Egyre több a jogos kérdés: miért nem hízik tovább ez a blog?

Ha nagyon rövid akarok lenni: mert eluntuk. Nyilván vannak mindenféle hétköznapi okok – például valahogy átalakult az életritmusunk, kevésbé fér bele a napi fél-egy óra írás; új lakást keresünk, ami sok online időt és egérkattogtatást igényel; az én munkám tavaly nyár óta napi nyolc óra aktív szövegnézés és -szerkesztés és -írás, ami után este már nem kívánkozik a szemem elé a számítógép. Estére amúgy is lekókadunk a kötelességeink teljesítése után, ilyenkor már nem hiányzik még egy kötelezettség, nevezetesen a blogolás. Inkább beszélgetünk.

Nekem azonban van egy ennél érdekesebb, egységesebb elméletem is arról, hová lett a blogolhatnékunk – legalábbis az enyém. A blog komoly hajtóereje volt az a rácsodálkozás, amivel nap mint nap néztem a szülőség kihívásait, feladatait, egy idő után örömeit. Esténként leültem a gép elé és gyorsan leírtam, ami akkor jutott eszembe, amikor ezen a folyamatosan a fejemben lévő, megdöbbentő, nagyon új, letaglózó projekten gondolkodtam. Mindig ez járt a fejemben: fürdés közben, a bringán munkába tekerve, a kávézóban és itthon is, míg mondjuk az alvó lánykákat nézegettem ellágyulva. Percről percre megdöbbentem azon, hogy apa vagyok, ikreim születtek, újfajta feladatok álltak elém, amiket meg tudok oldani. És a blogban igyekeztem másokkal is, magammal is megosztani ezt a rendszeres katarzist.

Ma már nem döbbenek meg olyan gyakran. Megszoktam ezt az új, érzelmileg teljesebb, bár kocsmázásilag szűkösebb életet, megszoktam a gyerekezést, az ezzel járó feladatok már nem hatnak újdonság gyanánt. A testnedvek a barátaim, a babalogika követése a rutinom része, megtanultam (úgy-ahogy) mesélni és gyerekbőrt kozmetikázni, megfázást gyógyszerezni és hisztit leszerelni. Már nem csodálkozom, ha összefutunk a régi barátokkal, hogy főleg a gyereknövesztés körül forog a szó, ahogy az sem lep meg, hogy más (másra figyelő, mást látó) szemmel nézek körül az utcán, a nyaralóban, a boltban és a játszótereken. Apa lettem teljesen.

Azok a blogok pedig sosem érdekeltek, amiket pusztán a “ma barnábbat kakiltam” dokumentációs kényszere hajtott előre. A napi rutinról, a megszokottról, a változatlanról írni nem fontos, jól nem is könnyű, de talán nem is kell. Persze lehetne dokumentálni az ikrek gyarapodását, lenne is mit, hétről hétre változnak, egyre érdekesebbek, egyre különlegesebbek, de engem nem vonz a ténynaplózásnak ezen folyó szöveges formája. És, ami még nagyobb veszteség, szerintem Anettát sem vonzza.

Ez persze nem azt jelenti, hogy semmi sem történik az Ikerházban, vagy már nem villanyoz fel annyira az ikrek cseperedése. Ó, dehogynem! Úgy dagonyázok a kis világuk meleg érzelem-locspocsában, mint a disznó. Egyre többet tanulok tőlük, róluk is meg magamról is, meg az anyanyelvemről meg a világ logikájáról meg az emberi tulajdonságok és képességek kialakulásáról, meg az irrealitás hétköznapi mivoltáról. Éppen csak nem írok róla.

Ettől még nem zárjuk be a blogot, ez sem egy búcsúposzt, inkább csak magyarázkodás. Viszont új formákat keresünk, olyanokat, amelyek jobban megfelelnek a jelen életszakaszunknak. Érdemes lehet például ránézni erre az oldalra: ikerhaz.tumblr.com - talán ez az Ikerház jövője. Majd meglátjuk.

• 6 hozzászólás

Immár kilenc órája (és még tizenhét óráig) vagyunk csonka család Tamival. Ane és Borka leléptek vidékre, így a család kétfelé szakadva teszteli, milyen az ikreknek egymás nélkül, a szülőknek pedig a hagyományos családmodellben lubickolva.

Jó. Eddig remek. Hazafelé az autóban (vendégségben jártunk Tamival) azon vettem észre magam, hogy a szokásos hátulról áradó, értelmezhetetlen zsongás helyett, amire általában igyekszem legalább hümmögni valamit, most kérdéseket és a saját válaszaimat hallgatom. Értjük egymás szavát. Ez máskor nem csak azért nem megy, mert zajosak a lányok, hanem mert együtt érthetetlenebbek is, vagy legalábbis olyan, mintha a szinkrontolmácsnak egyszerre kellene egy francia és egy orosz beszélőt fordítania magyarra.

Aztán: nem kell kényszeresen figyelni, hogy mindenki ugyanannyit kapjon, mosolyból, szóból és pofonból egyaránt. Igazán felszabadító. Nem kell kétfelé nézni, óvni sem, ami természetesebbé teszi az együttlétet. Az egymást gerjesztő indulatok, a versenypályán a másikat húzó futópáros feszültsége pedig azért nem hiányzik, mert Taminak is sokkal kevesebb energiája megy el a másik visszhangzására, a másikkal való csatákra, az ikerség feldolgozására – több marad a szavak formálására, a gondolatok kifejezésére.

Azt hiszem, az a különbség a két különböző korú gyerek és az ikerpár között, hogy míg a tesók két eltérő elvárásnak, különböző igényeknek való megfelelést követelnek, addig az ikrek két teljesen egyforma igényrendszerben akarnak egyedi, önálló törődést. Lásd vegyél fel, per nézd meg a matekházimat vagy vegyél fel, per vegyél fel.

Nem csak előnyök vannak: Tami a vendégségben sokkal visszahúzódóbb volt, egy órába telt, míg kinyílt kicsit és hozta a szokásos vigyori, kacér formáját. Addig többnyire a körülöttem serteperte és a rendszertelen időközönként felhangzó “menjünk haza” nyiffongás uralkodott. Kicsi ár a teljes békéért.

• 6 hozzászólás

Újító hétvégét indítottunk el: ma déltől holnap délutánig kettészaggatjuk az őrült kis csapatot. Borka és Ane elutaztak vidékre a rokonsághoz, míg mi Tamival itthon maradtunk. Persze nem fogunk itthon ülni, meglátogatunk majd barátokat és nagyszülőket, ahogy Anéék is körbenéznek, mi újság Veszprém megyében. Vasárnap ebéd után indulnak haza, szóval lesz benne külön alvás, külön fürdés, külön vacsora, külön mindenféle. Talán este még megbolondítjuk a dolgot egy videotelefonálással, hogy lássák egymást a lányok a képernyőn.

Miért? Mindenki nagyon kíváncsi mindenféle dolgokra. Például: hogyan tudsz figyelni a gyerekedre, ha csak egy van belőle, ha soha nem vág közbe senki más, ha nem kommunikálsz kényszeresen kétfelé és folyamatos súlyozással kiegyenlítve mindenféle részrehajlást? Ha nem kell magadat megosztanod, ha nem kell a jobb szemedet az egyiken, balt a másikon tartani, mint egy éhes kaméleonnak. Aztán: mit szólnak ők a dologhoz? Mennyire viseli meg vagy éppen szabadítja fel őket a másik hiánya, a versenyhelyzet állandó nyomásának szüneteltetése? Mennyivel viselkednek jobban attól, hogy nem kell rálicitálni a kollégára, nincs szükség folyamatos figyelemharcra, és civakodni, verekedni sincs kivel? Hogy megy majd az elalvás, az evés a másik nélkül? És vajon a játék, ha nincs ott a megszokott játszótárs?

Persze azt is nagyon szeretnénk kipróbálni, mennyivel kényelmesebb az élet, ha csak egyet kell öltöztetni, az utcán terelni, csípőre ültetve cipelni, boltban féken tartani, fegyelmezni és vigasztalni, utána rendet rakni, igényeit kielégíteni. Erről vannak sejtéseink: a laza, felszabadult kényelem maga, a léha sétafika, a korlátlan szabadság érzése. Simán elmennék így bevásárlóközpontba, étterembe, de akár egy kisebb külföldi kiruccanást is bevállalnék – ezek azok a tevékenységek, amikre hármasban vagy négyesben nem, vagy csak előzetes ökölbe-gyomorral szoktunk vállalkozni.

Az apuka külön öröme, hogy az alvásszünetekben újraélhet egy régről ismerős, ma már elveszett helyzetet, az egyedüllétét. Nem a magányt, azt nem kívánom vissza, de arra azért szoktam nosztalgiával emlékezni, amikor nem volt semmi dolgom és nem is szól senki hozzám, és szabadon dönthettem a következő óra eseményeiről, aztán fókuszálhattam arra az egyetlen dologra, amit éppen csináltam. Aprócska játék ez, de jól fog esni – annál nagyobb a várakozás a többi kérdést illetően.

Az eddig eltelt másfél óra mérlege: a délutáni alvásra időzített indulásnak köszönhetően Tami vidáman integetett a távozó családfélnek, majd ágyba bújt szinte magától és alszik azóta is, mint a bunda. Nem mintha tartottam volna az ellenkezőjétől, de állítólag egy gyerek csupa meglepetés és kiszámíthatatlanság.

Megmondom előre, mi lesz szerintem: vidámság, hiszti alig vagy semmi, sok-sok ölelkezés, szokatlan béke. Legközelebb pedig beszámolok, mekkorát tévedtem.

• nincs hozzászólás

Az írás nélkül eltelt napok számából arra gondolhatnánk, hogy a gyermekek kétéves születésnapjának közeledtével okát s ezzel nyakát szegi ez a blog. Beálltunk egy bőven lassabb, kevesebb napi tanulsággal szolgáló szakaszba, amikor nincs annyi önsanyargató motiváció az írásra, a meglepetésből fakadó hangoskodásra, a leesett állak fényképezésére. Dicsekedni folyton tudnánk, egyre többet, de annak nem itt van a helye.

De nem, nem zárunk be. A szünet okai persze főként a fentiek, de azért az is benne van, hogy itthon töltöttem egy hét szabadságot, miközben a lányok bölcsiben voltak. Ez csak úgy hat az írás ellen, hogy pihenésképpen annyi mindent kell csinálnia az apának (anyával, ha lehet), aki két éve nem csinált ilyeneket, hogy az minden idejét és erejét elveszi és esténként már csak sorozatot képes nézni. Kellett ugye ágyból tévézni világosban, pizsamában maradni fél napot, báván kávézni délig a monitor előtt, bölcsis gyereknapra menni és ott fotózni délután, fatelepen mászóvárat és hintát választani a nyaraló kertjébe, az Állatkertben zsiráfot etetni kézből, többször is ebédelni étteremben kettesben, ikeázni párosan, nomeg a hét közepén lemenni a Média Hungária konferenciára Tihanyba a szokásos kapcsolatépítő duhajkodás végett. Aztán még kellett fűkaszával, gereblyével és rotakapával harcolni a gyom ellen egy ezer négyzetméteres szőlősben, később pedig megismerni egy kisváros jól fejlett éjszakai életét, kellett még Aquaworld tapasztalatot szerezni a vízipocok-különítménnyel, hosszú autóúton Puzsér radiocafés filmőrjöngéseit hallgatni felvételről, szóval volt teendő csőstül.

A gyerekek fejlődéséből közben egy lassan, de folyamatosan táguló lufi lett, látványos ugrások nélkül, de soha nem lottyadva visszafelé. Vagy csak megszoktuk a rendszerré lett változást? Lehet, mert ha jobban utánagondolok, incifinci újdonságból jut minden napra. Lépcsőjárás egyedül, és egyáltalán, minden egyedül: vetkőzés, hintázás, séta kézfogás nélkül és evés előke nélkül, napról napra sikeresebben és öntudatosabban. Meglepő szavak váratlan használata, amikben az a furcsa, hogy pár hete mi magunk mondtuk ugyan egyszer, de sosem gondoltuk volna, hogy tíz nap múlva egy megfelelő helyzetben ők jönnek vissza velük, lásd például a szivárványt meg a bejáratot. Helyzetértékelő mondatok, főleg Tamitól – ma reggel például az üvöltő Borát aggódva nézve azt találta mondani, hogy “Bora azért sír, mert nem jön a kaki” (és tényleg), ami nem-szülői fülnek érthetetlenül hétköznapi helyzet, de két nyelvfejlődése elején járó töpörtyűt megleső szülőnek nagy truváj. Ez ugyanis egy tapasztalatra épülő következtetés kimondása, ami messze önállóbb használat, mint például leírni egy látott eseményt (a kukásautó elment). Aztán énekelnek is egyre többet, de erről Ane bővebben jelent. Egyszóval most van az a szakasz, amikor két amúgy elbűvölően bájos kölyökkutyaforma napról napra a fejlődésével kápráztat el, s közben még a ragaszkodó szeretetével is kitüntet. Visítva élvezik, hogy tanulnak, lubickolnak a saját haladásukban, ezt pedig csak nyálzón ostoba mosollyal lehet figyelni innen fentről.

• nincs hozzászólás

A hosszú, felsőlégúti kanyarokkal terhes, téli hónapok alatt gonosz emberzsír rakódott anyai csípőmre. A mérlegre kizárólag labóratóriumi körülmények között (nem ruhában, nem nedvesen, nem este) állok, de így is súlyos a helyzet. Szó szerint. Ezért a múlt héten beneveztem egy tizenkétalkalmas fitnesz bérletre, elszántságomat is jelezvén, a nem nyolc alkalmasat kérek mondattal. A múlt héten sok újdonságot tudtam meg a dance, a wellnesz jóga és a háromnegyedes sztep témakörben. Ma Csabaalak-formálón voltam (copyright by fitneszterem). Csabaalak a zsírégető órán többször kívánt jó reggelt, mint az ikrek egy héten együttesen. Ennél gyakrabban csak az isteni és finom szavak hagyták el a száját. Nem véletlenszerűen magára kapott fitneszruhája kiválóan passzolt a cipőjéhez, valamint (és most tessék figyelni!) izotóniás italának palackjához. A második órán forgós, táncolós sztepkoreográfiát tanított, amit azért nem voltam képes vele együtt csinálni, mert fehér nadrágjában úgy röppent és forgott egyik lépésről a másikra, hogy kortárs táncelőadáson éreztem magam, ahol én inkább szájtátva bámulni szoktam, mint izzadva lihegni. Az igaz, hogy nem volt olyan típusú mondanivalója az előadásának, mint Frenáknál, hogy én is szorongok, te is szorongasz, miért ne nyomasszuk ezzel a nézőket is, mégis jó volt nézni, ahogy ez a szoláriumbronz szálkásizomtömeg röppen fel s alá. Én is ilyen dinamikus akarok lenni! És akkor a kockás hasat meg sem említem. Ha még nem derült volna ki, Csabaalaknak nem csaja van, hanem párja, és még az is lehet, hogy a kisfiam lehetne, ha rögtön az első mensi után teherbe esem. Lehet, hogy legközelebb majd csak az üvegajtón keresztül nézem egy kicsit.

Ennek az egésznek nem sok köze van az ikrekhez, de ha már Feri ennyi tornázós-futkározós videót készített a lányokról, nem akartam lemaradni. És nem, még kimondott rajongói könyörgésre sem teszek fel filmetűdöt a zsírégetésemről. Legfeljebb egy jó kis sercegős audiót.

• 3 hozzászólás

Odavagyok teljesen. Endorfin folyik ki a fülemen. Mondhatni. Úgy érzem magam, mint egy zseniális karmester, aki a kéttagú zenekarát olyan tökéletes harmóniába képes rendezni, hogy attól még a botfülűek is könnyekre fakadnak. Mi vagyunk exponenciális növekvőék. Kezdtük két állandóan kapálózó, folyton síró csecsemővel. Folytattuk két sikítozó ülőbabával, valamint két nyüszítő totyogóval, majd áttértünk a kétfelé ronangáló ön- és játszótérveszélyes kisgyerekekre, később találkoztunk két megszállottal, akik folyton akartak valamit, de még nem pontosan tudták, hogy mit és hogyan is.

Most meg itt örülök, mint majom a farkának, hogy micsoda csodálatosfantasztikus gyerekeim vannak. Sőt továbbmegyek. Halálosan komolyan gondolom, hogy nekem vannak a legszuperebb gyerekeim a világon. Isten bocsássa meg, nem vélekedtem mindig így, hjaj. Amióta beszélnek is, öröm velük lenni. Egész nap nevetgélnek, kacarásznak (krr, ez olyan Walt Disney-s, szóval legyen inkább rötyörésznek), egymást ölelgetik, engem simogatnak, bújnak, becézgetnek. Anya, anyám, anyukám, Timár Anetta - így szólítanak, ha nem figyelek az anyámra. Őrület.

Énekelnek. A hinta palintát, a verebeket, a csigabigát. Elmesélik, hogy mi volt akkor, amikor apu kicsike volt (mutatják hüvelyujjuk és mutatóujjuk között, mennyire kicsike volt.) Egyébként szánkózott és vödör volt a jele az oviban, ha ez bárkit érdekel. Olyan töltelékszavakat használnak, hogy bizony, bizony meg jaj, de örülök. Számolják a lépcsőfokokat, az ujjaikat, a poháron a teheneket. Kérdezgetnek. Ez micsoda? Az micsoda? Hol vagyunk? Mit csinálsz? Ha nem teszem fel a szokásos reggeli kérdéseket, mert túl álmos vagyok bármiféle párbeszédhez, akkor Bora néhány percig fekszik rajtam, majd megszólal. Jufikjól álmodtam. Aztán hozzáteszi. Kékek meg lilák. Ezután szólal meg Tamara. Meg zöld is. Egyelőre élvezik, hogy értik, amit mondok, ezért hűséges szolgákként teszik, amit kérek. Mint a kisangyal jönnek orrot szívni, hozzák a váltócipőjüket, nem mennek az útra, ahol autók járnak, a WC-papírból csak egy kockát tépnek le, a sütőhöz nem nyúlnak (néha Bora, de Tamara azonnal visít, hogy Boja, csak nézni szabad!). Szeretnek bölcsibe járni. Még soha nem mondták, hogy ne menjünk, de sokszor mondták hétvégén, hogy menjünk. Jól alszanak: este nyolctól reggel hatig, és déltől kettőig, háromig. Nincs gond a lefektetéssel. Egy mese után tej, aztán alvás. Délután egy mese után alvás. Délután sokszor egymás ágyában alszanak, és játszanak még egy keveset elavás előtt, de ebből nem csinálok gondot. Nem ülök ott csendőrként, hogy mindenki maradjon az ágyában. Ha össze akarnak bújni, bújjanak, ha még egy kicsit játszani akarnak, játsszanak, tudom, hogy mindig alvás a vége, és hogy nem a rossz hatás érvényesül, hanem a jó. Ha valamelyikük álmos, akkor elalszik, akármit is csinál a másik, ilyenkor a nem alvó befekszik az alvó mellé, és ringatja, altatja magát. Az egész ikerség egyre ikresebb, egyre ámulatbaejtőbb. Továbbra is fenntartom, hogy vannak gyerekek, akik utálnak csecsemőbe zártan lenni, és ők ilyenek voltak. (Nem mellékesen, alma meg a fája miatt, én is ilyen voltam.) Tényleg minden egyre jobb.

Tudom, hogy sokak számára az élénkségük még mindig ijesztő, hogy mások úgy gondolnak rám, mint egy hősre, aki kibírja. Tudom, hogy vannak, akik azt hiszik, hogy ők már rég ideggörcsöt kaptak volna két ekkora sajtkukactól, de én ebbe szocializálódtam bele, mondhatnám anyálódtam bele. Soha nem volt órákig egy madzaggal bíbelődő típusú gyerekem, soha nem volt cicin elalvó, a kezemben megnyugvó kisbabám, ezért számomra minden, ami a kezelhetőség irányába tart, hatalmas öröm, minden, ami arrafelé halad, ahol társak lehetünk, nagy-nagy pozitív jel. A dünnyögés, a dajkálás nem ment két gyerekkel. De a barátkozás, az egy hullámhossz, az élet közös élvezete sokkal inkább. Aztán persze majd meglátjuk a dackorszakot. De addig még van egy kis időnk, akkor meg majd úgyis jönnek a Ha valaki még egyszer ellentmond nekem, feltámasztom a kisgazdapártot típusú posztok.

• 5 hozzászólás

Apa reggel együtt tölt gyermekeivel két-három órát, este újabb kettőt, de ez már nem elég arra, hogy kövesse a meglódult fejlődést. Tami folyamatosan, mondatokban beszél, de én nem annyira értem. Ane érti. Ane szeme láttára születtek ezek a mondatok, pontosan ismeri megformálódásuk történetét, hangsorokból szórenddé és lassan ragozássá nemesülésüket. Számomra inkább halandzsa – fogcsikorgató összpontosítás mellett többnyire kikaparom belőle a lényeget, de sokszor hülyén nézek és kérdezek vissza, tényleg azt mondtad, hogy a katica iderepül inni? Gyakran kérem Anét, hogy fordítson. Márpedig korábban azt hittem, az ikertulajdonlásnak az is következménye, hogy nálunk két anya van, apa is kiérdemli az igazán bennfentes státuszt, hiszen egyformán sokat pelenkázunk, etetünk, büfiztetünk. Így is volt, de ma már apa visszacsúszott az egyesapuk bevonódási szintjére, mert tolmácsra van szüksége a gyerekeihez. Az itthon nem töltött idő megjelenik a gyerekértési képesség csökkenő színvonalában, már nem lehetek büszke ikerapa, aki egyenlő súlyokkal részesedik az ikeranyát is földbe toló terhekből.

Ez a drámai verzió. A realista nem hörög vesztett csatát, de elgondolkodva megjegyzi, hogy bizony anya többet ért az ikrekből, mint apa, és ez szükségszerűen differenciálja a családi viszonyokat is, apa eggyel kijjebb került. A három csaj a fejére nő, nemsokára szövetségeket kötnek ellene, összesúgnak a háta mögött, kinevetik, csúnya világ lesz. A hátralevő kis időben, biztos, ami biztos, megtanulok halandzsául.

• 1 hozzászólás

Estefelé értem haza, amikor már mindkét lány álmos, nyűgös, egyetlen homlokpöckölésre is szétreped. Ane igazgatta a konyhát, én bent szóval és tettel tartottam a gyerekeket, de nem játszás volt ez, inkább csak csoportos ölelkezés – amióta Tamiból még nem múlt el a nem szeparációs szorongás, Borában viszont már jócskán feltámadt, versenyt kéredzkednek ölbe és feljebb, két kis kétségbeesés-gombóc topog felém feje fölött ölelésre nyújtott karokkal. Ilyenkor csípőre tett gyerekekkel megyünk egy kört, megpróbálunk észrevétlenül leülni, közben hevesen bizonygatva, hogy ennyivel lejjebb is teljeskörű magunkhoz szorításra vagyunk képesek, ők pedig – bár nem veszik be a trükköt, duzzogva, de lassan belenyugszanak. Ha ilyenkor sikerül kitalálni valami érdekeset, rövid percekre esetleg elhagyják a szülői fedezéket. Én az új pelenkás kuka összerakásával próbálkoztam, és sikerrel, mert körülzümmögték az új tárgyat, vigyorogtak is egyet-kettőt, miközben felborogatták és a tetejét csépelték. Aztán Borka megbotlott és estében lefogazta a kukatetőt – éppencsak, vagy még annyira sem, de ilyenkor már nagyon kevés kell a síráshoz. Tami éppen az ölemben ült, és a széteső Borkát nézte, akit magamhoz hívtam egy ölelő vígasztalásra. Ekkor történt.

Borka átkarolt azzal a tökéletes gyereköleléssel, aminél nincs közelebbi, amit szerető sosem tud, ami minden rendelkezésre álló porcikát odaérint a másikhoz, ami úgy kattan be a testre, mint egy francia luxusverda sebváltója háromba. Sírt, de ez ilyenkor elmulasztható puszikezeléssel, meg esetleg egy cumival. A cumi azonban kipottyant az eséstől, így azt mondtam az ölem másik feléből kikászálódó Taminak, hozd ide Borka cumiját, ott lesz a kuka mögött. Nem tudtam, mit reagál majd, mostanában már nagyon összetett kéréseket is megért és végrehajt, de azért ez tényleg kihívás egy másfél évesnek, hiszen benne van a tesó, mint független lény, az ő tulajdonaként leírt cumi, a “mögött” sosem tanított helyhatározása és még a hozd ide is. Nem tudtam, mi lesz ebből, de valahogy mégis pontosan de, érzi az ember a gyerekek működését egy idő után.

Tami odament, megkereste a kuka mögötti világrészt, felvette a cumit, és arcán körbenyalogatni való aggodalmas kifejezéssel hozta az eszközt. Elvettem, átadtam Borának, de Tami ott maradt még, s ekkor vettem észre, hogy hozott még valamit, azt nyújtja felénk. Borka kedvenc babáját tartotta a kezében, amit mostanában egy percre sem engedett el a vigasztalandó gyermek. Tami hozta a babát is, felkérés nélkül, gondoskodva a tesóról, emlékezve Borka új szokására, értve annak leglényegét, őszinte aggodalommal és segíteni akarással.

Azok az idők jutottak eszembe, amikor arról akartam itt írni, hogy a csecsemő alapvetően gonosz lény, mert csupa ösztön és csak a túlélésre, a lehető legkönnyebb létezésre optimalizál. Ahhoz pedig önzés kell, erőszak, hazudozás és a tolerancia gondos kerülése. Ebbe az agresszív kismalacba kell kiskanállal betölteni a szülőnek az olyan magasabb rendű közösségi funkciókat, mint a segítség, a türelem, az osztozkodás, az empátia és általában a bonyolultabb összefüggések felismerésének képessége, ami a fenti magasztos erényeket végül visszacsatolja az egészséges önzéshez.

Ma megláthattam, hogy a kiskanalas módszer sikerrel kecsegtet. A mufurc csecsemőinkből őszintén szeretni és segíteni kész kisgyerekek lettek, és ha nem csesszük el, akár még azok is maradhatnak. Meghatározó pillanat, az ikercsinálás egyik első hibátlan visszaigazolása volt, és felnőttférfibőgés is lett volna belőle, ha nem olyan vidám is egyúttal a látvány.

• 4 hozzászólás

Ma reggel már ott tartottam, hogy ha nem léphetek ki legalább egy kis időre a babázás-dolgozás-ájulás klausztrofóbiájából, még a fridzsidernek is arról fogok picsogni, hogy nekem már nincs életem. Hosszú és kötelességekkel kikövezett út vezetett az ébredéstől reggel fél kilencig, de ekkor zordan és ellentmondást nem tűrve rétegesbe öltözködtem, hátamra kanyarítottam a fényképezőgépet és csak annyit sziszegtem fogaim közül a család immár éber maradékának: egy óra múlva jövök!

A maradék láthatta rajtam, milyen elszánt vagyok, mert kérdés nélkül integetett és sziázott, én pedig bezsebelve a lelkes búcsút, sétáltam egy órát a ködből nehezen kibukó lakótelepen. Régi tervemhez készítettem vázlatokat. Még tavaly, a véghetetlen gyereksétáltatások közben jöttem rá, mennyire megismertem a telepet, mennyi csendélet-ikon képződött a fejemben erről a már-már barátságosra rongyolódott, falusi betonkörnyékről – amit szívesen le is fotóznék. Akár első kiállításom témája is lehetne, a cím valami babakocsira hivatkozna meg a szuszogó ikrek mögött óvatosan lépdelő ember pepecselő szemlélődésére.

A képek nem lettek jók, de egyik-másik vázlatnak megteszi, én pedig fellélegeztem és feltöltődtem egy kicsit. Már megint van életem.

• 3 hozzászólás

Úgy döntöttünk, alig több, mint 16 hónapos gyermekeinket beadjuk a közösbe. Beiratkoznak a többi ember közé, felreped üvegbúrájuk, kilépnek a tökéletes védettség és a totális szülői fennhatóság és felelősség alól – mennek a bölcsibe. Az elhatározás nem hirtelen született, nem tegnap döntöttünk így, nem bírva tovább az elszenvedett cukiságok fojtogató özönét. Heteken át fontolgattunk, elemeztünk, helyzetgyakoroltunk, majd Ane nekiállt alkalmas helyszínt keresni. De nem erről akarok beszélni, az alkalmas helyszín, ha van ilyen egyáltalán, külön beszámoló témája lesz, éppen csak azért ma kerül elő a téma, mert ma voltak először beszokni.

Szentségtörés? Hiba? Szívtelenség? Lustaság? Szerintem nem.

Azt hiszem, korábban már vázoltam azt a tapasztalatból kiterjesztett becslésemet, hogy a kisgyermekes szülő egy napjában van körülbelül egy óra letaglózó öröm és szívfacsaróan gyönyörű pillanat, tizenegy óra minden büszkeséget és önérzetet letörő agresszív pszichotréning, a többi báva horkolás. A statisztika felől nézve a gyerektenyésztés eléggé felkavarja az átlag szülő életét. Szokatlanul alávetett pozícióba helyezi, drámai változásokat hoz a mindennapi örömök körében és persze az értékkészletet is jócskán átalakítja. Ikrekkel ugyanez nem kettes szorzót kap, hanem egy teljeskörű kiterjesztést, kibúvó nélküli százszázalékos lefedettséget, átváltozás helyett újraszületést. Képzeljünk el egy klasszikus úr-és-szolga viszonyt: az úr nem gonosz, legfeljebb szeszélyei vannak, a szolga pedig tanulékony és alkalmazkodó. A viszony hamar kiszámíthatóvá válik, a rigolyák kezelésére módszerek születnek, a szokásokhoz napi ritmus társul, a szolga nemsokára mintha gondolatolvasó lenne, úgy megy elébe ura elvárásainak. Megtanulja kiszolgálni Őt, s ezzel egyfajta együttműködés, egyensúlyi állapot jön létre. Most képzeljük el, hogy a szolgának két ura van, akik nincsenek tekintettel egymásra – az egyik parancsol, de a másik is, a tennivalók átfedésbe kerülnek, az egyik elégedettsége a másik kiszolgálatlanságához vezet és így tovább. Akárhogy szolgál a cseléd, mindig elégedetlenséget kap vissza a megbízóitól végső átlageredményként. Ami az egyiknek jó, az a másiknak néha rossz vagy legalábbis nem megoldás. A helyzet folyamatos feszültséget tartalmaz.

Olvastam valahol egy efféle idézetet: “Mit érdemel az a civilizáció, amelynek tagjait idegesítik saját utódai?” Szellemesnek tűnik, holott ostobaság. Ez a civilizáció olyan életformát, értékrendet alakított ki, amiben egy csecsemő érkezése sokkal nagyobb zavart okoz, mint száz évvel ezelőtt egy tanyán. Annak a felnőttnek, aki élete központi részévé tette a testmozgást, az olvasást, az eszmecserét, durva váltás mindezek hirtelen hosszú időre való megvonása. Abban a társadalomban, ahol az alávetettség, az egyenlőtlenség, az igazságtalanság ellen transzparensek és parlamenti határozatok születnek, ahol alapérték a szabadság és a tolerancia, nehéz belehajtani fejünket a gyerekezés szoros jármába. Egy vidéki parasztasszony száz éve (de egy erdélyi parasztasszony még mostanság is) magára kötötte a csecsemőjét, úgy ment a földekre, otthon átadta a kicsit az ugyanott élő anyjának vagy húgának, trécselt a szomszédsággal, énekelt egy jót guzsalyozás közben és amúgy is a tyúkokkal meg a nappal kelt – nem váltott életformát a csecsemő érkezésekor. Egy városi munkás asszonykája nem szavazhatott, sem az ország dolgairól, sem az ura nadrágjáról, mert kaphatott egyet, az alávetettség (és az azon belüli kiteljesedés képessége) megszokott állapot volt. Ezekhez képest ma, amikor központi szerepet kap a szabadság és az önmegvalósítás, sokkal nagyobb a váltás, sokkal kontrasztosabb a két élet, amit egy (vagy több) véres visításcsomó érkezése választ el.

Egy csecsemő az értelmiségi életében nagy próbatétel, hát még kettő! Elveszik az életed eddigi értelmét, hogy helyette újat adjanak, de ez az új egyelőre kizárja a régit és sokkal monotonabb, kizárólagosabb és korlátozóbb, mint a régi volt. Ad ugyan egy csomó új élményt, intellektuálisat és érzelmit egyaránt, s helyére teszi az értékrended lebegő részeit is, tehát nem negatív a változás, ezért is használtam a szívás helyett a próbatétel kifejezést. De, mellőzve a sok sallangot: picsanehéz.

Mindezeket átgondolva, sőt átélve döntöttünk úgy, hogy az egész családnak jót fog tenni, ha Ane kap minden nap három-négy óra önmagára (vagy rám, vagy a környezetünkre) fordítható időt. Egy szeletet a régi életéből, egy esélyt a régi értékeknek. A gyerekek délelőtt közösséget tanulnak, hogy délután még több és energikusabb anyai fejlesztést kapjanak. A felnőtt délelőtt gyakorolja a XXI. században kiérdemelt életét, hogy ne érezze magát egy űrállomáson, ahol minden pillanat az űrről szól, így délután már ő lesz a legjobb űrhajós.

A döntést akkor hoztuk, amikor mindketten éppen erőnk legvégén jártunk. Azóta sokkal jobb a helyzet, újra két duzzadó izmú babakrobata áll a porondon, de most már nem másítjuk meg a terveinket. Látni véljük az elgondolás hátulütőit is, de egyelőre hiszünk benne.

• 12 hozzászólás