Már nem beteg olyan nagyon egyébként, de azért holnap még harmadszorra is arcon tűzik. Hétvégén viszont még nagyon odavolt, képesnek tűnt úgy is aludni, hogy olykor felszaladt a fejére egy-egy gyermek, nomeg sikongattak és karattyoltak és döngve koppantak egymáson és a bútorok élein a nappaliban, ami sajnos a mi hálónkként is szolgál. Nem jó nálunk betegnek lenni, mert nincs hová bújni: legfeljebb a gyerekszobába tudunk elsomfordálni olykor, hiszen oda úgysem mennek be játszani. A rácsos ágyban viszont kényelmetlen az influenza, így marad a központi nappali és a magasra tekert ingerküszöb, ha napközbeni ágynyugalomra van szükségünk.Már csak ezért is érdemes a gyógyulás útjára lépni: iszonyú fárasztó lábadozni két gyerek segítségével.

• 5 hozzászólás

Mivel nem kívánok hosszú, nyavalygós posztot írni arról, hogy középfügyuladással kombinált arcüreggyulladással kombinált ízérzékelésvesztésem alakult ki, és tényleg nem szívesen teregetem ki, hogy mennyire undorító, amikor egy mégolyha jóképű gégész azt ecseteli, hogyha felfakad az én személyes saját fülem (ebbe már tényleg bele sem merek gondolni), akkor majd mit csináljak, és azt meg már végképp nem részletezném, hogy az előírt egyhetes ágynyugalmat hogyan kívánom betartani, inkább írok a délutáni alvásokról. (És a dédi ebben a pillanatban telefonált, hogy ő épp ült a szobájában, és leesett egy kép a falról, amin én vagyok, és ugye minden rendben. Hát igen, eltekintve a felsőlégúti regényről, amelyet november óta írok, és bár az évszakok állását tekintve most már mindenképp a vége felé közeleg a történet, még mindig jelennek meg újabb szereplők ‹mr Középfül és mrs Arcüreg›, és még mindig fejlődnek a régi karakterek.)

Szóval én a délutáni alvásról írok. De nem is írok róla, inkább megmutatom. Rájöttek, hogy ha nincs rács, át lehet menni. Ebéd után mindketten automatikusan mennek az ágyba. Betakarom őket, elmondom, hogy igen, a Kamilla is alszik meg a Mari kutyája, a Jimmy is, és nem, a halak nem alszanak, csak pihennek (ezt Elmótól tanulták). Becsukom az ajtót, aztán hallgatom a visszafojtott kuncogásokat. Meglestem, mit csinálnak ilyenkor: átmennek egymáshoz, és ugrálnak egymás hasán és hátán, mint két karámba szorított kiscsikó, aztán simogatják egymás hátát és hasát, ahogy én szoktam altatáskor, majd elalszanak. Egy ágyban. Néha egymásra dőlve, néha csak úgy szanaszéjjel az ágyban. Gyönyörűségesen, ikresen.

• 11 hozzászólás

A rácstalan ágy belülről rácsosnak látszik. El ne kiabáljam, el ne kiabáljam, de mostanáig nem volt kóborkodás. Ane vendégségbe ment, így csak én állhatok rendelkezésre, ha éjfélkor egy húszhónapos az ágya előtt a szőnyegen anyát sikolt, szóval drukkolok. Eddig két szabad alvás volt, plusz egy most zajlik, mind forgatókönyv szerinti végrehajtással. Mikor jönnek rá, hogy ami megy befelé, az kifelé is működik?

• 3 hozzászólás

Megtörtént, amitől a héten tartani kezdtünk, Bora kimászott a kiságyából. Mármint, persze csak megkezdte a kimászást, a vége karambolos lett. Hajnalban keltek, de hétkor visszakéredzkedtek a kiságyba, s legnagyobb meglepetésünkre percekig csönd volt. (Tanulhatnánk ebből, a rosszaságot mindig csinos csend előzi meg.) Aztán matatás, tompa puffanás, hangos visítás, ami, talán először a közös történelemben, nem múlt el percek alatt, hanem mindenestül legalább egy órán át esett a sérült egyik hisztiből a másikba. Biztos álmos is volt. A feje rosszul néz ki, tulajdonképpen el is vinnénk röntgenre, ha nem lenne kizárólag vészhelyzetre tartogatva a Heim Pál pokla, s ha akár minimális jele lenne annak, hogy Borkának bármi baja esett a nagy kék folton kívül. De nem szédül, nem rosszkedvű, nem hány, jó étvággyal evett, nincs láza, szóval itthon marad.

Én viszont indulok az Ikeába ágybólkiesésgátlót vásárolni, ami akkor kell, amikor eltávolítjuk a rácsot. Azaz ma.

• 5 hozzászólás

Szerdán Borka mérföldkövet döntött porhanyós halomba. Régen volt már olyan változás itt az ikerházban, amire nem voltunk felkészülve, de most a jól begyakorolt kis világunkat valami új váltja fel, valami sötét és kiszámíthatatlan. Legutóbb akkor éltünk át effélét, amikor megtanulták elhagyni azt a helyet, ahol letettük őket. Az azonban egy sokkal lassabb átmenettel kímélte a változástól hideglelést kapó merev apukát. Most majd egyik reggel arra ébredünk, hogy a biztonságosan ágyukba börtönzött utódok felsírás helyett az ajtajukon dörömbölnek, miután fejre estek az ágy elhagyása közepette.

Szerencsére még nem fajult el a képesség, talán azért sem, mert ezek a mi lánykáink szeretnek az ágyukban lenni. Én mégis rettegek. Mennyire lesz durva majd az a hajnali kettő, amikor tompa puffanásra ébredünk és miután letudtuk a koponyaröntgent, kezdhetjük beleélni magunkat az új világba, amiben az ikrek immár éjjel is szabadon, saját döntésük szerint mozoghatnak a lakásban. Sajnos létezik olyan forgatókönyv, amiben a hajnalaink rossz gyermekálmok martalékává válnak.

• 6 hozzászólás