Az ő 2 és 1/3 évük már nem puszta szivacsolásról szól. Ők bizony már alkotnak. Szavakat, helyzeteket, játékokat teremtenek, s hiába állnak ezek a csinálmányok a környező életükből összecsipegetett morzsákból, a végeredmény akkor is eredeti, egyedi, tehát nekem lenyűgöző, mint a posztmodern többször. Olykor azonban olyan összekötéseket végeznek el, amire tényleg csak leesett állal bámulok fel, és éppúgy érzem benne a teremtés őserejét, ahogy a többi hasonló kitalálmányukban az óvónéni vagy nagymama termékenyítő hatását.

A közelmúltban levegőztetés címén, nomeg hogy Ane nyugodtan főzhessen egy-két órát, elmentünk hármasban a Kopaszi gátra, megnézni a mozgásaktív fiatal értelmiségi családok tömeges felvonulását a barátságos öbölben. A lányok az új motorjukkal közlekedtek, én görkorin követtem őket. S ahogy gurultunk a népes sétaúton, azt kezdték kiabálni, aranykapu! Jócskán kellett gyorsulnia az agyamnak, hogy elfogadható időn belül megértsem, a szándékuk az ismerős bújócskás játék előadása sok keréken, mozgó terpesszel, motorral és görkorcsolyával, akrobatikus elemekkel.

Márpedig ilyet nem játszottak a bölcsiben, senki más nem görkorizott velük, a tévében sem láthatták, egyszóval ezt bizony összeszerelték a bölcsis játékból és az adott szituációból. Azon a délelőttön ötvenszer hajtottak át a terpeszemen, s ötvenszer vihogtak hozzá boldogan, hogy milyen jót is találtak ki. Én meg bezsebeltem a gyerekbarát tömeg összes elismerő-nevető-irígy pillantását, hízó májjal, naná.

• 4 hozzászólás

Ma reggel elábrándoztam arról, hogy Anéval kettesben lelépünk egy hétre bárhová, ahol nincsenek gyerekek, legalábbis a mieink. Aztán átgondoltam és világos lett, hogy ez ma még lehetetlen. Aztán nekiálltam őszintén ránézni, mitől tartunk, miért is nem fogjuk másokra hagyni hosszabb időre a lányokat? Talán csak buta szülői aggódás? Senki nem tudhatja jobban nálunk, mi kell nekik? Önmagunk fontosságába való idétlen kapaszkodás? Nettó félreértés?

Arra jutottam, hogy nem mi vagyunk az akadályai a vakációnknak. Sokan vannak ezen a világon, akikre bátran ráhagynánk a lányokat, mert tudjuk, hogy nem ejtenének rajtuk maradandó sérülést, sem a kültakarón, sem a lelkecskéken, sőt. Abban is biztos vagyok, hogy mindketten megtanultuk a bölcsi kapcsán, hogy nélkülünk is remekül működik az életük, pontosabban ha nem vagyunk ott, akkor sem ebből fakadóan történnek a jó vagy rossz dolgok velük.  Tehát emiatt is elengednénk őket. Akkor miért mondom mégis, hogy most még nem hagyhatjuk őket magukra hosszabban?

A kicsik, s gyanítom, nem csak a mieink, eléggé idegenül érzik magukat a világban. Napról napra új helyzetekhez kell alkalmazkodniuk, új szabályokat kell elfogadjanak, minden változik a világukban, illetve bővül a megérteni rendelt dolgok köre. Minden ismerős apróság pillanatnyi enyhet hoz a folyamatos fejlődési kényszerben, a megszokott helyzetek pihenésre, a koncentráció csökkentésére adnak lehetőséget. Ezért ragaszkodnak a hülye kis szertartásaikhoz. Reggel ugyanazzal a pár szóval köszöntenek, ugyanúgy csörtetnek át a szülői ágyba egy ölelésnyi plüsspajtással, fekszenek be az ágyunkba és veszik fel a szinte védjegyeikként tulajdonolt pózokat. Ezért kell behúzni a másik függönyt is, ezért visít, aki nem tudja elvenni a másiktól a kiszemelt fakalácsot, emiatt nem lehet elkezdeni az ebédet előke és feltűrt ingujj nélkül. Este ugyanazt a dalt énekeljük és ugyanolyan nyakonöleléssel búcsúzunk, miután mindig ugyanannyi porból és vízből készített tejet isznak, és ha más az íze vagy a hőfoka, fanyalogva ellökik az üveget. Ragaszkodnak a szertartásainkhoz. Nagyon nem szeretik, ha egy ismert menetrend átalakul, mert ez egy biztosnak hitt pillanat elvesztését jelenti, és az nagy csapás a kétévesek világában. A szertartás kereteket ad, a hiánya szorongást okoz.

Márpedig akárki vigyázna rájuk abban a pár napban, óhatatlanul is letiporna minden szabályt, megváltoztatna minden ismert mozdulatot, ízt és játékot. Máshogy szívná ki az orrukat, máshogy kérné el reggel a cumit, öltöztetne fürdés után, reagálna egy orra esésre, másként nevezné a dolgokat és másféle csínyek miatt sivítana üveghangon. Ezt persze a lányok, mint izgalmas másságot, kicsit élveznék eleinte, de hamar elkomolyodna az arcocskájuk és titokban már nem éreznék olyan felszabadultan magukat az újnak látszó helyzetben. Abban például nem lennének biztosak, hogy visszajövünk (ilyenkor még nem képesek ekkora absztrakcióra), ezért aztán úgy élnék meg az egészet, mint az új szülők elfogadásának stresszes folyamatát.

Nem mondom, hogy mindez maradandóan megtaposná a lelki fejlődésüket, de valószínűleg nem éreznék benne jól magukat, és az kerülendő. Mármint ha nem az ő közvetlen és kifejezett érdekük, hogy pillanatnyilag szenvedjenek kicsit, mint például egy oltás vagy feddő hajleüvöltés közben.

Ha egy kényszerest igazán kellemetlen helyzetbe akarsz hozni, rendezd át a lakását. Ha egy kétévessel tervezed ugyanezt, elég, ha néhány napra másra hagyod részletes felhasználói kézikönyv nélkül. Szóval, ha engem kérdeztek, kettesben csak jövőre nyaralunk.

• 7 hozzászólás

Reggel hangos ováció közepette adtam be a lányokat a bölcsibe. “Megjött Bora, megjött Tamara, éljen, Bora, de jó, Tami!” Volt némi tömegpszichózis is a dolgoban, de hát kérem, a népszerűség… A birkaeffektus nem kerüli a kiscsopisokat sem, így ha egy gyerek azt ordítja, hogy baseballozni akarok, a többiek is hirtelen baseballrajongókká válnak, bár lehet némi alapja is a rajongói hozzászólásoknak. Kamilla például azóta nem sír reggelente, amióta azt mondogatják neki az óvónők, hogy mindjárt megjön Bora és Tamara. Amikor megérkezünk, akkor Boribori kiáltásokkal nyújtja a kezét a lányok felé. Nem azért, mert Bora a népszerűbb, hanem mert sokan Borinak és másik Borinak, valamint Taminak és másik Taminak hívják őket, vagy éppenséggel teljesen összevissza, sőt mi több, néha a saját nevükön. Szerencsére a lányok mindkét névre hallgatnak. Többet között. Meg a Bibára, meg a Kisnyunyira, meg a Barackra, meg a Macira, de olyankor nem értik, kihez beszélek. Szóval teljes métékben van renoméjuk a bölcsisek között, dacára szélfútta csecsemőfrizurájuknak. Most, hogy két évesek lesznek, talán már elérték a 10 kilót, a 80 centis magasságot és a 20-as lábméretet. Valószínűleg nem a méreteikkel vívták ki az elismerést. Ámde viszont ketten vannak! És ezt senki sem tudja überelni a csoportban. Nyinyinyinyányinyá! Meg persze iszonyú jófejek és vagányak - ezt ők úgy mondják, “Anyám, vagaany vagyok!”
Az indulás előtti kép:

• 7 hozzászólás

Rossz evő voltam gyerekkoromban. Anyám sokat emlegette az apró kávéspoharat, amelyből etetett. Ha a pohár fele kiürült, örült a család. Nem csak hogy keveset ettem, de azt is megcukrozva. Anyám vérző szívvel dobta ki az utolsó pénzén vásárolt májat, amit tojással turmixolva próbált feltálalni nekem. Mivel cukrozott volt, apámnak már nem készíthetett belőle májgombócot. Egész gyerekkoromban próbált tiltani az édességtől, de én mereven ellenálltam, és csak azért is felnőttem néhány szál ropin meg kikuncsizott édességeken. Nemcsak kevesett ettem, de utáltam minden húsfélét, fél gyerekkoromat a húseltüntető helyek feltérképezésével töltöttem. Ebéd alatt volt a legnehezebb dolgom: szalvétába csomagoltam a félig megrágott húsokat, az ebéd közepén hússal töltött hörcsögpofával wécére kéredzkedtem, az öcsém tányérjába csempésztem, és a zsebembe rejtettem. Később az iskolában az uzsonnából kiszedegettem, és a barátnőmnek adtam, mert ő azt a kolbászt utálta, amit a nagypapája töltött, és amit hat éve minden uzsonnára kapott. A lányok születésekor azt mantráztam magamnak, “ha rossz evők lesznek a lányaim, nem fogom erőltetni az evést, elfogadom őket, szembenézek a sorssal, de nem harcolok ellene, nem csinálok nagy ügyet a dologból, de észreveszem az éhenhalás előtti pillanatot, és adok nekik két ropit.” Jó ez a keleti filozófia, de teljesen nyugati ésszel is megfigyeltem már, hogy ha az ember felkészül valami rosszra azzal, hogy elképzeli azt, akkor sosem következik be, vagy legalább is nem úgy. Vagy ha úgy, akkor nem vele. Példa erre a Pohly lányok esete az anyukájuk mantrájával: nemcsak hogy jól esznek a lányok, de húst hússal esznek, vagy olyan dolgokkal, amelyekkel a hús jól csúszik, úgymint nokedli, rizs, tarhonya. Több hétvégén is kiderült, hogy négyünknek nem elég egy egész sült csirke, és hatvan deka húsból pont egy ebédnyi pörköltet tudok készíteni. A sonkás vajaskenyérről a sonkát eszik le, és kérnek még 15 dekát, a levesből a húsokat válogatják ki. Az édességektől sem kell tiltanom őket, mert Bora szinte irtózik az édesített dolgoktól, és túró rudi helyett szíveseben szopogat csirkecombot. Tamara megeszi az ilyesmit – ha nincs egy fél disznó készenlétben.

Ma rákérdeztem a bölcsiben a lányok SWOT analízisére. Hogyan viselkednek a közösségben, szeparálódnak-e vagy önállóak, miben gyengébbek a többiekhez képes és miben erősebbek. A válasz kicsit sem lepett meg. Nem, nem szeparálódnak, ha párt kell választani egy játékhoz, most már nem csak egymást választják. Másokkal is pont ugyanúgy hajba tudnak kapni egy babáért, mint egymással. Erősségük a beszéd. Sokkal jobban, többet, választékosabb szavakkal beszélnek, mint a korosztályuk, vagy mint a csoportban lévő nagyobb gyerekek (persze lehet, hogy ilyen szempontból gyenge a csoport, ezt nem tudom megítélni). És akkor most jöjjenek a gyengeségeik. Az EVÉS. Tamara bár sokat, de csúnyán eszik. A szalvétáját a pohárba tömködi, az étel nagy részét a ruhájára, a hajába, és Bora hajába keni. Sokat játszik az étellel, és bár ismeri a kanálkezelés helyes technikáját, látszólag nem sokat törődik vele, mint ahogy a fél liternyi spenóttal sem, ami az ölében végzi egy-egy ebéd alkalmával. Bora, a kilenckilós, vékonycsontú apróanti pedig türelmetlenül visít, ha nem kap több húst. Mivel meghatározott mennyiséggel dolgoznak a bölcsiben, nem lehet megtenni, hogy Bora húst egyen hússal, a többiek meg krumplit uborkával. Az óvónők kitalálták, hogy neki keveset adnak alapból, így amikor kér, mindig tudnak adni neki még egy picit. Amikor kifogynak a készletből, akkor Bora az ebéd végéig nyüszít, hogy még kér husit. Nem lehet mit tenni, a 300 forintos napidíjért nem követelhetem, hogy a gyereknek adjanak napona két kokast meg egy fél disznyót, valamint velőscsontot főzzenek a levesbe, és ezüsttálcán szolgálják fel. Az ANTSZ pedig nem díjazná, ha egy kis füstölt sonkát kötnék Bora öltözőszekrényébe, hogy legyen valami harapnivalója az ebéd végén. Azt hiszem, az alternatív továbbtanulási lehetőségek közül a Waldorf-óvoda máris kiesett.

A tanulság az, hogy nem esik messze az alma a fájától, kivéve ha bizonyos szempontból messze esik, és ha csak ennyi gond van velük a bölcsiben, akkor én egy elégedett anyuka vagyok. Bár én magam vegakaját eszem hétközben, ezentúl hús lesz vacsorára minden nap.

• nincs hozzászólás

El ne kiabáljam, de korán ittam a vírus bőrére. Reggelre kialudták az előző hajmeresztő délutánt. Állítólag van ilyen, a kölkök elfáradnak – amire éppen lehetett okuk, elvégre két hét itthonülés után ránk szakadt a tavasz napi egy bölcsiudvarral és egy játszótérrel, nomeg plusz tíz fokkal. A helyzet annyira reményteli, hogy ma délelőtt elmegyünk babaúszni, két kihagyott hónap után.

• 3 hozzászólás

Szilveszter óta őrizgetem ezt a palack félszáraz rozépezsgőt, de manapság már nem iszom meg egymagam egy teljes üveggel, Ane újabban semmi alkoholban nem segít, a visszadugózáshoz pedig vasmarok és gumibalta kellene, szóval várta csak a sorát szegény. Ma este azonban legyintettem és kicsavartam a nyakát. A lányok visszaesni készülnek.

Legutóbbi betegségük óta, ami éppen egy tüdőgyulladásba kombinált hörgőgyula volt, immár két teljes hete járnak a bölcsibe, ahol pedig ezen a héten csapatos elhullás miatti csoportösszevonások voltak. Két komplett hét! Ma viszont Tami már többnyire zokogott a délutáni alvás helyett, itthon pedig mindketten meganyűgösek voltak – ez az az állapot, amikor a “Melyik kedvenc krémedet szeretnéd a fejedre vagy anya új ruhájára kenni?” kérdésre is csak egy fejhangon kipréselt könnyáztatta “Neeeeem!” a válasz. Anya vegyen ölbe, de csak engem, de a másik is legyen itt, de ne ilyen közel, de anya tegyen már leeeeee! És mindehhez a siratóasszony-kórus, a csapatos jajongás, ami amúgy is jellemzi az itthoni közállapotokat, de ilyenkor az a felvonás lép életbe, amikor a gyászolásban meg-megfáradó vénasszonyok megtudják, hogy még az a Gyurcsányi is lemondott. A jajszó újult erővel az égre tör és nyomán leszakad a vihar.
A hiszticsúcsot hőemelkedés is kísérte, szóval ebből gyér tapasztalataink szerint valami vírusos családirtás lesz újból. Ane azt sóhajtotta, bárcsak legalább mi ne lennénk betegek, és rábeszélés nélkül bevette velem az ezres cévitamint, én pedig legyintve pezsgőt bontottam, hiszen könnyen meglehet, hogy holnaptól megint hetekig nem érzek majd ízeket. Két hét, és még tavasz is van, és pezsgő. Nem panaszkodhatunk.

• 1 hozzászólás

Ane teljes erőből készül erre a hétre. Az orvostól kapott egy hét ágynyugalmat, de a gyerekek a hétvégén belengettek egy visszaesést, így inkább már megint maradnak itthon, ágynyugalom agyő. Ez lesz a harmadik hetük távol a bölcsitől, egy kijárási tilalomba kényszerített anyával. Mármint ez a ma hajnali állapot, ébesztő után kupaktanácsot tartunk, s esetleg meggondoljuk magunkat. Választási lehetőségek: mégis mennek bölcsibe, én is itthon maradok, vagy Anettát idő előtt gyógyultnak nyilvánítjuk. Nem könnyű választani.

• 2 hozzászólás

Visszamentek a bölcsibe, azonmód megkezesedtek, megcukrosodtak és ráadásként olyan képességekkel álltak elő, amikre tényleg nem számítottunk. Nem ért teljesen váratlanul, hogy Tamara megkezdte a három szótagos szavak botló nyelvű, ám egyértelmű használatát, s ezzel végérvényesen a beszéd közelébe férkőzött. Az már jóval meglepőbb volt, hogy Borka, aki sokkal inkább készül trapézművésznek, mintsem rétornak, egy lépcső megmászása közben elkezdte hangosan számolni a fokokat. Eeegy, kedó, háááom, né, ö. Nincsenek ugyan cáfolhatatlan bizonyítékaink, de mintha kialakult volna egy kezdetleges mennyiség-fogalmuk, s a számolás nem csak mondóka lenne, hanem valódi számba vétel. A felsorolási képességüket amúgy még egy területen csiszolgatják, s erről sem gondoltuk volna, hogy az ő korukban már lehetséges. Az itthon töltött hét vége felé a bölcsi emlegetése közben Ane megkérdezte tőlük, kivel fognak majd ott találkozni. Arra számítottunk, hogy elintézik egy nénivel, erre felsorolták a csoporttársaikat. Név szerint! Zalán, Kamilla, meg hasonlók, legalább hat-hét nevet, akiket egy hete Ane emlegetett nekik reggeli készülődés közben. Szédülünk. Különdíjként rendesen esznek és továbbra sincs cirkusz a cumi miatt. Ki panaszkodott itt a kisdedekre valaha is?

• 5 hozzászólás

Egy hét kőkemény bezártság és együttlét után, ma délután a lányok felvették a kabátjukat, kérték a sapkájukat, és odamentek az ajtóhoz. Kibálták, hogy ki, ki, és rángatták a zárban a kulcsot.

Kérdeztem, hova mentek, Tamara azt válaszolta, bölcsi. Bár még kicsit folyik az orruk meg köhécselnek, de lehetetlen itthon tartani őket.

Csak annyit tudok elmesélni a hetünkről, hogy én kettőször egy órát voltam kint egyedül a KÜLVILÁGBAN, mindkét alkalmat az egzisztenciálisan és intellektuálisan is bizsergető Spar üzlethálózat valamelyikében töltöttem. Így aztán vasárnap délutánra lényegében agyhalott lettem, és most vodkát iszom Lindt csokival, de még ez sem tud vigaszt nyújtani. Inni hónapok óta nem ittam, úgyhogy ha a poszt érthetetlenné válna, és homályos célozgatásokat tennék valamiféle rabszolgaságra, akkor azt tudjátok be a jó öreg Finlandiának. Ma nem csak én bírtam nagyon nehezen a bezárságot, a lányok sem tudtak magukkal mit kezdeni. Építettünk várat négyet, legóvárost hármat, kirakóztunk huszonötször, montessori tornyoztunk százhuszonkétszer, Noddyt és Minuscule-t néztünk kétezerháromszáznegyvenszer, babát pelenkáztunk ezeregyszáznegyvenháromszor, olvastunk egymillióötszázezerszer Elmo-t, és további négymilliószor az összes többi könyvünket, végül délután négyre tettük a fürdést, mert azzal is elmegy egy óra, de ötkor már tényleg csak az agyhalott bámulása ment annak, amit két másfél éves a maga egy hete felhalmozott energiájával, engedetlenségével, kreativitásával és gyönyörű cukorrózsaszínűségével elkövetni képes. Szívem szerint lefektettem volna őket ötkor, amikor kijöttek a kádból, de akkor tutiziher, hogy hajnali kettőkor keltek volna. Így aztán ment a nyüglődés, a végén már a székeikről mutattak be olyan akrobatikai elemeket, mint szék háttámláján egyensúlyozás vagy duplacsavar széktámláról. Végül percenként pillantottam titokban és nem titokban a digitális órára, és akkor eljött a bűvös hét óra, és felcsillant a remény, hogy ennek a hétnek mindjárt vége, már csak pelenkacsere, pizsi, tej, aztán szia, puszi, aludjatok jól, de moströgtönazonnal, aztán vodka, csoki, függetlenedés, huh. Most meg itt válogatom a fényképeiket, hogy mit tegyek fel a poszthoz, és idézgetem őket, meg elandalodom, hogy mennyire édes-okos-gyönyörű-szuperségek. Hát ilyen az anyaság, ilyen catullusi.

• nincs hozzászólás

Köszönjük a sok-sok kedves hozzánkszólást, amit az ünnepek alatt gyártott kevéske írásunkhoz kaptunk, egyik meghatódásból a másikba szédültünk, tényleg. Reagálni nem volt erőnk, mert három hét itthon négyesben komoly elfoglaltság, vagy ezt már említettem? Ámde, hála a magasságos januárnak, tegnap óta minden visszaállt a rendes kerékvágásba, lányok nyolctól kettőig bölcsiben, én dolgozóban, Ane pedig a barátnőjének segít délelőttönként lakást dobozolni, ami fizikailag nem a legpihentetőbb, de nem is a testünk fáradt el az elmúlt hetekben. Mi kisimultunk, a kölkök pedig imádnak bölcsibe járni, mindenki elégedett. Másfél év után muszáj napi 1-2 órát találni, ami rólad szól, nem róluk.

Az a furcsa, hogy pedig egyáltalán nem nehéz velük. A fél évvel ezelőtti sikítógépeinkből huncut dumadámák váltak, akik folyton kedveskednek, bohóckodnak, rengeteget kacagnak és gyakorolnak a hamarosan elkövetkező első beszédvizsgájukra – a maradék idejükben pedig remegősre feszülve veszekszenek, harapnak, hisztiznek és jajonganak, de ebből van kevesebb. Vagy talán nem kevesebb, az arányokat nem is tudom, de a negatív perceknek csökkent a jelentősége, már nem annyira mindent elsöprőek és ők sem élik meg akkora katasztrófának a mindennapi buktatókat. De nem, ez így túl kétkedős, igenis több már a jó perc, mint a rossz, és a rossz percek sem olyan rosszak már, tényleg kisimultak a leányok. Ha visszalapoznánk egy-két negyedévet, a pelenkázón ívbe feszülve visító gyerekekről lehetne olvasni, akiket semmi nem köt le, az anyjukat fojtogatják és úgy általában valódi, grandiózus haraggal utasítanak el mindent, amit el lehet utasítani. Ehhez képest most mindössze a nem szót gyakorolják, de mosollyal a szájszögletükben, jelentés nélkül, viccelődve. Ma reggel Ane megkérdezte Borát, kér-e kávét, ő pedig széles mosollyal nemet kurjantott és már szürcsölte is a bögréből az anyagot. Szeretik hallani maguktól a nemet, tetszik nekik az ellenszegülés lehetősége, elvégre az tényleg kreatívabb megoldás, mint mindenhez jó képet vágni.

Egyszóval elérkeztünk abba a periódusba, amikor a gyerekek büntető szaróparizerből rajzfilmsztárokká változnak, hamiskás mosollyal illegetik magukat, cérnahangon apucikát és a mamit emlegetik és néha úgy smárolnak derült égből nyelvgyökön, hogy alig merek visszanyalni a megilletődöttségtől. Kommunikálnak, sőt kommunikálunk, mindent értenek és sok mindent el is tudnak magyarázni, és a mieink, úgy látszik, innentől tekintik a világot igazán jó helynek. A véget nem érő küzdés helyett végre élvezik az életüket. Lelazultak.

• 1 hozzászólás