Végül sikerült két hetet eltölteni Surányban, összesen kettő és fél betegséggel. Volt két kétnapos láz fejenként, meg egyszer Taminak begyulladt a szeme, amivel lerohantunk az ügyeletre, fel is írták a szemcseppet, amit viszont az egész Szigeten nem tudtam kiváltani, mivel szombat este volt, és az egész gyönyörű Szentendrei-szigeten nincs egy darab ügyeletes gyógyszertár sem. Viszont van ügyelet. Amit ott felírnak, azzal lehet Szentendrére rohanni az ügyeletes gyógyszertárba. Másnap reggel lementem érte.

Voltunk Irány Surány fesztiválon Takács Tamás koncerten. Megtanulták, hogyan kell csápolni, mit jelent a frontember, valamint a Pocsolyába léptem című/kezdetű/lényegű nagysikerűt. Egész hazaúton azt mondogatták, hogy ez volt életük legjobb fesztiválja, és hogy életükben még nem voltak ilyen jó koncerten. Ez az eddigi bulizási szokásaikat tekintve elég meglapozott kijelentésnek tűnt. Lovagoltak, úsztak, barátkoztak, kavicsot festettünk, futóversenyeztünk, kenyeret sütöttünk, tűzijátékot néztünk, sétáltunk, tüzet gyújtottunk, csillagokat néztünk, gyertyáztunk, olvastunk, társasoztunk, barátok jöttek, barátokhoz mentünk, családi dszemböriztünk, minden nap aludtak délután két órát, valamint reggel fél kilencig, szóval áradhatott volna a csí, mint a kurvaanyja, de nem.

Borika egyre rosszabb köröket futott.  Befeszült mindenen, amin egy ötéves befeszülni képes. Mit kér reggelire? Nem tudja, de azt nem. Azt meg még biztosabb, hogy nem. Na azt meg már tuti biztos, hogy soha. Na jó, lekváros kalácsot rászeletelt uborkával, de miért nincs a teában szívószál? És én akarom belenyomni a macimézet a teába, de most meg ihatatlan lett, mert túl mézes, ez így nem jóóóó! Már fekszik a földön, ordít. Azonnal menjünk fürdeni a tóba. De nagyon hideg, ez kibííírhatatlan, Gyere menjünk ki a napra, megmelegszünk, neeeeem, én fürdeni akarok. Tudom, de fázol, gyere menjünk ki. Neeeeem! Én fürdeni akarok, de nem ilyen hideg vízben, azonnal legyen meleg a tó vize. Oké. Miért néz minket tizenkét másik békés család olyan lehangoló képpel? Jaj, gyere ugráljunk a vízben. Neeeem, én azt akarom, hogy ne fázzak. Nézd, ez itt a rajt, az meg a cél, innen futtok, oda érkeztek. Ügyes vagy te nyertél (pedig nem), most vissza, ez lesz a rajtvonal, és a másik a cél. Neeeeem! Ez nem a rajt. De hogy visszafelé, is lehessen versenyezni. Neeeem! Már a földön, visít kapálózik, ordít, ez nem a rajt, nem megyek, nem akarom, neeem. Nézd, milyen szép kavicsot festettél! Nem, nem szép csúúúnya!!! Csúúúúnya! Fekszik, visít, ez csúnya, te festesz szépet, az enyém csúnya. Nem, amikor én ötéves voltam, nem tudtam ilyen szépet festeni, most már nagy vagyok, sokat gyakoroltam. Nem akarok festeni. Oké. De akaroook! Fekszik, ordít. És így tovább.

Ferivel fontuk a hajunkat szálanként. Őszültünk tincsenként. Téptük csomókban. Türelmesek voltunk, magyaráztunk, viccelődtünk, nyugtattunk, ordítottunk. Felváltva. Bora  minden lapot kijátszott, minden lapot all in-re tett meg. Aztán egy nap eljött két barátunk. Borika egész nap műsorozott, egész nap figyelmet követelt. Este a vacsoránál, Csilla megjegyezte, ha Bora nem hiperaktív, akkor az egész világ be van nyugtatózva. Borika erre megszólalt nagyon nyugodtan, nagyon csöndesen: egy kicsit túlpörögtem magam, tényleg. Ezt hogy érted? Hát túljátszom magam. Úgy.

Így vagyunk. Van önreflexió. Ez azért mélyen megnyugtat. Majd biztos lesz önuralom is.

(Zárójelben Tamara is érdemel egy megjegyzést: minden oké, Tamika, így tovább!)