A kísérlet véget ért, azaz inkább csak lezárult az első szakasza. A huszonhat órára kétfelé választott család újraegyesült, nagy az öröm, a lányok önfeledten tobzódtak a délutáni közös játékban. Messzemenő következtetéseket azonban mégsem vonhatunk le, mert nagyon másféle környezetben voltunk: én itthon, sokszor kettesben Tamival, nomeg nagyszülőknél, csupa megszokott környezetben, míg Ane és Bora kedves családi körben, más gyerekekkel is körülvéve, zsivajos pörgésben töltötték a különórákat. Nekem többnyire meghitt volt, Boráéknak főleg bulis, úgy pedig nehéz arról bármit megélni, milyen lenne kettesben. Borka az unokanővérével kéz a kézben flangált, míg Tami jórészt az ölemben töltötte az elmúlt napot.

Talán az volt a kisebb rejtély, vajon hogy érzik magukat a lányok: sejtettük, hogy hiányozni fog a másik fél és a másik szülő is (úgy is volt), legfeljebb azon aggódhattunk, hisztis lesz-e az elvonás. Nem volt, bár egyik lány sem találta igazán a helyét a szűk családon túli társaságban töltött idő során. Nem nagyon emlegették a másikat, de a háttérben masszívan érezhető volt a hiánya – a lányok biztonságérzete és magabiztossága egyaránt messze elmaradt a páros szinttől. Jobban szeretnek együtt lenni, de ez magától értetődő, nem számítottunk az ellenkezőjére. Ma reggel, miután Tami felébredt, még álomittasan, a lábaimra dőlve azt parancsolta, “beszéljünk Boráékkal!” Délután pedig, amikor már csak az alvás volt hátra a másik csapat érkezéséig, arról kérdezgettem, élvezte-e a programjainkat. Azzal válaszolt, hogy “nekem a legjobb játszás a Borával. És anya is hiányzott.”

Sokkal érdekesebb kérdés volt, milyen lesz ez a huszonhat óra a fele súlytól megszabadított szülőnek. Ezt érthető okokból csak én próbálhattam ki (elvégre mi sokat voltunk egymásra utalva, míg Anéék népes kompániával töltötték az időt) és le voltam nyűgözve! Egy (saját) gyerekkel tölteni az időt szórakozás, nem pedig feladat – és az az érzésem, Tami valami nagyon hasonlót mondana, ha beszélhetne erről a Fábry-showban (bár talán inkább Hajóshoz küldenénk). Az az érzésem, az ikerségben a versengés, a szülői szeretetért való evolúciós pofonparádé a legnagyobb nehézkedés, a másik túlüvöltése a leghangosabb zaj. A mi lányaink legalábbis rengeteg tettüket – erőszakoskodásokat, tolakodást, nagyotmondásokat, hisztiket, kullancskodást erjesztenek a páros létből, pontosabban az ebből következő versenyhelyzetből.

Kevesebbet játszottunk, főleg a szerepjátékok tűntek el, azt egymásnak tartogatják, inkább az olvasás, rajzfilm, a felnőttes tevékenységek együtt csinálása volt terítéken. Tami engedelmesebb, nyugodtabb volt, kevesebb csakazértis-ellenkezést mutatott, s hiszti talán nem is volt, inkább csak csendes kesergőket adott elő. Az összes problémás terület – öltözés, bolt, időgazdálkodás, evés – fél kézzel, szemem sarkából is intézhető volt, és nem feleannyinak tűnt a feladat, hanem kihívásoktól mentesnek. Az meglepett, hogy mennyivel türelmesebb, már-már kizökkenthetetlen apuka lett belőlem erre az időre (és a mai nap további részére, egyébiránt).

Talán felmerül a kérdés, közelebb kerültünk-e a szokatlan helyzettől, de mivel eleve az apás Tamara maradt velem és az anyafüggő Borka ment Anettával, inkább csak jobban megéltük a már meglévő közelséget, szerintem nem hagyott mély nyomokat ez a nap. Azt azonban mindenképpen megmutatta, hogy a lányoknak nem annyira nehéz, hogy a jövőben emiatt tartózkodjunk a hasonló manőverektől, a felszín alatt biztos jót tesz az önképük alakulásának, s nem utolsó sorban nekünk, felnőtteknek is olyan szórakozás, amelyből egyébként fontosakat tanulhatunk a lányokról. Azaz – ha nem is tudjuk, mikor és hol –lesz folytatás, sőt talán rendszert is szülhetünk belőle.