Tamara valamelyik délelőtt ezt a képet készítette. A képen Nagyi és Tamara láthatók. Épp teregettem (néha az az érzésem, hogy minden posztot kezdhetnék úgy: épp teregettem, amikor…), amikor Tami boldogan rohant ki a szobából. Nézd anya, itt a nagyi meg Tamara! És tényleg!

Megint egy hetet itthon töltöttek a lányok. Megint vírus, megint a köhögős. Amikor a bölcsi öltözőjében mondtam az egyik anyukának, hogy a lányok még csak egyetlenegyszer kaptak antibiotikumot, négy fej fordult felém: még csak egyetlenegyszer? Az enyém már négyszer, az enyém nem is tudom hányszor - mondták a többiek. Azt már el sem mertem mesélni, hogy utólag úgy tűnt, az az egy is felesleges volt. Még nyáron történt, amikor nyaralt a dokibácsink, Borka meg már napok óta inkább pihegett, mint rendesen lélegzett. Végső kétségbeesésemben levittem a körzeti gyerekrendelőbe, hogy valaki hallgassa meg. A körzeti dokinéni meghallgatta, belenézett a torkába, majd lekapott a tíz körmömről, hogy miért csak most, és hogy képzelem, hogy egy ilyen beteg gyereket nem viszek orvoshoz, hiszen ennek tüdőgyulladása van! Azonnal induljak a kórházba, itt a beutaló. Nem megyek - mondtam. Nem viszem kórházba a gyerekemet. Ha kell, bemegyek vérvételre, röntgenre, de nem hagyom ott a gyerekemet, nem és nem. És van nekem ez a másik is itt. Mi az, amit én ne tudnék neki otthon nyújtani? Eszik, iszik, nem lázas, kicsit hörög, én is hallom, de nem túlzás ez a kórházi beutaló? Anyuka, itt írja alá, hogy maga nem viszi a beteg gyerekét a kórházba. Aláírom, nem viszem. Tudna adni azért valami gyógykezelést is, doktornő, vagy csak a lebaszást tetszik osztogatni e nemes állami intézményben? Itt van ez az antibiotikum, de magára vessen, ha… Magamra vetek, doktornő, ne féljen, aláíratta velem a felmentőjét, maga már nem lehet hibás. Maga már elszámolt a lelkiismeretével azon a darab papíron ott ni. Én meg majd megoldom. Ekkor hívtam szinte zokogva a dokinkat, aki először is megvédte a körzetist, hogy nem az ő betege, jobb, ha utalja, akkor neki nem lesz baja. Másrészt épp most jön hazafelé, de akkor egyenesen hozzánk. Élesen él az emlékezetemben, hogy milyen szép idő volt, és mennyire cudarul éreztem magam. Gyötrődtem, hogy a nyakamba vettem egy olyan döntést, amiről csak a szívem beszélhet, tudásom a világon semmi, és tapasztalatom sem sok, a magam kétéves anyaságával, még ha iker is az. Megérkezett a mi mindig borostás dokibácsink. Először meghallgatta Borát, aztán kért tőlem egy tejfölös dobozt meg egy kisollót, vágott egy csinos lukat a doboz alján, beleillesztette a Ventolint, fújt egyet, rászorította Bora arcára, aztán újra hallgatózott. Várt egy percet, aztán megint hallgatózott. Igen – mondta végül, lehet valamit hallani, de nem tüdőgyulladás, inkább a vírusos megfázásának van egy kis asztmatikus felhangja. Persze sosem tudhatjuk, hogy vírusos vagy bakteriális. Szóval lehet, hogy elkél az antibiotikum, de tudja, én mindig várok három napot, csak akkor kezdem adni. Mit is írt a doktornő? Mondom. Hát igen, én alulról szoktam a gyógyszerezést belőni, úgy látszik, ő pedig felülről. Persze azt is lehet, az a biztosabb. Végül megegyeztünk, hogy legyen antibiotikum. Inkább miattam, mint Bora miatt. Még mindig remegtem, mint a nyárfalevél, hogy nem jól döntöttem, és a gyereknek lesz valami nagy baja, mert a szívemre hallgattam. A gyereknek aztán nem lett nagy baja. Három nap múlva kiderült, hogy inkább vírusos volt, mint bakteriális. Az ikrekben az a jó, hogy mindig van kéznél kontrollcsoport. Tamara két nap múlva kezdte a hörgést, és aztán antibiotikum nélkül is éppúgy elmúlt neki, mint Borkának. Így történt az egyetlen antibiotikumozás, és azóta se soha. Ez már jó régen volt, és úgy tűnik, a gyerekeink attitűdjében (soha egy percre le nem állnak) és életmódjában (föl-le-föl-le) nagyobb a rizikófaktor, mint az egészségért felelős génjeikben. Vagyis többször voltunk a balesetin, mint ahányszor antibiotikumra volt szükségük.

Ha már egészség… az ekcémájuk elmúlt! Vagy csak most épp nincs? Sajnos nem tudom megmondani a tutit. Annyi mindent megváltoztattunk. A gyógyszertári kenőcs helyett Eucerinnel kenjük őket minden este. Homeopátiás alkati szereket és speciális ekcéma elleni bogyókat szedtek két hónapon keresztül. Kidobtam minden enzimes mosószert, csak biomosok. Nem fürdenek minden este, csupán heti háromszor. Az e-t tartalmazó élelmiszerek számát csökkentettem itthon. Nincs Túró Rudi, tejszelet, és válogatva veszem a felvágottakat. Igazából ezek a trükkjeim. Fogalmunk sincs, melyik miatt múlt el az ekcéma, de azért én a homeopátiára szavazok. Vagy a biomosásra. Vagy az egészséges étrendre. Vagy az Eucerinre. Vagy a nagy ekcémaevő szörnyre. Akinek kell, utánvéttel küldöm. Cím a kiadóban.

• 4 hozzászólás

A videós cukiság-folyamot akciódús jelenettel szakítjuk meg. Gyengébb idegzetű szülők és nagyszülők takarják el szemeiket, s úgy lessenek ki az ujjaik közül. A nyugalom megzavarására alkalmas képsorok előtti kedvcsináló: a hepiend garantált.

Érdemes megfigyelni, milyen macskaügyességgel fordul még a levegőben a kis légtornász &endash; ilyet utoljára Matimacskától láttunk. Úgyszintén felhívom a figyelmet a szülő teljesen hideg vérére, aminek segítségével ezúttal a sírás is elmaradt.

• 5 hozzászólás

Azt viszont, hogy Bora ezt honnan szerezte, tényleg nem tudjuk. Egyszer csak így ült az ágyon, és nézte Elmót, nyikk nélkül. Szépen lassan elmondtuk neki, hogy egy napra két ilyen plezúr már artistáknál is becsületes, mostantól lépdeljen óvatosan. Azóta ép.

• nincs hozzászólás

Megtörtént, amitől a héten tartani kezdtünk, Bora kimászott a kiságyából. Mármint, persze csak megkezdte a kimászást, a vége karambolos lett. Hajnalban keltek, de hétkor visszakéredzkedtek a kiságyba, s legnagyobb meglepetésünkre percekig csönd volt. (Tanulhatnánk ebből, a rosszaságot mindig csinos csend előzi meg.) Aztán matatás, tompa puffanás, hangos visítás, ami, talán először a közös történelemben, nem múlt el percek alatt, hanem mindenestül legalább egy órán át esett a sérült egyik hisztiből a másikba. Biztos álmos is volt. A feje rosszul néz ki, tulajdonképpen el is vinnénk röntgenre, ha nem lenne kizárólag vészhelyzetre tartogatva a Heim Pál pokla, s ha akár minimális jele lenne annak, hogy Borkának bármi baja esett a nagy kék folton kívül. De nem szédül, nem rosszkedvű, nem hány, jó étvággyal evett, nincs láza, szóval itthon marad.

Én viszont indulok az Ikeába ágybólkiesésgátlót vásárolni, ami akkor kell, amikor eltávolítjuk a rácsot. Azaz ma.

• 5 hozzászólás

Tamara minap megint rontotta a baleseti statisztikánkat. Egy spontán előrevetődést követően a szőnyegen(!) landolt, és azóta sem értjük, hogy mitől, de felrepedt az ínye a két felső metszőfoga felett. Vagy a bal metsző jött kijjebb, vagy a többi nyomódott beljebb, nem tudhatjuk, mindenesetre a vízszintmérőt már nem lehet a fogsorához igazítani. Nagyon sírt. Vagy azért, mert soha ennyire nem fájt neki semmi, még az évadzáró szemöldök-felrepedés sem, vagy már túl fáradt volt a fájdalom elviseléséhez (este nyolc körül történt az eset, fektetés előtt). A szájából ömlő vér, az átláthatlan repedés az ínyén, és az egyre forróbb homlokkal zokogó Tamara teljesen lebénított. Általában jól viselem a katasztrófa-helyzeteket, józan fejjel intézkedem, ha kell, prizniccel lázat csillapítok, vérző sebeket szorítok le száraz kötéssel, telefonálok, fájdalomcsillapítót adok és így tovább. Nem esem kétségbe, amikor oltást kapnak, nem sírom el magam, ha vért vesznek tőlük. De most valahogy másként alakult. Csak öleltem a fájdalomtól meggyötört kis testet (ilyenkor annyira kicsik tudnak lenni), törölgettem a szájából folyó vért, és csak sírtam, és még az sem jutott eszembe, hogy adjak neki egy kanál Nurofent. Mintha nekem fájt volna. Nekem fájt. Tudtam, hogy nagy baj nincs, azt is tudtam, hogy azért sír, mert fáj neki, de nem tudtam, mit kezdjek a fájdalmával. Bora volt a másik, akit megviselt a dolog, reszketve nyújtotta Taminak a cumit, és láttam rajta, hogy csak egy hajszál választja el, hogy ő is sírjon. Az jutott eszembe később, amikor már mindenki megnyugodott, és Tami is elaludt, hogy egyszer korábban már éreztem így. Amikor Mati macska nagyon beteg volt, és az állatklinikán tűvel akartak vizeletet venni tőle, engem pedig kiküldtek a folyosóra. Ott álltam az ajtó előtt, és a fülemre tapasztott kézzel hallgattam a cica visítását. Arra gondoltam, amikor már mindenki aludt, hogy akkor és ott is mennyire kiszolgáltatott voltam egy másik lény fájdalmának. És még arra, hogy ez most már mindig így lesz.

• 7 hozzászólás

Kezdem Reader Digest stílusban: Amikor Tamara Pohly (16 hónapos lánygyermek) reggel fél hétkor felébredt, még nem is sejtette, micsoda vérfürdőben lesz aznap része. Nagyokat nyújtozkodott az ágyában, békésen játszott a cumijával, és szokás szerint pökhendi hanyagsággal kezelte az ágyába készített plüssállatokat. Amikor az első picike jelzéseket leadta, szülei meglepő örömmel törtek a gyerekszobába. A szülői boldogság oka nem volt más, mint e késői ébredés, Tamara Pohly ugyanis az utóbbi napokban (pontosabban az őszi óraátállítás óta) hajnali négykor ébredt. Ekkor még sem a boldog szülők, sem a kialudt gyermek nem gondolt arra az évezredes bölcsességre, hogy aki korán kel, az aranyat lel, aki viszont későn, az a Heim Pálban tölti a délelőttjét.

Amelynek kezdetén én fürödtem, Feri pedig épp a kameráért ugrott ki a konyhába, hogy megörökítse, ahogy Bora a lepedő alatt szellemet alakít. Ezt a pillanatot használta ki Tamara egy ágyról indított cukaharára. Amikor Feri berontott a fürdőbe kezében a vérben ázó Tamarával - ugyan próbálta nyugodtan, és szinte mosollyal az arcán közölni, hogy felrepedt a gyerek szemöldöke, de nincs semmi más baja - én felsikítottam. Ismert tény, hogy a szemöldök tud a legjobban vérezni.

Tisztogatás után

Feri a lelkes apukák és tudatlan ápolók első nekibuzdulásával a csap alá akarta tolni a gyerek fejét, de ekkor átvettem az irányítást, és inkább száraz nyomókötést alkalmaztunk. Némi telefonos segítség után elindultunk a Heim Pál sürgősségi osztályára. Kilenctől fél tizenegyig múlattuk itt az időt, ebből Tamara sebének összeragasztása kettő és fél perc volt, a koponyaröntgen (fejsérüléseknél a kötelező protkoll része) kettő perc, a további nyolcvanöt és fél perc: várakozás és adminisztráció. Ez köztudottan a tizenhathónaposok kedvenc elfoglaltsága. Egyébként épp őrületes szeparációs szorongása van, ezért ha a látókörzetében vagyok, akkor sírva, kérlelve mami-mami-mamizik, csak az ölemből hajlandó a világot szemlélni, de igazából ott sem nyugszik meg, mert szeretne beljebb kerülni, talán vissza az anyaméhbe, és amikor rájön, hogy ez lehetetlen, akkor tovább mamizik az ölemben nyüszögve. Bezzeg ha az apja elviszi, elő sem kerül a mamizás, újra világra nyitott, érdeklődő gyerek válik belőle. Ja és a diagnózis: 1,5 cm-es éles szélű sebzés, röntgenen fract. nem látható. A páciens köszöni jól van, estére a szuper bőrösszeragasztó kicsit lejött (ha lejön, vissza kell menni újraragasztásra), raktam rá leukoplasztot, holnapra ugyanis más programot tervezünk, nem Heim Palizunk. Csak nehogy korán kelés legyen a vége!

• 3 hozzászólás