Egyrészt, és ezt tényleg csak zárójelben említem, természetesen csak addig aludtak hétig, amíg nem írtam erről. Mihelyst megjelent a Reggeli hozsánna című himnusz, visszatértek a korábbi keléshez, nyilván olvassák a blogot. Az azért említendő, hogy a stabil és precíz hatos kelés helyett immár negyed hét és hét között ingadozik a vekkervonyítás időpontja, ami azért mégiscsak barátságosabb a korábbi megoldásnál. Már olyan is volt, hogy emiatt késtek el a bölcsi reggelijéről és ez mi más, ha nem felnőttes dolog: elaludni a munkakezdést, ugye?

Másrészt, itt az ideje visszatérni a Kedves Naplóhoz. Az elmúlt hónap(ok?)ban nem fért bele az energiaszintünkbe a naplóírás, cserében többet olvastunk könyveket, nézünk filmeket és beszélgetni is szoktunk. Most viszont kezdjük azt érezni, hogy mindezek mellé akár egy-egy iromány is elférhet. Ezért ma, amikor Ane elhagyott minket a szülővárosa kedvéért több, mint egy egész napra, így ma este egyedül, pontosabban csupán két szuszogó csomaggal a szomszéd szobában ülök a konyhai laptop előtt, megkísérlem a beszámolást. Ezzel ugyan elveszem az internet- és kütyüfüggésem szemszögéből szabad estémet a Windows 7 telepítés és fényképrendezgetés elől, de uccu neki, nem bánom. Majd telepítek valami szörnyen korai hajnalon.

Jöhetne itt egy magyarázkodó bekezdés a hallgatás miatt – mert amúgy annak is a gyerekek megléte az oka –, de inkább csak vázlatos leszek: ha a munkád az, hogy a komputerbe kell belegépelned szövegeket egész nap, valamint reggel hattól nyolcig bébizel, utána dolgozod az előbbit, utána hazamész bébizni kilencig, akkor utána már nem annyira akarsz egy másik komputerbe gépelni semmit, főleg, ha torschlusspánik jeligével nem is borozhatsz hozzá és nem is csipegethetsz hozzá , mert ezeket beáldoztad a heti három úszókúra ideje mellé életminőség-javítás címszó alatt. Az áldozatok azonban megellették gyümölcseiket, ébren bírok maradni, és a kivételes estéhez felütöttem azért egy palackot is. Szóval jöhet a naplózás.

Beszámoló Egyes: Karácsony. Eredeti terveink szerint az ajándékokat anya és apa hozza a boltból, de a bölcsi közbeszólt, mert egyik nap azzal jöttek haza, hogy angyal hozza az ajándékot, és babázás közben maguk elé énekelgetve Jézust meg bárányokat meg valami pásztorokat is emlegettek. Nem volt igazán nagy trauma elfogadnunk, hogy mégis került valami misztikus magyarázat a sajnálatos karácsonyi események köré, de azért a fát együtt díszítettük a lányokkal és ők így is imádták: el voltak varázsolva a díszek, csillogás és csillagszórás okozta hétköznapon kívüli hangulattól, nomeg a család békés szeretetétől, amit sikerül megőrizni az utolsó napra hagyott teendők teljes kikerülése által.

felkészülés
Ez az első karácsony, amikor a gyerekek értik az ajándék fogalmát (és zsigerből imádják), és amikor minden rokon lemérheti, milyen jól beszéli a kétésfélévesek nyelvét ajándék-dialektusban. Nálunk a klasszikusan cinikus vélekedés igazsága bizonyosodott be: minden drága és kimódolt ajándékot megelőzve két plüssállat tört az élre a valós értékek skáláján. A komplett játékkonyhát mosógéppel és vasalóval respektálják, de használatra nem sűrűn méltatják (egyelőre), a kirakósokat nem rakják ki, a könyvekből csak Bartos Erika jön be, szóval van még hová értéktudatosodniuk.
nagypapánál
A nagybetűs Szentestét egyébként jól viselték, sőt élvezték, mert remek nagypapájuk kitalálta, hogy ők ketten az angyal segítői, akik a fa alól rendre a címzettnek szállítják a csomagokat. A címzettek imádták, hogy legkisebb, ám legnagyobbat mosolygó barátaiktól kapják a dobozokat, a küldöncök pedig végre feladatukra leltek a fenyő alatt.

Mára már teljesen áteveztünk a karácsony történetén, mert egy hete leszedtük a díszeket (újra együtt) és kivágtuk a fát a kuka mellé, sőt ma még a nagypapáéknál csillagszórózhattak egy búcsúzót, szóval egy évig semmi kisjézus meg fenyőünnep, túl vagyunk rajta és eddig úgy tűnik, nem hibáztunk látványosat. Szerették nagyon a karácsony-varázst, imádták a “csillogvillog” fenyőt, a hétköznapoktól oly távoli hangulatot, a napról napra érkező ajándékokat, a teljes családegyesítést (ami az év végéig zsugorian megtartott szabadságaimnak is köszönhető), valamint a mézeskalácsot és szaloncukrot is. Az együtt töltött három hét alatt először megőrültek, majd kisimultak, majd még simábbra és cukibbra nyugodták magukat, majd végül azért kissé fárasztóvá váltak, de ekkor jött a megváltó bölcsi. Azt hiszem, a végére elunták a téli bezártságot, a megszokottá váló jelenlétünket és a felnőtt-társaságot, igényük támadt a változatosságra és a nagyobb fizikai térre.

angyalfutárok / összeapázom magam / spontán ünnepi portré
Ők tehát visszatértek a tanintézményükbe, mi pedig nekiálltunk fogyókúrázni, mert sosem volt még ilyen durva eredménye az évvégi mozgásszegény, zsírgazdag és depresszió-járta hidegszürke hónapoknak.

• 5 hozzászólás

Amióta Magzatvíz írta, hogy beszerezte az adventi kalendáriumot, azóta sorra hozom fel magamnak az érveket és ellenérveket a kalendáriumozásra. A bolti csokis változat reménytelenül unalmas mind grafikailag mind gasztronómiailag, és kiábrándító, hogy a Mikulás néha kisebb rajta mint a Boci vagy a Tibi. Meg annyira egyszerű is lenne, hogy semmiképp sem nemes vagy ünnepi, gesztusértéke meg pláne nincsen, és a várakozás metaforájának nevezni egyenesen hazugság. Másrészt a lányok nem esznek sem cukorkát, sem csokit. Bora zsigerből utasít el minden édeset. A csokit kiköpi, a túró rudit Tamarának adja, a tejszelettel gyurmázik. Tamara kicsit érzékeny a kakaóra, vagy pontosan nem is tudom mire, de folyton ekcémás a bőre, és ha kakaó tartalmút eszik, akkor kiüti az egész hasát, és fellángol csúnyán az összes dermatitise. Ezért szegény abban a boldog tudatban van tartva, hogy allergiás a kakaóra, így ő nem ehet csokit, rudit, tejszeletet. A kommerciális csokis kalendárium ötlete többszörösen legyilkolva. Marad a kreatív kalendárium napi meglepetéssel, tessék anyuka, lehet agyalni. Bár én mindig olyan anyuka akartam lenni, aki szépen megfesti/varrja/patchworköli például a kalendáriumot a gyerekeinek, és maga fűzi rá a gyöngyöket, lampionokat, aranymogyorókat, és saját sütésű rénszarvasokkal húzatja a házi marcipánból gyúrt télapókat, akik kézzel festett dióhéjakban tálalnak fel iciripiciri dekopázspasztillákat, de aztán nem ilyen anyuka lettem végül is, ahogy Tamara fogalmazott egyszer végtelen egyszerűséggel a rendrakással kapcsolatban. Szerencsére azonban vannak olyan anyukák, akik ilyenek lettek, és megunt remekműveiket el is adják a TeszVeszen vagy a Vaterán.  Amikor ma délben az Andrássyn átvettem a gyönyörű kis házikót huszonnégy ajtóval, még valami dicséretfélét is akartam mondani, de aztán másként alakult.
– Hello, nagyon szép ez a kalendáruim, te készítetted?
– Jaj, dehogy! Bécsben vettem egy karácsonyi vásáron a barátommal. Két adventkor használtuk, de aztán szakított velem, úgyhogy felpattintottam a Vaterára. Hadd vigyék ezt is.
Hát ennyit arról az ideámról, hogy vannak azok az anyukák, aki végül is olyanok lettek, amilyen én is akartam, de aztán végül is nem lettem.

• 5 hozzászólás

Azon filóztunk Anettával, hogy ha az ikrek születésnapján házasodtunk volna össze és aznapi névnapokról nevezzük el őket, akkor már csak a mi személyi ünnepnapjainkkal kellett volna kezdeni valamit egy gigantikus ünnepicentrumhoz. Anetta felvehette volna például a Hósea nevet (a mostani neve után nem lett volna nagy váltás), én pedig rácsúsztam volna az Ákosra, ezzel még egy svédcsavarral a sógort is bevettük volna a buliba, a szülinapjainkat és a karácsonyt meg valahogy csak sikerült volna áthazudni nyárra. Most talán becézhetnénk a lányokat Albinak és Horcinak.

De nem voltunk ennyire türelmesek, március 30-án, ma két éve egymásnak estünk, hogy felrángassuk a gyűrűket a másikra – nekem volt nehezebb, mert Ane akkor már igencsak ikerterhes volt. A mai jeles kétévfordulót lakoma helyett inkább egy mozival terveztük megünnepelni, ha már mindkettő nem fér bele – mert akármelyiket tesszük második helyre, ott már elaludnánk. A Made in Hungaria című alkotást szemeltük ki, tisztelegve a saját gyökereink és a baráti író előtt, avagy kíváncsian, lehet-e ehhez a témához nyáltól és közhelyektől rogyadozás nélkül is hozzányúlni.

Szerencsénkre semmi forgalom nem volt, így hiába próbálkoztak be a lányok egy váratlan mégsemalszunkellel, így is időben odaértünk, sőt maradt pár perc Häagen-Dazs fagyizóra és popcorn-üdcsi-nácsosz bevásárlásra is. Amikor a terembe léptünk, már ment a film, de nyilván nemrég kezdődhetett, gyorsan beslisszoltunk a helyünkre és élveztük a filmélményt. Egyébként tényleg élveztük, tessék megnézni, meglepően más, mint amire számíthatnánk. Az élvezés éppen kezdett volna kibontakozni, amikor egy velőtrázó snittel a végefőcím vette kezdetét. Szó szerint leesett állal bámultunk. Húsz perce ültünk be a terembe.

Aztán megnéztem a jegyet, ami, hmm, egy sokkal későbbi előadásra szólt. Sikerült az előző vetítés utolsó fél órájára belopóznunk.

Elképzeltük a közönség döbbenetét, amikor másfél órával a kezdés után belibben egy vidám pár teljes felszereléssel, púpozott kukoricás staniclival bevágódik a helyére, s azonnal vetkőzni és súgdolózni kezd, mintha még a reklám alatt járnánk. Mit gondolhattak? Hogy ezek csak a poént szeretik, vagy filmkritikusok, akik összevitáztak az egyik utolsó jeleneten? Vagy APEH-ellenőrök, akiket próbavásárlásra küldtek a plázába?

A film elejét (és közepét) megnézzük egy másik alkalommal, a lányokat pedig holnap Albinának és Horáciának fogom szólítani, érezzék ők is az ünnep súlyát.

• 5 hozzászólás

Az új hetet, új tavaszt, kezdődő bringaszezont, vissza nem eső lányainkat, új arcüreget és hősies hétvége végét egy kis mulatozással ünnepeltük.

• 2 hozzászólás

Tegyék fel a kezüket azok az ikres apukák, akik a négynapos ünnep közeledtével már a hét elején arról ábrándoztak a dolgozóban, meg-megállva báván a számolótáblák szerkesztése vagy esztergálás közben, hogy milyen jó is lesz végre nem a robotban punnyadni, hanem otthon, a családdal, harmóniában, összebújásban elcsöndesedni, nagyokat ebédelni, jókat sétálni, egyszóval újra mandalába rendezni a munkában megbokrosodott neurongyűjteményt. Kezeket fel!

Ellenpróba, most azok tegyék fel, akik a lelkük mélyén némi óvatos vizsgadrukkal várták ezt a négy teljes napot.

Köszi, megszámoltam. Azt az egy fiatalembert ott hátul még arról szeretném megkérdezni, hogy neki ugye már elmúltak három évesek a srácok?

A lelket bennünk az önuralmon kívül az olyan hosszuknál sokkal nagyobb pillanatok tartják, mint az alábbi. Nomeg az a csalfa remény, hogy a szeparációs szorongással, kezdődő cumifüggéssel és ikernáthával súlyosbított ikerfogzás nem tarthat tovább egy-két évnél.

• 7 hozzászólás