Atyaég, Ezek elkezdtek reggel hétig aludni!

Az első komolyabb hóesés hozta az első meglepetést, azóta pedig hiába váltogatják egymást telek és tavaszok napokon belül, többször is  jócskán hat után ébredtek az ikrek. Persze nem akarjuk elhinni, keressük az okokat átalakuló fektetési szokásokban (kitolódik nyolc utánra), megfázásban és kapcsolódó gyógyszerekben, kisimult lelkecskékben, szerencsében és véletlenben, de azért azt már tényleg nem gondolhatjuk véletlennek, hogy átlagos estével, kiváló egészséggel és korántsem megterhelő egész napos itthoni lébecolással vágva neki az alvásnak nem kelt fel még mindig senki, amint ezt írom, pedig hétnullanégyet mutat az óra. Felsírt egy hangocska fél hét előtt, de a belépés előtti kötelező megtorpanás az ajtó előtt (hátha visszaalszik) eredményes volt.

Annak, aki nem követte szorosan az elmúlt két évünket, illetve akinek nem volt mostanában dolga kisgyerekkel, nem tudom elég érzékletesen leírni, micsoda változás volna, ha tényleg megtörténne a lehetetlen. Hasonlatos az első lépésekhez, szavakhoz és negyedórás együtt játszásokhoz.

Ébredeznek, mennem kell. De már jön fel a nap, tél közepén! Hurrá.

• 6 hozzászólás

Érdekes, mostanában legtöbbször a stabilitásról írunk. Nem véletlen, a kétévesek világa az állandóság és változás kényes egyensúlya körül forog. A rengeteg újdonság pörgésében a pihentető megnyugvást az ismert dolgok, szertartások, szokások jelentik. Éppen ezért igyekszünk megtartani azokat a hagyományainkat, amelyek technikailag talán már nem volnának szükségszerűek, de kapaszkodókat tesznek az ikrek életébe. Bora különösen hajlamos kikövetelni, hogy a dolgok menjenek úgy, ahogy azok az ő fejében elrejtett formabedobó réseibe a legjobban illeszkednek. Ha a függöny egyik fele nincs behúzva, sírva könyörög a rendetlenség megszűntetéséért, s ha apa cipőben ül le az ágy szélére, abból is nagy patália kerekedik. A legfontosabb szertartásaink azonban mégiscsak a reggeli és esti tápszerivászat köré szerveződnek. Reggel, mindjárt ébredés után, amint az álomittas népség átbotorkál a szülői ágyba, Bora ráfekszik Ane mellkasára, Tami pedig az én helyemre dől le, megrendelik a reggelit: “apa csináljon tejcíít!”

Este, lefekvés előtt is kötött a sorrend, átöltözés után anya mesél, ezalatt apa tejcit készít, majd egy simogatás a szintén a rítusaihoz ragaszkodó macskának és önkéntes ágyba vonulás a program, amit az immár sötétben, kórusban, hamisan elénekelt Bóbita zár le. Két nagy ölelés, puszik a plüssállatoknak, aztán a szülők kivonulnak, becsukják az ajtót és töltenek egy pohár bort. Nehezebb napokon kettőt.

• nincs hozzászólás

Szombat este, miután lenyomtuk őket a nyaraló tűzhányó emeletén az ágynyi szobában a girbegurba lószőr matracokra, s otthagytuk az édesen szuszogó kis izzadtságcsomókat, letámolyogtunk a lépcsőn és hökkent tekintettel estünk egy-egy kerti székbe, bámultunk magunk elé és a plafonra. Huszonnegyedik órája voltunk már ott, túl egy réméjszakán, ahol az családi együttalvásból holdkór lett, két vigyázzba merevedett szülő között vinnyogó kukacok tekeregtek, és túl egy rémnapon, amikor semmi sem volt elég jó, minden miatt sírni kellett, vagy panaszosan hüppögni legalább, mindenen hisztirohamot kapni, unatkozni a kalandparkká alakult kertben és megkeseredett kiképzőtisztként csicskáztatni a szülőket. A nap sütött, a csúszda csúszott, a hinta lengett, a ribizli bokorról volt ehető, a kajszi a földről, de valahogy ezekkel is mind baj volt. A hinta “billeg”, sőt “nem stabil”, a ribizli “savanyú”, anya vegyél fel, de tegyél le, de vegyél fel, “hangya seperd le”, “leveszem a cipőt” és “leveszem a pelenkát”  és egyáltalán, minden olyan “brühühűűű”. Borkából kitört minden kényszeressége, a hintát csak középen volt szabad lökni, apa vegye le a cipőjét és ha már ivott a pohárból, semmiképpen se maradjon ott az asztalon, tűnjön el, valahogy, leszarom, de ne legyen itt! Tami pedig, a mostanában sokkal reálisabb, kiegyensúlyozottabb gyerekünk összeráncolt homlokkal közlekedett a világában, és már egy botlástól is sikítórohamot kapott.

Ane már reggel belepumpált Borába egy Nurofent, hátha attól ilyen nyűgős, mert fáj valamije. Ezzel sikerült is áttolni a rontást Tamira, de később Borka is visszaszédelgett a  hisztispicsa szupersztár szerepbe. Estére gyerekszalonnát akartunk sütni a maradékukból rakott máglyán.

Az igazán furcsa mégis az volt, hogy amint elhagytuk a kertkaput, akár a szomszéd Zénókutya meglátogatása végett, akár azért, hogy kavicsot dobáljunk a Dunába vagy ússzunk a tóban, elmúlt, illetve felpuhult a kórság, újra két mérsékelten elviselhetetlen, de mértéktelenül cuki kölkünk ámította az arrajárókat.

Fel voltunk készülve arra, hogy az első nap nehéz lesz, mert bele kell szokniuk minden új környezetbe. Kifigyeltük, hogy az első napon bizonytalanok, és ez náluk szétcsúszással jár. Eddig azonban ezek az állapotok kezelhetőek voltak figyelemeltereléssel, sok öleléssel, bohóckodással, most viszont semmi sem segített, még a torkaszakadt üvöltés sem rettentette el őket negyed percnél tovább a nyűgtől.

Nem értettük a gyerekeinket. Nem a kerttel volt bajuk, nem is velünk, nem is betegek, nem fogzanak és nem menstruálnak és mégis megszorongatta a torkukat valami félelmetes vagy megoldhatatlan, amitől tükörsima pánikban töltötték a napjukat. Délután már kutatói érdeklődéssel lestem, elmosolyodik-e akár egy pillanatra is valamelyik egykor-vigyormanci, de inkább csak gondterhelt tekintettel meredtek maguk elé a hintán.

Magyarázat nincs. Egy régi barátnőnk mondta egyszer, hogy amikor már érteni véled a gyereked működését, váratlanul letölt egy szoftverfrissítést az ufók vezérhajójáról és teljesen új kínzásokkal áll elő, amikre nem számítottál és nem lehettél felkészülve rájuk. Nyilván ez történhetett nálunk is.

Már csak az a kínos kérdés feszíti egy kicsit a lelkünket, hogy a hét végén, amikor indulunk ugyanide nyaralni két hétre, vajon minek nézünk elébe? Az ágyakat mindenesetre lecseréljük addigra. Ha lesz alvás, megússzuk.

• 4 hozzászólás

Vagy én vagyok bénaanya, vagy a gyereknek váltóláza van. Esküszöm, hogy éjszaka, amikor bementem Borihoz, hogy ne szólongassa tovább Tamarát, forró volt a homloka. Kihoztam a szobájából, nurofenizáltam, orrszívóztam, megitattam, simogattam, Feri még Pannikát is (Boribon) olvasott neki, aztán bevetettük az eddig még le nem leplezett és bombabiztos altatómódszerünket, melynek lényege a következő. A gyereket magunk közé tesszük aludni, lekapcsoljuk a villanyokat, és alvást mímelünk. És most jön a váratlan fordulat. Tíz perc múlva a gyerek garantáltan könyörögni fog, hogy vigyük vissza a saját ágyába. A köztünk töltött tíz perc azzal telik, hogy rémülten pislog bele az éjszakába, a lábait dugdossa hol az én lábaim közé, hol Feri hónaaljába, felül, keresi a másikat, visszafekszik, forgolódik, hozzámbújik, majd nagy lendülettel átveti magát az apjához. Közben úgy jár a szájában a cumi, mint a nyúl orra, amikor róka közeleg. Egy idő után aztán elege lesz a mindegyerekálma együttalvásból, és rimánkodva kéri, hogy vigyük vissza a saját ágyába. Nem kell kétszer mondania, már viszem is, és miután többször is megnézi, hogy az ikertestvére ott van-e, nagy megkönnyebbülésel azonnal álomba szenderül. Remélem, nem azért nem tudnak közöttünk aludni, mert annyira ritkák az ilyen együttalvós esetek, hogy felgyorsul a szívverésük, és boldog izgatottságukban pont az nem megy, amiért a dolog létrejött. Akárcsak Amelie, aki semmi másra nem vágyott gyermekkorában, csak egy kis ölelésre, de orvos édesapja kizárólag a szokásos, havi vizsgálatokkor ért hozzá (1.22-nél). Ezen alkamakkor Amelie “a szokatlan gyöngédségtől felkavarva nem tudja viszafogni erős szívdobogását, ennél fogva az apa szívrendellenességet állapít meg nála, és emiatt nem járhat iskolába.” Persze lehet, hogy van ennél racionálisabb magyarázat is, például hogy így szoktattuk őket, meg hogy szeretik azt, ahogy szoktattuk őket, és hogy jobb nekik egymás közelében aludni, mint az anyjukkal vagy az apjukkal.

De hogy visszatérjek a kezdetekhez, amikor is a gyermek homloka forró volt, el kell még mondanom, hogy nemcsak szerintem volt az, de az apja szerint is, és a referenciaszemélyhez (mindig a másik) viszonyítva is. Ezért ma reggel fel sem merült a bölcsi. Nyolc felé gyorsan elrohantam velük a boltba, hogy mielőtt belázasodik Bora, vegyek valami ebédre valót. Szerencsére mire hazaértünk, még nem volt lázas. Aztán gyurmáztunk egy nagyot az új készletünkkel, és még mindig nem volt lázas, aztán teregettünk az erkélyen két normál hőmérsékletű gyerekkel, később még mindenféléket csináltunk, de csak nem mutatta jelét a betegségnek a kis beteg. Sőt, hozta a Kattintókönyvet (amit apa írt), s a hátoldalon lévő fotóra mutatva közölte, hogy “itt apa képe látszik“. Ez megdöbbentett, mert bár a tükörképükről is azt mondják, “az ott én vagyok“, nem tudtam, hogy verbális szinten is meg tudják különböztetni a valóságot és annak leképezését. Ez itt nem apa, csupán apa képe. Végül a mi kis Magritte-ünk egyáltalán nem lázasodott be, dacára annak, hogy homokozni is voltunk meg fagyizni. Este egy gyenge hőemelkedéssel azért előrukkolt, de az igazi meglepetést Bóbita utánra tartogatta. Ekkor kihányta a vacsoráját. Azért mégiscsak gyanús ez a gyerek.

• 4 hozzászólás

Mivel nem kívánok hosszú, nyavalygós posztot írni arról, hogy középfügyuladással kombinált arcüreggyulladással kombinált ízérzékelésvesztésem alakult ki, és tényleg nem szívesen teregetem ki, hogy mennyire undorító, amikor egy mégolyha jóképű gégész azt ecseteli, hogyha felfakad az én személyes saját fülem (ebbe már tényleg bele sem merek gondolni), akkor majd mit csináljak, és azt meg már végképp nem részletezném, hogy az előírt egyhetes ágynyugalmat hogyan kívánom betartani, inkább írok a délutáni alvásokról. (És a dédi ebben a pillanatban telefonált, hogy ő épp ült a szobájában, és leesett egy kép a falról, amin én vagyok, és ugye minden rendben. Hát igen, eltekintve a felsőlégúti regényről, amelyet november óta írok, és bár az évszakok állását tekintve most már mindenképp a vége felé közeleg a történet, még mindig jelennek meg újabb szereplők ‹mr Középfül és mrs Arcüreg›, és még mindig fejlődnek a régi karakterek.)

Szóval én a délutáni alvásról írok. De nem is írok róla, inkább megmutatom. Rájöttek, hogy ha nincs rács, át lehet menni. Ebéd után mindketten automatikusan mennek az ágyba. Betakarom őket, elmondom, hogy igen, a Kamilla is alszik meg a Mari kutyája, a Jimmy is, és nem, a halak nem alszanak, csak pihennek (ezt Elmótól tanulták). Becsukom az ajtót, aztán hallgatom a visszafojtott kuncogásokat. Meglestem, mit csinálnak ilyenkor: átmennek egymáshoz, és ugrálnak egymás hasán és hátán, mint két karámba szorított kiscsikó, aztán simogatják egymás hátát és hasát, ahogy én szoktam altatáskor, majd elalszanak. Egy ágyban. Néha egymásra dőlve, néha csak úgy szanaszéjjel az ágyban. Gyönyörűségesen, ikresen.

• 11 hozzászólás

A rácstalan ágy belülről rácsosnak látszik. El ne kiabáljam, el ne kiabáljam, de mostanáig nem volt kóborkodás. Ane vendégségbe ment, így csak én állhatok rendelkezésre, ha éjfélkor egy húszhónapos az ágya előtt a szőnyegen anyát sikolt, szóval drukkolok. Eddig két szabad alvás volt, plusz egy most zajlik, mind forgatókönyv szerinti végrehajtással. Mikor jönnek rá, hogy ami megy befelé, az kifelé is működik?

• 3 hozzászólás

Hajnal. Ötkor felsírás, visszaalvás egy percen belül. Hatig egy, legfeljebb két bejelzés, talán érdemes bemenni egy simogatásra, de a visszaalvás még garantált. Hatkor kérlelhetetlen ébresztő. Újabban csak az egyik gyerek (hol az egyik, hol a másik), a másik inkább aludna még, de persze úgy nem, ha a másik felkelhet! Nyűgösség, álmosság az arcokon, mert felkelni iszonyú izgi ugyan, de októberben még sötét van már, alig látni valamit a kislámpa fényénél, és fény nélkül számukra sem kérdés, hogy kell-e dörgölni a csíkszemeket. Jön az éhség is, ez abból látszik, hogy rohangálás közben elesve dührohamot kapnak, pedig máskor nem. Megetetjük őket álmos szemekkel a fejünkön, attól jön a kaki aztán, apránként elkezdődik a nap. Egyelőre még kisüt a nap is, vagy legalább lesz kint szürke láthatósági kisérlet, de már érezni, hogy télen mindig sötét lesz és hideg és szobába zárt ikerlányok velőtrázó botrányaitól lesz hangos a tompa havas világ.

Aztán a munkahelyre hírek érkeznek bociszemű bohóckisányokról. Az egyik már érti a formabedobót, a másik meg mondatokat rak össze első szótagokból, mélytányérból esznek reggelire sonkás szendvicset kenyér nélkül, megdöbbentő hisztiket húznak elő a hónuk alól, mint egy pisztolyt, nekifutásból csúszdáznak, cukik és elbájolóan szivacsok. Ömlik beléjük a tudás és belőlük a takony, szóval átlagos bébik a huszonegyedik század startvonalánál, őszi levélhullás közepette. Háromgyerekes barátunk mondta, ez az Érzelmi Hullámvasút kora, az egyik percben könnybe lábad a szemed, annyira édes, a másiban meg tíz fehéredő ujjal szorítod a mellkasát, hogy aztán kivágd az ablakon.

Aztán hazaérek, és akik az előbb még könnyes rikácsolásba kényszerítették az anyjukat, most már fáradt szemmel, félmosollyal átkarolnak, hátravetik magukat az ölemben, hogy csak tátog a gyomorszájam, felnéznek rám kérlelő tekintettel, adjak cumit vagy emeljem fel őket, hogy letehessem azonnal, aztán megint belemarkolnak a macska szőrébe simogatás gyanánt.

A macska egyébként érdekesen reagál erre a hullámvasútasdira, ő kiegyensúlyozottabb. Úgy látszik, mintha elcsigázná az állandó menekülés a kontrollálatlan szeretethullámok szőrvesztő-fülszakasztó veszélyei elől, de mégis keresi a lányok társaságát, és többet futkos, játszik, mint a csecsemőség idején. Végre lett egy kis veszély az életében, cigi és vadvíz helyett ikrezik ő is, adrenalinnal öblöget a páros támadások elől éppen a szükséges mértékben ellépve.

A kádban kicsit verik, kicsit ölelik egymást, rötyögve ráülnek a másik térdére, de egy az előzőekhez teljesen hasonló, következmények nélküli elcsúszás már tartósan eltöri a mécsest, kommunikációs eszközkészletüket elcserélik egy olajozatlan lengőajtóéval és innen már nincs kegyelem a megváltó tápcumi első érintéséig. Az ágyba alvajáróként érkeznek, aki éppen visszatért éji túrájáról, hátukra fektetve már csak egy hasrafordulásra tellik, aztán olyan csend lesz, hogy eleinte a konyhában is csak suttogni merünk, pedig nem ébrednének fel egy art-punk próbahelyiségben sem. Később bemegyünk, odaállunk az ágyaikhoz és csodáljuk magunkat, milyen szép gyerekeket csináltunk.

Goto 10.

• 2 hozzászólás

Mivel egy hete kezdtünk bele az újabb leszoktató kurzusba, ezúttal az egyre korábbra kerülő tápszeres korareggeli ellen menetelve, elérkezett az első elemző összefoglaló ideje.

Természetesen van haladás, de jól látszik, hogy nem jó az irány. Minden nap reggel fél hétkor kapják a kaját, nem korábban, aztán még visszaalszanak fél-egy-két órára. Szóval következetesek vagyunk az időpontot illetően és általában a korábbi bepróbálkozások – értsd: nyüszítve bömbölés négykor, ötkor, negyed hatkor és hat felé – nem tartanak tovább egy-két percnél, s vagy önmaguktól, vagy egy szelíd bekukkantásra, könnyű simogatásra elmúlnak, hiszen ilyenkor alig ébrednek fel. De nem szűnnek. Bepróbálkoznak, szirénáznak félálomban, aztán alszanak tovább, szemben velem, aki ilyenkor már csak forgolódik. Hetek óta kialvatlan vagyok, s most talán jobban zavar az alvásmegvonás, mint amikor tudtam, hogy ez a világ rendje, mert 3-4 óránként enniük kell. Ma már egyáltalán nem kellene, ma már csak rendszerhiba okozza az álmatlanságot, s ez teljes feleslegességében még elkeserítőbb.

Az elmúlt év kísérletezései, az alvással kapcsolatos kalandjaink során biztos lettem abban, hogy amelyik gyerek meg tud tanulni mászni, járni, csúzdázni és cicát mondani, az minden további nélkül képes megtanulni aludni is. Az is biztos, hogy vannak babák, akiknek ez sokkal könnyebben megy, akiknek a jó alvás következik a habitusából, vagy akik olyan szerencsésen szocializálódtak (pl. rövid hasfájós időszak az elején, szülők véletlenszerű helyes hozzáállása satöbbi), hogy egyéb tényezők nem hátráltatták a tanulást, és vannak olyanok, akiknek több ügyeskedéssel jár megtanítani a folyamatos alvást és visszaalvást. De abban egészen biztos vagyok, hogy ha valakinek a gyereke (például az enyém) nem alszik jól, arról csakis a szülő tehet. Ez is csak tanulás, abban pedig a gyerekek nagyon jók. Valamit nem jól csinálunk.

Mi most például két dolgot rontunk el, jórészt kényelmességből. Egyrészt amikor bemegyünk, egy simogatással, gyengéd visszafektetéssel nyugtatjuk meg a félalvó bömböldét, ami kellemes, finom, kell máskor is, mondjuk félóra múlva. Helyette csak pár jól ismert mondatot illene mondani, s ha kell, ötpercenként visszamenni és újra eldarálni a mantrát, “ilyenkor még aludni kell, kicsim”. A nagyobb hiba azoban az, hogy fél hétkor etetünk és visszafektetünk, azaz a rossz szokássá vált szituáción nem változtattunk, csak az időpontját toljuk kifelé. Mintha azt várnánk el, hogy megértse a gyerek, fél hétig nem kap a sötétben a karomban fekve tápszert, de fél hétkor igen, szóval nézze csak az órát és legyen türelmes. Utána éppen úgy vissza kell aludnia, mint korábban ötkor kellett, ugyanolyan sötét is van, az egyetlen különbség, hogy már nem olyan álmos, mint ötkor volt.

A megoldás az lenne, hogy reggelit csak felkelés után adnánk, azaz az étkezést a reggelhez, az ébrenléthez, az alvás utáni, már nem álmos állapothoz kötnénk. Ez azonban azt jelentené, hogy hatnál tovább nem nagyon van béke és csak reménykedhetnénk, hogy apránként, hónapok alatt kitolódik az ébresztő ideje a jóval polgáribb hetes-nyolcas sávba. Bele kellene törődni, hogy a reggeli kávé és internetes nézelődés helyett – ami ma az első etetés utáni visszalavás időszakának programja – az ébredés pillanatában, még leradadó szemmel kezdődik az állathangok bárgyú bégetése és a képeskönyvek kissé hisztérikus lapozgatása.

Vagy ki tudja, talán egyből fél nyolcig horkolnának? Nem merjük kipróbálni.

• 11 hozzászólás

A hétfő szigorú ön- és gyereksanyargatással indult – megint elharapódzott a hajnali étkezési tüntetés, és ez biztos, hogy inkább rossz szokás, mintsem vércukorszint-süllyedés, ezért radikális ellenlépések mellett döntöttünk. Nem, nem ütjük a tápszer után kiáltozókat, csak bemegyünk és megmondjuk, hogy a tej alma, majd reggel, addig szabad aludni. Nem kíséri osztatlan lelkesedés a műveletet, negyedóránként újra megpróbál valaki úgy csinálni, mintha nem emlékezne, mit mondtunk negyedórája. A köztes időben ők alszanak, Ane bóbiskol, én meredt szemekkel nézem a szemhéjam belsejét, aztán feladom és kiülök a konyhába billentyűzni. Fél hétig tűrtünk, aztán megadóan kipakoltam őket az ágyból, kicsi játék, reggeli, nyűgösség, végül nyolckor visszazavartuk őket Álommanóföldjére.

Ezt, illetve a brutálisan szomorú időjárást tekintve nem lett volna csoda, ha az első jelelés-foglalkozáson két nyivákolva pofozkodó pukkancs képviseli a családot, de lefegyverzően kedvesek és érdeklődők voltak, mindenkivel elsőre megtalálták a hangot, barátkoztak a többi gyerekkel és a felnőttekkel is, én csak olvadoztam. A hétfő 10 órás időpont miatt el tudok szökni a gépsor mellől, én is tanulhatom a jeleket. A kölkök nem is kellenének, valójában a szülők memorizálják az okosságot, a gyerekek inkább játszanak az otthonos bölcsőde-szerű térben, néha vetnek ránk egy értetlen pillantást, aztán lengetik tovább a dömpert a fejük felett.

A foglalkozást két gyakorló anyuka tartja, akik a saját csemetéikkel is jelelve (is) beszélnek és annyi előnyt láttak benne, hogy nekivágtak a lokalizációnak – eredetileg angol nyelvterületről származik az ötlet, miszerint halló babáknak is jót tesz a jelbeszéd elsajátítása. Egyelőre három anyuka és mi ketten vagyunk a nebulók. Az első benyomásom szerint nagyon könnyen megtanulható a jelbeszéd, mert a jelek többsége nem elvont, hanem leíró jellegű (az éhséget a has körbesimogatásával mutatjuk, a bácsit pedig egy bajuszpödrés jelenti). Az elvárt működés szerint a kicsik sokkal könnyebben megtanulják az egyértelmű kézmozdulatokat, mint a bonyolult hangképzést, hangsorok és fogalmak közti absztrakt összefüggéseket, több formában is mondható dolgokat, s ezzel hamarabb jutnak el ahhoz, hogy megértessék magukat és megértsék a szüleiket. Ennek egyenes folyománya kell legyen, hogy kevésbé hisztisek és hamarabb kezdenek beszélni, merthogy a jelek mellé mindig mondjuk is a szavakat.

A jeltanárok szerint néhány hét, esetleg egy-két hónap múlva már biztosan visszajelelnek a lányok – ehhez képest tegnap ebédnél Ane megkérdezte őket kézzel-lábbal, kérnek-e még enni és ők lelkesen vigyorogva a “még, még” jellel válaszoltak. Vagy zsenik, vagy csak utánozó majmok, mindegy, mi nagyon élvezzük.

A jövő héten még lehet csatlakozni, hétfő reggel 10, helyszín az FMH.

• 4 hozzászólás

Telik a nap, fáradunk, de egyre elfogultabban imádjuk őket. Az esti játszóterezés közben már csak bámuljuk a megkapó totyogást, ami persze álca, hiszen mozgásuk kifinomult, lelkük nem ismer félelmet, a kerítések és csúszdák leküzdése szóra sem érdemes apróság, ahogy a lépcsők sem késztetik lassításra a két kis Edgárt. Értetlenül néznek a másik gyerekre, ha az nem akarja odaadni a kislapátot, huzakodásba nem ereszkednek (legfeljebb egymással), a nagyobbak babusgatását értő kacagással tűrik. Kedves kis lények, bárki megmondhatja, a nyugdíjas nénik őszinte rajongással hirdetik is ezt a tényt.

A fürdetés alatt már kényes az egyensúly, egy rosszul fogadott pofon a másiktól és már fel is harsan a sikolyszonáta. Itt azonban még a játékos, érdeklődő attitüd dominál. A pizsamába bújás már egyértelműen nyűgös, elkeseredett tüntetés folyik a tápszer és lefekvés érdekében. Régebben ilyenkor már két egyenes vonalba szorított szájú szülő karatézott néma dühvel az öltözni nem hajlandó kisdedek kígyómozgása ellen, ez ma már csak emlék, de azért nem ilyenkor van a nap kedvenc tíz perce. A tápszerfogyasztás viszont csöndes és békés, ez amúgy is az egyetlen olyan része a napnak, aminek jól leírható szertartása van, azaz megbízhatóan egyforma minden este. Kell hozzá két babzsákfotel, egy végein világító üvegszálbokor és némi halk klasszikus zene. Egy-egy páros ül a babzsákokba, lányok anyuapu ölében, csak a retrólámpa világít, hegedűlnek a fúvósok, Mati előttünk fekszik a szőnyegen, és szörcsög a két cumisüveg. Ezután alvás, az ikrek állukon elfolyó tejpatakocskával azonnal álomba merülnek. Ha később még benézünk hozzájuk, édes angyalkák szuszognak macit ölelve.

Hajnali négykor aztán arra riadnak fel, hogy muszáj nyögni, sírdogálni, elkeseredetten jajongani, vagy egyenesen a rajzfilmekből ismert, szeme sarkából két szökőkutat zokogó kislányt utánozni. Nem tudjuk, miért és szerintünk ők sem. Ha sikerül is visszaaludniuk, tizenöt perc múltán ismét ébren vannak, élesen koppannak a cumik a padlón, tompán puffannak a kis fejek az ágyrácsokon, fogcsikorgatás is csak azért nincs, mert ahhoz kellene egy csomó fog. Nincs gyógyszer. Nincs bocsánat, nincs megnyugvás, nincs lassú beletörődés, elfogadás, türelem, megértés, együttműködés, csak az agresszív kismalac: nem várok!Végül a tápszeres kezelés segít, s míg ők békésen visszasüppednek az álom pehelydunyhái közé, a zaklatott apuka még soká dohog az erőszakos fráterek megátalkodottságán. Újra elaludni már nem mer, minden zajra, átfordulásra összerezzen, inkább kiül a konyhába meginni az első kávét, mered a monitorra és mókusszájjal haragszik a hajnalkommandóra. Az ébredés hangjaira – amiket egyébként tökéletesen meg lehet különböztetni az álomzajoktól – gyanakodva megy be a gyerekszobába, vajon két kis vérlucskos vámpír várja-e, de csak két széles mosolyú angyalcsecsemőt talál, akik az ágyban ugrálva üdvözlik. Apuka széttárja karjait, megöleli a kisdedeket, a hajnali harag egyre távolabbi, érthetetlen emlék.

• 4 hozzászólás