátran hagyjuk őket eltünedezni a zegzugokban. Egyedül csúszdáznak, gyűjtenek katicabogarat és keresik a sünöket meg a mókusokat. Percenként összevesznek, de a sivítás néhány méter távolságból, a ház túlfeléről már egyáltalán nem is annyira fülsértő. Szemlátomást kinőtték az ön- és közveszélyes életszakaszukat, a következőre reményeink szerint tizenöt évet várhatunk.

A napjainknak kialakult a ritmusa, mert a ritmus itt is életszükséglet. Hajnalban, nyikorogva kelünk és morcosan kávézunk, aztán nyitásra elkóborlunk a dunaparti vegyesboltba. Az ott vásárolt pogácsával leülnénk a partra, ha nem lennének annyira aktívak, de így morzsafelhőt szórva magunk körül kavicsokat dobálunk a vízbe, mint két kis forgószéltölcsér. Összeveszünk, kibékülünk, hazamegyünk, reggelizünk. A hajnali kelés miatt tízre összeesnek, alszanak egy órát, ahol éppen éri őket az álom, aztán ebédig kerti mulatság.

Délben ebédet hozunk a vendéglőből, alaposan szétszórjuk a teraszon, illetve adunk belőle a szomszéd kutyának is, de enni nem sokat sikerül, mert ahhoz egyhelyben kellene ülni, ami lehetetlen, amint az köztudott. Délután becsúszik még egy alvás, utána lemegyünk a tóra, ahol a lányok félelem nélkül rontanak a lassan mélyülő mederbe. Olykor elmerülnek és tágra nyílt békaszemekkel bámulnak ki a víz alól, tekintetükben ilyenkor egyre több a huncutság és egyre kevesebb a pánik. Nem azonnal segítünk, dolgozzanak meg az életben maradásért, amúgy is szeretik a kalandokat. Utána eszünk hekket vagy kukoricát a büfében, a kicsik ilyenkor fejbeverik magunkat a lengőteke súlyos fagolyójával, esetleg odapisilnek a betonplaccra a büfésnéni teljes egyetértése mellett, majd visszamegyünk homokozni meg fürdeni és már jöhetünk is haza ágyba szédülni. Tami azonnal a falnak fordul, Bora ellenben még húsz percet beszél magában, a plüsspajtásaihoz: ő így dolgozza fel a nap élményeit. Amig ő cérnahangon csicsereg, mi összekapjuk a kertet, aztán lerogyunk a teraszon és rezgő pillákkal még iszunk valamit, ütlegeljük a szúnyogokat, és általában is olyanok vagyunk, mint a VAPE rovarriasztó cég tesztcsaládja, amint egyszerre az összes terméket kenjük, égetjük, füstöljük és tartjuk áram alatt. De hiába.

Az első hét tanulsága így szól: hiába veszítjük el naponta többször is a türelmünket, hiába csattoganak a szégyenletes taslik, és hiába van tartós izomlázunk és estére mogyorónyi lelkünk, négyen lenni egy ismerős kertben mégis piszok jó. Hozzálassultunk a gyerekek pörgős, ám egyszerű érdeklődéséhez, s ahogy az evezőtúrán vagy futópályán bele lehet kattanni a végtelen monotóniába, úgy a kicsik körkörös ismétlései is elringatnak, megnyugtatnak és végülis nevetésre ingerelnek. Ebben a katatón vigyorban pedig a nagyító üvegén át lehet bámulni azt, ahogy robotpókként szaladgálva feldolgozzák a világot, apránként elnyelik és visszatükrözik, és napszakról napszakra okosodnak. Azt hihetnénk, unalmas, pedig inkább egy folyamatos, büszke és boldog idegrohamként írhatnánk le. Ha írnánk.

• 3 hozzászólás

Olyan szép dolgokat mondanak a lányok! Például, hogy “ez itt cicaalom” meg “eleredt az eső”, és hogy “ez a kedvencem”, meg “anya prezentálja a túró rudit”, valamint “a puputeve a mezőre pisil, leguggol és csorgatja”, és hogy “nézd, pincebogár, megy haza az anyukájához”. Minden különleges szóra lecsapnak. Abban a pillanatban, ahogy kimondom, ismétlik, megjegyzik, használják. Imádnak beszélni, csacsogni, fecsegni, énekelni, mondókázni, dünnyögni, halandzsázni. Reggel a bölcsiben a gyerekek többsége álmos szemekkel, hallgatagon üldögél a padon, amíg átöltöztetik őket. Bora és Tamara ilyenkor locsog és kommentál. Be nem áll a szájuk reggeltől estig. Miérteznek is keményen. Ez itt micsoda? - kérdezik. Fürdőköpeny - felelem. Miért? - kérdezik. Nem vagyok ilyen kérdésekre felkészülve. Már nem is tudom, hogy miért fürdőköpeny. Azt is mondják, hogy “amikor apa kicsike volt, felmászott a fára és olvasott. Én is fára akarok mászni!” Tamara sokat vigasztalja Borát, “nincs semmi baj, Bora, nem kell sírni”, és közben simogatja a vállát. Csak egyetlen perccel idősebb Boránál, mégis igazi nővér. Van, hogy csak fekszenek egymás mellett és nevetgélnek, van, hogy harapdálják egymás lábát, és azon nevetgélnek, vagy hogy betakarósat játszanak. “Bora lefeküdtem!” Bora ilyenkor rohan, betakarja Tamarát, elénekli neki a Bóbitát, aztán cserélnek. “Anyám kell nekem!” - szögezi le Bora, ha elfárad. Ennél határozottabb nyelvi szerkezetben nem is fogalmazhatná meg a szükségességet. Imádom, ahogyan beszélnek: szépen, tisztán, tagoltan. Nem maszatolnak. Minden szótagot kimondanak, “apa meg-e-te-tett”. Fürdés közben habból szakállat ragasztanak az állukra, “télapó vagyok, mikulás vagyok, bohóc vagyok” sorolják. Hány évesek? - kérdezik az utcán, amikor hallják őket beszélni. Hát igen, vicces, ahogy ez a két babakinézetű gyerek azt kiabálja az állatkertben, “anya, ez itt szervál? mit csinál?” Miközben a kortárs kisfiúk dünnyögve mutogatnak a tigris felé, hogy o-o (vagyis hogy oroszlán).

• 2 hozzászólás

A kispajtások néha nekiállnak és lendülnek egy meglepőt. Nemrég még az volt az újdonság, hogy megtanultak a felnőtthintán ülve, majd hamarosan állva is hintázni. A tegnap még minden kinyújtott lábujjban másfél fordulatos cukaharát bemutató kölök ma akrobatikus elemeket gyakorol a hintán: ettől emberszerűsödik, amitől meg egyre szeretnivalóbb. Rájöttem ám, az apák arra kattannak rá, hogy a gyerekük ufóból emberszabású lesz – ami érthető, ki szereti (bónusz hormontámogatás nélkül) a hétköznapokban megszokott reakciókra teljesen képtelen kis szaróparizereket? Bezzeg a nyakadat átölelni képes, viccelő, hazudozó, grimaszoló és szokásokat kialakító kompakt emberkék, az olyan, mint a szopós macskakölyök: a nagymacska cuki, védelmet igénylő, szülői ösztönöket kiváltó működő modellje.

Így hát tegnapelőtt még mozgásos beszámolót írtam volna, ma azonban már kommunikációügyit kell, mert ilyen fejlődés keletkezett bennük, szinte estéről reggelre. Megjelent a világukban a múló idő fogalma, illetve a dramatizálás képessége. Anéval már csak kerek szemekkel hüledezünk egymásra, amikor rajzfilmhangon cincogva kitör egy-egy újdonságvulkán.

Időügyben Tamara villantott, amikor az előző napi ebéd maradékára fitymálva közölte, hogy “tegnap már ettünk ilyet”. Tegnap! A pillanatban élő kisgyerek, aki nem emlékszik a húsz másodperce kezdődött sírása okára, aki minden alkalommal megrémül, ha az anyja bemegy a fürdőbe, hátha nem jön vissza (pedig vissza szokott jönni), egyszer csak egy tegnapi eseményre hivatkozik. Ezek szerint memóriája keletkezett! Beavatatlanoknak csupán egyetlen utalás a mérföldkő fontosságára: addig például, amíg másnap nem emlékszik, hogy büntetést kapott valami miatt, egyáltalán nem érdemes a gyereket verni.

Ugyancsak Taminak  köszönhető a dráma felbukkanása a családi színpadon. Tegnap este, a lefekvés előtti tejcire várakozva Boribon egyik története volt műsoron, mint szinte mindig, amikor egyszercsak Tami fogta magát, és eljátszotta az egész mesét. Mondta is, mutatta is, mit csinál. Elmegyek autóval (beteszi a képzeletbeli autót a feneke alá), ez itt a fa (mutatja a fatörzset), leszedem almát (leszedi), kiesik kereke (az autónak, széttárt kéz), dobom utolsó almát Süninek (odadobja), haza, Anninpanni nincs alma (forgatja bocsánatkérően a kezét). Soha korábban egy tőmondatnál többet mesére nem pazaroltak, ez viszont most a sztori zanzája volt, egy szuszra. És ilyenkor nem bőghetsz a meghatott elképedéstől, legfeljebb nevetve megdicsérheted, ez minden, aztán folytatni kell az estét meg a felnevelésüket. Ja, és vegyük észre, hogy tulajdonképpen ez az eset is az emlékezésről szól!

A történetmesélés nem csak irodalmi vonatkozásban jelent meg, hanem a vérvaló rögzítésében is. A délutáni fagyizást este maguktól kezdték mesélni, a pontos szavakra már nem is emlékszem, csak a tényre, hogy egymás szavába vágva emlegetik a részleteket, mint két cukrászdában feketét kevergető úrhölgy a hangversenyen hallott legújabb pletykákat.

Megvolt hát a mese és a valóság, de megjelent végre a valóság mesében, avagy kamuzás is. Kérdésre füllentenek és pirulva somolyognak hozzá, mert tudják, mit csinálnak. Kisfiú vagyok, kukim van! Pedig nem is. Azt hiszem, ezek után ez nyilvánvaló.

• 2 hozzászólás

Tegnap Tami, amint kivettem az autósüléséből egy plázaparkolóban, ezt mondta hibátlan hangképzéssel: Apa kezét kell fogni, mert autók jönnek. Összetett mondat, telistele középhaladó nyelvi elemekkel. Miért fontos hír ez?

Nem a gyermek okosságára szeretnék kitérni, efféle kínálkozó csapdákba nem esem könnyen. Sokkal inkább azt akarom lefesteni, miért mos majd mostantól tisztábbra a mosóporom, a perem alatt tanyázó kórokozókról nem is beszélve. Hát azért, mert végre rutinból csacsoghatunk, és úgy sokkal könnyebb (a mosásra meg a peremre figyelni).

A kapcsolatunk eleinte egy képzett szónok és egy (két) fűtőtest viszonyára emlékeztetett. A szónok válogatott cirádákkal udvarolja körbe partnerét, amely néhány gurgulától eltekintve néma közönnyel ontja a meleget tovább. Később a kapcsolat átlépett a gazdi és rigója viszonylatba, ahol nagy figyelem esetén a tulaj akár tízféle különböző füttyögő csipolást is meg tud különböztetni. A következő mérföldkő az ember-kutya kommunikáció, aztán jöhet a tervező csevelye tolmácsrobotjával, amely színtelen géphangját a programhibák miatt olykor rádiózajtól reccsenő sípolásokkal színezve ugyan, de kimondja a szótári alakokat, a tervező pedig érti, ha igazán odafigyel és légy sem zümmög a környező köbkilométerben. Edzett nagyszülők ezen a ponton kezdenek fel-felkiáltani, hogy jéééé, tényleg azt mondta a kis szaros, hogy libikóka! Ilyenkor mi segítünk felismerni a helyes kifejezést (esetünkben a “cica” főnevet), de innen már csak percekként tovalibbenő hónapok vannak hátra a többnyire helyesen tippelő rokonságig.

Az utóbbi idők nehézségeire csak tegnap döbbentett rá Tami mondata, innen visszanézve tűnik annyira figyelemigényesnek a közelmúlt. Olyan ez, mint amikor már hónapok óta jársz egy tanulatlan finnel, aki általános másodikban abbahagyta az angolt, így kénytelenek vagytok kézzel-lábbal és alapszavakkal megérteni egymást, s ez sok keservicces helyzetnek ad táptalajt. Aztán elküldöd a finnedet magyartanfolyamra, és amikor először ejti ki váratlan tisztasággal azt a mondatot, hogy “ilyen szart még soha senki nem főzött nekem!”, felderül a képed, mert végre nem kell izzadó hónaljjal összpontosítanod, mit is beszél a másik, elvégre az anyanyelveden szólt hozzád, amit négyes viharban, usánkával a füleden is megértesz. Nem kell többé a felcsendült hangsort csodálatos sebességgel végigfuttatnod az összes hasonló hangalakú kifejezés adatbázisán, nincs találgatás, visszakérdezés és bármit jóváhagyó hümmögések tökélyre vitele, csak a szabad eszmecsere reggeltől napestig.

Igen, Tami megkezdte anyanyelvének használatát. Bora némi kásával ugyan, de követi, a számára szokatlan mértékű elmaradást iszonyú hisztiparádéval és ellentmondást nem viselő anyázással ellensúlyozva. Nem baj – ha nem vágjuk ki az ablakon, hetek múlva ő is ékesen szól majd, és akkor egyetérthetünk az alább mozgóképen vidámkodó ikrekkel, tényleg megérett a meggy.

• nincs hozzászólás