Az egyik lányom tamburás akar lenni a másik meg kvártétos. Talán igaza van Ferinek, hogy ideje lenne kivenni a CD-lejátszóból a népdal lemezt. De akárhányszor megpróbáljuk, sztereóban visítanak: a Gryllus Vilmát akarom, anya, én a Gryllus Vilmát akarom. Légyszíves, szeretném – javítanak aztán csípőből az ebadták. Megy a Vilma és vele megy a végtelen mennyiségű népdal elemzése. Van-e nagyobb kihívás, mint a metaforikus és már nem is élő nyelvezet interpretálása két két és félévesnek? Mondjuk egyszer még Tandori költészetére is rákérdezhetnek persze.

Mi az, hogy nótát ver a csizmám sarka? Mi az a nyáj? Mi az a bú? Mi az, hogy éli világát? Meg hogy jól van dolga? Mit csinálnak dobszerdán? Mi az a csokor meg bokréta? Mi az a paraszt? Mi az a tetűmáz? (a juhász subáján tetű mász) Mi az a kaszinó? (sej a báró, a kaszinóba bejáró) Mi az a pünkösdrózsa? Milyen színű? Miért nem szakítja le senki? Mi az, hogy az útra hajlott? Én is elérem? Mi az az orcádért? Mi az a mészáros? Ki az a mátkám asszony? Miért csak a Jánoska szakajt egyet a csipkefáról? Anya, én is akarok szakajtni!!!

És ez így megy minden autóúton. A boltig, az állatkertig, a nagypapáig, a világ végéig. A népdalok végeérhetetlen forrásként szolgálnak két két és féléves számára. Ez volt az első lemez, ami elbűvölte őket. Ezt hallgatták végig néma csendben karácsonykor, amikor hazafelé jöttünk Inárcsról a családi vacsoráról. Fél kilenckor indultunk, és először életükben nem aludtak el ilyen későn az autóban, hanem hallgatták a zenét. Amikor megálltunk a ház előtt, Tami csak ennyit mondott: anya, én még soha életemben nem hallottam ezt a muzsikát.  Bora pedig azt, hogy ez gyönyörű volt. Hát így, ilyen hatással volt rájuk, és azóta is. Feri kivan. Azt mondja, ha még egyszer meg kell hallgatnia ezt a CD-t, napszámosnak áll.

A verselemzéseket a végtelenségig tudják folytatni. Tama kedvence a  kis Bence. Na azt valahogy így szedi ízekre:
– Mi az a kormos?
– Fekete por. Ez volt belül a kemencében.
– Honnan lett oda?
– A tűz miatt, ami előtte benne égett. Ha sokáig égetsz valamit, az kormos lesz.
– Mije lett kormos a kis Bencének?
– Az arca, a füle, az orra, a keze meg a ruhája.
– Mivel mosta meg?
– Szappannal.
– Lejött a szappannal?
– Le.
– Miért ment bele a kis Bence a kemencébe?
– Mert kíváncsi volt.
– Hogy hívják a kis Bence apukáját?
– Nagy Bence.
– És hol volt nagy Bence, amikor kis Bence a kemencében volt? A munkahelyén?
– Igen, a munkahelyén.
– Hogy hívták az anyukáját?
– Nem tudom.
– De anya, tudod, mamának hívták. Mert odament a mamája, nem ismert a fiára.
– Tényleg!

És ez így megy a végtelenségig. Még kitérünk arra, hogy mivel veri el az anyukája a Bencét, meg néhány felnőttek számára lényegtelennek tűnő apróságra, hogy például Bencének kijön-e a ruhájából a korom a mosógéppel. Ha valamire rászállnak, akkor addig szedik ízekre, amíg meg nem értik az okokat, körülményeket, szavakat, mondatokat, metaforákat. Ezeket a párbeszédeket egymás után tízszer lezavarjuk, aztán látom, hogy renderelnek a kis agyak.

Valamelyik este már épp jövök ki a szobájukból, amikor hallom, hogy Bora azt énekelgeti: nem kapálok, nem kaszálok, asztalosinasnak állok, apró ágyakat csinálok, abban alszanak a lányok. Aztán még utánam szól: én is csinálhatok majd ágyakat? Persze kislányom, majd ha asztalosinasnak állsz, de addigra már túl leszel néhány punk meg elektro zenén is, remélhetőleg…