Egyrészt, és ezt tényleg csak zárójelben említem, természetesen csak addig aludtak hétig, amíg nem írtam erről. Mihelyst megjelent a Reggeli hozsánna című himnusz, visszatértek a korábbi keléshez, nyilván olvassák a blogot. Az azért említendő, hogy a stabil és precíz hatos kelés helyett immár negyed hét és hét között ingadozik a vekkervonyítás időpontja, ami azért mégiscsak barátságosabb a korábbi megoldásnál. Már olyan is volt, hogy emiatt késtek el a bölcsi reggelijéről és ez mi más, ha nem felnőttes dolog: elaludni a munkakezdést, ugye?

Másrészt, itt az ideje visszatérni a Kedves Naplóhoz. Az elmúlt hónap(ok?)ban nem fért bele az energiaszintünkbe a naplóírás, cserében többet olvastunk könyveket, nézünk filmeket és beszélgetni is szoktunk. Most viszont kezdjük azt érezni, hogy mindezek mellé akár egy-egy iromány is elférhet. Ezért ma, amikor Ane elhagyott minket a szülővárosa kedvéért több, mint egy egész napra, így ma este egyedül, pontosabban csupán két szuszogó csomaggal a szomszéd szobában ülök a konyhai laptop előtt, megkísérlem a beszámolást. Ezzel ugyan elveszem az internet- és kütyüfüggésem szemszögéből szabad estémet a Windows 7 telepítés és fényképrendezgetés elől, de uccu neki, nem bánom. Majd telepítek valami szörnyen korai hajnalon.

Jöhetne itt egy magyarázkodó bekezdés a hallgatás miatt – mert amúgy annak is a gyerekek megléte az oka –, de inkább csak vázlatos leszek: ha a munkád az, hogy a komputerbe kell belegépelned szövegeket egész nap, valamint reggel hattól nyolcig bébizel, utána dolgozod az előbbit, utána hazamész bébizni kilencig, akkor utána már nem annyira akarsz egy másik komputerbe gépelni semmit, főleg, ha torschlusspánik jeligével nem is borozhatsz hozzá és nem is csipegethetsz hozzá , mert ezeket beáldoztad a heti három úszókúra ideje mellé életminőség-javítás címszó alatt. Az áldozatok azonban megellették gyümölcseiket, ébren bírok maradni, és a kivételes estéhez felütöttem azért egy palackot is. Szóval jöhet a naplózás.

Beszámoló Egyes: Karácsony. Eredeti terveink szerint az ajándékokat anya és apa hozza a boltból, de a bölcsi közbeszólt, mert egyik nap azzal jöttek haza, hogy angyal hozza az ajándékot, és babázás közben maguk elé énekelgetve Jézust meg bárányokat meg valami pásztorokat is emlegettek. Nem volt igazán nagy trauma elfogadnunk, hogy mégis került valami misztikus magyarázat a sajnálatos karácsonyi események köré, de azért a fát együtt díszítettük a lányokkal és ők így is imádták: el voltak varázsolva a díszek, csillogás és csillagszórás okozta hétköznapon kívüli hangulattól, nomeg a család békés szeretetétől, amit sikerül megőrizni az utolsó napra hagyott teendők teljes kikerülése által.

felkészülés
Ez az első karácsony, amikor a gyerekek értik az ajándék fogalmát (és zsigerből imádják), és amikor minden rokon lemérheti, milyen jól beszéli a kétésfélévesek nyelvét ajándék-dialektusban. Nálunk a klasszikusan cinikus vélekedés igazsága bizonyosodott be: minden drága és kimódolt ajándékot megelőzve két plüssállat tört az élre a valós értékek skáláján. A komplett játékkonyhát mosógéppel és vasalóval respektálják, de használatra nem sűrűn méltatják (egyelőre), a kirakósokat nem rakják ki, a könyvekből csak Bartos Erika jön be, szóval van még hová értéktudatosodniuk.
nagypapánál
A nagybetűs Szentestét egyébként jól viselték, sőt élvezték, mert remek nagypapájuk kitalálta, hogy ők ketten az angyal segítői, akik a fa alól rendre a címzettnek szállítják a csomagokat. A címzettek imádták, hogy legkisebb, ám legnagyobbat mosolygó barátaiktól kapják a dobozokat, a küldöncök pedig végre feladatukra leltek a fenyő alatt.

Mára már teljesen áteveztünk a karácsony történetén, mert egy hete leszedtük a díszeket (újra együtt) és kivágtuk a fát a kuka mellé, sőt ma még a nagypapáéknál csillagszórózhattak egy búcsúzót, szóval egy évig semmi kisjézus meg fenyőünnep, túl vagyunk rajta és eddig úgy tűnik, nem hibáztunk látványosat. Szerették nagyon a karácsony-varázst, imádták a “csillogvillog” fenyőt, a hétköznapoktól oly távoli hangulatot, a napról napra érkező ajándékokat, a teljes családegyesítést (ami az év végéig zsugorian megtartott szabadságaimnak is köszönhető), valamint a mézeskalácsot és szaloncukrot is. Az együtt töltött három hét alatt először megőrültek, majd kisimultak, majd még simábbra és cukibbra nyugodták magukat, majd végül azért kissé fárasztóvá váltak, de ekkor jött a megváltó bölcsi. Azt hiszem, a végére elunták a téli bezártságot, a megszokottá váló jelenlétünket és a felnőtt-társaságot, igényük támadt a változatosságra és a nagyobb fizikai térre.

angyalfutárok / összeapázom magam / spontán ünnepi portré
Ők tehát visszatértek a tanintézményükbe, mi pedig nekiálltunk fogyókúrázni, mert sosem volt még ilyen durva eredménye az évvégi mozgásszegény, zsírgazdag és depresszió-járta hidegszürke hónapoknak.

• 5 hozzászólás

Még márciusban kaptunk egy ajándékutalványt Ane barátnőitől, amit a Mandala Day Spa fürdőben válthattunk be: Kleopátra fürdő és masszázs két fő (mármint egy pár) részére. Hosszan halogattuk, mert valamiért úgy csípődött be, hogy ez fél napon át tartó fitneszabajgatás és ahhoz már képzett bébiszitter és szabad hétvége kell. A napokban aztán kiderítettük, hogy egy óráról van szó, ráadásul este nyolckor is mehetünk, szóval tegnap felkerekedtünk és fürdetés helyett betrappoltunk a fürdőbe.

Recepciós cica kimonóban, az álmennyezetben elrejtett madarak és kis japán zenészek hangicsálnak, mindenhol drága faburkolatok és zenszagot árasztó vesszőbútorok, az öltözőkben bejglibe tekert törülközők füstölőkkel és illatgyertyákkal övezve, szóval árad az “így képzeli a Lakáskultúra sokat látott szerkesztője a távol-keleti luxusfürdőt” érzése.

Megilletődötten suttogunk elő-teázás közben, én zavarban vagyok, mert az indonézre hangszerelt váró bútorain csak úgy lehet ülni, hogy az alulméretes fürdőköpeny folyvást kitárulkozásra sarkall, és kezd leesni a tantusz, miután már a harmadik alkalmazott biztosít minket arról, hogy a fürdőzés alatt csak mi ketten leszünk odabent, senki más, és majd diszkrét kopogással jeleznek húsz perc elteltével a masszőrök. Csak éppen nem kacsintanak hozzá.

A kád kétszemélyes, opálos lé gőzölög benne, tetején bő marékkal szórt rózsaszirmok úsznak, mindenütt gyeryák, gömbölyű kavicsok és díszpárnák, valamint két masszázspad, szintén leszirmozva, a plafonból pedig hárfák és szélsusogás árad, zendagály van. Értem én, hogy itt a “különlegesen romantikus program párok számára” alatt a dugást értik, de kissé kényszeresnek érzem a körítést, nomeg nincs bent óra, viszont tizenhét perc múlva diszkrét kopogás fogja jelezni, hogy akármit csinálunk, három percünk van abbahagyni, megszáradni és olyan állapotba kerülni, ami lehetővé teszi a hasonfekvést. Szóval inkább röhögcsélünk, élvezzük a forró vizet és az odakészített pohár bort, aztán jönnek a szakemberek a diszkrét kopogtatásukkal, és olyan alapos svédmasszázsélményben részesítenek mindkettőnket, ami feledtet minden öreges körítést, ez bizony nagyon jó.

A legalább másfél órás édesnégyes alatt – amíg arcom a pad lukába szorulva bámulta a padlót – volt időm lelassult gondolatokkal lebegni  ez és az fölött, mint alig mozduló sirályok a parti szél hátán. Azt is kigondoltam például, miért éreztem olyan ostobának ezt a Kleopátra-fürdőt az ébenfa-berakásos, rózsaszirmos, susogós baszobában. Egyrészt a környezet ugyanazt a tiltakozást váltotta ki belőlem, mint a luxusautók műszerfalának fa berakásai – amennyiben nem vagyok én szépkorú osztrák hentes, hogy ezzel kelljen belém sulykolni, milyen drága is itt minden. Ennél sokkal kevésbé merevnek, udvariasnak és modorosnak képzelek egy nekünk való fürdőt.

Másrészt talán nem gondolták elég alaposan végig a célcsoport összetételét. Mert hogyan kényezteti magát egy nő? Minden bizonnyal illóolajokkal, gyertyafényes fürdővel, virágszirmokkal a lótusztejes vízben és puhán omló kelmékkel mindenfelé. Ám hogyan lazít párja, a férfi? (A program megálmodójának válasza minden bizonnyal annyi, hogy szexszel, de ez sablonos megközelítés.) Nos, nem rózsaszirmokkal, inkább megiszik egy sört üvegből, olvas hozzá (sportot, Narancsot vagy egy regényt?), esetleg az Eurosport és Discovery között kapcsolgat és lehet, hogy közben kéjesen böffent is olykor. Az illóolajok és kelmék szinte biztosan nem kerülnek a képbe.

A lótusztejtől ez a férfi feszeng, az a baj.

• 1 hozzászólás

A hétvégén már megint elhagytuk gyermekeinket szombat déltől vasárnap délig egy vidéki mulatság tiszteletére, ahová csak mi mehettünk, ők nem. A mulatság amolyan esküvő volt, az állami vagy egyházi hivatalnokok kimondott mellőzésével és a közhelyektől való megmenekülés erőteljes igényével. Szabadtér, szobrásztelep – egy hatalmas letörés a Villányi hegység lejtőjén –, kevés rokon és 45-ös Pepita bakelitekről (is) zenélő dj-k rajzolták körül a hagyományos helyett hagyományt kereső estét.

Volt minden, ami két ember szerelmének ünnepléséhez kell: alkalmi ruha, szertartás fogadalmakkal, vacsora hosszú asztalnál és eleinte rengeteg lábak között cikázó gyerek, később egyre több gyerekként botladozó lábú felnőtt. Legfeljebb másféle alkalmi viselet és az anyakönyvvezető-pap-biznisztől jócskán különböző szöveg, torta- és töltöttkáposzta-mentes menü és leányrablástalan bulizás pihentette a hagyományos lagzik bőrnyakkendő-szagába belefásult ünneplőket.

Ennyi izgalommal azonban meg is kellett elégedni, mert a szabadtéri esküvő réme is tiszteletét tette, egy csendes esőt haragos zivatar zavart el észak felé, minket pedig a közeli klubházba, ahol újra kellett építeni buli alapjait, lemezlovas-pulttól a száraz ruházatig mindent. Innen a buli klasszikus mederbe ömlött, én például le is fröcsköltem egy terhes asszonyt vörösborral, de valaki megvigasztalt néhány Becherovkával, így az ajándékot már nem szégyelltük átadni.

A műalkotás elérte a kívánt hatást, ezen felbátorodva én még ittam valamit, aztán Ane felfedezte, hogy teljesen mókusarcom lett, beszéd helyett csak csücsörítve integetek, így inkább hazavitt a panziónkba. A szobában szégyenemben még mindig némán az orrom elé húztam a takarót és onnan pillogtam a legbűnbánóbb üreginyúl-szemekkel, ami elérhető volt a pillanatnyi állapotomban, de másnap nem is fájt a fejem annyira. Kicsit talán váratlanul ért a buliban fellelhető korlátlan bortömeg találkozása az elmúlt év okozta gyakorlatlansággal.

Még a vacsora során találtunk egy olyan párt, akik szintén nem hozták magukkal utódaikat, velük hosszan sajnáltuk a többieket, de a beszélgetés azért nem igazán keveredett a babatéma határain kívülre. Ez a szülőség-dolog durván beszűkít, gondolhatták gyermektelen asztalszomszédaink, pedig inkább csak egy új terepre vezet, ami annyira tágas, hogy eleinte nem látunk el a régi életünk vesszőparipáiig. Miért beszélgetnénk a moziról vagy webkettőről, ha például arról is lehet, melyik eledel köti le a legtovább a gyermeket? (A főtt kukoricacső.)

Elfogadom: a gondolatmenet korábban tartalmas kulturális életet élő szülők megnyugtatására lett kitalálva, de azért gyanús.

• 1 hozzászólás

Ma megkaptam a januári szülinapi ajándékomat. Akkor lettem 40 éves és Ane a szép kerek számot tökéletes ajándékkal húzta alá. Ma délutánig egyébként nem voltam biztos benne, tényleg jó ötlet, de aztán bekövetkezett és azóta sem tudok máson gondolkodni.

Tudni kell, hogy tíz éve vagyok az Aranysas című vadászrepülős magazin előfizetője, a számítógépemen soha más játék nem maradt meg hosszabban, csak a repülőszimulátorok, azok viszont gyakori használatban vannak, sőt repülőnapon is tátottam már a számat és Kecskeméten buta mosollyal a képemen simogattam a vadászgépek szegecselt bádoglapjait. Perverzió - felizgulok a harmadik, függőleges dimenziótól és mindattól a balettől, ami ebből következik. Ennek fényében biztos érthetőbb, hogy miért volt olyan jó gondolat egy igazi, félórás műrepüléssel megajándékozni engem, amit ma délután perfektuáltunk a budaörsi reptéren.

A műrepülés pont nem azt jelenti, hogy egy számítógép előtt úgy csinálunk, mintha, hanem beülünk az egykor vadászpilóták kiképzésére szolgáló kétszemélyes gépbe, és felszállás után a biatorbágyi A1-es műrepülő légtérben olyanokat csinálunk, amit Besenyei Pétertől vagy Veres Zoltántól szokás látni meg a Red Bull Air Race közvetítéseken a fedélzei kamerák képein, és végül nem hányunk.

A gép alig nagyobb, mint egy megtermett autó (belülről kispolszki extra fejtérrel és panorámaablakokkal), így amikor a felszállás után egy perccel és kétezer lábbal viccből kilencven fokkal jobbra dőlünk, majd rögtön vissza vízszintesbe, pont olyan érzés, mintha nem lenne körülöttem semmi, ami fent tart, és máris zuhanok a már kiesett agyam után. Gondolom, a tapasztalt oktatópilóta így szokta ellenőrizni, mit várhat a kedves utastól - ha már ettől a váratlan, ám minimális túlterhelésű manővertől fehéredni kezd, jobb lesz csupán sétarepkedni. Én szerencsére inkább nyögtem egy kéjeset, így megkaptam mindent, amire egy olyan ember vágyhat, aki ha nem tud elaludni, ilyen manőverekbe fantáziálja magát.

Az első bukfencig még azt hinnéd, hogy fejjel lefelé a legrosszabb, pedig nem, az csak olyan, mint amikor gyerekkorodban lógáztál a piros félköríves mászókáról, legfeljebb a fejeden túl látható világ térképszerűbb. Ezzel szemben amikor a bukfenc véget ér és a gépet függőleges zuhanásból vízszintesbe poroszkálásba kell emelni, akkor a négy-ötszörös túlterhelés miatt sokat vesztesz a látásodból, nem tudod felemelni a kezed és kapkodod a levegőt. Ezen kívül nagyon komplex rémület a dugóhúzó, mert egyszerre mindhárom tengely irányába forog a gép és közben igen gyorsan közeledik a föld. Jó volt még az orsókoszorú, a legyező, a hátonrepülés, és el ne feledjem, én szállhattam le, az sem volt vacak. Ez utóbbit tessék úgy érteni, mint amikor a hatévest apu az ölébe ülteti és hagyja, hogy tekergesse a kormányt, de akkor is.

Aki síel, tudja, hogy a lejtőbe bele kell ugrani, előredöntött törzzsel indulni, mert a természetes félelem diktálta hátrahőkölésből nagy perec lesz. Ezek a manőverek éppen ilyenek - beledőlsz a lejtőbe és az ösztöneid nem hiszik el, hogy ezt túl lehet élni, de a fejed tudja, így a szolid rettegést körbeöleli az ész nyugodt hatalma. Csak azon izgultam, hogyan fog teljesíteni a szervezetem, mennyit tűr a a középfül-gyomor tengelyem. Jól viselkedtek, az első manőverek után már biztos voltam benne, hogy nem lesz az ebéd csirkéjéből róka, így végig vigyorogtam és csak az utolsó percekben vettem észre, hogy a nagy örömködés azért keményen felkavarta az egész Pohly apukát és hazafelé kifejezetten koncentrálnom kellett az autó tisztán tartására.

A mulatság egy és kétkilométeres magasság között zajlott, hetven és kétszázötven kilométer per órás sebességgel, harminc percen át, többnyire fejjel lefelé. Az égbe függesztettek egy kispolszkiban, ahol igencsak megpróbáló erőhatások értek és többször zuhantam, mint haladtam, mégis teljes biztonságban érezve magam csodálhattam a térkép-e-tájat a felhők közül, amelyek ez egyszer mellettem lobogtak, nem felettem - ha ez így leírva nem is hangzik elég izgalmasan, átélni különlegesen csodás volt. Mennék-e holnap is? Mindenképpen, de külön nem rendszeresítek egy malacperselyt, hogy erre gyűjtsek. Így volt tökéletes.

• nincs hozzászólás

Lassan éjfél. A tévéből romantikus filmek dúdolnak sorra, a fa világít és kaleidoszkóp árnyékokat fest a plafonra, Ane és Mati mellettem szuszog, a lányaim odabent a kiságy falához bújva álmodnak. Alvás helyett inkább a semmi kis fényeket nézem, ahogy az ajándékok sziluettjeit nyaldossa a tévé pimasz villogása. Jó ajándékok, sok örömet szereztek.

A kedvencem egy buta filléres szatyor. Anétól kaptam, mert megjegyezte, hogy mindig eljátszom a vásárlás gondolatával, de valami tudjafene apróság visszatart. Egyszerű kis vágy, a teljesítése mégis nagy dolog nekem, mert a másikra figyelés lovasszobra lehetne.

Tudom, hogy sokan nem szeretik a karácsonyt a kényszeres vásárlás és a kötelező szeretet miatt, és értem is őket, de nekem nagyon bejön. Nekem ez a nap a vágyak teljesítéséről szól, arról, hogy tudjuk, mit kívánnak a szeretteink. Ismerjük őket annyira, hogy tényleg örömet szerezzünk az ajándékainkkal. Ez puha, otthonos érzés, jóféle béke. Belefér egy buta szatyorba.

Sok jó ajándékot és szégyentelen elérzékenyüléseket kívánok nektek!

• 1 hozzászólás

Nem mondom, hogy hatalmas léptekkel és óriási tempóval haladok a karácsonyi készülődésben, de tegnap este rávettem Ferit, hogy cserélje le a függönyt, mert Mati fél évvel ezelőtt egy légyvadászat közben szétszaggatta, és amíg a lányok aludtak, Marival szarvasokat meg házikókat fújtunk az ablakokra VILÁGÍTÓS hóspray-vel, úgyhogy kívülről olyan családnak tűnünk, akiknek nem szakadt a függönye és szarvasok ugrálnak az ablakaikon. Ha lesz erőm, akkor még sütit is fogok sütni péntek éjszaka blogból.

Az elmúlt hét rémálom volt megint, de mára jelentősen javult a helyzet. Délelőtt másfél órát, délután pedig hármat aludtak. Pedig ma is pont ugyanúgy csináltam mindent velük, mint három napja, amikor 30 percet aludtak délelőtt, és másfelet délután, és hullafáradtan visítoztak mindenhol, ami nem a karjaimban volt. Talán a hó, talán a hideg, talán hogy az angyalok a sarokban is téli álomra szenderültek. Tegnap megkapták az első ajándékukat Julitól, ami egy olyan izé, hogy bedobod a kockát, és ez az izé röfög, meg zenél, meg világít. Tipikus Fisher Price játék: azt hinnéd, mekkora hülyeség, a gyerek meg élvezi. A lányok is szájtátva bámulják. Még nem ülnek, és nem tudják beledobálni a kockákat, de Borka rájött, hogy ha lábbal felrúgja, akkor is elindul a zene, a röfögés, meg a világítás. Tamika meg a tetején lévő kakast tudja pöckölgetni, ami se nem világít, se nem zenél, se nem röfög, de ő akkor is ezt tudja pöckölgetni.

Délután összefutottam vásárlás közben az egyik kedvenc ikres blogom ikreivel. Nagyon furcsa volt azt gondolni, hogy itt vannak az ismerőseim, akik nem ismernek engem. Odamentem hozzájuk, mint nagy írókhoz elvakult rajongóik, hogy én vagyok az olvasó, és szeretem őket, és írjanak sokat, és hű meg ha.

• nincs hozzászólás

A képen látható kétcsacsit egy 8 éves olvasónktól kaptuk, aki a zsebpénzéből vette az ikreknek ezt a szép ajándékot.

Kedves Fanni! A lányok nagyon örültek a kétcsacsinak. Így ismeretlenül is nagyon köszönjük, és azt gondoljuk, hogy sok felnőtt tanulhat tőled kedvességet. Csak neked elárulom, hogy a lányok már nem olyan sírósak, mint régen, sőt, ha azt mondom nekik, hogy KRAMPÁCSOK!, akkor gurgulázva kacagnak.

• 3 hozzászólás