Nem tudom megmondani, miért tetszett annyira, hogy tudunk együtt biciklizni a lányokkal - pontosabban én bringán mentem, ők futómotoron utánam -, de imádtam, valahogy a felnövésükhez volt köze. Az például, hogy lehagyhattuk Anét, biztos egy apa-lányai közös programot jelképezett, ahol csak mi hárman vagyunk, anyát leráztuk, most csakis a mi szabályaink szerint mennek a dolgok. Az is fontos érzés volt, hogy képesek voltak mellettem jönni, laza támadóék-kötelékben, azaz nem kalandoztak el, fókuszáltak az együtt gurulásra, még tetszett is nekik, hogy most az összetartás a feladat. Beletanultak kicsit az összpontosításba.

És persze azt se hagyjuk ki, hogy a szembejövők közül szinte mindenki megjutalmazta a két (három) majmot a köszörűköveiken egy-egy széles mosollyal, ebből is gondolom, hogy biztos jópofa látvány lehettünk. Az ikerség egyébként is végtelen örömforrás a külvilágnak, az emberek nem bírják elfojtani a vigyorgást, ha meglátják a két hasonmás kiadást, hát még, ha a vicces sisakos papával kánont motoroznak.

Kevéske csapatos kerekezés után aztán már jobban érdekelte őket a cicamászás és az időközben megkerült mászókacsúszda, de ennyi elég is volt, csak azt akartam kipróbálni, mennyi ideig fognak követni.

• 6 hozzászólás

Valamelyik annyira azért nem is nyűgös reggelen, midőn a bébik meredtek a róluk elnevezett BabyTV-re, Borka közölte a világgal, hogy “félek apától!”. Cérnahangon, halkan, maga elé motyogva mondta, mint a mindig ittas utcai harcos férje elől anyaotthonban bújdokló asszony, aki sziluettként nyilatkozik a Szocio csatornán. Nem volt hajlandó alaposabban indokolni.

A munkába menet egyre facsartabb gyomorral közlekedtem, az arcom kölyöksharpei-ére kezdett hasonlítani a töprengéstől, vajon mit ronthattam el. Túl erősen vághattam bele a feje mellett a párnába ököllel, amikor hajnalban alvás helyett a maci hajkeféjét követelte siránkozva? Vagy amikor direkt fellöktem, miután kiharapott egy fecnit az arcbőrőmből? Vagy egyszerűen az esti éneklés miatt? De komolyan, túl szorosan fegyelmezem? Nem tudja még feldolgozni a rákiabálásokat? Talán azt nehéz megkülönböztetni, mikor orditok dühből és mikor a rémület miatt, ha éppen a konnektorba dugott ujjal mosolyog felém? Vagy tényleg túl sokszor vezetem le a gyereképítés kiváltotta feszültségeimet éppen az alanyokon?

Így vagy úgy, fogadalmakat tettem, mert aznap reggel apaságom során először kellett szembesülnöm azzal, milyen érzés, ha a gyereked a te ostobaságod miatt látszik szenvedni. Az elviselhetetlent közelíti. Ígyhát szigorú tekinteteket vetve önmagamra felesküdtem egy erőszakmentes, türelmesebb, bölcsebb apaférfira, aki halk, ám határozott hangon, mégis humoros formában hívja fel leányai figyelmét az illem apró kis titkaira.

Lelkemet megacélozva hazatértem este a munkából, letörölhetetlen mosollyal magamhoz öleltem nyűgösödő gyermekeimet, s fáradt asszonyom is kifaggattam a napjáról. Aki beszámoló helyett hamiskás mosollyal rászólt Borára: mondd csak el, mikor félsz apától?

Életem filmje lepörgött egy pillanat alatt: most odaállok az ítélőpad elé, és egyszerű gyermeki gügyögésbe csomagolva megkapom a lesújtó verdiktet, miféle kegyetlenséggel mérgezem csecsszopóm lelkét. Huhh, félelmetes érzés.

“Félek apától, amikor kalapácsol!”

Oké, szóval ezért jártam meg a purgatóriumot? Mindjárt lekeverek egy taslit, büdöskölök!

• 2 hozzászólás

Tegnap internetügyi szakkonferencián voltam, ami persze nem tartozik ide, de sok régi ismerős kérdezett az ikrekről, szóval mégis. Beszéltem ikresekkel, ikrekkel és olyanokkal is, akik ismernek ikreseket. Egyébként a világ tele van ikresdivel – mint amikor belépsz egy titkos társaságba és a beavató szertartás után veszed észre, a környezetedből milyen sokan tagtársak. Titkos összenézések, elértett célzások, együttérző hümmögések. A konferencián is ott volt a szekta, de a körön kívüliek is, akik tiszteletteljes borzadállyal figyelnek minket és felteszik a klasszikus kérdéseket – egypetéjűek? felébresztik egymást? de később majd elszórakoztatják egymást, ugye? Én azonban nagy kedvvel, lelkesen meséltem a lányokról, okoskodtam az ikerségről, tanácsokat adtam a csecsemősöknek és a majdani szülőknek, egyszóval lubickoltam a témában. Ilyenkor, egy-egy beszélgetés közepette magamat is figyelem, mi jön ki a számon, milyen érzelmek és új gondolatok keletkeznek az inspiráló kommunikációs helyzet hatására. Most, hogy a büfébeszélgetések alatt sorozatban kaphattam az önvisszajelzést, könnyen összeállt az önkép is: én most már imádom ezt az ikres-apaságos kulimászt. Büszkévé változtatott, különlegessé is, új érzelmekkel tesz teljesebbé, sokat tanít magamról, ad egy vadonatúj értelmezési tartományt az eddigi életemnek. A huszonkét éves holland vállalkozó kölök előadása kapcsán például az jutott eszembe, hogy ha nem leszek milliomos és nem neveznek el rólam valami szakmai főcsőséget, az sokkal kisebb kudarc lenne, mint ha nem tudok a barátja lenni majd a (kis hollandi fickóra hasonlóan) kamaszodó lányaimnak.

A chavingben gőzölgő szarvaspörkölt előtt persze nem csak gyerekekről beszélgetünk, hanem a szakmánkról is, és ezt is imádtam. Felidéztem, milyen volt tíz évvel ezelőtt ugyanebben a közegben kis hülyének lenni, aki nem ismer senkit, az összefüggések helyett csak fikarcnyi részleteket lát, ráadásul lelkesen képviselne valamit, amiről a többiek azt gondolják, pusztán gyerekjáték. Most pedig egyformán gördülékenyen beszélgetek az infohippi szakbloggerekkel, a médiahackerrel, startupok ifjú vezetőivel és a multik fővezéreivel. Sőt, még okosakat is mondok. Ezt nem (csak) az önfény miatt jelentem ki, hanem a szakmai közérzetemet lefestendő.

A mozaik akkor állt össze, amikor az egyik előadó arról beszélt, hogy a protestáns munkaetikát (ami szerint dolgozni szolgálat a közösség számára, de elválasztandó a szabadidőnktől) lecserélni látszik a “hacker ethic”, aminek kulcsértékei a szenvedély, kemény munka, kreativitás, együttműködés és az élvezet megtalálása a munkában. Magyarul dolgozni nem (csak) Istentől való kötelesség, de jól is esik, így összemosódik a munka és szabadidő, s a motiváció is inkább a jobbító szándékban gyökerezik, nem a közösség iránti kötelességben. Ezt fejtegette ott elől Szekfű, én pedig jól éreztem magam az ikerapás-szakelismert-hekkeretikus bőrömben. Hazafelé jól esett gyalogolni a Vörösmarty téren, Chemical Brotherst hallgatni a metrón és várva várni a jövő héten beköszöntő bringaszezont.

• 3 hozzászólás

Apa reggel együtt tölt gyermekeivel két-három órát, este újabb kettőt, de ez már nem elég arra, hogy kövesse a meglódult fejlődést. Tami folyamatosan, mondatokban beszél, de én nem annyira értem. Ane érti. Ane szeme láttára születtek ezek a mondatok, pontosan ismeri megformálódásuk történetét, hangsorokból szórenddé és lassan ragozássá nemesülésüket. Számomra inkább halandzsa – fogcsikorgató összpontosítás mellett többnyire kikaparom belőle a lényeget, de sokszor hülyén nézek és kérdezek vissza, tényleg azt mondtad, hogy a katica iderepül inni? Gyakran kérem Anét, hogy fordítson. Márpedig korábban azt hittem, az ikertulajdonlásnak az is következménye, hogy nálunk két anya van, apa is kiérdemli az igazán bennfentes státuszt, hiszen egyformán sokat pelenkázunk, etetünk, büfiztetünk. Így is volt, de ma már apa visszacsúszott az egyesapuk bevonódási szintjére, mert tolmácsra van szüksége a gyerekeihez. Az itthon nem töltött idő megjelenik a gyerekértési képesség csökkenő színvonalában, már nem lehetek büszke ikerapa, aki egyenlő súlyokkal részesedik az ikeranyát is földbe toló terhekből.

Ez a drámai verzió. A realista nem hörög vesztett csatát, de elgondolkodva megjegyzi, hogy bizony anya többet ért az ikrekből, mint apa, és ez szükségszerűen differenciálja a családi viszonyokat is, apa eggyel kijjebb került. A három csaj a fejére nő, nemsokára szövetségeket kötnek ellene, összesúgnak a háta mögött, kinevetik, csúnya világ lesz. A hátralevő kis időben, biztos, ami biztos, megtanulok halandzsául.

• 1 hozzászólás

Homelette apuka nem viccel. A kis Hommelette egyéves születésnapjára egy gluténmentes sütőtöktortával rukkolt elő, később Homelettke gluténes korszakát egy saját sütésű kiflivel nyitotta meg. Azt gondoltam, hogy ezt nem lehet felülmúlni. Ám ma reggel Pohly apuka megugrott minden lécet. Borának kilyukadt a pizsamája a nagylábujjánál. Gondolom, kinőtte. Történt, ami történt. Bora egész reggel ült a földön, és az apró lyukat mutogatta a pizsamán anya, anya! felkiáltásokkal. Szerintem csak azt akarta, hogy én is nézzem meg, Feri szerint azt, hogy csináljak is vele valamit. Ha esetleg ebből a blogból még nem derült volna ki, nem vagyok az a stoppolós fajta. Így nem is igen törődtem a lyukkal. Éppenséggel arra gondoltam, hogy átöltöztetem a gyereket a bölcsis ruhába, aztán kidobom a pizsamát. Ám amíg öltöztettem, Pohly apuka befűzött tűbe egy a pizsama színétől egyáltalán nem is eltérű színű cérnát, leült az ágy szélére, és bevarrta a lyukat. Közben a világ legtermészetesebb hangján azt mondta az elképedt anyának: nem akarom, hogy itthon csak a hagyományos szerepleosztást lássák. Azóta is azon gondolkodom, hogy szombaton felfúrjam-e a polcokat a konyhában.

• 6 hozzászólás

A világ leghisztisebb gyereke nem létezik. Tegnap óta tudom, hogy nincs a címet egyedül birtokló, társait messze maga mögé utasító kisbaba, hiszen holtverseny van – az én két csodálatos ikerlányom fej fej mellett kibírhatatlansági kuriózum. Avagy, és talán ez még bölcsebb magyarázat, nem a gyerek a leghülyébb, hanem a kedves szülő, amennyiben az ikrek csak kisbaba-működésű átlagbabák, de én átlag felett voltam érzékeny az egész napos műsorra. Persze a lényegen ez mit sem változtat, egy kiemelkedően remek napkezdés után az ebéd segítségével olyan lejtőre fordultunk, ami egyetlen délután alatt mindent mélységbe elvitt, amit aztán nem ír be a szülő a közös történelem aranykönyvének illatos lapjaira gyémántbetűkkel. Volt kezedre csapok, kiságyban való elhelyezés derékmagasságból, artikulálatlan szem közé érvelés, vésztjóslóan csendes hangú segítségkérés az anyjuktól (”most csinálj valamit a Borkával, hogy kivegye az ujját a torkából és egyen pár kanállal, különben…”) és így tovább. Brrr.

Sajnos az “éhes vagyok, tehát ordítok, de nem tudok enni, mert ordítok” csapdáját nem tudom kikerülni, ingerült leszek tőle. Akárcsak az “uborkát akarok enni, de nem tudom elharapni, tehát ordítok, ettől nem tudok enni semmit, még uborkát sem, tehát ordítok” logikai labirintusától. Ide sorolható még az “úgy orditok, hogy mindjárt hányok, ettől rosszul vagyok, amitől ordítok”, aztán az “ide most felmászom, leesek, ordítok, felmászom, leesek, ordítok…” repetitív kalandkeresése, nomeg az “ordítok, ami ijesztő, amitől ordítok”. Végül persze minden eddigi gyökere, az örök első, az ősanya, az “ordítok, mert csak”. Ilyenkor néha kitör belőlem a racionális felnőttállat és vörös fejjel követelem, hogy ebből legyen már elég! Persze nincs értelme, nem is járok sikerrel, de az is igaz, hogy ilyenkor nincs ismert eszköz, ami működne, és ez ad némi önfelmentő igazolást. Nagyon kiszolgáltatottá teszi a szülőt, ha nem tudja, mi a baja az utódnak, de gyanítja, hogy semmi, pusztán ezen az antiszociális módon tanulja az életet. Ellenáll épülési céllal, és nincs mivel beléje véssem, hogy ennek nincs értelme.

Tegnap végül fél napnyi keserű visítás után, amint valami teljesen új elfoglaltságba kezdünk új helyszínen, elsimultak a dolgok, a megőrülési gyakoriság a megszokott szintre apadt, s a nézőközönség ismét két szórakoztató kis szeretetfelhőcskének tapsolhatott. A város másik felében található baráti hintán már angyalbögyörők produkcióztak a kamerának. Erről van felvételünk – de esküszöm, legközelebb csinálok egy háton fekve üvöltőset is, jól jöhet még később, a főtárgyalásomon, mint enyhítő körülmény.

• 14 hozzászólás

A két kicsi a hétvégén durván belehajolt a buliba. Egyikük fiúval járt a Margitszigeten, a másik pedig egy idősebb pasas arcoskodó történeteitől elbódítva meztelenül sörözött a kamera előtt. Nem is tudom, kire ütött ez a két pernahajder.

Egyébként amolyan kísérleti  hétvégét bonyolítottunk, amelynek célja annak kiderítése volt, vajon mennyit bírok a lányokkal segítség nélkül? Ane elkapta a torokgyulladásukat, a hét második felét kaffogva, izzadásrohamokkal, remegő térdekkel babázta végig, így legalább a hétvégén megpróbáltam némi szabadsággal kényeztetni. Pénteken munka után mentem velük játszótérre, szombaton bájos segítőmmel elvittük a lányokat babaúszni - összesen három boldog, szabad óra az alélt anyának -, majd a délutáni alvás után kirobogtunk a Margitszigetre dicsekvő találkozóra (két óra), végül vasárnap a birtokon nagyszülői közreműködéssel és bájos segítőmmel napozással kombinált magazinlapozgatásra késztettem, ami olyan jól sikerült, hogy órákon át alig futott össze a két bocibonbonnal, pedig nem nagy a kert. További értékes órák. Soha még nem töltött ennyi éber időt gyermektelenül, amióta vannak nekünk ikreink, ez bizony engem büszkeséggel töltött el, őt pedig úgy felszabadította, hogy most már nem is köhög. A kísérlet sikerrel zárult.

• 1 hozzászólás

Mostanság, ha valaki sikoltva tekergeti magát pelenkázás közben, szorulást szimulálva hörög evés helyett, vagy hajnali háromkor árván zokogva álldogál az ágyában, elmondom neki mosolyogva: én vagyok a világ legtürelmesebb apukája, szóval kár a gőzért.

Valójában magamat trenírozom persze. Egy-két hete még nem lett volna igaz az állítás, egyáltalán. Türelmetlen voltam és főleg indulatos, ha a lányok a felnőtt ész számára érthetetlen, önveszélyes, önző vagy esztelen dolgokat cselekedtek - és szokásuk ez! Persze az eszem tudta, hogy ez kolosszális marhaság, nincs miért haragudni egy ösztönlényre, egy szinte még fehér lap agyacskára, vagy ha van is, mert már szándékosan próbál manipulálni, én vagyok a negyvennel idősebb. Az eszem tudta, de ez kevésnek bizonyult, és ez különösen ijesztő tapasztalat egy magát értelmiségiként definiáló, főleg az eszére büszke pasasnak, akit a felesége Ráció Ferencnek becéz, ha tényleg cikizni akarja.

Persze nem pofoztam fel senkit, de lett volna kedvem. Rájuk kiáltottam, nagy lendülettel kaptam ki őket az ágyból, káromkodás és adrenalinfröccsök a gyomor körül, “én vagyok az erősebb” töltetű keménykedés a pelenkázóasztalon, ilyenek. Megtapasztaltam, hogy a tehetetlenség, a tanácstalanság és az agresszió vértestvérek. Mindig is az volt a tervem, hogy bölcs mosollyal szemlélem majd a kis genyók trükkjeit, erre ennyire kihoznak a sodromból! Bosszantó. Az ilyen izmozások után felidéztem a képet, amikor az utca népe káromkodva üvölt cseperedő gyermekével, nyálként fröcsköl belőle a düh és a gyerek arca bezáródik, megnyúlik és magányos, keserű sírásba húzódik össze. “Most mit sírsz, bazeg, mit sírsz? Teeee…” És szégyelltem magam, én nem akarok tahó szülő lenni! Nem azért, mintha illetlen lenne, hanem mert nem működik, viszont minden szereplőt hajlamosít a rákra.

Az egyik reggeli csörte után én vittem őket sétálni, volt két órám átgondolni azt az önmagából kivetkőzött állatot, aki fejben voltam, és nem tudtam már elhessegetni a rosszallásomat azzal, hogy ha nagyobbak lesznek, majd nekem is jobban fog menni. Hátha nem fog, hátha még jobban bosszant majd, amint egyre több meggondolt szándékosság lesz a gonoszkodásaik mögött. Ez nem jó út, erről le kell lépni.

Hazaértünk, és elkezdtem mondani nekik a mantrámat. Én vagyok a világ legtürelmesebb apukája. Úgyis én vagyok a világ legtürelmesebb apukája! És így tovább. És tessék: működik. Nem fűztem hozzá bizalmat hosszabb távon, de mégis. Minden alkalommal, amikor rácsimpaszkodnak az idegeimre, ezzel a kimondott (vagy egyre inkább csak gondolt) reflexkapcsolóval emlékeztetem magam arra, hogy ki az úr a háznál (ők), miért, és miért nincs ebben semmi dühítő.

Meglepetéééés: működik. Nem elfojtottam az indulatot, hanem sikerül kikapcsolnom, jobban mondva bőven az elfogadható szint alá mérsékeltem. Persze kérdés, hogyan lesz egy hónap múlva, de most úgy látom, sikerült új állomásra léptetni a felkészületlen apa-lelket.

• 3 hozzászólás

Hétvégén nem írunk. Hétvégén csecsemőgondozunk szünet és plusz energiák nélkül. Ezért hétfőn foglaljuk össze az amúgy eseményteli napokat. Vagy nem.

Az előbb írtam egy hosszabb dolgozatot a hétvége történéseiről. Volt benne sok nehézség és vidámság, vicces kifejezések és részletes leírások, valamint egy hasonlat is. A szombat esténél tartottam éppen, de máris nagyon hosszú volt az írás és ahogy visszanéztem rá, nagyon unalmas is. Éppen az a fajta napló, ami senkit nem érdekel, még a szerzőt sem, mert csupán a történeseket rögzítette, a tanulságokat nem. Szóval kitöröltem.

Helyette inkább elmondom a lényeget. A hétvégén igazán mélyen, menthetetlenül, kritikátlanul beleszerettem a lányaimba. Zűrösek voltak és bosszantóak is néha, de mégis. Megszerettem bennük, hogy az enyémek, meg hogy Anetta lányai, hogy hurkásak a combjaik és visszaválaszolnak, ha babanyelven sikkantgatok nekik. Lebilincsel a mosolyuk és bizserget, ha simogathatom őket, főleg, ha visszaadják az érintést. Kezdem érteni ezt az apaság-izét. Onnantól kezdve létezik, amikor észreveszed, hogy viszontszeret a gyereked. Örül, ha meglát, figyel, ha felé fordulsz. Rájössz, hogy milyen fontos lettél. Nekem most ilyen ez az apaság-izé.

Tehát, nem írom le, mi történt a hétvégén, inkább felteszek pár képet, ami éppen ebben a hangulatban született. Biztos értitek majd.

• 2 hozzászólás